2016. November 16.

Ilyen volt a Bolha utolsó napja – végleg bezárt a PECSA-piac

Egy közösség – élt harmincegy évet, minden hétvégén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadának ölelésében. Innen fel lehetett szerelni egy háztartást, lehetett a gyereknek ruhát, játékot venni, Bécsből hozott különleges élelmiszereket vagy mindenféle ritkaságot beszerezni, ami csak előfordulhat egy zsibvásárban. Szombaton bezárt a legendás PECSA bolhapiac – pontosabban Pestszentlőrincen él tovább. De az már nem ugyanaz lesz – ahogy az árusok az utolsó nap mondták.

Kováts Dániel

Hajnalodik Budapest XIV. kerületében, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada felett. Ahogy van egy kis fény a kipakoláshoz, megjelennek az első “törzsárusok”.

“Sztorik, azok voltak” – mondja nevetve Péter, a piac üzemeltetője, és a könyvek, mosószerek, legófigurák és ruhák között ezt könnyű elhinni. Kedden kapta meg az értesítést, hogy az előzetes hírekkel ellentétben nemhogy a decembert, de a november végét sem éri meg a bolhapiac, ahova akár árulni, akár bóklászni, akár vásárolni érkezett az ember, a hangulatot képtelenség volt nem átvenni. “A Liget Szabadidősport Egyesület ’85-ben kezdett használtcikk-piacot működtetni itt” – meséli az elejétől mindenki Petije; akkoriban az ilyen szervezetek állami segítség híján így oldották meg saját finanszírozásukat. Később mindenki vállalkozni kezdett. Új helyet Lőrincen kaptak, de “az a Bolha már sosem lesz ez a Bolha – mondja a férfi –, ahova az apukám hároméves koromtól vitt, és ahol akár a nyári kánikulában jellegzetes illatú támfák vettek körül minket, akár a jeges hideg, mindig ott voltak azok a gyerekszemmel csodatévő árusok, akiknél mindig lehetett valami furcsaságot találni.”

“Mostanában határoztam el, hogy ideje megtanulni rendesen angolul, ne csak konyhanyelven értsek szót azokkal, akik idejönnek érdeklődni, vásárolni.” Erzsébet 74 éves, népművészeti termékeket árult, a lőrinci piacra már nem fog kijárni, azt mondja, túl messze van.

“A Tóniról, na róla írjanak. Aranyember!” Tóni, más néven Szakáll állandó mozgásban van, ezért nemigen lehet szóra bírni, de a többiek csak jót mondanak róla. Volt, hogy az utcán volt kénytelen élni, most albérletetben lakik. Nem a pénzért csinálja, hozzánőtt a piachoz – vagy a piac őhozzá. Ha teáért megy, biztos, hogy két pohárral tér vissza. Ott volt mindig reggel hattól egészen kipakolásig. Mindenkit ismer, és nincs olyan stand, ponyva vagy asztal, aminek az építésében és bontásában ne vett volna részt.

“Előbb a Verseny utcai piacon árultam, azt is megszüntették. Átjöttem ide, és most… nyolc éve vagyok itt” – mondja szomorúan Ella. Saját boltot nem tud nyitni, így kénytelen Lőrincen folytatni a hétvégéket.

Kálmánt Könyves Kálmánnak “csúfolják” viccesen a többiek, ő is a legrégebbiek közé tartozik. Papundeklihegyek között váltunk néhány szót, könyveket árul. Antikváriusok is járnak hozzá a ritkaságokért, de a pár száz forintos tételek között megtalálni a teljes klasszikus irodalom példányait, görög drámákat és igényesebb ponyvát is.

“Ne viccelj, tavasszal, tavasszal… törvényes géppisztolyokat adtam el. Annak idején kétezer forintért vettem a Horgász-Vadász kiállításon nyolcvankilencben” – ugrat Sanyi, aki a kilencvenes évek eleje óta árul könyveket és saját maga által felújított régi eszközöket, tárgyakat.

Ervinék bódéjánál zenei időutazásba csöppen a piacozó. A bakelitek mellett érméket és kitüntetéseket lehet náluk válogatni Máté Péter és a nyolcvanas évek slágereit hallgatva.

Az inkább baráti, mint kollegiális viszonyt nem feltétlen szívélyes szavakban fogalmazzák meg egymásnak, de sokszor hangzik el az utolsó nap folyamán a “hiányozni fogsz”, és többen ellenőrzik, hogy mindenki telefonszáma megvan-e.

“A sírás fújtogat!” Kiált fel az egyik árus zárás után nem sokkal, és még sokáig áll az asztal mellett mozdulatlanul, amíg mellette a legtöbben bontják a sátrakat, padokat.