2015. Szeptember 02.

Nézzétek meg a Down-szindrómás kisfiú, Nándi első napját az iskolában!

A nyolcéves nyíregyházi kisfiú eddig is többségi intézményekbe járt. A szülei számára nem volt kérdés, hogy az integrált nevelés a helyes út a jövőben is. Egy évet szántak a megfelelő iskola megtalálására. Egy másik Down-szindrómás kisfiú szüleivel összeállítottak egy listát, ezen több mint 10 intézmény szerepelt. Mindet felkeresték. Ilyen-olyan okok miatt szinte mindegyik kiesett, hiába mondták a szülők, hogy a pedagógiai asszisztens költségeit ők állják. Szerencsére egy iskolában mindenki nyitottnak tűnt. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskola Vécsey Károly Tagintézetében a vezetés is, tantestület is igent mondott a fiúk befogadására. Elkísértük őket az első tanítási napra.

Bakóczy Szilvia

Fotó:Révai Sára

“Ma kezdődik a suli! Ilyen lesz iskolába járni!”

Dorkával, a tesóval. Nándi elvileg másfél évvel idősebb húgánál. Dorka három és fél éves lehetett, amikor feltette otthon a kérdést: Apa, most már én vagyok a nagyobb? “Kicsit gondolkoztunk, aztán azt feleltük, hogy végül is igen” – meséli Attila, az apa nevetve. A testvérek elválaszthatatlan szövetségesek. Ha Nándi erejére van szükség, ő segít, amúgy Dorka a rangidős. A szülők szerint szívesen játssza a biztonsági őrt, Nándi ugyanis gyakran elrohan, ilyenkor – ha netán ezt Dorka veszi észre először, utána szalad, majd szabályosan ráveti magát, és leteperi.

Indul a csapat, ma apával. Először Dorkát viszik iskolába, utána jöhet Nándi.

Apa a kocsiban felejtett valamit, türelmes várakozás.

Tanévnyitó ünnepség. Nándi az egyik osztálytanító nénivel, Tóth Anettel, aki magyart és éneket tanít majd, mellette fejlesztő foglalkozásokat tart. Anett másik oldalán Pepe ül, Nándi barátja. Ő szintén Down-szindrómás.

Komoly dolog iskolásnak lenni.

Az itteni gyerekek egész napos iskolában tanulnak, vagyis délelőtt is, délután is óráik vannak. Mindkét osztálytanító azt mondja, ez nagyon jó rendszer. Változatos, lehetőséget ad a felzárkózásra, ráadásul lecke is alig van. Nándiék osztályában a Meixner módszerrel oktatnak a pedagógusok, jut idő bőven mindenre.

Minden elsős ajándékot kap, Pepe is. A kisfiú szülei legfőbb célja, hogy integrálódjon a közösségbe, hogy a szociális készségei az itteni gyerekek készségeihez igazodjanak. Ehhez képest mindent másodlagosnak tartanak. Gyógypedagógus anyukája szerint az eltérő tantervvel, amivel a fiúknak lehetősége lesz haladni, nem lesz gond. A délutáni órákról két alkalommal viszont el kell menni. Részben az úszás miatt, amiben Pepe nagyon ügyes, részben a iskolán kívüli fejlesztő foglalkozások miatt.

Vége az ünnepségnek, irány az osztályterem.

“Ez a MI osztálytermünk, Nándi!”

Az első óra elejére még a szülők is bemehetnek.

Pepe szabadidejében legszívesebben hegedül és komolyzenét hallgat, főként Bachot és Pavarottit. Nándi a fociért és az építőkockákért rajong.

Még tart a szünet. Nándi mögött egy játszószőnyeg látszik. Elvileg a szünetekben, és hétfőn, az első óra elején lehet ide lehuppanni. Gyakorlatilag, ha bárki elfárad az óra alatt, itt megpihenhet egy kicsit. Az előző osztályban volt például egy mozgássérült kislány, ő gyakrabban elfáradt az üléstől, mint az osztálytársai.

Az ajándék, amit az elsősök kaptak. Papír és ceruza. Bár az első két hónap játékos ismerkedéssel fog telni. Nándiéknak a gyengénlátó diákokat oktató iskolától rendeltek a tanítók felszerelést. Nagyvonalas papírokat például, hogy lehessen majd gyakorolni a finom mozgásokat.

Nándi, az osztály másik tanítónénijével, Szakács Jenőnével, Kati nénivel. “Elsőre nehéz volt elképzelni, hogy hogyan működhet az oktatás két Down szindrómás gyerekkel az osztályban – mondja őszintén. De a szülőkön érződött, hogy nagyon együttműködőek lesznek. Elmondták, hogy miért szeretnék a fiúkat integráló osztályba adni, és azt is, hogy az egyik pedagógiai asszisztens jelenlétét ők fedeznék. Az iskola vezetése is nagyon támogató volt. Így, hogy állandóan lesz valaki a gyerekek mellett, működhet a dolog.” Kati néni azt mondja, a többi szülő ma tudta meg, hogy lesz két Down szindrómás gyerek is az osztályban, de a bizalmatlanságnak a szikrája sem látszott rajtuk.

Ki megy ki legközelebb a játékhoz? Ha te szeretnél, tartsd magasra a kezed, ez a jelentkezés!

Azért jó, hogy játékok itt is vannak. Vajon apa kint vár még a folyosón?

Hé, ne fordulj úgy magadba! Na se baj. Majd én megnevettetlek!

Egyszer majd ide is eljutunk, szerencsére nem kell sietni.

Végre uzsonna.

Nándi amúgy is nagyon szereti a pocakját.

Anett szerint teljesen mindegy, hogy a fiúknak mi a “bajuk”, hisz senki nem tökéletes, ő sem. “Kinek ez, kinek az a gyengesége, nem mindegy, hogy annak mi a pontos neve?” – mondja. Csupa lelkesedés, ahogy Nándiékról, vagy a hivatásáról beszél.

Stefán Erika igazgatónő is benéz, hogy minden rendben van-e. Az iskola vezetése, tantestülete teljes mellszélességgel kiáll az integráció mellett. “Egyre többször kérik a szülők, hogy integráljuk az SNI-s gyereküket – mondja. Ha adottak a feltételek, szívesen igent mondunk, közben örülünk, mert ezzel nagyon jól jár minden gyerek. Kaptunk a KLIK-től egy pedagógia asszisztensi státuszt egy évre, nem hiszem, hogy akadálya lesz a szerződés meghosszabbításának. Van egy játszószobánk is, ahova el lehet menni pihenni, ha valamelyik gyerek túlságosan elfáradna az órákon.” Az igazgatónő szerint problémák ettől függetlenül iskolai szinten, megyei szinten is vannak. “Intézményük gyógypedagógusa a tanév előtt mondott fel, Nyíregyházán összesen több gyógypedagógiai asszisztens van. Vagyis nagyon nehéz lesz pótolni a kollégát.

Nándi szülei, dr. Kupay Márti és dr. Szécsi Attila. Mindketten a Nyíregyházi Jósa András Kórházban dolgoznak. Nándiért születése óta mindent megtesznek, Márti gyakorlatilag az összes fejlesztést (pl. mozgás, logopédia) megtanulta, hogy ne kelljen annyit utazni és hogy otthon is tudjanak gyakorolni. De nemcsak a szakemberek segítettek, hanem a többi szülő is. Azóta ez persze fordítva is így van.

Ha sikeres lesz az iskolai integráció, márpedig Mártiék nagyon bizakodóak, akkor abban az integráló bölcsöde, óvoda is benne lesz, állítják határozottan. Nándi két évet járt magyar óvodába (ott ismerte meg Pepét), egy évig Németországban éltek, de ott érdekes módon az integráció megbukott. “A német logopédus imádta, a magyar származású óvónő nem tudott vele mit kezdeni. Ezt megérezte a gyerek, néhány hónap után megmakacsolta magát – meséli Attila. Elkezdte keresni a régi oviját, majd elkezdett szökdösni is. Részben miatta is költöztünk haza.

“Nándinak hihetetlen az érzelmi intelligenciája – meséli Márti. Én a jelzéseit iránytűnek használom. Ahhoz, akit jónak érez, azonnal odaszalad, átöleli, megpuszilja. Másokkal távolságtartó. Hosszú távon mindig bebizonyosodik, hogy sosem téved. Hihetetlenül érzékeny gyerek. Egyszer a metrón utaztunk, még Németországban. Velünk szemben ült egy jól szituált német nő, mellette egy bevándorló, talán a Fülöp- szigetekről. A német nő folyamatosan mosolygott Nándira, kereste a tekintetét, a másik nő szemlesütve ült. Nándi szinte csak őt nézte. Egyszer csak felállt, odaszaladt hozzá, és szorosan megölelte őt. A nő először meglepődött, majd magához szorította, és elkezdett sírni. Döbbenetes volt. Nándi pontosan érezte, hogy a körülötte levő emberek közül kinek van szüksége ott és akkor a szeretetére.