Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
MAGYAR TÖRTÉNELEM
Létrehozva: 2008. október 6. 07:44
Hai!
Sokunknak az a tapasztalata, nincs kellő módon ápolva történelmünk, jó s rossz történés egyaránt, mert mindkét pólus része múltunknak. Még akkor is ha úgy hisszük, ránk már nem hat. Minden hat. Nem szeretem a "ha" verziót, de mi lett volna ha....ha nincs Mohács? Hol lennénk ma? Na jó, de mi vezetett Mohácshoz, mi az összefüggés 1514 Dózsa parasztfelkelése és a Mohácsi csatavesztés között?
Kevesen tudják. De itt majd megtudjuk.
De ne ugorjunk ekkorát. Mi lehet az igazság finnugor vagy szkíta ügyben, melyik népcsoporthoz volt valóban közünk? Megannyi kérdés.
A Polgári topicban már elkezdtük ezeket boncolgatni, ám úgy alakult hogy a többség egy "saját" erre indított topicot akart és ezt most megtesszük.
Ugyan megtiltani nem tudjuk, de kérni kérhetjük...ez nem politikai topic, itt ne vitázzunk politikai alapon.
Eme topic nem arról szól, ki tud többet vagy kevesebbet a magyar történelemről, hanem arról hogy akik olvassák, netán még írnak is hozzá, azok biztos hogy több információ tulajdonosai legyenek azáltal, hogy ez a topic van s létezik.
A topic célja is egyértelmű. Nincs nagymagyar meg mélymagyar, csak magyar. Ez pedig jelentse azt még ebben a topicban is, hogy büszkék vagyunk s lehetünk magyarságunkra, néha szomorkás vagy tragikius történelmünk ellenére is.
Állítsunk méltó emléket őseinknek, kiemelkedő személyiségeinknek, nagy formátumú hőseinknek. Megérdemlik hogy a magyar ember emlékezzen rájuk s beszéljen róluk....
Tegyük ezt. Tegyük közösen minden megkötés nélkül, hogy ki hova tartozik vagy nem, ki kit szeret vagy nem, mert a magyar történelemhez mérten ezek semmitmondó semmiségek csupán, ezzel ne koszoljuk azt a múltat mit őseink építettek.
Egyfajta időrendben szeretnénk haladni, ezt mindenki vegye figyelembe ha ír ide. Előre is köszönjük.
Kezdjük..........
Tar Zerend
S mindenek felett, a kor ideája az egységes keresztény birodalom volt. S tagadhatatlan, hogy úgy gazdaságilag (só, arany- és ezüstbányák sokasága, vám bevételek), mint katonailag (István nem egyszer vert meg „dicső” keresztény seregeket), a korabeli magyar király, legalább olyan esélyes „jelölt” lett volna e birodalom élére, mint haldokló bizánci birodalom uralkodói, vagy a csak névleg egységes Német-Római Birodalom uralkodói. Az egy másik kérdés, hogy más uralkodók mennyire vették ezt az ideát komolyan. Szubjektív meglátásom, hogy jobban, mint a többiek. Többek között ennek a számlájára írom (a tévedés jogát fenntartva) a latin nyelv furcsa, mondhatni természetellenesen tartós meggyökeresedését a magyar közéletben (és oktatásban). Talán az volt a cél (eltekintve attól, hogy István korában a latin és a görög volt a diplomácia nyelve), hogy kineveljék ennek az idea birodalomnak az uralkodói rétegét.
Másrészt, nem újdonság - a szkíta-pártus-hun-magyar („finnugrizmust” ne várjon tőlem senki) vonulatot figyelembe véve - az ilyes fajta „birodalmi” eszme.
Kínai forrásokban maradt fenn, hogy a hunok (s vélhetően a szkíták is) azt tekintették hunnak/szkítának, aki engedelmességet fogadott a nagyfejedelemnek. Mindezek mellett a vallási szokásaik is hasonlóak voltak, s valamelyest megértették egymás nyelvét. Azaz:
1.) Központi vezérlő erő (szakrális fejedelem)
2.) Vallás
3.) Nyelv
István korában az 1. pont tekintetében komoly „viták” voltak. A 2. pont mondhatni adott volt (még nem történt meg az egyházszakadás). A 3. pontot a latinban vélték megtalálni.
Mint mondtam, a kor uralkodói (így István is) nem kicsik akartak lenni. S mint említettem, István (ilyen irányú, feltételezett) tervei nem tekinthetők tökéletesen légvárépítésnek.
Ha meg nem, hát kisnyúl. … :o)
A tévedés jogát fenntartom. S azt is, hogy az Intelmek eszmei hátterét nem csak a korabeli, európai irodalomban kell keresni, hanem szkíta-pártus-hun-avar birodalmi eszmevilágban is.
Tar zerend
Azért, előtte még egy kis kitérő, hogy tartsam magam a sorrendi logikátlanság elvéhez. Van egy fontos momentum I. István „írásos munkáival” kapcsolatban. Mégpedig az, hogy pl. a törvényeit, csak halála után szerkesztették egységes „törvénykönyvbe” (legjobb tudomásom szerint). Mindezeken felül, felmerült többekben a gyanú, hogy az Intelmek is később keletkezett, nagyjából I. Endre korában. Ezért, javasolt vigyázni, mit tulajdonítunk I. Istvánnak és mit a saját múltját és céljait megalapozni kívánó utódoknak.
Most jöjjön a mondat:
„In hospitibus et adventitiis viris tanta inest utilitas, ut digne sexto in regalis dignitatis loco possit haberi.”
„Tudományosan elfogadott” körökben ezt szokás így fordítani:
„A vendégek és jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén.”
Ezt előszeretettel magyarázzák úgy, hogy ez a vendég és jövevény népekre vonatkozik. (Ilyen fordítás is közkézen forog.)
Tisztelettel szeretném megjegyezni, hogy ezt a fordítást nem tartom teljesen autentikusnak. Kérem, hogy aki jobban tud latinul, az jelezze esetleges tévedésemet, de a „viris” semmilyen összetételben nem jelent népet.
Mondhatjuk azt, hogy „vendég és jövevény férfiak”, de ez még mindig nem fedi az általam feltételezett tartalmat, mert leginkább a vendég és jövevény vitéz (hős?), kiemelkedő/erényes férfi, takarja a kívánt mondanivalót, amit egyébként a fejezet további része megerősít.
De, bizonyos érdekek csak az első mondatot veszik elő, azt is hiányosan (vagy egyenesen félre-) fordítva. Miért is? A választ mindenkinek saját fantáziájára bízom.
S valóban, a királyi udvar fényét emeli egy hős/bölcs ember ott tartózkodása. Ellenben egy idegen nép jelenléte mit emel? Talán csak a befolyó adó mértékét. Akkoriban sem Franciaország, sem Németország, sem Anglia, de még csak Spanyolország sem volt homogén, népeit/nemzetiségeit tekintve. Semmi kiemelkedő, fényt nem jelentett volna plusz egy nép egy adott uralkodó számára. Ellenben egy kiemelkedő vitéz, vagy bölcs jelenléte igen.
Másrészt, minél több bölcs és vitéz forgolódik az adott király udvarában, s minél hosszabban, annál inkább keltik jó hírét az adott uralkodónak és népének. Másrészt kiváló hírforrások a környező és távolabbi területek állapota felől. Ami egy esetleges terjeszkedés esetén nem hátrányos.
Egy – két nagy gondolkodó most hamut hintene a fejére, hogy mit is jelent a terjeszkedés az én olvasatomban. Nos, sem Istvánt, sem Imrét, de elődeiket és utódaikat sem Kovács László szellemében nevelték így nem azon filozofáltak, hogy erény-e kicsinek lenni. Ez fel sem merült bennük.
Ismerjük (úgy nagyjából) a történelmi Magyarország méreteit, de ehhez sokszor nem tesszük hozzá a gyepűk területeit. Másrészt, még István is természetes terjeszkedési területnek tekint(h)ette, a bajor területeket, Horvátországot (Dalmáciát). Az Erdélyen túli területek (a későbbi Havasalföld és Moldva) is a magyar korona alá tartoztak egészen a török hódoltságig."múltunk rejtelmes gyökerei"
"A Polgáriban TAR barátom egy nagyon érdekes anyagot tett be, ami az ő gondolatsorait adta vissza, ám mivel aktuális lenne hogy itt is legyen s mivel ő nem ér rá, így utólagos engedelmével berakom ide is. Vagyunk olyan baráti majdnem testvéri viszonyban, hogy nem fog érte hatagudni.
forrás: Tar Zerend
Tudom, hogy leginkább tényeket kellene írnom, de a történelem tanulmányozásával, a történelemtudomány kinyilatkoztatásainak megítélésével kapcsolatban van néhány irányelvem.
1.) A szó elszáll, az írást hamisítják.
2.) A történelmet a győztesek írják (át), a saját szájuk íze szerint.
3.) Senki, még a legobjektívebb szakértő sem tudja teljesen függetleníteni magát az éppen aktuális „korszellem” hatásától. Ennek megfelelően egy szűrőn keresztül néz a múltra, és az adott jelen összefüggéseit vetíti (még akaratlanul is) vissza az időben.
Ennek megfelelően nem szeretnék tényekről beszélni, inkább meglátásokról, melyekkel lehet vitatkozni, lehet ellenük érvelni, de nem úgy, hogy „már Hunfalvy / Badinyi is megírta…” mert ezeket mindig figyelmen kívül hagyom.
Elnézést kérek mindenkitől, de a kronológia sorrendet (bár igyekszem) nem tudom betartani. Az én agyam egy kicsit másként működik. Ez nem erény / hátrány, pusztán tény.
A bevezetőnek vége! :o)
Ha nem is „in medias res”, de nem az elején kezdem, hanem I. Szent István uralkodásának utolsó harmadával. Pontosítok az Intelmek c. művel. A pontosság kedvéért: Libellus de institutione morum ad Emericum ducem. Pontosabban, annak egy mondatával.Késő délelőtt Aetius csatarendbe állította a seregét a két tábor közötti síkságon. Északon a folyónak támaszkodva a rómaiak álltak az első, a frank és burgund szövetségesek a második sorban, és képezték a balszárnyat s a centrum baloldalát. Szomszédságukban dél felé az alánok álltak fel Sangiban nevű vezérük vezetésével a rómaiak és a vizigótok között. Sangibant megbízhatatlannak tartották, ezért állították őket a rómaiak és a vizigótok közé. A vizigótok arcvonala, királyuk I. Theoderik vezetésével az első erdőségig húzódott, és ők alkották a centrum jobboldalát és a jobb szárnyat. Aetius észak-keleten a domb mögött egy kisebb vizigót csapatot helyezett el, Thorismundnak, Theoderik fiának a vezetésével, s ennek kellett onnan a hunok jobb szárnyát megtámadnia. Attila csak később, dél körül vezette ki a seregét a táborból, hogy a felkínált csatát elfogadja. Csatarendje a következőképpen nézett ki: a domb déli lábánál álltak a gepida, a burgund és a frank csapatok, s ezek képezték a jobb szárnyat. Szomszédságukban délre állt a hun lovasság, ami egy hosszan elnyúló centrumot alkotott, s arcvonaluk állt szemben a rómaiak jobb oldalával, az alánok arcvonalával és a vizigótok baloldalával. Innentől délre az erdőkig alkották az osztrogótok a balszárnyat szemben a vizigótok jobboldalával. Kora délután kezdődött a csata a centrumban a hunok és a bal szárnyon az osztrogótok támadásával. Az alánok nem tudták vagy nem akarták a támadást feltartóztatni, mert az első összecsapás után elmenekültek. Tőlük balra és jobbra a rómaiak és a vizigótok egyaránt felfogták a támadást. Ekkor indított támadást a dombtetőről Thorismund a lóról leszállított csapataival. Erre Ardarich, a gepidák királya csapatai egy részét Thorismund ellen irányította. A gótok a dombot ugyan megtartották, de nem tudtak továbbnyomulni. A centrumban az alánok elmenekülése miatt a vizigótok kritikus helyzetbe jutottak. Szemből a hunok és az osztrogótok, oldalról pedig a balszárnyat áttörő hun lovasok egyaránt támadták őket. Megzavarodtak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a vizigót seregben pánik tört volna ki. Theoderik ekkor középen összegyűjtötte harcosait, és újraszervezte az ellenállást mindkét oldalon. Ugyanekkor Attila erőteljes támadást indított a rómaiak ellen, feltételezhetően azért, hogy Aetius ne tudjon segítséget küldeni a vizigótoknak. Azzal, hogy a rómaiakat csak frontálisan támadta, taktikai hibát követett el, mert délről a nyitott szárnyba sikerrel törhetett volna be. A frontális támadást, hála a római íjászoknak, akik nagy veszteségeket okoztak a hunoknak, több alkalommal is sikerült elhárítani. A jobb szárnyon a helyzet mégis egyre válságosabb lett, és csak idő kérdése volt, hogy a vizigótok a szemből és oldalról jövő támadás hatására összeomlanak. Végül Theoderik egy gerelytől megsebesülve (amelyet állítólag az amál nemzetségbeli Andages nevű osztrogót hajított el) lebukott a lováról, és a lovak halálra taposták. De éppen ez az esemény sarkallta a vizigótokat elkeseredett ellenállásra. Számukra már nem a csatáról volt szó, hanem a bosszúról királyuk haláláért. Az osztrogótok támadó ereje lanyhulni kezdett, és a másik oldalon Thorismund, apjának halálhírére, a dombról újabb, bátor támadást vezetett. A zavaros utóvédharcokban Thorismund majdnem a gepidák kezébe került. Ebben a harcban megbosszulták magukat azok a súlyos veszteségek, amiket a gepidák az éjszakai csatározásban elszenvedtek. Végül az egész jobb szárny elesett, és Ardarich fáradozásai ellenére menekülni kezdett. S Attila ekkor követte el a második taktikai hibáját. Ahelyett, hogy a rómaiak elleni támadást leállította volna és megerősítette volna a jobb szárnyat Thorismund ellen, tovább támadott, állítólag annak reményében, hogy Aetiust megöli. Az Aetius elleni frontális támadás sikertelenül folytatódott nagy veszteségekkel. A hun csatarend másik végén az osztrogótok egyre szorongatottabb helyzetbe kerültek, mígnem menekülni kezdtek. Ezzel a helyzet alapvetően megváltozott. Már alkonyodott, amikor Aetius a centrumban előrenyomult. A kimerült hunok, akiket mindkét szárnyon támadtak, s most már a centrumban is védekezésre kényszerültek, nem tudtak sikeresen ellenállni. Attila még idejében, seregének végleges szétzilálása előtt visszavonulást rendelt el a szekérvárába. Aetius és Thorismund még az éjszaka körülzárta Attila seregét a táborukban.
Reggel Attila látta, hogy körbe van zárva, és teljesen elveszettnek hitte a helyzetét. A fából készült lónyergekből máglyát építtetett, amit a rómaiak első támadásánál akart meggyújtani. Erre azonban nem került sor, mert Aetius hadvezérből politikus lett hirtelen. Ugyanis jogosan attól tartott, hogy a vizigótok egy energikus király vezetésével a hunok mint közös ellenség leverése után nem elégszenek meg Aquitaniában a szövetségesi státusszal. Ezért meggyőzte Thorismundot, hogy olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, visszatérjen Toulous-ba, és érvényesítse igényét a koronára a testvéreivel szemben. Aetius maga a csata utáni második napon hagyta el a csatateret, és futni hagyta Attilát, aki több napig először csapdára gondolt, mígnem a felderítői felfedezték, hogy nincs ellenséges hadsereg már a környéken. Erre ő is visszavonult átkelve a Rajnán.Mindkét fél seregének erejét csak becsülni lehet, mivel a történelmi adatok túlzóak és ezért nem hiteltérdemlőek. Jordanes 500.000 harcosról beszél. A hadtörténészek szerint, figyelembe véve a korabeli logisztikát, a legjobb esetben is mindkét részről kb. 50000 harcos volt ellátható, de valószínűleg még ennél is kevesebb. A római sereg esetében ez egy jó becslés, mert a sereg fele a vizigótokból állt, akik a legjobb időkben sem tudtak 20000 férfinél többet csatasorba állítani. Tehát a birodalmi sereg az alánok beszámításával sem lépte túl valószínűleg a 45000 főt. Attila serege egy csekély számbeli fölényben lehetett, de maximum 50000 főt tehetett ki. Más becslések szerint mindkét sereg kb. 30000 harcost számlálhatott. Attila seregének fele állt a hunokból, másik felét a vazallusok alkották. Ezek nagyság szerinti sorrendben: az osztrogótok Valamir vezetésével, a gepidák Ardarich vezetésével, a Rajna jobb partján élő frankok és a Majna melletti burgundok voltak. Kisebb csapatokkal – néhány száz, legfeljebb ezer harcossal – képviseltették magukat még a herulok, a skirek, a longobárdok és mások. Megállapítható, hogy a vazallusok felét az osztrogótok tették ki. A hunok szokásosan lovasok voltak, és lándzsával, buzogánnyal, kötélhálóval és a legfontosabb fegyverükkel, a speciálisan készített lovasíjjal voltak felszerelve. Páncélt nem hordtak, csupán egy kerek bőrpajzsot használtak védekezésre. Másképp volt a germán csatlósoknál. Az osztrogótokon kívül, akik a lovasok harmadát alkották, mindannyian gyalogos katonák voltak. Az osztrogót lovasságot tekinthetjük nehéz lovasságnak, mivel lándzsával és széles karddal, s legalább bőrmellénnyel, de páncélinggel és pajzzsal is el volt látva. A gyalogos harcosok a frankok kivételével vélhetően páncél nélkül, de lándzsával, széles vagy hosszú karddal, egy könnyű pajzzsal vonultak a harcba. Lőfegyvereket a germánok alig használtak, és csak az osztrogótoknál voltak íjászok. A frankok használtak egy egyszer alkalmazható „lőfegyvert”, egy ívelt dobó fejszét, amit röviddel az ellenféllel történő összecsapás előtt hajítottak el. Ettől eltekintve a frank harcosok széles karddal és egy fapajzzsal voltak felfegyverezve. Aetius serege kb. fele-fele arányban az ő római, frank és burgund harcosaiból állt egyfelől, s a vizigótokból másfelől. Ehhez jött néhány ezer alán. A rómaiak, a frankok és a burgundok képezték a gyalogságot. A római katonákat itt már nem úgy kell elképzelni, mint a korai császárság legionáriusait. Ők ovális pajzzsal, csatos sisakkal, hosszú karddal és keleti formában kiképzett íjjal voltak felfegyverezve. Az íj főként a római seregek még mindig jelentős ütőerejét volt hivatva biztosítani. Egyesek még páncélinget is hordtak. A legiók már csak 1500-2000 főt számláltak, és a helyben letelepedett lakosságból toborozták őket. Ez ugyan csökkentette a mozgékonyságot, de a csapatok morálját, mivel saját közösségeiket és családjaikat védték, annál inkább növelte. Ebben az időben a római csapattestekre mindig is a védekező harci magatartás volt a jellemző. A ripuári frankok éppolyan jól voltak felszerelve, mint a már említett, a Rajna jobb partján élő frankok. A burngundok mindkét oldalon hosszú kardokkal harcoltak. A vizigót harcosok közül a 378.évi adrianapolisi csata óta, az alán lovasság példája nyomán egyre több vált lovassá. A vizigótok legalább kétharmada lovas volt. Közöttük megtalálható volt a páncélinggel és lándzsával felfegyverzett nemesi lovasság ugyanúgy, mint a könnyen felfegyverzett lovasság tömege. Az utóbbiaknak semmilyen páncélzata nem volt, gerellyel, széles karddal és vélhetően kis fapajzzsal vagy többrétegű bőrpajzzsal harcoltak. A gyalogos katonák közt valószínűleg leginkább a lándzsa, a széles kard és a pajzs volt a legelterjedtebb fegyver, egyeseknek egyszerű íja is volt, de nem rendelkeztek semmilyen páncélzattal. Az alánok fegyverzetükben és harcmodorukban erősen hasonlítottak a hunokra.
"múltunk rejtett gyökerei"
Attila egyik leghíresebb csatája a Catalaunumi mezőn zajlott....
A catalaunumi csata érdekessége, hogy egyik fél sem nevezhető egyértelmű győztesnek: az Attila által vezetett hun inváziót feltehetőleg az Aetius vezette római csapatok állították meg, de átfogó győzelmet nekik sem sikerült kivívniuk. 452-ben Attila megszállta itáliát, és csak a pápa közbenjárására vonult el Róma városa alól.
Hogy hol vívták meg pontosan a csatát, az a mai napig teljes bizonyosságal nem került megállapításra. Hosszú ideig a Chalons-en-Champagne melletti síkságot jelölték a csata helyeként. Mivel tudósítások szóltak arról, hogy Attila Orleansból kelet felé vonult vissza, valószínűbbnek tűnik, hogy a csata valahol a Chalons-en-Champagne és Troyes közötti síkságon zajlott, vélhetőleg közelebb Troyeshez. A csatamező egy távolabbi síkságról lett Catalaunumi-síkságnak nevezve. Ezt északon egy folyó, vélhetően a Marbe és délen néhány, nem összefüggő erdő határolta. Északon a folyó előtt egy domb emelkedett.
Megyek Veled
Persze a saját ágyamba...
Én is jó éjszakát kívánok!
Remélem holnap is tanulhatok Tőletek
EGY BIZÁNCI KRÓNIKÁS ATILLÁRÓL
Priscos (Priszkosz) rhetor
Egyszer a kelet-római császár követséget küldött Atillához. Ennek a követségnek egyik tagja Priscos rhetor leírta útjukat, Atilla udvarát.
Mint szemtanúnak a följegyzései történelmi fontosságúak.
Könyvében Atilla udvaráról többek között ezeket mondja:
Miután átkeltünk még néhány folyón, egy nagyobbacska helyiségbe érkeztünk. Itt Atillának fából és gyalult deszkából épített palotája volt, amely - mint beszélték - valamennyi palotája között a legszebb volt. Közelében fürdő volt, amelyhez a pannon földről hozatták a követ, mert azon a tájon a barbároknak nincs sem kövük, sem fájuk. Amikor Atilla bevonult a helyiségbe, hosszan elnyúló fehér fátylak alatt szép sorjában lányok mentek eléje és hun dalokat énekeltek. Amikor pedig főemberének, Onegésiusnak házához érkezett, kijött Onegésius felesége szolgák kíséretében, akik ételeket és bort hoztak. Az asszony üdvözölte Atillát és kínálta (ami a hunoknál nagy megtiszteltetés), hogy vegyen jó szívvel a felajánlott holmikból. Atilla kedves embere iránt való udvariasságbólé úgy lóhátról evett is, mialatt a körülötte lévő barbárok az ezüsttálat magasra emelve tartották. Megízlelte a felkínált pohár tartalmát is és aztán elvonult királyi palotájába, amely a többinél kimagaslóbb volt és egyébként is magasabb helyen emelkedett.
Mi Onegésius felszólítására az ő lakásán maradtunk. Másnap elmentem Atilla udvarába és ajándékokat vittem feleségének, akit Rékának hívtak. Az asszonyt puha szőnyegen fekve találtam. Szolgák vették körül, s vele szemben a földön is szolgáló leányok ültek, akik színes fonalakkal lepleket hímeztek, amelyeket barbár ruháik díszítésére készítettek. Odamentem, üdvözöltem s átadtam ajándékaimat. Aztán arrafelé mentem, ahol Atilla tartózkodott. Atilla őrei már ismertek s így senki sem tartóztatott fel. Nagy csomó ember közé jutottam és láttam, amikor Atilla kijött a zajongó és tolongó sokaságba. Büszke léptekkel ment a ház elé, miközben ide-oda tekintgetett. Aztán megállt a ház előtt, és sokan, akiknek peres ügyük volt, eléje járultak és fogadták ítéletét. Ezek után visszament a házba.
Amikor mi visszatértünk sátorunkba, Atilla egyik embere keresett fel bennünket azzal az üzenettel, hogy Atilla mindkettőnket meghív ebédre. A kijelölt időben megjelentünk az ebédre a nyugat-római birodalom követeivel együtt és megálltunk a küszöbön Atillával szemben. A pohárnok ottani szokás szerint kelyheket nyújtott át, hogy köszöntsük Atillára, még mielőtt leülnénk. Miután megízleltük a bort, székeinkhez mentünk, amelyeken az egész ebéd alatt ülnünk kellett. A székek két oldalt a szoba falai mellett voltak. Középen ült Atilla kereveten. Mögötte egy másik kerevet volt és emögött lépcsők vittek fel az ágyához. Az ágyat díszes fátylak és színes függönyök borítottak.
(Dr. Girsik Gézáné és Magyar József, Magyar Múltunk, Dr. Girsik Géza kiadása, Buenos Aires, 1952, 29-32 old.)
Az Ete-ről még nem is hallottam, az Etele tudomásom szerint is anyakönyvezhető. Szép név mindegyik verzióban !
Találtam egy linket róla...
http://hu.wikipedia.org/wiki/Attila
Mivel ismereteim még finoman szólva is hiányosak (értsd: az iskolai alap) így érdemben még nem tudok válaszolni
De például amit a honfoglalás körüli időkre "képzelek", a tanultak, és olvasottak alapján az tetszik.
Hai!
Ha....mondom ha jól tudom akkor mindkettő, de ősibb formájában az ETE és ETELE is elfogadott....
Érdekes történet a SZAMÁRVÁRRÓL
A méltóságteljes esztergomi bazilikától nem messze emelkedik egy mindmáig Szamárhegynek nevezett magaslat. Itt állt egykor a ma már földig rombolt Szamárvár. Hogy kaphatott egy vár ilyen nevet? Németh Péter felel a kérdésre egy rendkívül érdekes tanulmányában.
A Pilis hegység vidékének ez a lelkes kutatója úgy véli és véleményét alaposan indokolja, hogy a hun királyok székhelye, az igazi Ős-Budavár, Atilla palotája, közvetlenül Esztergom alatt volt.
Ide szálltak az ősi örökség jogán a honfoglaló magyarok vezérei. Innen építették ki védelmi központjukat, megerősítve azt számos hatalmas várral. A mai Budapest területén álló Budavár, Óbudával együtt, ennek az erődrendszernek csak a déli sarka volt.
A pilisi hegyek, Pilismaróttal, Vörösvárral és számos más lakóhellyel , templommal, kolostorral, - mind részei voltak ennek - a páratlan előrelátással és bölcsességgel megtervezett fővárosnak. El lehet gondolkozni rajta, hogy az állítólagos „vad mongol nomádok" hogyan lehettek olyan jó városrendezők, hogy messze megelőzték huszadik századbeli nyugati kollegáikat? Hatalmas folyójuk maradéktalanul elvihette a szennyet a déli „bűzös övezet", a kemencék (Pest) füstjét. A váraktól védett területen szétszórt lakótelepeket az őserdők zöld sávjai vették körül, fáikkal megújítva a levegő tisztaságát. Mégis a főváros minden pontjáról bármely más pontra el tudott nyargalni a lovas ember egy nap alatt.
Hai!
Az jó....
Az egyik cél pontosan az, hogy minél többen kezdjenek el bátran hozzászólni saját történelmükhöz.
Az olyan kezdeményező és bátor nők mint te is, pedig kedvet adnak hozzá s példát. Mert tudvalévő hogy sokan szégyenlősek.
Ne legyenek.
Amúgy neked van kedvenc korszakod?