Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
MAGYAR TÖRTÉNELEM
Létrehozva: 2008. október 6. 07:44
Hai!
Sokunknak az a tapasztalata, nincs kellő módon ápolva történelmünk, jó s rossz történés egyaránt, mert mindkét pólus része múltunknak. Még akkor is ha úgy hisszük, ránk már nem hat. Minden hat. Nem szeretem a "ha" verziót, de mi lett volna ha....ha nincs Mohács? Hol lennénk ma? Na jó, de mi vezetett Mohácshoz, mi az összefüggés 1514 Dózsa parasztfelkelése és a Mohácsi csatavesztés között?
Kevesen tudják. De itt majd megtudjuk.
De ne ugorjunk ekkorát. Mi lehet az igazság finnugor vagy szkíta ügyben, melyik népcsoporthoz volt valóban közünk? Megannyi kérdés.
A Polgári topicban már elkezdtük ezeket boncolgatni, ám úgy alakult hogy a többség egy "saját" erre indított topicot akart és ezt most megtesszük.
Ugyan megtiltani nem tudjuk, de kérni kérhetjük...ez nem politikai topic, itt ne vitázzunk politikai alapon.
Eme topic nem arról szól, ki tud többet vagy kevesebbet a magyar történelemről, hanem arról hogy akik olvassák, netán még írnak is hozzá, azok biztos hogy több információ tulajdonosai legyenek azáltal, hogy ez a topic van s létezik.
A topic célja is egyértelmű. Nincs nagymagyar meg mélymagyar, csak magyar. Ez pedig jelentse azt még ebben a topicban is, hogy büszkék vagyunk s lehetünk magyarságunkra, néha szomorkás vagy tragikius történelmünk ellenére is.
Állítsunk méltó emléket őseinknek, kiemelkedő személyiségeinknek, nagy formátumú hőseinknek. Megérdemlik hogy a magyar ember emlékezzen rájuk s beszéljen róluk....
Tegyük ezt. Tegyük közösen minden megkötés nélkül, hogy ki hova tartozik vagy nem, ki kit szeret vagy nem, mert a magyar történelemhez mérten ezek semmitmondó semmiségek csupán, ezzel ne koszoljuk azt a múltat mit őseink építettek.
Egyfajta időrendben szeretnénk haladni, ezt mindenki vegye figyelembe ha ír ide. Előre is köszönjük.
Kezdjük..........
ARANY JÁNOS ... MÁTYÁS ANYJA
Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.
Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:
„Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.
„Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.
„Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?
„Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”
Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.
„Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”
„Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
„Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”
Hunyadi László halála
Hunyadi János fia, László is kitűnt vitézségével. A rigómezei csata után Brankovics György szerb fejedelemhez kerül Szendrőd várába túszként, de onnan hamarosan 1450-ben szabadul és 1452-ben már pozsonyi gróf és főispán. 1453-ban horvát-dalmát bán. 1455 - ben eljegyezte Garai László nádor leányát, Máriát. Hunyadi János halála után, Cillei Ulrik, aki időközben kormányzó lett, minden eszközzel igyekezett a király előtt befeketíteni a Hunyadiakat, hogy azok az életére és a hatalmára törnek. Cillei cselvetésre készült, de László rájön a mesterkedésére és megteszi a megfelelő óvintézkedéseket, Nándorfehérváron, László várában fegyveres konfliktus alakul ki kettejük között és a László testőrsége lekaszabolja az ármánykodó Cilleit. A megrémült király színleg megbocsát a Hunyadiaknak, sőt esküt tesz az anyának, Szilágyi Erzsébetnek is, hogy nem esik bántódásuk. V László Hunyadi Mátyást is Budára csalja Temesvárról, majd 1457 márc.14-én mindkét testvért, sőt számos barátjukat is elfogatja. A királyi tanács mellőzve minden törvényes formaságot halálra ítélte a két testvért. 1457. március 16-án a Szent György téren, Lászlón végre is hajtották az ítéletet. A legenda szerint a bakó háromszor sújtott le eredménytelenül, mert László még élt. A törvények szerint ilyenkor kegyelmet kelleett volna kapnia, ám parancsra negyedszer is lesúlytott a hóhér....
A Nándorfehérvári csata a döntő ütközet...
A török sereg nagy veszteséget szenvedett. A pasák azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. Mohamed azonban pihenőt rendelt el, a döntést attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. Hunyadi és a védők is pihentek, mivel súlyosak voltak az ő veszteségeik is.
Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta katonáinak, hogy engedély nélkül rácsapjanak a törökre. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrán Jánostól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Tagliacozzo leírásából ismert, hogy Hunyadi és Kapisztrán között korábban sem volt mindig kellő egyetértés, a szerzetes néha egyenesen Hunyadi akarata, sőt parancsa ellen cselekedett. Ezt az ellentétet a két nagy egyéniség eltérő szándéka okozta. Az ostrom idején már hetven esztendős Kapisztrán a vértanúságra vágyott, ezért parancsait pillanatnyi lelkesedéstől áthatva adta ki, míg Hunyadi győzni akart, és parancsait a törökellenes harc évtizedes tapasztalata, a reális lehetőségek figyelembevétele befolyásolta. A nándorfehérvári diadal eseményei során e két ellentétes szándék tökéletesen kiegészítette egymást és a keresztények győzelmét eredményezte.
A keresztesek nem engedelmeskedtek Hunyadi parancsának és önálló akcióba kezdtek. Öt keresztes íjász a vár előtt, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra és nyilazni kezdett az anatólai hadtest előtt cirkáló akindzsikre. Az anatóliai beglerbég egy szpáhi csapatot küldött a kellemetlenkedők eltávolítására, de a kialakuló összetűzés egyre több keresztest vonzott ki a várból. A végletekig fanatizált keresztes táborból is egyre többen átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot az anatóliai hadtest közelében. Kapisztrán, látván a keresztesek önálló megindulását, tartva ennek kétes kimenetelétől, csónakba szállt, hogy a folyó közepéről próbáljon szózatot intézni hozzájuk, és visszatartani a kereszteseit. Ezt ők azonban félreértették, annyit láttak, hogy maga Kapisztrán is csónakba szállt, így hamarosan az egész keresztes sereg átkelt a folyón. A keresztesek vállalkozása könnyen végzetessé válhatott volna, a szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól, és a gyengén felszerelt had módszeres megsemmisítésébe kezdett. Kapisztrán először megpróbálta visszaparancsolni embereit a várfalak közé, de amikor mintegy kétezer keresztes gyűlt köré, a török tábor felé indult meg, fegyver helyett a keresztet tartva a magasba. Közben a leírások szerint ezt kiáltotta az őt követő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!” (újszövetségi idézet)
II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A topcsiknak még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot.
Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek a törökökben, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát.
Mehmed az 5000 janicsárból álló szultáni testőrség bevetésével megpróbálta megfékezni a török hadban eluralkodó pánikot és többször is megkísérelte ágyúi visszafoglalását, de nem járt sikerrel, mert azok éppen az ő parancsára jól megerősített állásokban voltak. A szultán személyesen is belevetette magát a küzdelembe, de miután egy magyar lovast párviadalban megölt, a combjába fúródó nyílvesszőtől elvesztette az eszméletét. A török sereg ezután a szultánt mentve kénytelen volt teljes felszerelését hátrahagyva menekülni, és csak 4000 partőrző szpáhi beavatkozása mentette meg őket a teljes megsemmisüléstől.
A magyarok éjszakára visszatértek a várba, az ellenség újabb támadására számítva. A törökök azonban nem kezdtek újabb támadást, hanem az éjszaka leple alatt teljesen kiürítették a környéket, 140 szekérrel szállítva el a sebesültjeiket. Amikor a szultán visszanyerte az eszméletét és megtudta, hogy a serege zöme megsemmisült, a tisztjei szinte mind odavesztek és a török had a felszereléseit is hátrahagyva elmenekült, a 24 éves uralkodó megpróbált mérget nyelve öngyilkosságot elkövetni, amiben csak nagy nehezen tudták megakadályozni. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinnápolyba
Az ostrom második szakasza a török roham....
A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. Kritobolosz leírása szerint Hunyadi „bemenvén a városba, csendesen ül vala, senki sem tudván a kívül lévők közül, hogy átkelt”. Nem valószínű, hogy II. Mehmed a dunai hajózár áttörése után ne tudta volna, hogy a várba erősítés érkezett, a magyar sereg számára azonban valóban előnyös lehetett az, hogy az átkelés éjszaka, a törökök elől rejtve történt, így a szultán bizonytalanságban volt a várat védő sereg és a Száva túlpartján letáborozott sereg nagysága felől. Thuróczy szerint mikor II. Mehmed értesült a dunai vereségről, a következőt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” Valóban, a szultánnak még minden oka megvolt az optimizmusra, serege az elszenvedett vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis és a tétlenségre ítélt hadseregekben szokásos problémák miatt – már nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán julius 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.
Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz(képen látható), Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a törökök hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak még bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra.
A Dunai csata....
Baltoglu admirális hajózára miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudta befolyásolni az ostrom menetét. Addig, amíg a törökök uralták a Duna Zimonyon túli szakaszát, a várba nem juthatott be erősítés, és – mivel a magyar és a török sereget a Száva választotta el egymástól – Hunyadi az ostromló török sereget sem tudta megtámadni. A magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt.
A későbbi események bizonyították, hogy a törökök előnytelenül osztották el csapataikat. Bár lett volna rá elegendő erő, nem szállták meg sem a Duna, sem a Száva várral szembeni bal partját. A török hajóhad így a szárazföldi csapatoktól szükség esetén nem kaphatott segítséget, mert ellenség által megszállt partok között kellett harcolnia. Baltoglu a rendelkezésére álló összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, így a Nándorfehérvári kikötőben lévő mintegy negyven magyar naszád szabadon mozoghatott és megfelelően összehangolt támadás esetén hátba is támadhatta a török hajózárat. Előnyt jelentett a vízen támadó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben maradáshoz is erőt kellett kifejteniük, illetve, ha leláncolták őket, elvesztették a manőverezés lehetőségét
.Hunyadi János csak egy nagyobb és negyven kisebb hajóval rendelkezett, de a környék szerb hajósaitól még több mint száz kisebb dereglyét szerzett. Brankovics György, aki a közeli Becse várából kísérte figyelemmel az eseményeket, szintén küldött néhány szerb sajkát, de a magyar hajóhad így is jelentős minőségi hátrányban maradt a törökkel szemben. A támadás julius 14-én reggel indult. A fegyveresekkel megrakott magyar flotillát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok kísérték. A roham nem járt sikerrel, a kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy a török hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteséggel járó állóharc kezdődött. A magyar dereglyék összetorlódtak a török hajózár előtt, így a katonáknak nem volt hová menekülniük. Egyik oldalnak sem maradt más választása, mint az elkeseredett harc. A török Szeád-ed Din leírása szerint „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak, a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.” A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását. Thuróczy János krónikája szerint „…sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel. Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” A dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.
Az ostrom első szakasza...
A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom julius 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. II. Mehmed a jelek szerint csak egyetlen rohamot tervezett. A védőket kiéheztetéssel – az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral – kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A szultán ezzel – feltehetően az akkori nagy emberveszteség miatt – eltért a Bizánc ostrománál alkalmazott taktikától. A török szárazföldi csapatok csak a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg, és a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta.
Az ostrom részleteiről több szemtanú leírásából értesülhetünk. Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes – Kapisztrán János titkára, aki július 4-én nem követte mesterét és a várban maradt – feljegyzése szerint „… tíz nap elteltével a vár valamennyi falát földdel tették egyenlővé…”. Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója szerint, „… a szultán […] a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni.” Az ostrom első tíz napjában tehát a szultán számítása igazolódni látszott. Ha Tagliacozzo túlzott is, bizonyos, hogy a város és a vár falain javíthatatlan sérülések keletkeztek. A törökök eközben a tervezett roham műszaki munkálatait végezték.
Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú sereg élelme fogytán volt. Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.
A seregek felvonulása ereje...
II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére. Egész Európából Drinápolyba csalogatta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, ezért a török tüzérek túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból.
A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, és ezt a számot a XX. század közepéig átvették a történetírók is. Figyelembe kell venni azonban, hogy a nagy hadseregek vonulása a korban is ritkán fordult elő és egy több tíz kilométeres, jelentős számú irreguláris által kísért hadoszlop látványa könnyen túlzásra ragadhatta a laikus megfigyelőt. A hódító hadsereg látványa okozta félelem, csak tovább fokozhatta ezt a hatást. Az új kutatások szerint az akkori török hadsereg reguláris állományának létszáma még csak 20-30 ezer ember lehetett, amely a XVII. században is csak hetvenezer főre emelkedhetett, s támadó hadjáratokban maximum a felét vezényelhették a külföldi hadszínterekre. A török csapatokat mindig nagyszámú irreguláris erő is kísérte, melynek létszáma elérhette a reguláris erők 70-80%-át is. A ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40 000 fős reguláris és 30 000 fős irreguláris erőből álltak, de vannak olyan vélemények, amelyek az össz török haderő számát inkább 50 ezerre teszik.
A magyar seregek létszámában kisebb a bizonytalanság. A várat védő csapatok létszáma 5000-7000 között volt, Hunyadi mintegy 10 000 fős sereg élén vonult Szegedre ahol még 2000 fő csatlakozott hozzá. A bárók közül Korogyi János macsói bán volt az egyedüli, aki katonáival itt csatlakozott Hunyadihoz és részt is vett a csatában. Kapisztrán János keresztes hadseregének létszámára a legvalószínűbb becslés 30–35 000 fő.
Összességében tehát a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt.
A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL 1456
A déli végvárrendszer tervszerű kiépítése az 1410-es években, Luxemburgi Zsigmond hadszervezeti reformjainak keretében kezdődött. A rendszer kiépítésében jelentős szerepe volt Zsigmond hadvezérének, Ozorai Piponak, de a szervezés az ő 1426-ban bekövetkező halálával sem szakadt meg. Az 1426 májusában Lazarevics István szerb fejedelemmel kötött tatai szerződés közel húsz déli várat jutatott harc nélkül magyar kézre. Ekkor került magyar fennhatóság alá a nándorfehérvári vár is. Az erősség ettől kezdve –1521-ben bekövetkezett elestéig – földrajzi helyzeténél és méreténél fogva is kulcsszerepet töltött be a magyar határvédelemben.
Nándorfehérvár földrajzi helyzetéből adódó kulcsszerepe abból következett, hogy ha a török szultán Magyarország ellen nagyobb szabású hadműveletet akart indítani, mindenképpen el kellett vonulnia Nándorfehérvár közelében. A korabeli hadseregek felvonulásakor ugyanis a legnagyobb problémát az ivóvízellátás jelentette, ezért a csapatok igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy ilyenkor az élelem és hadianyag-utánpótlás is lebonyolítható volt vízi úton. Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. A várat megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható több ezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában.
A vár a korabeli várépítési technikának megfelelően épült és ez okozta sebezhetőségét is. A korban még kifejlődőben volt az ostromtüzérség és a várak falait még viszonylag vékonyra és magasra építették. A magas falak kellően erős ágyúzás hatására könnyen leomolhattak. A várvédők helyzetét éppen az tette kilátástalanná, hogy a török hadsereg a kor egyik legmodernebb és legnagyobb tüzérségével volt felszerelve.
Hazatérve Hunyadi az ország erőinek egyesítését és a központi hatalom megerősítését tűzte ki célul, ebben a törekvésében Vitéz János volt segítőtársa.
1450-ben a császárral kötött egyezményben Hunyadi kénytelen elismerni V. László trónigényét.
1453. Az Országgyűlésen lemond kormányzói tisztjéről, de országos főkapitányi tisztét és temesi ispánságát megtartja. Szolgálatai elismeréseképpen a király Beszterce örökös főispánjává, grójává teszi és címerét kibővíti az ún. besztercei oroszlánokkal.
1454-ben Krusevácnál Feriz bég seregét veri tönkre, s javaslatot tesz egy százezer harcosból álló sereg szervezésére és a török Európából való kiűzésére.
Támogatója nem akadt, a török megindult, és ostrom alá vette Nándorfehérvárt.
1456. július 21, 22-én Hunyadi János saját seregével - mely 200 hajóval is rendelkezett -, és a Kapisztrán János által toborzott parasztokból álló keresztesekkel fényes győzelmet arat a szultán többszörös túlerőben lévő seregén.
Elterjedt vélekedés szerint ez a győzelem már Európában is visszhangra talált, s a nagy diadal tiszteletére azóta minden délben, Európa szerte meghúzzák a harangokat. A déli harangszó elrendelése azonban szűk egy hónappal megelőzi Hunyadi győzelmét. Azonban a győzelem emlékére vezette be III. Callixtus pápa az Urunk színeváltozása ünnepet az egész egyházban.
Hunyadi nem sokkal élte túl győzelmét, Kapisztrán Jánossal együtt áldozatul esett a táborukban kitört pestisjárványnak.
Gyulafehérvárott a Szent Mihály székesegyházban temették el.
HUNYADI JÁNOS ÉLETRAJZA
Vajk havarelvi bojár és Morsinai (Morzsinay) Erzsébet elsőszülött fia, öccse ifj. Hunyadi János (Johan) volt.
1409-ben a család megkapja Luxemburgi Zsigmondtól Hunyadvárt és a körülötte fekvő uradalmakat, innen ered a család Hunyadi neve, bár akkoriban sok magyar még az Oláh családnevet használta megnevezésükre.
Katonai pályafutását apródként kezdte, majd Stefan Lazarević szerb despota szolgálatában állt.
1427-tól Újlaki László, később Csupor Demeter csapataiban szolgál.
1430. Zsigmond király szolgálatába lép, idővel a királyi tanácsban is helyet kapott. A királyt elkíséri Rómába, Bázelbe, majd Csehországba.
1432-ben házasságot köt Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1433) és Mátyás (1443) született.
Zsigmond haláláig kora legjobb zsoldosvezéreinél tanult, megismerte az akkor legkorszerűbb itáliai és huszita harcmodort, és bőséges tapasztalatokat szerzett a törökök ilyenirányú szokásairól is.
1439-től szörényi bán,
1441-től erdélyi vajda és temesi bán.
Albert király halála után Ulászló megválasztásáért harcolt. A lovagkirály bizalmasa lett, s uralma elején Újlaki Miklóssal együtt látta el a török határ védelmét.
1441. Megzabolázta a Rácországban dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) béget.
1442-ben egymás után több ragyogó győzelmet arat a török ellen: Marosszentimrénél, majd Nagyszeben közelében, és a Vaskapunál.
Életcéljának tekintette hazája védelmét és a török kiűzését. Ez a törekvése a kor önző feudális nagybirtokosai fölé emeli.
1443 nyarán az Ulászló király részvételével és Hunyadi által vezetett balkáni hadjárat során több ütközetben veri meg a vele szemben álló törököket.
A sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet verni Európából. Háborút sürgetett a balkáni hadjárat után is.
1444. A várnai csatában Vlad havasalföldi vajda elfogja és csak a nádor háborús fenyegetésére bocsátják szabadon.
1445-ben Hunyadi Jánost az öt főkapitány egyikévé, az országos tanács tagjává,
1446. június 5-én pedig már kormányzóvá választják.
1447 szeptemberében Buda vára is Hunyadié lehetett.
1448 februárjában hercegi címet kap, de evvel sohasem élt.
1448-ban, győzelmi sorozata után, az árulás következtében elvesztett rigómezei ütközetben kétszer is fogságba kerül, ahonnan csak megalázó feltételek árán bocsátják szabadon. Ekkor már negyvenezres sereget számlált.
A kivégzést követő felháborodás elől 1457 júniusában Prágába menekült és magával vitte Mátyást is. A tizenhét éves király menyasszonya, a francia Margit hercegnő fogadására készült, amikor megbetegedett és 36 órai görcsös vonaglás után meghalt. Történt mindez 1457. november 23-án, épp annak az eskünek az első évfordulóján, amikor megígérte Hunyadi László mentességét. A közvélemény Isten bubópestis vagy szifilisz képében jelentkező büntetéséről beszélt, a legelterjedtebb vélekedés szerint azonban Pogyebrád György mérgeztette meg, hogy helyébe léphessen. Nemrégiben aztán kiemelték és megvizsgálták a prágai Szent Vitus székesegyházban eltemetett csontvázat, s arra az eredményre jutottak: V. Lászlót nem megmérgezték, hanem leukémiához hasonló rákos megbetegedésben halt meg. A szaknyelven blasztomatózisnak nevezett betegség sajátossága, hogy áldozata teljesen egészségesnek tűnik, de az első tünetek fellépte után 1-2 napon belül meghal.
V.László uralkodási ideje 1445-1457
stop.hu
Ötszázötven éve, 1457. november 23-án halt meg Prágában V. (Utószülött) László Habsburg-házi magyar és cseh király, akinek neve leginkább Arany János balladája révén él a köztudatban.
// 1440. február 22-én született, négy hónappal apja, az első Habsburg-házi király, Albert halála után. Ekkor már a lengyel Ulászlót választották királlyá, ám a fia örökösödési jogához ragaszkodó özvegy királyné ellopatta a Szent Koronát (amelynek ekkor görbült el a keresztje) és királlyá koronáztatta a csecsemőt. Ezt a rendek néhány héttel később érvénytelenítették és a Szent István-fej ereklyetartójáról levett koronával Ulászlót koronázták meg. Erzsébet ezután fiát és a koronát III. Frigyes német-római császárra bízta.Ulászló 1444-ben elesett a várnai csatában, s Lászlót választották királlyá. Mivel Frigyes nem adta ki sem őt, sem a koronát, a magyar és cseh rendek 1452-ben fegyverrel szabadították ki a fogoly gyermekkirályt. A gyenge és befolyásolható László Cillei Ulrik gróf hatása alá került, s addig példátlan módon Bécsbe hívta össze azt az országgyűlést, ahol 1453. január 1-jén koronázás nélkül elismerték királynak. Az addigi kormányzó Hunyadi János tisztsége formálisan megszűnt, de főkapitányként továbbra is ő maradt Magyarország tényleges ura. Lászlót ugyanis októberben cseh királlyá is koronázták, de ettől kezdve Prágában Pogyebrád György felügyelete alatt élt. Magyar királyként semmit sem tett a török veszedelem ellen, az országba is csak 1455-ben látogatott először.
Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget. Ulászló hívei között volt az egyik leggazdagabb magyar főúr, Ujlaki Miklós továbbá a bárói családok közül a Rozgonyi, a Hédervári és a Pálóczy. Ebben az időszakban indult Hunyadi János szörényi bán felfelé ívelő karrierje, aki a kezdetektől Ulászlót támogatta.
V. László és Erzsébet mellett Cillei Ulrik. horvát és szlovén bán és a Garai család állt. Erzsébetnek sikerült megnyernie támogatónak Giskra János cseh zsoldosvezért, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tizezer fős hadserege Erzsébet fegyveres erejének jelentős részét alkotta. Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágta Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal. A belháború egyetlen jelentős csatáját 1441. január elején Bátaszék mellett vívták, ahol a Hunyadi János vezette csapatok döntő győzelmet arattak Garai lászló serege felett. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442 december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Luxemburgi Erzsébet királyné meghalt.
A belháborúkban szerzett érdemei elismeréseként Ulászló 1440 végén erdélyi vajdává, temesi ispánná és Nándorfehérvár főkapitányává nevezte ki Hunyadi Jánost. Hunyadi ezzel a törökellenes harc teljes frontszakaszának parancsnoka lett. 1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét. A II.Murad szultánnal 1444 junius 12-én Drinápolyban kötött béke ellenére az Ulászló és Hunyadi János vezette keresztény had 1444. szeptember 22-én támadást indított a törökök ellen. II. Murad azonban a vártnál gyorsabban reagált, és 1444. november 10-én a Várnai csatában döntő vereséget mért a támadókra. A csatában életét vesztette Ulászló király is.
Magyarországon Albert király 1439 oktober-i halála utat nyitott a nemzeti és udvari pártok trónharcaihoz. Két jelentős párt alakult ki. A Habsburg pártiak azt akarták, hogy Albert még meg sem született fiúutódja – a későbbi V.(utószülött László)– kerüljön a magyar trónra. A nagyobb erőt képviselő és a pápa által is támogatott németellenes párt úgy vélekedett, hogy a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem lehet egy csecsemőre bízni, ezért Ulászló magyar királlyá koronázását szorgalmazták. 1440. január 1-én a budai országgyűlés Ulászlót választotta magyar királlyá. A magyar történelemben ez volt az első alkalom, hogy a köznemességnek döntő szava volt a királyválasztásban. Ulászló királyságát feltételekhez kötötték. Ezek szerint Ulászlónak a koronázás előtt köteleznie kellett magát, hogy visszaadja Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, hogy védelmezni fogja Magyarországot a töröktől, továbbá feleségül veszi Luxemburgi Erzsébet királynét.
Ulászló május közepén érkezett Budára, azonban akkorra a magyarországi jogi helyzet gyökeresen megváltozott. 1440. február 22-én Komáromban megszületett Habsburg Albert utószülött fia, László, akit a Visegrádról titokban elvitt Szent koronával 1440. május 15-én királlyá koronáztak Ulászló azonban nem volt magyar király, mert magyar király az, akit a Szent Koronával (egyéb kritériumok közt) koronáznak meg. Az Ulászló-párti nemesek 1440. junius 29-én érvénytelennek nyilvánították V. László koronázását és a börtönnel megfenyegetett Szécsi Dénes közreműködésével, egy alkalmi koronával 1440. julius 17-én szerintük királlyá koronázták Ulászlót. Az országnak tehát két koronás királya volt, ami polgárháború kezdetét jelentette.
I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk) Krakkó 1424 október 31. – Várna 1444 szeptember 10) Jagello-házból származó magyar király és III. Ulászló néven lengyel király is. Lengyelországban 1434 junius 1-étől Magyarországon 1440 junius 1-étől haláláig uralkodott. Apja II.Ulászló lengyel király a Jagelló-ház első jelentős uralkodója, anyja – II. Ulászló negyedik felesége – Holszányi Zsófia volt.
Ulászló elsőszülött fiúként, II. Ulászló uralkodásának 38. évében született, ezért apja azonnali lépéseket tett a trónöröklés biztosítására. II. Ulászló uralkodása idején Lengyelország Kelet-Európa egyik vezető hatalmává vált, ugyanekkor erre az időszakra esik a lengyel főpapság és főnemesség megerősödése is, így Ulászlónak őket kellett megnyernie célja eléréséhez. Évekig tartó kötélhúzás kezdődött a király és nemessége között, és végül az 1430-ban Jedlinában tartott tárgyalások alkalmával a nemesség újabb privilégiumokat csikart ki magának. Az 1433-ban Krakkóban szentesített törvények drámaian csökkentették a lengyel király hatalmát, többek között a király a nemesség jóváhagyása nélkül nem verethetett új pénzt és a nemeseknek jogukban állt gyűléseik alkalmával a király jelenléte nélkül is intézni az ország ügyeit. Az engedmények megtették hatásukat, mert II. Ulászló halála (1434. június 1.) után fiát III. Ulászló néven Krakkóban lengyel királlyá koronázták. III. Ulászló ekkor még kiskorú volt, ezért a tényleges hatalmat a királyi tanács és elsősorban a nagy befolyással rendelkező krakkói püspök, Zbigniew Olesnicki gyakorolta. Ulászlót 1438 decemberében ismerték el felnőtt korú uralkodónak.
Albert király 1438-1439
1397 aug. 10. +1439 okt. 27., uralkodott 1437-39. Ausztriát 1404-ben örökölte, ott egy ideig gyámjai kormányoztak helyette. 1422-ben nôül vette Zsigmond magyar király és Cillei Borbála leányát, Erzsébetet. Zsigmond halála után a magyarok ôt kiáltották ki királyukká. Anyósa izgatására Csehországban a lengyel Ulászlót hívták be ellene. A német rendek 1438 május 31-én Aachenben megkoronázták, ezután kiszorította Ulászlót Csehországból. Távolléte miatt Magyarországon elégületlenség támadt, s az 1439 májusi országgyűlés hangsúlyozta vele szemben feleségének örökösödési jogát, korlátozta a király nádorkinevezési jogát, leszállította a nemesség honvédô kötelességét. A török támadás hírére A. hadsereget gyűjtött, megakadályozta, hogy a török újra pusztítson Magyarországon, mint az elôzô években, de Szendrôt nem . megmenteni. A táborban vérhas ütött ki. A. maga is beteg lett, útközben Bécs Neszmélyen halt meg. Ott találták mag a XVIII. sz.-ban a belsô részeinek eltemetési helyét jelzô táblát.
DDD!
Miért ne illene ide....
Köszönjük.
Ugyan nagyon nem illik az időrendbe,de most találtam...Hátha érdekel Benneteket is:
Szkíta kincsek
Zsigmond nem félt a változtatástól, annak bármilyen formájáról lett is legyen szó. Magyarországon számos kormányzati újdonság fűződik a nevéhez. Német birodalmi tervei ugyan alig-alig valósultak meg, de újító szellemének ismertségét mutatja, hogy egy halála után készített, radikális birodalmi reformpolitikát hirdető röpiratot a császár neve alatt tettek közzé. Hozzáértését, nagy műveltségét, kiemelkedő nyelvtudását a legképzettebb egyházi értelmiségiek is elismerték. Zsigmond élvezetét lelte a hosszú vitákban, s mások tudományát is megbecsülte. Számos olyan történetet jegyeztek fel róla, amikor a tudást előbbre helyezte a rangnál: Aeneas Sylvius Piccolomini szerint mikor az éppen lovaggá ütött alkancellár, Georgius Fiscellus Bázelben a tudósok padját a nemesekével akarta kicserélni, a király ezekkel a szavakkal pirított rá: „Balgán cselekszel, György, és egyúttal nevetségesen is, ha a nemességet a tudósi rendnél többre becsülöd. Mert egy napon ezer tudatlan emberemet lovaggá üthetem, de ezer év alatt egyetlen doktort sem kreálhatok.”
Amikor 1419. augusztus 16-án meghalt Vencel cseh király, Zsigmond számára több évtizedes várakozás után megnyílt a cseh trónhoz vezető út – ezt az utat azonban a konstanzi ítélet szinte járhatatlanná tette. A huszita mozgalom ekkorra nyílt felkelésbe torkollott, júliusban követői elfoglalták a prágai városházát. Az immár harmadik országát megszerezni készülő király nem térhetett ki a huszitákkal való összeütközés elől: 1420 márciusában közzétette V. Márton pápa bulláját, amely keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. Nyár elejére sikerült eljutnia Prágába, ahol július 28-án meg is koronázták, rövidesen azonban visszavonulásra kényszerült, novemberben pedig a Prága melletti Vyšehradnál súlyos vereséget szenvedett. A vyšehradi kudarcot a következő években számos további követte – öt keresztes hadjárat végződött hasonlóképpen vereséggel. A külföldi katonai intervencióval szemben ugyanis összefogott a mozgalom két szárnya, a mérsékelt vallási és társadalmi programot valló kelyhesek és a hatalom és a tulajdon teljes tagadásáig jutó táboriták. A husziták 1427-től kezdve támadó hadjáratokat indítottak a szomszédos országokba, így Magyarország területére is. A mindhárom országa révén érdekelt Zsigmond tárgyalásokat kezdett a mérsékelt kelyhesekkel, ennek eredményeként jött létre 1433-ban a kelyhesek és a katolikus egyház közti egyezség. A katolikusokkal szövetséges kelyhesek 1434. május 30-án Lipany mellett megsemmisítették a táborita hadsereget.
Első lépésként a balkáni fejedelmeket igyekezett magyar függésbe vonni, az 1420-as években pedig nagyszabású várépítési-erődítési munkálatokat kezdett. Az al-dunai határszakaszt alig egy évtized alatt 11 új várral erősítették meg, a védelem legfőbb láncszeme Nándorfehérvár lett. Nagyobb törökellenes hadjáratra személyesen már csak egyszer, 1428-ban vállalkozott, ekkor azonban az Al-Duna menti Galambóc alatt – akárcsak Nikápolynál – súlyos vereséget szenvedett. A vereség dacára azonban Zsigmond hatalma, az uralma alatt álló országok európai jelentősége a törökök számára komoly visszatartó tényezőt jelentett, halála után azonban szinte azonnal támadás indult Magyarország ellen.
Zsigmond sohasem feledkezhetett meg a török veszélyről, de érthetően szívesebben foglalkozott nyugati aspirációi megvalósításával. A német választófejedelmek 1411. július 21-én egyhangúlag Zsigmondot jelentették ki királyuknak. Döntésük alapján a magyar király Európa első uralkodójává vált, és ezzel mind Zsigmond, mind udvara számára új korszak vette kezdetét. Megnövekedett hatalmát kihasználva szinte azonnal nagyszabású szervezkedésbe kezdett. Legnagyobb történelmi tette – mind a kortársak, mind az utókor megítélése szerint – a konstanzi zsinat összehívása és levezetése volt. Az 1378 óta fennálló, egész Európát megosztó nagy egyházszakadás megszüntetését, az egyházi reform megvalósítását már német királlyá választása előtt elhatározta, és 1411 után hozzáfogott a terv megvalósításához. Így 1412 decemberében elhagyta Magyarországot, és csak 1419 februárjában tért haza – a közben eltelt több mint hat évet jórészt a zsinat előkészítésével és eredményre vitelével kapcsolatos tárgyalásokkal töltötte. A zsinat 1414 novemberében nyílt meg, Zsigmond karácsonykor vonult be a Bodeni-tó partján fekvő Konstanzba. A tanácskozás sikere érdekében több ezer kilométernyi utat is képes volt megtenni. Tárgyalt Perpignanban, ahol I. Ferdinánd aragón királyt sikerült rábeszélnie az egység támogatására, a következő évben pedig a párizsi, majd a londoni udvart kereste fel. Csak 1417 januárjában érkezett vissza Konstanzba, ahol november 11-én V. Márton pápa megválasztásával véget ért a mintegy négy évtizede tartó egyházszakadás. Zsigmond nemcsak a diplomáciai előkészítésből vette ki a részét, de amikor Konstanzban időzött, a tanácskozásokon is személyesen részt vett. Jelen volt akkor is, amikor döntés született az egyház radikális megújításának szükségességét hirdető prágai teológus, Husz János elítéléséről. Huszt tanainak tisztázása érdekében Zsigmond király menlevelével idézték a zsinat elé, ott azonban börtönbe vetették, majd – miután nem volt hajlandó nézetei megtagadására – 1415. július 6-án halálra ítélték, és még aznap máglyán megégették. A Csehországban rendkívül népszerű Husz kivégzése új szakadást idézett elő az egyházban, és forradalmi változásokat hozott a Cseh Királyságban.
Zsigmond hosszú uralkodásának külpolitikáját alapvetően két feladat határozta meg: az ország déli határain megjelenő törökök elleni fellépés, valamint az apai örökség – a német és a cseh trón – megszerzésével, majd birtoklásával kapcsolatos lépések. Az 1360-as években új katonai és politikai tényező jelent meg Délkelet-Európában: az oszmán birodalom. Harmincöt év alatt a törökök elfoglalták a Balkán-félsziget keleti részét, és 1389. június 15-én a koszovopoljei ütközetben döntő győzelmet arattak a balkáni hadak felett. A győzelem után Magyarországon is megjelentek a török portyázók. A király 1389 után évről évre személyesen szállt hadba a minden korábbinál veszélyesebb ellenség ellen, végül úgy döntött, hogy nemzetközi összefogással kísérli meg a törökök legyőzését. Követei sorra járták az európai udvarokat, s a sikeres előkészítésnek köszönhetően 1396 júliusára jelentős lovagsereg gyűlt össze. A nemzetközi had azonban Nikápolynál súlyos vereséget szenvedett Bajezid szultántól. Zsigmondnak sikerült elmenekülnie, de számos előkelő fogságba esett, a szabadulásukért kért váltságdíj előteremtéséhez szinte egész Európa összefogására volt szükség. Az 1396-os nikápolyi katasztrófa bebizonyította, hogy a törököket még nagyarányú nemzetközi összefogással sem lehet kiszorítani Európából. Zsigmond új stratégiát választott: az ország déli határainak megerősítését tűzte célul maga elé.
sigmundus.hu
Luxemburgi Zsigmond Közép-Európa egyik legjelentősebb uralkodójának, IV. Károly német-római császárnak volt a kisebbik fia. A Luxemburg grófja címet viselő család felemelkedését Zsigmond dédapjának, Henriknek köszönhette, aki VII. Henrik néven német király, majd német-római császár lett, és pozícióját kihasználva, a Přemysl-ház kihalását követően saját fiának, Jánosnak adományozta a cseh királyi címet. János fia, IV. Károly 1346-tól viselte a cseh és a német királyi, 1355-től a német-római császári címet, négy házasságából nyolc gyermeke született. Vencel, az elsőszülött fiú 1361-ben, Zsigmond 1368. február 14-én jött a világra. Az apai trón örököse Vencel volt, Zsigmond az 1373-ban megszerzett brandenburgi választófejedelemséget kapta. Hogy Zsigmond Vencellel egyenrangú örökségben részesüljön, arról IV. Károly dinasztikus házasság útján igyekezett gondoskodni: kisebbik fiának feleségül kérte Nagy Lajos magyar és lengyel király egyik leányát, Máriát. Az eljegyzésre Nagyszombatban, 1379-ben került sor. A 11 éves Zsigmond a magyar nyelv és szokások elsajátítása érdekében Magyarországon maradt, neveltetéséről is a magyar udvarban gondoskodtak. Lajos király 1382-ben tette véglegessé azt a döntését, hogy mindkét országát Mária és Zsigmond örökölje, szeptemberben bekövetkező halála után azonban Zsigmond számára kedvezőtlenül alakultak az események. A magyar trónra először egyedül Mária került, majd rövid időre a vele szemben fellépő nápolyi rokon, II. (Kis) Károly; csak Károly halála, majd Mária fogságba esése után, kényszerhelyzetben esett a bárók választása Zsigmondra, akit 1387. március 31-én koronáztak Magyarország királyává. A Károly-párti előkelők fogságából néhány hónappal később kiszabadult Mária elvileg egyenrangú uralkodótársa volt férjének, gyakorlatilag azonban átengedte az ország kormányzását Zsigmondnak. Amikor 1395. május 17-én lovasbalesetben elhunyt, halála már semmiféle változást nem okozott az ország irányításában.
Nagy Lajos halála után a leánya,Mária örökölte a trónt, és ezzel megszűnt a magyar-lengyel perszonálunió. A főúri pártok között polgárháború tört ki a Mária férjjelöltjei és így a leendő király személye miatt. A harcokból a Luxemburgi támogatói kerültek ki győztesen és IV.Károly német-római császár fiát, Zsigmondot 1387-ben királlyá koronázták. Luxemburgi Zsigmond a trónért kemény egyezséget kötött a főurakkal (bárókkal), melyben erősen megkötötték a kezét, és gyakorlatilag csak velük együtt kormányozhatott. Zsigmond király a következő években a királyi birtokok felét eladományozta a főraknak, és gazdasági szempontból végül már ő is csak egy volt az ország legnagyobb földbirtokosai közül. Uralkodása alatt hatalmas főúri birtokok, úgynevezett mágnásvagyonok alakultak ki. Míg eddig a királyi udvar volt a kultúra és a hatalom központja, ettől kezdve a főúri családok ugyanolyan mértékben alakították az ország kultúráját és politikáját, mint a királyi udvar.
Mivel az ország déli határait veszélyeztetve ekkor kezdte meg balkáni hódításait a felemelkedő Oszmán birodalom Zsigmond a belső gondjai ellenére hadjáratokat indított a Balkán irányába. Miután sikeresen visszafoglalta csapataival Havasalföldet és Kisnikápolyt ki akarta űzni a törököt egész Európából, azonban 1396-ban Nikápolynálvereséget szenvedett I.Bajazid szultán hadaitól.