Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
MAGYAR TÖRTÉNELEM
Létrehozva: 2008. október 6. 07:44
Hai!
Sokunknak az a tapasztalata, nincs kellő módon ápolva történelmünk, jó s rossz történés egyaránt, mert mindkét pólus része múltunknak. Még akkor is ha úgy hisszük, ránk már nem hat. Minden hat. Nem szeretem a "ha" verziót, de mi lett volna ha....ha nincs Mohács? Hol lennénk ma? Na jó, de mi vezetett Mohácshoz, mi az összefüggés 1514 Dózsa parasztfelkelése és a Mohácsi csatavesztés között?
Kevesen tudják. De itt majd megtudjuk.
De ne ugorjunk ekkorát. Mi lehet az igazság finnugor vagy szkíta ügyben, melyik népcsoporthoz volt valóban közünk? Megannyi kérdés.
A Polgári topicban már elkezdtük ezeket boncolgatni, ám úgy alakult hogy a többség egy "saját" erre indított topicot akart és ezt most megtesszük.
Ugyan megtiltani nem tudjuk, de kérni kérhetjük...ez nem politikai topic, itt ne vitázzunk politikai alapon.
Eme topic nem arról szól, ki tud többet vagy kevesebbet a magyar történelemről, hanem arról hogy akik olvassák, netán még írnak is hozzá, azok biztos hogy több információ tulajdonosai legyenek azáltal, hogy ez a topic van s létezik.
A topic célja is egyértelmű. Nincs nagymagyar meg mélymagyar, csak magyar. Ez pedig jelentse azt még ebben a topicban is, hogy büszkék vagyunk s lehetünk magyarságunkra, néha szomorkás vagy tragikius történelmünk ellenére is.
Állítsunk méltó emléket őseinknek, kiemelkedő személyiségeinknek, nagy formátumú hőseinknek. Megérdemlik hogy a magyar ember emlékezzen rájuk s beszéljen róluk....
Tegyük ezt. Tegyük közösen minden megkötés nélkül, hogy ki hova tartozik vagy nem, ki kit szeret vagy nem, mert a magyar történelemhez mérten ezek semmitmondó semmiségek csupán, ezzel ne koszoljuk azt a múltat mit őseink építettek.
Egyfajta időrendben szeretnénk haladni, ezt mindenki vegye figyelembe ha ír ide. Előre is köszönjük.
Kezdjük..........
I.Nagy Lajos királyról kicsit másképp.....
Lajos (a Lovagkirály) 1326. március 5-én született Nagyszombaton I. Károly és Lokietek Erzsébet fiaként. Gondos világi és egyházi nevelést kapott, s a magyaron kívül latinul, németül és olaszul is beszélt, emellett pedig jó vívó és szenvedélyes vadász volt.
Nyilvánosan először az 1335-i visegrádi kongresszuson szerepelt. Atyja halála után, 1342. július 21-én koronázták meg.
Uralkodása kezdetén erőteljesen érvényesült anyja befolyása. A csehekkel és lengyelekkel együtt 1345-ben a litvánok ellen vezetett hadjáratot. Seregével 1346. július 1-jén súlyos vereséget szenvedett, miközben a velenceiek által ostromlott dalmáciai Zára felmentésén tevékenykedett.
Öccsét, András nápolyi királyt 1345. szeptember 18-án meggyilkolták (aversai merénylet). Felesége, Johanna bűnrészességét azóta sem sikerült bizonyítani, bár a gyilkosság feltehetően a tudta nélkül, hallgatólagos jóváhagyásával történt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a pápa nem hajlandó I. Johanna nápolyi királynőt megbüntetni, ezért a nagyarányú, de eredménytelen diplomáciai előkészítés után 1347 végén Lajos személyesen indult el seregével bosszúhadjáratra Nápolyba. 1348. január 11-én fényes győzelmet aratott Capuánál, elfoglalta Aversát, s ott kivégeztette Durazzói Károly herceget –elveszítve az olasz közvélemény támogatását és a politikai győzelem reményét. Január 24-én diadalmasan bevonult Nápolyba, s a királyságot katonailag megszállta, de 1350-ben megismételte a hadjáratot, mivel a Nápolyban hagyott seregei túl gyengék voltak. 1350. szeptember 14-én, Rómán át hazaindult.
1351-ben országgyűlést tartott, s törvényeket is alkotott (1351. évi törvények). Elrendelte, hogy a gabona és a szőlő után valamennyi jobbágy, még a mezővárosi jobbágy is köteles a termés kilenced részét (a kilencedik tizedrészt) adóként megfizetni. A jobbágyok a kilenced mellett évi pénzadóval (cenzussal), egyéb terményekkel, háziállatokkal tartoztak földesuruknak, ami mellett az egyháznak tizedet, a királynak pedig állami adót (kapuadót) fizettek.
Visegrádról Új-Budára tette át Lajos udvarát, s itt az új székhelyen mesés fénynyel, pompával vette magát körül. Nagyszerű harczjátékok folytak a palota melletti téren, a budai hegyek közt pedig külföldi urak tiszteletére vadászatok tartattak. Olykor aztán eltűnt a király palotájából. Néhány meghitt emberével álruhába öltözve utazott az országban. Felkereste a népet, kihallgatta baját, panaszát, igy tudta meg a való állapotot.
Sokszor meglepte a tisztviselőket s ha hűtlen sáfárkodáson érte őket. példásan megbüntette.
A vallásnak, hitnek, erkölcsnek buzgó őre volt. Az országban a kunoknál még fennmaradt pogány hitet végkép kiirtotta, több hadjáratot viselt szerbekkel, oláhokkal csak azért, hogy őket a katolikus hitre térítse.
Csodás volt a nagy király egyénisége. Oly nagy fény, oly rettegett hatalom mellett szerény, angyalszivü vala. Egyazon korból fennmaradt levélben, melyet egyik pápai követ irt, a következő sorok fordultak elő: "Sohasem láttam fejedelmet, ki annyi nagysággal és hatalommal ennyi szerénységet s alázatosságot párosítana. . . Én e királyban a jónál, az erénynél egyebet nem tudtam észrevenni."
Egy ily fenkölt lelkű nagy jellemnek csodás varázszsal kell lenni a népre is. Úgy is volt. Az egész ország törekedett erkölcsösségben, a nők iránti tiszteletben s a lovagiasságban vetekedni a királlyal.
Lajos élete végén családja ügyeit rendezte, nagy aggodalommal tölté el azon tudat, hogy figyermeke nem született. Két leánya maradt, Mária és Hedvig. Máriát a lengyelek, Hedvigét a magyarok által ismertette el törvényes örökösnek. Nápolyban pedig, hol Johanna már nem kellett, egyik ifjú rokonát Durazzói Károlyt segítette a trónra. Károlynak legelső gondja volt eltenni láb alól Johannát, kitől trónját félthette, tehát olasz módra orgyilkosok által megfojtatta.
Lajos leányainak trónöröklési ügyeiben tett intézkedései után 1382-ben törődötten, betegen Nagyszombatba vonult, s ott ugyanazon év szeptember 11-én megszűnt élni. Hűlt tetemeit Székesfehérvárra vitték s ott helyezték örök nyugalomra. Emléke áldott leszen míg egy magyar él. Nála nemesszivűbb, nagyobb, dicsőbb király nem uralkodott e hazában.
Ilyen bátor, ilyen nemes szivü, ilyen lovagias volt Lajos király. Határtalan is volt a tisztelet, melylyel a nemzet övezte. Elszántan követték a csatában, hűségesen teljesítették minden intézkedéseit, mert tudták, hogy oly nemes, oly nagy lélek, csak jót akarhat. Negyven esztendei uralkodása alatt csak kétszer tartott országgyűlést, de azért nem zúgolódott a nemzet. Mástól el nem fogadták volna, de tőle szívesen vették még az önkényű intézkedéseket is. Mert határtalanul szerették, mert biztak benne.
Sokszor viselt Lajos hadjáratot külső országokkal. Velencével, Boszniával, Szerbiával, Bulgáriával. Ez utóbbi országot egészen meghódoltatta. Lengyelország királya Kázmér 1370-ben meghalt, s akkor régibb szerződés szerint a lengyel korona a Lajos fejére szállt. Lajos magát nagy ünnepéllyel Krakkóban Lengyelország királyává koronáztatta, a lengyelek számára üdvös törvényeket alkotott, s anyját Erzsébetet nevezte ki maga helyett Lengyelország kormányzójává. A lengyeleket előbb Kassára majd Zólyomba hivta országgyűlésre, hogy velük hazájok ügye-baja felett tanácskozzék. Ez utóbbi országgyűlésen a Lengyel urakkal úgy egyezett meg Lajos, hogy halála után a korona nagyobb leányára Máriára és annak jegyesére Zsigmondra szálljon. A tizenöt éves Zsigmondot egy sereg élén azonnal el is küldte Lengyelországba, hogy a királyi várakat átvegye s azzal az uralmat magának biztosítsa.
Az 1360-ik esztendőben jelentek meg Európában a törökök. Száz évvel elébb a tatárok által űzetve Turkestánból Syriába vándorolt át egy csapat. Ebből a kis vándor-csapatból lett a később oly hatalmas török birodalom. Ozmán volt az első hősük, ez jött át Kis-Ázsiából Európába, s azonnal tartományt hódított, országot alapított. A fia Urkhán növelte a kis török tartományt, ennek a két fia pedig, Szulejmán és Murád már az egész görög birodalmat meghódoltatta, s egyszerre elő állott a nagy, rettegett Ozmán birodalom. Az európai fejedelmek aggódva nézték, hogyan alakul keleten egy hatalmas nagy ország; biztattak Lajost, hogy állja útját a törököknek, ne engedje megszilárdítani birodalmukat. Lajos nem hallgatott az unszolásra, nem állt a törökök elé, sorsára hagyta a nagy görög birodalmat, mely aztán végkép megsemmisült. A magyaroknak okuk volt gyűlöni a görögöket, mert tőlük sok baj, sok viszály származott hazánkra, ezért nem mozdult Lajos Paaeologus görög császár védelmére. Ha akkor segélyül sietve megtöri, megsemmisíti a török hadat, talán soha sem fejlődhetik ki a később annyira rettegett török birodalom, s az egész világ folyásának egészen más iránya lesz vala . . .
A vizsgálat, s a büntetés elmaradt, Johanna visszament Nápolyba, hol a magyar őrség szorult helyzetbe jutott. Sietve jöttek hírnökök Visegrádra, hogy menne innét ujabb segedelem. Lajos maga indult új sereggel, nagyobbal mint előbb. Újra diadal vezette útjában, de megint csak eredmény nélkül tért vissza. Végre megunva a huza-vonát, s belátva, hogy Nápolyt úgysem kormányozhatja oly messze földről, felhagyott a további hadjárattal, a pápára bízván az ügy elintézését. A pápa utoljára sem tett semmit, hanem az Isten, az megbüntette a bűnös asszonyt, évek múlva ellenségei megfojtották, tehát éppen úgy halt meg, mint ártalan férje.
A nyolc esztendőn át húzódó olasz hadjáratból egyéb haszna nem lett az országnak, mint hogy a magyarok megismerkedtek az olasz művészetekkel, szokásokkal, s azokat idehaza terjesztették.
Mikor Nápolyban, a második hadjáradt alkalmával Canosa várost ostromolták a magyarok, Lajost felette boszantotta, hogy serege semmiképpen sem tudja bevenni a magas kőfalakat. Hogy bátorítsa harcosait, maga is a falakhoz siet, létrát vesz kezébe s azon felmászva igyekszik bevenni a bástyát. Sebet kap ugyan, de csodás bátorsága erőt kölcsönöz a seregnek, új roham, új támadás, s a város megadja magát.
Szintén ezen hadjáratban történt, hogy Serra város alatt a vizet vizsgálta a király, ha vájjon átvezetheti-e azon seregét. Egy magyar fiú állt a vízparton, lovait itatva. "Menj be fiam - szól a király- hadd lássam a folyam mélységét." "Félek uram király, hogy elragad az örvény." - "Ne félj semmit, csak menj be"- biztatja a király. A fiú beugrat a vízbe, de az ár csakugyan elkapja, magával ragadja. A király a veszély láttára lovastól a fiú után ugrat, a viz kikapja a nyeregből, de feltartja bő köpenyegje ; üstökén ragadja a fiút, s szerencsésen kimenti a bizonyos halálból.
A hatalmas Velenczére sokszor mért érzékeny csapást Lajos, hadait többször vezette ellenük, s győzött, diadalmaskodott. Egyszer, midőn épen Trevisó várost ostromolta, meghal Velencében a dogé, a birodalom herczege; másikat választanak s a választás Trevisó város kormányzójára, Delfino Jánosra esik. Ugyde az nem foglalhatja el méltóságát, mert a várost Lajos serege tartja körül zárva. Velencéből követség jő a táborba Lajoshoz, kérik, engedné meg Delfinonak a városból való kijövetelét. A lovagias király enged az ellenség kérésének, táborán keresztül bocsátja Delfinot, hogy menjen Velenczébe átvenni a főhatalmat.
Majd mikor Lengyelországnak segítséget vitt a betörő lithvánok ellen, párbajra hívta a lithvánok vezérét, s vitézül legyőzte s aztán szabadon bocsátotta, csak azt kérte tőle, hogy vegye fel a keresztény hitet.
"Anjou uralkodóink"
I.Nagy Lajos uralkodási ideje 1342-1382
Nagynak nevezte el az utókor, mert rettegetté tudta tenni fegyverét, országokat, tartományokat kapcsolt birodalmához, hatalmát magas fokra emelte ; a haza jólétének, gazdagságának alapját megvetette, kifejlesztette. Sem azelőtt, sem azután nem volt oly hatalmas, oly nagy Magyarország; három tenger mosta partjait, az adriai-, a balti- és a Feketetenger. E három tenger által övezett roppant földön magyar volt az úr, a népek egy parancsolót ismertek, Lajost a nagyot. Európának harmadrésze mienk volt, a mi királyunk a világ első uralkodói közt foglalt helyet. Régi fény, dicsőség, hogy eltűntél. . . Alig maradt fent emléked. . .
Róbert Károly eltemettetése után két nap múlva már elfoglalta Lajos atyja trónját. 17 éves itju volt, de érett, okos és bölcs. Az ország nagyjai s a nép országszerte lelkes örömmel üdvözölték az ifjút. Mindenki bízott benne, mert szerény, higgadt gondolkozásu okos főnek, nemes szívnek, angyali jóságnak ismerték. Mihelyt véget értek a koronázási szertartások, a nemes lelkű, költői érzületü ifjú utrakelt, a magyar nemzet legtisz-teltebb, legjobban szeretett királyának, szent Lászlónak hamvaihoz zarándokolt Nagyváradra, s ott a szent hamvak fölött fogadalmat tett, hogy legfőbb törekvése lesz követni a tiagy király és mindazon jelesek példáját, kik a szeretett hazáért vérüket is ontani készek voltak. Lajosnak e tette országszerte általános lelkesedést szült, bizalommal tekintettek uralma elé.
Az ifjú királynak trónralépte után első tette volt, hogy az atyja által legutoljára alkotott pénzügyi intézkedéseket foganatosította, s gondja volt a régibb jó törvények megtartására is. A következő években kezdetöket vették a nápolyi bajok, melyek nyolcz esztendőn át foglalkoztatták hazánkat.
Lajos öcscse Endre, nem jól érezte magát Nápolyban. Nem fogadták ott jó szívvel, ifjú neje Johanna nem szerette, de legfőbb baj volt az, hogy nem koronázták meg királylyá, a Johanna rokonai semmikép sem akarták Endrét a trónra segíteni. Hogy a dolog valamikép rendbejöjjön, maga az anyakirályné Erzsébet indult Nápolyba. Lajos fényes kíséretet adott édes anyja mellé s tömérdek pénzzel, kincsekkel ellátva bocsátotta a hosszú útra. A magyar király anyja olyan fénynyel, olyan pompával utazott, a milyen azon időben ismeretlen vala. Amerre ment, ahol megfordult, mindenütt mély hódolattal fogadták. Két hónapi utazás után érkezett meg Nápolyba. De nagyon kevés eredményt ért el. A pápát követei által sürgette, hogy rendelné el Endre mielőbbi megkoronáztatását. A válasz az lett, hogy majd később, most még nagyon fiatal Endre is, Johanna is. Az anya-királyné bízva a pápa ígéretében, s a nápolyiak mézes-mázos hitegetéseiben, visszatért Magyarországba. Endrének pedig attól kezdve még rosszabbra fordult a sorsa. Az elvetemült nápolyi udvar nem csak hogy nem siettette megkoronáztatását, hanem elhatározták megöletését, hogy így végkép megszabaduljanak tőle. A gaz tervet végre is hajtották, orozva megtámadták s megfojtották az ártatlan ifjút.
Az oligarchák Balassa Demeter és Aba nembeli Nagy (vagy Szép) Aba vezetése alatt álló serege túlnyomó részben nehézlovasságból állt, míg a király seregében jelentős számú gyalogos katona is volt. Az Amadé-fiak seregének frontális támadása után az ellenfelek a centrumban próbáltak meg döntést kicsikarni. Szárnyakon vívott harcról, vagy átkarolási kísérletről nem írnak a források. A tartományúri hadsereg erőfölénye tudatában feltehetően egyetlen erőteljes rohammal kívánt végezni a király seregével. A leghevesebb küzdelem a királyi zászló körül alakult ki. Csák nembeli Györke, királyi zászlótartó el is esett a csatában és a király a johanniták zászlaja alatt harcolt tovább. A királyi sereg már nagy veszteséget szenvedett, amikor a szepesi és kassai gyalogság oldalba támadta a már győztesnek látszó Amadék seregét. A seregvezérek a váratlan oldaltámadás során elestek és ez annyira megzavarta az oligarchák hadseregét, hogy megfutottak a csatatérről. A csatában elesett Amadé nádor két fia, Miklós és Dávid is. A magyar hadtörténelemben ez volt az első csata, amikor a gyalogság döntő sikert ért el a nehézlovasság ellen.
A győzelem csak az első állomás volt Károly Róbert tartományurak elleni küzdelmében, így jelentősége is csak a későbbi események ismeretében mérhető fel. Ez a küzdelem, még hosszú ideig tartott, de a rozgonyi csata után jelentősen megnőtt a király tekintélye, csapatai egymás után foglalták el az Amadé fiak kezén lévő várakat és az ország északkeleti felén a lengyel határig terjesztette ki uralmát. A legnagyobb ellenfélnek tekintett Csák Máté katonai erejét a csatavesztés nem törte meg, de a keleti irányú terjeszkedés lehetőségét lezárta előtte, így hatalma hanyatlani kezdett. 1321.március 18-án bekövetkezett halála után elhárultak az akadályok a magyar feudalizmus újjászervezésének útjából.
forrás: wikipédia
"Az Anjou uralkodóink"
A ROZGONYI CSATA.
A 13.század közepén kezdődött Magyarországon az a folyamat, melynek eredményeképpen az ország területének nagy része néhány tartományúr – kiskirály, vagy oligarcha – hatalma alá került. A folyamat időben egybeesett – és a kölcsönhatások következtében annak részben oka, részben következménye volt – az országot több mint négyszáz éven át irányító Árpádok hatalmának hanyatlásával. Így, mikor III.Andrással az Árpád-ház kihalt, a feudális magyar állam fennállásának legsúlyosabb válságát élte át. A magyar trónra pályázók között egyetlen olyan jelölt sem volt, aki döntő támogatást tudhatott volna maga mögött. A végül királlyá koronázott Vencel, majd Ottó is kénytelen volt elhagyni az országot.1307 végére a magyar trónra pályázók közül már csak egyetlen jelölt maradt, a pápa és néhány magyar főúr támogatását élvező Károly Róbert. Az 1308.novenber 27-én tartott pesti országos gyűlés királlyá választotta az Anjou-házból származó uralkodót és 1310. augusztus 27-én a király magyar szokásjognak megfelelő koronázása is megtörtént, azonban a tartományurak hatalma továbbra is csorbítatlanul fennállt.
Ezt mutatja az a körülmény is, hogy 1311.junius 15-én az egyik legnagyobb hatalmú tartományúr, Csák Máté megtámadta Budát és ennek következtében a magyar király kénytelen volt székhelyét Temesvárott berendezni. Károly kezdetben békésen kísérelte meg rendezni a viszonyokat, a pápai legátus tárgyalásai és a főpapok egyházi büntetései azonban rendre hatástalanok maradtak, így nyilvánvalóvá vált, hogy a kiskirályok hatalmát csak fegyveres erővel lehet megtörni. Mivel az oligarchák csak ritkán léptek fel közösen, elszigeteltségük lehetőséget nyújtott arra, hogy a központi hatalom egyenként próbálja legyőzni őket. Károly az ország egyesítéséért vívott háborújában elsősorban az egyházra és a köznemességre támaszkodhatott. Az egyházi támogatás nem csak erkölcsi természetű volt, mert az országban akkor mintegy harminc rendházzal rendelkező Johannita rend jelentős katonai erőt képviselt.
A rozgonyi csata közvetlen előzménye az volt, hogy az egyik kiskirályt Aba nembeli Amadé nádort a Kassai polgárok városi kiváltságaik védelmében, 1311 szeptemberében megölték. Aba Amadé 1301 óta Károly híve volt, a király azonban politikai érdekeit követve a meggyilkolt Amadé fiai és Kassa városa között kialakult konfliktusban egyértelműen a város mellé állt. A Tamás esztergomi érsek és István veszprémi püspök közvetítésével, 1311. október 3-án a felek között megkötött szerződés gyakorlatilag az oligarchacsalád hatalmának végét jelentette. A kikényszeríttet megegyezést Amadé utódai nem szándékoztak betartani, ezért nyíltan szakítottak az uralkodóval és segítséget kértek az ország északnyugati részét uralma alatt tartó Csák Mátétól. Csák Máté mintegy 1700 cseh zsoldosból és familiárisainak egy részéből álló hadat küldött az Amadé-fiak segítségére, akik az így megerősített seregükkel megtámadták Kassát. A támadás hírére Károly Róbert is a város közelébe irányította hadseregét. A két seregRozgonymellett ütközött meg.
Hai!
Térkép a "kiskirályok" idejéből, milyen felosztásban volt az ország.
Gazdasági reformok
A következő feladat az ország gazdasági egységének megteremtése volt. Az 1320-as években 35-féle pénz volt forgalomban, ez nem kedvezett a kereskedelemnek. A király 1325-ben a firenzei aranyforint mintájára a magyar aranyforint verését rendelte el. Ez a liliomos aranyforint 3,52 gramm aranyat tartalmazott. A pénz veréséhez tehát aranyra, illetve a váltópénzhez ezüstre volt szükség.
Az Árpád-korban nem volt rendszeres bányászat hazánkban. A bányászat fellendítését szolgálta az urbura bevezetése és a bányászvárosok alapítása is. Az urbura bányabért jelent, a király az őt megillető urbura egyharmadát átengedte azoknak a földesuraknak, akiknek a földjén nemesfémet találtak. Ezzel érdekelté tette őket a bányák feltárásában.
Károly Róbert 1328. november 27-én alapította meg Körmöcbányát, az aranybányászat új központját. Intézkedéseinek köszönhetően Magyarország aranytermelése Európában az első helyre került, az ezüstbányászat pedig - Csehország után - a másodikra.
Hazánk politikailag és gazdaságilag is megerősödve, eredményesen szólhatott bele az európai politikába. Az 1335-ös visegrádi királytalálkozó során például, külpolitikai egyensúlyozó szerepre vállalkozhatott. Mindez Károly Róbertet dicséri, aki egy szétesőben lévő, feudális anarchia által dúlt országból regionális középhatalommá emelte Magyarországot.
forrás: national geographic
"Anjou uralkodók.."
Károly Róbert középső megkoronázása
1308. november 27-én, vagyis 695 évvel ezelőtt választotta a pesti országgyűlés magyar királlyá Károly Róbertet. Ez volt három koronázása közül a középső, történészeink azonban ettől az időponttól számítják tényleges uralkodását.
1301. január 14-én, fiúörökös nélkül hunyt el utolsó Árpád-házi királyunk, III. András. A halálát követő zűrzavaros időszaknak Károly Róbert királlyá választása vetett véget. Az 1301-től 1308-ig tartó interregnumot a tartományúri hatalom fémjelezte. A tartományurak királyként viselkedtek és uralkodói jogokat gyakoroltak, ezek közé tartozott az önálló külpolitizálás, pénzverés vagy a királyi mintára kialakított saját udvartartás vezetése is. A leghatalmasabb tartományurak Csák Máté, Kán László, Kőszegi Miklós, de Aba Amádé, Ákos István, Borsa Kopasz, Babonics István, Frangepán Duim, Subics Pál és Csák Ugrin is hatalmas területekkel rendelkezett.
Trónigénylők
„Miután meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt. Halálát mint Rachelét siratván meg, az ország népei azon gondolkodtak: hogyan és miképpen találhatnának maguknak az isteni kegyelem gondoskodása folytán a szent király véréből származó új uralkodót”- írta Ákos István nádor.
Uralkodójelöltekből nem volt hiány, leányági leszármazottként több lehetséges utód neve is felmerült. Az egyik közülük Károly Róbert, aki mint V. István leányának Máriának az unokája tartozott a családhoz. A másik Vencel herceg, II. Vencel cseh király fia, ő IV. Béla ükunokájaként és III. András leányának, Erzsébetnek a jegyeseként is pályázhatott a trónra. A harmadik pedig Wittelsbach Ottó bajor herceg, aki unokája volt az előbb említett IV. Bélának. Végül Károly Róbert volt az, akinek sikerült véglegesen megvetnie a lábát Magyarországon és megszilárdítania a hatalmát.
Háromszoros koronázás
Az 1300 óta hazánkban tartózkodó 12 éves Carobertót (ez volt Károly Róbert olaszos neve), 1301 májusában koronázta királlyá Bicskei Gergely választott esztergomi érsek. Ezt a koronázást, mely nem felelt meg a legitim koronázás feltételeinek, a tartományurak többsége nem fogadta el. Magyarországon a koronázás csak akkor volt szabályszerű, ha Szent István koronájával, Székesfehérvárott az esztergomi érsek által celebrált szertartáson történt. Itt csak az egyik feltétel teljesült.
Károly Róbertet a délvidéki tartományurak, a pápa és az itáliai bankárok támogatták. A pénz, javadalmak és egyéb adományok osztogatása folyamatosan bővítette híveinek táborát. Csák Máténak például tárnokmesteri rangot ígértek, ez megtette hatását, hiszen az 1308-as királyválasztó országgyűlésen már őt is a Róbertet uralkodójuknak kívánók táborában találjuk. A második koronázás sem felelt meg a forgatókönyvnek, hiszen a budai Nagyboldogasszony templomban, nem Fehérvárott és nem a Szent koronával történt.
A harmadik és utolsó koronázásra, mely minden kritériumnak megfelelt, 1310. augusztus 27.-én került sor. Hosszú út vezetett idáig és még jó tíz évnek kellett eltelnie, amíg Róbert megteremtette az ország politikai egységét. 1323-ban a délvidék pacifikálásával fejeződött be a tartományúri hatalom felszámolása.
"A forint története"
Magyar aranyforint, 1325–1553 Az első európai uralkodó, aki országában bevezette az aranyvalutát, Károly Róbert volt. A magyar király ehhez az 1325-től firenzei mintára veretett magyar aranyforintot használta fel. (Jellemzői: 23 karát 9 grém, 0,9896-s finomság, 3,55 gr teljes tömeg, 3,52 szín súly.) A Károly Róbert-féle aranyokra keresztelő Szent János képe volt vésve, Karolus rex körirattal. A firenzei mintájú aranyforintokat a magyar király példáját követve Európa majdnem összes uralkodója bevezette. A magyar aranyforint azonban továbbra is keresett pénznek számított, amit főleg annak köszönhetett, hogy minőségét monetáris zavarok esetén se rontották le. A Buda-Bécs-Antwerpen vonaltól északra még hamisították is, ami szintén a keresettségét igazolja. A hamisítás miatti panaszok hatására 1358-ban I.Lajos megváltoztatta az érmeképet Szent László képére. E gyakorlat Rudolf király koráig tartott, azután a magyar aranyakra a király arcképét verték. Lásd aranydukát.....Egyéb intézkedések:
Bevezette a tárnokmesteri intézményt. A tárnokmester lett az ország legfőbb pénzügy tisztviselője, és a kamaraispánság vezetője. Uralkodásának idején kialakít egy dinasztia hű bárói réteget. Ide tartoztak: a Széchényiek, a Szécsyek, a Nekcseiek (Nekcsei Demeter volt az a tárnokmester, aki kidolgozta Károly Róbert gazdasági reformját.), a Garaiak, a Lackfiak, és a Drugettek. A báróknak birtokot adott, ám ezek mérete nem túl nagy. A földek nagy része honorbirtok volt, tehát a tisztviselő addig birtokolta, amíg az adott tisztséget betöltötte, vagyis a birtokok nem váltak magántulajdonná, és a király bármikor visszavehette azokat.Átalakítja a hadszervezetet. A korábbi királyi hadsereget megszüntette, mivel ezek a király vármegyékhez kapcsolódtak. Az új hadsereg a banderiális hadsereg lett. Ezek alapját a főúri magánhadseregek, a bandériumok adták. Nevük onnan ered, hogy uruk címeres zászlója alatt vonultak hadba. A király zsoldosokat csak végső esetben fogadott fel.Külpolitikája:
Károly Róbert viszonylag békés külpolitikát folytatott, ám a hatalmas vagyon következtében olyan erő és hatalom volt a kezében, amellyel külső vállalkozásokba is kezdhetett. Sikerei közé sorolható a macsói bánság és a Muraköz visszaszerzése. Élete legnagyobb kudarcát a Balkánon szenvedte, amikor a havasalföldi vajda, Basarab, ellen támad, ám a magyar sereget Posadnál tőrbe csalják és négy nap alatt teljesen szétverik. A király is csak Hédervári Dezső önfeláldozásának köszönhette megmenekülését, aki páncélt cserélt vele.
Az Anjou király a diplomácia terén is jelentős eredményeket ért el. Ezek közül a legnagyobb sikerét az jelentett, amikor közbenjárásával rendeződött a lengyel és a cseh uralkodó viszonya. Ezt az eredményt az 1335-ös visegrádi királytalálkozón érte el, amelyen részt vett: Luxemburgi János, III. (Nagy) Kázmér és Károly Róbert. A megállapodás szerint a cseh király (Lux. János) lemondott lengyel trónigényéről, és cserébe megtarthatta Sziléziát. A találkozón megállapodás született a Cseh- és Morvaországon átvezető, Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalról is.
1339-ben megállapodás született III. Kázmérral. Eszerint, ha Kázmér törvényes fiú utód nélkül hal meg, akkor a trónt az Anjou-ház örököli.
A királyt dinasztikus kapcsolatok fűzték a Piastokhoz, ugyanis 1320-ban (Lux. Beatrix halála után) elvette Lokitek Ulászló lányát, Erzsébetet, akitől öt gyermeke született.
Károly Róbert kiváló képességű uralkodó volt, akinek nagy szerepe volt az ország megszilárdításában.
A városok:
Mezővárosok (oppidiumok): Ezek a városok átmenetet képeznek a fejlett nyugati városok és a magyarországi falvak között. Ezen települések lakói zömében parasztok voltak. A városok általában egy földesúri birtokon alakultak ki, és bizonyos privilégiumokat szereztek, mint például az egyösszegű adófizetés. Szabad királyi városok (civitas-ok): Ezek a városok teljes egészében uralkodói fennhatóság alá tartoztak. A területeket az uralkodó gyakran harc árán szerezte meg. Ezen városok általános jellemzője volt, hogy az önkormányzat számos elemével rendelkeztek. Magát a várost fallal vették körül. A városok társadalma meglehetősen kevert volt, voltak gazdag kereskedők, de előszeretettel költöztek ide a nincstelen alkalmi munkát vállaló plebejusok és a kolduló rendek is. Adófizetés szempontjából ezek a városok voltak a legjobb helyzetben, hiszen ők csak az uralkodónak tartoztak adóval. A szabad királyi városoknak a XIV. század során több csoportja alakult ki, mint például a tárnokszéki városok. Ezek voltak a legtekintélyesebb városok, és ők rendelkeztek a legtöbb privilégiummal. Ezen városok élén a tárnokmester (pénzügyi vezető) állt. Ilyen városok voltak: Kassa, Bártfa, Eperjes, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, és Buda. Ide tartoztak még a személynöki városok, amelyek legfőbb joghatósága a személynök volt, és a bányavárosok. Ezek főleg az északi határnál, Kassa és Nagyszombat között helyezkedtek el, illetve Erdélyben és a Felvidéken.Károly Róbert gazdaságpolitikája:
A források szerint 1326-tól vezette be a király az új magyar aranypénzt, a firenzei fiorino d’oro mintájára vert értékálló aranyforintot, ami Európában igen kedvelt volt. Az aranyforint váltópénze az ezüst garas és az ezüst dénár volt, amelyet cseh mintára vertek. A pénzveréshez a nemesfémet a magyarországi bányák adták, ezért megerősítette a nemesérc monopóliumát, vagyis kötelezte az embereket, hogy minden nemesfémet az uralkodónak szolgáltassák be. Ha valaki ezt nem tartotta be, akkor azt súlyosan megbüntették. Ugyanakkor, ha a magánföldesúri birtokon nemesfémet találtak, akkor a király elvette azt a birtokot, és helyébe cserebirtokot adományozott. Ám ezek a birtokok sokszor rosszabb minőségűek voltak, és a birtokosnak itt ismét fel kellett építenie házát, ami nagy költségekkel járt, ezért gyakran eltitkolták a bányákat. Károly Róbert bevezette az urburát, amit a királyi kincstárba kellett befizetni, és mértéke az arany esettén 1/10-e, ezüst esetén 1/8-a volt a kibányászott mennyiségnek. Annak érdekében, hogy a földesurak nem titkolják el a földjükön levő lelőhelyeket, a király az urbura 1/3-át átengedte annak, akinek a területén feltárták a nemesfémet. Ez az intézkedés jelentősen fellendítette az arany és ezüstbányászatot, és Magyarország e terén jelentős országgá vált.
A bányászati reformok mellett bevezeti a pénzverés monopóliumát. Eszerint csak az uralkodó verethetett pénzt, ami felszámolta a pénzügyi sokszínűséget. A kibányászott nemesércet a királyi pénzügyi igazgatás helyi szerveinek, a kamaráknak kellett beszolgáltatni. Itt a földesúr a tiszta fém súlyának megfelelő súlyú pénzt kapott vissza. Ezzel a királyi kincstár 30-50%-os haszonhoz jutott (kamara haszna).
Az értékálló pénz bevezetése után a király nem élt a pénzrontással, amivel jelentős bevételtől esett el. Ennek pótlására vezette be Károly Róbert a kapuadót (portális adót). Ezt azoknak a jobbágyoknak kellett fizetniük, akiknek a kapujukon befért egy megrakott szénásszekér. Ez volt az első, csak parasztokra kivetett állami adó. A kincstár hasznát látta a kereskedelmi forgalom növekedésének is. Az északi- és nyugati-kereskedelemre harmincad, a déli kereskedelemre huszad vámot vetett ki.
"Anjou uralkodók"
Károly Robert király uralkodási ideje 1308-1342
Uralkodását 1308-ban kezdi meg, hatalomra jutását az itáliai egyház (a pápa) és a magyar egyházi méltóságok is támogatták. Emellett mellé állt számos itáliai pénzember, akik zömében milánói és firenzei bankárok voltak, de támogatták a magyar főurak is (Borsa Kopasz). Károly róbert győzelmét az is elősegítette, hogy a társadalom viszonylag nagy rétege, a nemesség és a polgárság is támogatta.
I. szakasz: (1308-21.)
A király belátta, hogy a megszerzett hatalom mellé tekintélyt csak fegyverrel tud szerezni, ezért le kellett győznie a tartományurakat, amit úgy oldott meg, hogy egymással szembe fordította őket, és utána egyenként semmisítette meg csapataikat. Az első ütközetre 1312-ben Rozgonynál került sor. Itt Károly Róbert és Borsa Kopasz egyesített serege győzte le a két kiskirály Aba Amadé és Csák Máté hadait. 1314-ben azonban nagy veszteség érte a királyt, mivel az eddig hozzá hű bárók cserben hagyták, ezért ő hűtlennek nyilvánította, és megfosztotta őket hivatalaiktól. Ezután a fenyegetett Budáról Temesvárra helyezte a királyi székhelyet. Nem sokkal ezután került sor a következő ütközetre 1317-ben, amikor a király Dósa nádor segítségével legyőzte az időközben ellene fordult Borsa Kopaszt. A harcok 1321-ben zárultak le Csák Máté halálával, így a király különösebb ellenállás nélkül szerezte meg a még meglévő területeit (Vág vidék). 1323-ban miután rendezte Szlavónia helyzetét, Károly Róbert udvara Temesvárról Visegrádra költözött.
II. szakasz: (1312-42.)
Ebben az időszakban az uralkodói hatalom szilárd, és az uralkodó hatalmas vagyonnal rendelkezett, amelynek fő forrását a királyi jogon szedett jövedelmek az ún. regálék adták, ám ehhez fejlett árutermelésre volt szükség, ami ekkoriban kezdett kibontakozni. Ennek hatására fejlődésnek indul, és megszilárdul a piac és pénzgazdálkodás.
Magyarországon a tatárjárás és a pestisjárvány utáni időszakban megindult a népesség lassú növekedése, ami az agrártermelés fokozódásában észlelhető. A fejlődés a technikai és a technológiai oldalon is megmutatkozott: elterjed az aszimmetrikus nehézeke, a fogas borona, a szügyhám, stb.; és egyre általánosabbá vált a háromnyomásos gazdálkodás. Ekkoriban zárult le a prédiumok felbomlása, és indult meg a falvak és városok fejlődése.
A falvak:
A falvak a korábbi földesúri birtokokon alakultak ki, és legfontosabb összetevői a jobbágytelkek voltak, ami az adózás alapját jelentette. Ezek a telkek két részből álltak: volt egy belső kert rész, és egy külső terület, ahol a szántóföldek, a legelők, a kaszálók és egy kisebb erdő volt. A korabeli falvak legfontosabb épületei a templomok volt, és sok helyen a falun belül épült fel a földesúri kúria is. A parasztházakat már nem földbe vájták, hanem kőlapra építették, általában fából, vagy vert agyagból. A telket a jobbágy saját eszközeivel művelt meg, aminek hatására jelentős agrárfelesleg jelent meg. Ez elvezetett a munkamegosztáshoz: elkülönültek a paraszti csoportok, és a kézműves, iparosos rétegek.
dragon.unideb.hu
III. András magyar király még 1297-ben nevezi ki Lászlót Szolnok vármegyei ispánnak, erdélyi vajdának és székelyek ispánjának. László azonban ezt a tisztséget arra használta fel, hogy saját tartományúri hatalmat építsen ki magának és családjának. A király halála után szakított az új trónjelöltek központi egyesítő törekvésével és független uralkodóként kezdett Erdélyben kormányozni. Megszerezte az erdélyi királyi várak nagy részét, mintegy 15 vár és 150 birtok volt hatalma tetőpontján a kezén. Felesége révén rokonságba került a lengyel Piast-uralkodóházzal. Dinasztikus kapcsolatait tovább kívánta erősíteni azzal, hogy leányát ígérte a bajor földről érkező Wittelsbach Ottó hercegnek, akit az ország nagyurainak egy csoportja királlyá is koronázott. Az Erdélybe látogató Ottó királyt azonban 1307-ben fogságba ejtette és tőle a koronázási jelvényeket és a koronát is elvette. Kán László tartományának nyugati szomszédja a hatalmas Csák-nemzetség délvidéki tartományainak feje Ugrin volt, aki egy másik uralkodó, az olasz Károly Róbert feltétlen hívének számított. László vajda valószínűleg felmérte a német párt magyarországi és térségbeli erőviszonyait, amikor úgy döntött, hogy 1308-ban Ottó királyt átadja Csák nb. Ugrinnak. Ezzel úgy gondolta, lekenyerezte a tartományára legveszélyesebb erőket, de hogy biztonságát egy újabb szövetségessel erősítse, a bajor Ottónak ígért leányát a szerb trónörökössel házasította össze. (Ottó királyt Csák nb. Ugrin pártja elengedte, aki hazatért Bajorországba, 1312-ben bekövetkezett haláláig viselve az akkor már csak címzetes magyar királyi címét.) László vajda számításai helyesnek bizonyultak. Ugyan a koronázási ékszereket és a Szent Koronát csupán 1310-ben szolgáltatta vissza az akkor már egyetlen magyar uralkodónak számító Károly Róbertnek, támadásra nem kellett számítania, sőt az uralkodó ebben az évben fel is kereste az oligarchát erdélyi tartományában. A király csupán névleges fennhatóságot vívott ki László felett ügyes diplomáciával, a gyakorlatban az 1315-ben bekövetkezett haláláig megtartotta tartományúri hatalmát. Halála után azon kis birodalma szétesett, két fia hosszú harcok után kiszorult Erdélyből, és még 1328-ban is sikertelen támadásokat intéztek egykori birtokaikra betörve a királyi fennhatóság ellen.
Felh. irodalom:
Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata
Osiris Kiadó, Bp. 1999
Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig
Magyar Könyvklub, Bp. 2000
KORONÁZÁSI HELYSZÍNEK:
A koronázások színhelyei:
Székesfehérvár: I. Szent István (1001.01.01.), I. András, I. Béla, Salamon, II. Béla, IV. Béla, V. István, IV. László, III. András, I. Károly Róbert, I. Lajos (1342.07.21.), I. Mária (1382.09.17.), II. Károly (1385.12.31.) Zsigmond (1387.03.31.), I. Ulászló (1440.04.??), V. László (1440.04.??), I. Mátyás (1464.03.29.), II. Ulászló (1490.09.18.), II. Lajos (1508.06.04.), János (1526.11.11.), I. Ferdinánd (1527.11.03.)
Pozsony: Miksa (1563.09.08.), Rudolf (1572.09.25.), II. Mátyás (1608.11.19.), II. Ferdinánd (1618.07.01.) IV. Ferdinánd (1647), I. Lipót (1655.06.27.), I. József (1687.11.09.), III. Károly (1712.05.22.), II. Mária Terézia (1741.06.25.), II. Lipót (1790.11.15.), V. Ferdinánd (1830.09.28.)
Sopron: III. Ferdinánd (1625.11.27.)
Buda: I. Ferenc, Ferenc József (1867.06.08.)
Budapest: IV. Károly (1916.12.20.)
képek:
1-Székesfehérvári templom Szent István idejében(számítógépes rekonstrukció)...
2-Napjainkban,ami megmaradt...
3-Mátyás király koronázása...
A király a koronázás napján az országgyűlés és udvara kíséretében a koronázási templomba vonul. Ez ünnepélyes menet alkalmával előtte viszi a nádor a koronát, az országbíró a királyi pálcát, a horvát bán az arany almát, a főpohárnok Szt. István kardját, egy főpap a kettős keresztet, a főkamarásmester egy másik kis keresztet és végre tíz főúr az ország tíz zaszlaját: Magyar-, Horvát-, Szlavón-, Dalmát-, Bosnyák-, Szerb-, Bolgár-, és Kunországok, Galicia és Lodoméria zászlóit. A templom kapujában az esztergomi érsek, az ország prímása a szolgálattevő papsággal fogadja és a főoltár mellett levő trónhoz vezeti, a főoltár előtt rövid beszédet intéz a koronázandóhoz az ország helyes kormányzásáról, melynek befejeztével a király az egyházi esküt leteszi, Isten egyházának és jogainak védelmet fogadva. Erre a papság az előírt egyházi imákat elmondja, a prímás pedig a királyt jobb vállán, karján és mellén szentelt olajjal felkeni. Majd kezdetét veszi a nagy mise és a király a nép felé fordulva, Szt. István kardjával három vágást tesz, annak jeléül, hogy a vallást bárhonnan jövő támadással szemben megoltalmazni kész. Az episztola és az evangélium között pedig az oltár felső lépcsőjére térdel és a prímás a nádor segédletével fejére teszi a Szent Koronát. A királyválasztás idejében a nádor a néphez fordulva háromszor kérdezé: "Akarjátok-e, hogy a jelenlevő N. N. Magyarország királyává koronáztassék?" Mire a felelet volt: "Akarjuk, éljen a király!" Jelenleg (1912) pedig a kalocsai érsek szólítja fel a prímást e szavakkal: "Főtisztelendő atya, a katolikus anyaszentegyház kívánja, hogy a jelenlevő N. N.-t Magyarország királyi méltóságára emeljétek". A prímás kérdezi: "Méltónak és hasznosnak vélitek-e őt e méltóságra?" A kalocsai érsek válaszol: "Tudjuk és hisszük, hogy méltó és hasznos Isten egyházára, az ország kormányára". A korona feltétele után a király, hobb kezében a királyi pálcával, baljában az aranyalmával, a prímás és a zászlós urak által a trónhoz vezettetik, hol a prímás e szavakat intézi hozzá: "Tartsd meg e helyet, amelyet eddig az örökösödés jogán bírtál!" A nádor pedig a nép felé fodulva kiáltja: "Éljen a megkoronázott magyar király!" Erre éljenzés, ágyúdörgés és harangzúgás közt felhangzik a hálaadó ének (Te Deum). A mise befejeztével a király teljes koronázási díszben nemzeti színű posztóval bevont úton kíséretével gyalog egy másik templomba vonul s ekkor az utána lóháton menő pénzügyminiszter (hajdan a tárnokmester) a nép közé arany és ezüst pénzt szór. A templomba érve, a trónra lép és a nádor által felhívottakat jobb vállukon Szt. István kardjával háromszor érintve, aranysarkantyús vitézekké avatja fel. Ennek megtörténtével a király lóra ül és a szintén lóra ült egyháznagyokkal, főurakkal, valamint az említett kíséretével a zászlók elülvitele mellett az e célra kijelölt térre megy, ahol emelt állványon, a szabad ég alatt esküt tesz az alkotmányra; ezután ismét lóra ül és egész kíséretével a koronázási dombhoz vonul, melyre egyedül felvágtatván, négy vágást intéz a világ négy része felé, annak jeléül, hogy az országot bárhonnan jövő ellenségtől megvédeni kész. Végre befejezésül következik a koronázási lakoma, melyen a koronázási díszben asztalhoz ülő királyt a zászlós urak szolgálják ki. A királyné is megkoronáztatik, még pedig ha a király koronázásakor már nős, ez alkalommal. Hajdan a királyné koronázása ugyanazon szertartásokkal történt mint a királyé, de újabban, különösen I. Ferdinánd óta több eltérés van. A felkenést a prímás végzi, aki azonban a Szent koronát a királyné vállához érinti és a tulajdonképpeni koronázás a házi koronával történik, melyet a veszprémi püspök, mint kancellárja, tesz a király fejére.
A koronázás rendje
A koronázás jelentősége a különböző monarchiákban igen eltérő volt. Néhol csak puszta szertartás és idővel egészen háttérbe szorul, míg máshol nagyfontosságú közjogi tény, mint ahogy ezt a magyar alkotmány napjainkig (1912) megőrizte. Nálunk a koronázás a trónralépés kiegészítő része, mely nélkül a trónfoglalás befejezettnek nem tekinthető. De emellett még az alkotmány biztosítására is szolgál, minthogy a király akkor az alkotmányra esküt tesz és hitlevelet ad ki; továbbá a király csak koronáztatása után gyakorolhatja egész teljességében uralkodói jogait, így a törvények szentesítését és a kiváltságok osztogatását, valamint csak a koronás király tekintetik törvényes királynak, ahogy ezt már Werbőczy is kifejezi. A koronázás alkotmányunk szerint országgyűlésileg történik, ami azt a régi elvet jelenti, hogy a közhatalmat az országgyűlésileg megjelent nemzet ruházza az uralkodóra és ámbár a trónörökösödési törvények (1687.évi II.tv; 1687 évi III.tv; 1723. évi I. törvény; 1723. évi II. ; 1723. évi III. törvény) az örökösödés rendjét előre megállapították és így az utód jelenleg ez alapon lép a trónra, de azért ma (1912) is az országgyűlés feladata megvizsgálni, hogy az örökösödési törvényekben kikötött feltételeknek elég tétetett-e; valamint ugyancsak ő terjeszti a király elé elfogadásra a királyi hitlevél és eskü szövegét. Ez értelemben tehát mondhatjuk, hogy a trónralépésnél a koronázásban a nemzet hozzájárulása nyer kifejezést. A koronázás nálunk a királyság kezdetével egykorú, de azért csak a trónörökösödési törvények írják elő kötelezőleg. A koronázás ideje sem volt előbb közelebbről megállapítva és csakis miután II. József nem koronáztatta meg magát, rendelkezik az 1791. évi III. törvénycikk akként, hogy a trónralépéstől hat hóra történjék; székhelyül pedig jelenleg (1912) Budapest, mint az országgyűlés székhelye szolgál. A koronázásnál a főszerep az eszergomi érseket, az ország prímását és a nádort illeti meg. Ha a nádori állás üresedésben van, az országgyűlés saját kebeléből küld ki egy megbízottat, ki a nádort helyettesíti. Egyébként pedig a szokás által szabályozott szertartás a következő:
Mint látható, a koronázással kapcsolatos előírások többsége - ti. a helyszínre és a koronára vonatkozó - kifejezetten arra irányult, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen az éppen trónra lépő uralkodó és Szent István között. Ez persze nem véletlenül alakult így, hanem nagyon is tudatos törekvés eredménye volt. Az Árpádok és alattvalóik ugyanis Szent István személyében nem egyszerűen csak az első magyar királyt, még csak nem is az egyház egyik szentjét tisztelték, hanem azt a mitikus őst, akitől a királyok hatalma és az alattvalók jogai erednek. Mit sem számított e tekintetben az a tény, hogy egyetlen Árpád-házi uralkodó sem mondhatta magát Szent István egyenes ági leszármazottjának. Istvánt tekintették a dinasztia alapítójának, az Árpádokat pedig - utalva a szintén szentté avatott I. Lászlóra is - a "szent királyok nemzetség"-ének. István tekintély megfellebbezhetetlennek számított, s ezért ki-ki igyekezett a maga kiváltságait Szent István tényleges vagy vét intézkedéseire visszavezetni. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy egy olyan nagy fontosságú eseményt, mint amilyen az uralkodó koronázása volt, minden lehetséges módon Szent István személyéhez kapcsolódtak.
Hogy pontosan mikor és mi módon alakultak ki ezek a sajátosan magyar szabályok, nem tudható, alighanem fokozatosan állt össze az Árpád-kor végére az előírások egységes rendszere. A szabályok egyes elemeit mindenesetre különböző időpontokig tudjuk visszavezetni a múltban. Arra nézve, hogy az esztergomi érsek már 1172 előtt megszerezhette a koronázás előjogát, III. Béla koronázásának körülményei szolgáltatnak bizonyságot. Történt ugyanis, hogy Lukács esztergomi érsek megtagadta a trónra Bizáncból visszatérő III. Béla megkoronázását, talán azért, mert attól tartott, hogy Béla a bizánci egyház befolyása alá került ifjúkorában, s királyként háttérbe szorítja majd a latin egyházat. Lukács azt követően is kitartott elhatározása mellett, hogy maga a pápa szólította fel a szertartás elvégzésére. Bélát végül a kalocsai érsek koronázta meg, ám mind a király, mind a pápa szükségesnek tartották kinyilvánítani, hogy a kínos incidens jövőben nem szolgálhat alapul a mindenkori esztergomi érsek koronázási jogának megkérdőjelezéséhez. Ezt követően II. András király sógora, Berchtold kalocsai érsek tett kísérletet arra, hogy megszerezze a maga, ill. érseksége számára a koronázás jogait olyan esetekre, ha az esztergomi érsek nem tudná vagy nem akarná elvégezni a koronázást, ám próbálkozása kudarcot vallott. III. Ince pápa 1212-ben végérvényesen az esztergomi érseknek biztosította a király megkoronázásának fontos politikai szereppel járó előjogát.
Az az előírás, hogy a koronázást Székesfehérvárott kell tartani, úgy tűnik, még régebbről veszi eredetét. Amikor egyáltalán tudomásunk van arról, hogy hol koronázták meg az Árpád-házi uralkodókat, a szertartás színhelye minden esetben Székesfehérvár volt. Itt koronázták meg már a 11. század közepének uralkodóit - I. Andrást, I. Bélát és Salamont -, miként a későbbiekben II. Bélát, majd IV. Bélától kezdődőn az összes többi Árpádot: V. Istvánt, IV. Lászlót és végül III. Andrást. A többieket illetően forrásaink nem említik a koronázás helyét, így legfeljebb feltételezni lehet, hogy esetükben is Székesfehérvárott ment végbe a szertartás. Megerősíti ezt a gyanút, hogy egy 12. század közepéről való bizánci forrás egy alkalommal a "Palonia /= Magyarország/ koronás temploma a körülötte lévő székvárossal" fordulattal él, s ez az utalás a körülmények ismeretében aligha vonatkoztatható másra, mint Székesfehérvárra. Annak magyarázata, hogy Székesfehérvár, mely a 18. századig még csak püspöki székhely sem volt, mi módon tett szert erre a kiemelkedő jelentőségre megelőzve az esztergomi érsek székvárosát is, abban a különleges kapcsolatban rejlik, mely a székesfehérvári prépostságot az Árpádok dinasztiájához fűzte. A prépostságot Szent István Szűz Mária tiszteletére alapította és a saját magánkápolnájának tekintette, melyet ezért a területileg illetékes veszprémi püspök helyett az esztergomi érseknek rendelt alá. (Utóbb, 1204-ben az érsek joghatósága alól is mentsült a prépostság, s ettől kezdve egyházi ügyekben közvetlenül a Szentszék alá tartozott). A prépostság templomaként felépített székesegyházban - az előbbiekben idézett forrásunk "koronás templom"-ában - őrizték a királyi kincstárat az uralkodói felségjelvényekkel együtt, s itt állították fel az ünnepélyes alkalmakkor használt királyi kőtrónust is. Még szorosabbá tette a dinasztia és a prépostság kapcsolatát, hogy István a székesegyházban temettette el fiát, Imre herceget s utóbb ide temetkezett maga is. Mindezen körülmények egyértelműen arra vallanak, hogy István dinasztiája szakrális központjának szánta a székesfehérvári prépostságot. Az egyház be is töltötte a neki szánt szerepet: Kálmánnal kezdődően rendszerint a székesfehérvári bazilika szolgált a királyi család tagjainak temetkező helyéül, s mint láthattuk, korán kialakult az a - későbbiekben szigorúan megkövetelt szabállyá merevedő - szokás, mely ezt a templomot jelölte meg a koronázás színhelyéül.
A koronázás törvényességével szemben támasztott harmadik követelmény az volt, hogy a szertartás során azt a koronát használják, melyet a közvélekedés Szent István személyéhez kapcsolt. Az, hogy a korona ténylegesen Szent Istváné volt-e, nagyon is kétséges, ám nem is ez volt a lényeg. Jelentősége egyedül annak volt, hogy a középkor embere szentül meg volt győződve arról: az új király fejére valóban Szent István koronája kerül. Ennek a hitnek az első kétségtelen bizonyosságú dokumentuma viszonylag késői: 1292-ben III. András állította egyik oklevelében, hogy uralkodói jelvénye "Szent István koronája". Jóval korábbról is vannak ugyanakkor arra utaló adataink, hogy Szent István utódai királyi méltóságuk külsőségeiben is igyekeztek kapcsolatba kerülni az államalapítóval. Trónra kerülése után I. András felkutatta és birtokba vette Szent István még fellelhető uralkodói jelvényeit, ami éppenséggel magyarázható lenne oly módon is, hogy a hatalmat erőszakkal megszerző András így akarta kifejezésre juttatni a folytonosságot Szent István és a saját uralma között. András ez irányú törekvése azonban nem csak pillanatnyi politikai érdekből fakadt, hiszen eljárása a későbbiekben folytatókra talált. Egy 1240-ből származó forrásunk hírt ad arról, hogy Magyarországon "a királyokat koronázásukkor mind a mai napig István trónjára ültetik, és az ő híres felszerelésével díszítik azokat, akiket … királyokká szentelnek". Ugyanerre a szokásra utalhat IV. László akkor, amikor a székesfehérvári prépostság egyik kanonokjáról azt írja egyik oklevelében, hogy ő "öltöztetett fel bennünket koronázásunk napján szent elődeink szent ruháiba, amelyeket a koronázás céljára szenteltek fel". Mindezek ismeretében éppen nem meglepő, hogy idővel az a szilárd meggyőződés is gyökeret vert, mely szerint a koronázáskor használt különféle ruhák és tárgyak mellett maga a korona is egykor Szent István tulajdonában volt.
freeweb.hu
A koronázás
Amióta a kereszténység a római birodalom államvallásává vált, az egyház a mindenkori császárt tekintette önmaga védelmezőjének és irányítójának. A birodalom bukása után a keresztséget felvevő, népüket megtérítő, országukban az egyházszervezetet kiépítő barbár királyok örökölték ezt a szerepet, s ennek megfelelően a korai középkornak a keresztény teológia tanításain alapuló politikai gondolkodása a királyra nem csak világi, hanem egyházi méltóság betöltőjeként is tekintett. A 7. század óta szokássá vált, hogy a királyi méltósággal egyházi szertartás keretei között ruházzák fel az új uralkodót. A kereszténység ószövetségi zsidó, antik római és barbár germán elemek felhasználásával alakította ki a királlyá avatás szertartását, melynek a 9-10. századtól kezdve több, egymástól a felhasznált egyházi szövegek, a méltóságjelvények és a szertartás egyes részcselekményeinek sorrendje tekintetében különböző változata fejlődött ki. A szertartás középpontjában nem maga a koronázás, hanem az uralkodó megszentelt olajjal történő felkenése állt, amit épp úgy szentségnek tartottak, mint például a püspökök felszentelését. A felkenés révén az uralkodó főpapi hatalomhoz jutott: egy személyben volt "király és pap" (rex et sacerdos), akit ilyenformán a világi főhatalom mellett egyházkormányzati jogok is megillették.
Amikor a honfoglaló Árpád ükunokája, a kereszténységben az István nevet elnyert Vajk úgy határozott, hogy megkoronáztatja magát és keresztény királyként uralkodik népe felett, voltaképpen arról döntött, hogy hatalmát ezen eszmerendszer keretei közé illeszti be. Megkoronázása tehát nem csak utólag, ezer év távlatából visszatekintve látszik szimbolikus jelentőségű eseménynek, ténylegesen az volt már a maga korában is. Erről az első koronázásról jelentőségéhez képest igen keveset tudunk. A 13. századi magyar királyi udvarban az a hagyomány élt, hogy a szertartásra Esztergomban került sor, e tudósítás hitele azonban nem igazolható. A koronázás időpontjaként 1000. december 25. és 1001. január 1. mellett hozhatók fel érvek, s az utóbbit támogatók tűnnek nyomósabbaknak. Arról, hogy a ma ismert magyar Szent Korona - vagy annak akárcsak egy része - valami módon István személyéhez köthető-e vagy sem, újra és újra fellángoló heves viták dúlnak, ám megnyugtató megoldásra ezek mindmáig nem vezettek, s meglehet, a jövőben sem fognak. Forrásaink végül a tekintetben is ellentmondásosak, hogy honnan származott István koronája.
A 12. század elején az akkor már szentként tisztelt István legendáját Könyves Kálmán király parancsára megíró Hartvik püspök szerint Istvánt a II. Szilveszter pápától kért és kapott koronával avatták királlyá. István kortársa, Theotmar merseburgi püspök viszont arról tudósít krónikájában, hogy III. Ottó német-római "császár kegyelméből és bíztatására … Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert". Mivel II. Szilveszter pápa korábban III. Ottó nevelője volt, s kettejük kapcsolata azt követően is harmonikus maradt, hogy az ifjú császár Róma püspöki székébe emelte mesterét, aligha vitatható, hogy István koronához jutásának szerepe volt a régi római birodalom helyreállításáról álmodó Ottó császárnak, mégpedig - miként azt Theotmar krónikája állítja - kezdeményező szerepe. Bármi módon került azonban István birtokába a korona, az bizonyos, hogy független, senki főhatalma alá nem vetett királyként uralkodott országában.
Az Árpád-házi királyok István példáját követve valamennyien megkoronáztatták magukat. A szertartások részleteiről forrásaink többnyire nem tájékoztatnak, viszonylag bővebb ismeretek csak I. András király fiának, Salamonnak a gyermekkori koronázásáról és az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András, szertartásrendjében attól lényegesen különböző, királlyá avatásáról állnak a rendelkezésünkre. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy a magyar király koronázásának törvényességét illetően a későbbiekben támasztott követelmények a királykoronázás Árpád-kori gyakorlatában gyökereznek. E szabályok három feltétel egyidejű teljesítéséhez kötötték a koronázás érvényességét: a szertartást Esztergomi érseknek kellett elvégeznie, mégpedig különös módon nem saját székesegyházában, hanem a székesfehérvári bazilikában és azzal a koronával, melyről az volt a közfelfogás, hogy egykoron Szent István uralkodói fejéke volt. A szabályok bármelyik elemének betartásán esett csorba az egész eljárást érvénytelenítette, mint történt az a 14. század elején I. Károly király esetében, aki két sikertelen kísérlet (1301, 1309) után csak a harmadik alkalommal (1310) tudott eleget tenni az említett követelményeknek.
Legyen meg a Te akaratod...
Luxemburgi Zsigmond nagyapjának, János cseh királynak az első felesége volt Przemysl Erzsébet cseh hercegnő.(Tőle született Zsigmond édesapja, Károly német-római császár.)
Ennek az Erzsébet hercegnőnek pedig apai ágon az ükanyja volt Árpád-házi Konstancia magyar hercegnő, III. Béla magyar király leánya.
Van ám más érdekesség is. Ennek a cseh Erzsébet édesapjának Václáv cseh és lengyel királynak az anyukája, vagyis a nagymama az orosz Rurik-házból való Kunigunda volt, akinek viszont az édesanyját Árpád-házi Anna hercegnőnek hívták, aki a mi második honalapító IV. Béla királyunk leánya volt.
Így Zsigmond többszörösen is Árpád-vér volt, persze ezzel még nincs vége. A harmadik általam ismert vonal szemezgetése már nagyon bonyolult lenne, ám úgy érzem nem is szükséges.
Remek kis összefoglaló és nagyszerű ugródeszka, ugyanis az első kiskirály, akiről összegyűjtöttem néhány sort, az Csák nb. Ugrin délvidéki nagyúr, aki a kezdetektől fogva a fiatal olasz trónkövetelő legfőbb és leghívebb támaszai közé tartozott.
Csák nb. Ugrin az 1240-es évek eljén született, a Csák-nemzetség újlaki ágából, Csák nembeli Pósa fiaként. A történeti forrásokban 1268-ban jut először jelentősebb szerephez, 1274-75-ben pedig már "kormánytag", szörényi bán, 1275-76-ban pedig már országbíró, vagyis a király és a nádor után az ország rangban harmadik világi embere. Hadvezéri képességek terén sem volt lebecsülendő tudása: részt vesz az 1275-76-os polgárháborús harcokban, 1297-ben pedig mint macsói bán veri ki a délvidékről a betörő tatárokat.
III. András híve volt, azonban nem tartott ki mellette az "utolsó aranyágacska" haláláig. 1300 augusztusában Spalotóban fogadta horvát-dalmát előkelőségek mellett a partra szálló tizenkét esztendős Carobertot. Az Anjouknak több szempontból is jól jött Ugrin szövetsége: személyében Magyarország egyik legelőkelőbb nemzetségének tekintélyes tagját sikerült az Anjouk ügyének megnyerni, egy olyan nemzetségét, amely magát az Árpádok oldalági leszármazásának tartotta, még a honfoglalás kori időkből. Azonkívül Ugrin uralta a macsói bánság megyéit, birtokai szlavóniától egészen Erdély határáig húzódtak, körbeölelve Temesvárt és a déli magyarországi megyéket. Átállásával mintegy hat-hét vármegyét sikerült a kis Károly Róbertnek a saját pártjára vonnia. Azonkívül a Frangepánok és a dalmáciai főurak támogatása az anyaországban mit sem ért, Csák Ugrin szerepvállalásával a hatalmi sakktáblán egy igen erős bástyára tett szert az olasz párt. Csák Ugrin lépésére legelőször a nagyszerű Engel Pál történész figyelt fel, mégpedig azért, mert noha Ugrin is kiskirály volt, szerepe és személye a történészek figyelmét elkerülte, ugyanis az idős nagyúr nem saját fiainak hatalmát kívánta tovább biztosítani, hanem megszerzett területeit azonmód a kis király rendelkezésére bocsátotta. Így ő volt a tartományurak közül az egyetlen, aki Carobertoval nem került fegyveres konfrontációba. Annyira nem, hogy miután Zágrábban át is adták neki a tizenkét éves uralkodót, azonmód eltartására nekiadta Pozsega várát és tartozékait. A fiatal uralkodó 1301-07-ig az Újlak melletti bélakúti monostorban lakott, Ugrin családi birtokainak székhelye mellett. Sőt, uralkodásának első éveiben a székhelye Temesváron volt, nem véletlenül. Itt biztonsággal támaszkodhatott a Csák-nemzetség délvidéki birtokkomplexumainak haderejére.
Csák Ugrin Károly Róbert hűséges híveként nagyjából hetvenéves kora körül, 1311-ben halt meg. Három fia volt, mint a mesében.
Felhasznált irodalom:
Markó László: A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig
Magyar Könyvklub, Bp. 2000.
Almási Tibor: A tizenharmadik század története
Pannonica Kiadó, 2000.