Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szia Mártika!
"Édes, kedves nagymamácska anyák napja van ma.
Olyan jó, hogy anyukámnak/apukámnak is van édesanyja. Reggel mikor felébredtem az jutott eszembe, vegyek csokrot mind a két kezembe. egyik csokrot neked szedtem odakint a réten, te is sokat fáradoztál évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat, fésülted a hajamat, jóságodat felsorolni kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat fáradoztál értem és hogy az én jó anyámat/ apámat felnevelted nékem!"
Ismeretlen
Virágének
Szép fényes délben mentem a réten
Zsálya virított az árokszélen
Az árokszélen szép piros zsálya:
Eszembe jutott a szája
Szép fényes délben mentem a réten
Mégis botoltam árokba léptem
Fekete küllős fekete nap
Szeme sütött az égen
Sziasztok! Ez nem vers, hanem kép és segítség kellene. Holnap van az utolsó nap, és naponta csak egyszer lehet egy gépről szavazni, pedig kellene még néhány szavazat a gyerekeknek.
http://www.sulinet.hu/alkoss_keket/
Tinódi Sebestyén Általános Iskola, Csapat: Tinódi Csillagai
Köszi előre is!
Én is imádom kuldökneked eggyet!
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
-Márai Sándor-
Szia!
Nagyon jók a viccek!
Néhány szabály, hogyan élj
Adj az embereknek többet, mint amire vágynak, és ezt teljes szívedből tedd.
Akárhányszor azt mondod "Szeretlek", gondold komolyan. Akárhányszor azt mondod: "Sajnálom", mindig nézz a másik szemébe.
Soha ne hagyd figyelmen kívül mások álmait.
Szeress mélyen és szenvedélyesen.
Megsérülhetsz, de ez az egyetlen módja annak, hogy valóban teljes életet élj.
Kezelj minden egyet nem értést tisztán, de ne támadj.
Beszélj lassan, de gondolkozz gyorsan.
Ne feledd, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb eredmények hordozzák magukban a legnagyobb kockázatot. Ha esetleg veszítettél, tanulj belőle.
Ne feledd: tiszteld önmagad,tisztelj mindenki mást, és légy felelős a tetteidért.
Ne hagyd, hogy kis szóváltás vessen véget egy nagyszerű barátságnak. Akárhányszor rájössz, hogy hibáztál, tegyél meg mindent, hogy helyrehozd. Azonnal.
Vállald a kihívásokat, de ne feledd el a korlátaidat.
Ne feledd, hogy van amikor a csend a legjobb válasz.
Élj egy jó és becsületes életet. Amikor öreg leszel és rá gondolsz, jó érzés lesz újra átélni.
(Tantra Indiából)
Imadom a fuves konyvet.
Meg van Nekem is itthon.
koszi.
Márai Sándor: Füves könyv
Elmegy a szőke nőhöz a halál.
-Érted jöttem szőke nő.
-Értem?
-Érted.
-Nem értem.
- Hogy öli meg a szőke nő a madarat?
- ???
- Kidobja egy tízemeletes házból az ablakon.
Egy leomlófélben lévő sziklán áll egy barna, egy vörös és egy szőke nő. Meg vannak rémülve. Odarepül hozzájuk egy madár és azt mondja nekik:
- Lehet egy kívánságotok, hogy megmeneküljenek.
Erre azt mondja a barna:
- Legyek sas! - és elrepül.
Azt mondja a vörös:
- Legyek veréb! - és ő is elrepül.
Utoljára azt mondja a szőke:
- Legyek pingvin, mert az olyan édes...
Igen Móriczka kimehetsz...
5 perc múlva rohan a terem felé.Tanár néni tanár néni ég a WC !!!
Móriczka tudod,hogy ének órán csak énekelve lehet beszélni!!!!Móriczka gondolkozik ,gondolkozik mire megszólal:SUBI-DUBI ÉG A BUDI !
Sziasztok
A tanárnéni megkérdezi Pistikétől, hogy mi akar lenni, ha majd nagy lesz. Pistike azt feleli: Rendőr!
Az nagyon szép munka. -feleli a tanárnéni.
És te Móriczka?
Én betörő!
De miért?
Hogy együtt játszhassak Pistikével!
Nagyon aranyos kis vers.
"Tündérek, manók
Az állat-, növény-, ásvány-fajok angyalai és ördögei: a tündérek, manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.
Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárny-zizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyűség: ez a verébcsapat tündére. Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod, kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szelíden, tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg-elérhetőbb és addig észre nem vett diókat: ez a diófa tündére. "
Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság. Hely az asztalnál és egy szívélyes ölelés. A tavasz fénye. Egy gyerek nevetése. Egy madár éneke. A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai. A nap és az éj. A nyugalom és a csend. A hetedik nap. Az élet és a halál. Embernek lenni a földön.
Mora Ferenc:
Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit laba ala lagyan,
Fütyülj neki szepet, te rigo a nadban!
Legy a legyezöje, te lapu levele,
Fecskefarku pille, röpülj versenyt vele!
Buzavirag szeme mosolyog reatok,
Nevessetek vissza ra buzaviragok!
Kakukkfü, az utjat jo szagoddal hintsd be,
Bujj el laba elöl szuros kiralydinnye!
Ha a dülöuton szegenyke kifarad,
Szagos fodormenta, te vess neki agyat!
Födjetek be, zsalyak dus leveletekkel,
Szelid szeki füvek csillagfejetekkel!
S öre a mezönek, szep jegyenyenyarfa,
Te vigyazz reaja, csöndes legyen alma!
Ez volt gyerekkoromban a kedvenc versem!
Fáradt eső hullott a fákra,
fáradt eső, csöndes eső,
égig ívelt a szivárványa.
Én azt hiszem: két hegy ilyenkor
belebúsult nagyon az égbe.
És bánatukban rátaláltak
egymás tétova kezére.
Ha bánat veri omló záporával,
a szívek is úgy kapcsolódnak össze
nehány percre egy színes szivárvánnyal.
Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Úgye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?
Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.
Higgyétek el: csak hangulat az élet.
Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja-
csak hangulat, és újabb hangulat.
S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Reményik Sándor:Nehéz homályba...
Nehéz homályba kúszik a jövő,
Mint szürkületkor erdőben az út...
Aki bemegy, nem tudja, merre jut
S nem tudja, ki lesz, aki szembe jő.
Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse,
Talán törpe lesz, talán óriás,
Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,
Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.
Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon,
Előttünk fel-felmordul a vadon,
A szélben száraz levél kavarog.
Legyen az erdő akármily setét,
Csak el ne engedjük egymás kezét,
Kitett, anyátlan árvák: magyarok.
Paul Claudel: Dél van
Dél van. A templom nyitva áll. Belépek.
Jézus anyja, nem azért jöttem, hogy kérjek.
Nincs amiért könyörögjek vagy amit felajánljak neked.
Csak azért jöttem, Szűzanya, hogy nézzelek.
Hogy nézzelek, sírjak a boldogságtól,
Tudjam, hogy a fiad vagyok és itt vigyázol.
Csak egy pillanatra, amikor minden elakad, délben,
veled legyek, Mária ott, ahol te vagy.
Semmit ne szóljak, arcodon merengvén
Hagyjam, hadd énekeljen szívem a maga nyelvén.
Semmit sem szólni, mert a szív
Túlságosan tele már,
ahogy kedvét tölti és váratlanul felcsendíti
énekét a rigómadár.
…mert dél van, s mert híveid e napon ma itt lehetnek,
és mert te mindörökre itt vagy,
egyszerűen mert te vagy Mária,
egyszerűen mert dicsérhetjük létedet,
Jézus anyja, legyen hála neked!
Ő, aki az életet
tovább adta nekünk,
hogy a világnak mi is
részesei legyünk.
Csak szeret és szolgál
az első perctől fogva,
minden lépésünket
Őrangyalként óvja.
Türelemmel osztja
életét, szívét,
tanítja, neveli
kedves gyermekét.
Ajkáról az imádság
értünk száll az égbe,
hogy az Úr áldását
bizalommal kérje.
Örömben-bánatban
velünk megosztozik,
Ha nehéz a keresztje,
nem panaszkodik.
Arcáról sugárzó,
édes szeretet,
Elrejti a szemében
csillogó, fájó könnyeket.
Élete, piciny láng,
tündöklő sugár,
fényében a vándor
mindig hazatalál.
S ha kialszik a láng,
Égbe száll a füstje,
A szív pihen, de szeretete
velünk marad itt a földön
Mindörökre.
Áprily Lajos
Most szólj, rigó
Az a rigódal érdekel ma engem,
mely fenn a nyírfán, fiatal meréssel,
megszólal künn a hajnalszürkületben
halk indulással és emelkedéssel.
A fuvolása régi ismerősöm,
láttam tavasszal s láttam súlyos őszön,
és láttam hóhullásban, hogyha gyomra
szemet keresni űzte ablakomra.
Viharos hócsapásra, szélverésre
csak néha moccant fájó zirrenése.
Ott állt sötéten, hősi egymagában,
fekete szén a fényes zuzmarában,
úgy nézett rám egy karnyújtásra tőlem,
hogy hazavágyó dal buggyant belőlem.
De ő csak hallgatott. Mint néma, bátor,
ragyogó és fekete inspirátor.
Most szólj, rigó. Hófoltok halni készek,
nyírfák körül szellő-szüzek cicéznek,
mogyoróbokrok aranyat szitálnak,
ötszáz leány kacag a napsugárnak.
Most szólj, rigó. Faormon, póznacsúcson,
hangod dagadjon és lobogva gyújtson,
gyökerekig fusson tüze a fákon,
gyújtsa fel gyúlhatatlan némaságom,
avaromnak vessen szikrát alája,
legyek a tavasz piros lármafája,
riassza fel dalaid áradása
rabdalaimat zengő lázadásra.
Torkod remegve és ujjongva sírja,
hogy líra - líra - líra - líra - líra!
nagyon szepek Martika...
Lázár Ervin
A Kék meg a Sárga
Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.
– Nem menne kicsit távolabb? – kérdezte ingerülten a Kék.
– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!
Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.
– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!
– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.
– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!
– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.
– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.
– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:
– Nicsak, milyen szép zöld pötty!
Dsida Jenő
Óda az édesanyámhoz
Dicsértessél ma Te is itt a földön,
mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked
s a földi szívek földig borulását
Te mindenkinél inkább megérdemled.
Nézem, látom a teltzsákú sok évet
és érzem: nekem már semmit se hagy,
de büszke leszek mindéltemig arra,
hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.
Te vagy az, aki mindenkinek ad,
a szenvedőknek virrasztást, vizet,
Te vagy, akinek mindenki adósa,
s akinek jóval senki sem fizet.
... Hadd legyek hát én az igazi zengő,
kis régi gyermek rombadőlt tanyán
és harsogjam el hozsannás hitemmel
Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!
Virágcsokor a kezemben,
szeretet van a szívemben.
Csordultig van az örömöm,
édesanyámat köszöntöm.
Kis szívemből azt kívánom,
hogy sok boldog napot lásson,
teljesüljön imádsága,
az Úr Jézus bőven áldja!
Varga Erzsébet
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak a mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
Sziasztok
Örök fény, mit akarsz velem?
Mondd, mért csaltál elő
A fénynemjárta jótékony homályból?
Aranyfogóval mért kényszerítettél
Elhagyni bűvös rejtekhelyemet?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Öntudatlanság alvó éjjeléből
Felsajgó öntudatra
Riasztón mért vertél fel engemet?
Azt akarod, hogy levél legyek,
S reményzöld ruhám' átüsse a jég,
Ha forró május tikkadt alkonyán
Hirtelen, tompán megdördül az ég?
Azt akarod, hogy levél legyek,
És nyári napok gyötrelmes során
Megbarnítson majd perzselő heved,
S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz?
Mit akarsz velem, örök napmeleg?
Vagy talán abban nyugodjunk mi meg,
Mi hervadásra ítélt levelek,
Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk
Valakinek, ki megpihent alattunk?
Kosztolányi Dezső
Mostan színes tintákról álmodom
Mostan színes tintákról álmodom
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
(1910)
Komjáthy Jenő: Anyámhoz
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Dolgoztál keményen, becsülettel,
óvtál és felneveltél minket
sok türelemmel, szeretettel.
Fogadtad boldogan, olykor fájón az életet,
nevettünk, sírtunk is veled.
Hangos szó ajkadról ritkán röppent felénk,
jellemed halk szavú, kedves, tiszta, szerény.
Haragod elszáll, akár a pillanat,
gondoskodó szeretet foglalja el helyét,
nagyszerű anya, feleség, ez mind te vagy,
s mi lelkünk, szívünk legmélyéről
tiszteljük ezt a tényt.
Ha olykor megbántottunk,
nem, mint szerető gyermek vagy férj,
tettünk oka emberi gyarlóság, gyengeség.
Rohanó, törtető, konok világban élünk,
feszült a légkör, idegölő a verseny.
Olykor sebesült lélekkel harcolunk,
szenvedéssel, szenvedéllyel,
megbántva egymást és önmagunkat.
Ki fájdalmában is nevetni tud,
talpra segíti azt aki elesett,
az tud csak egyedül igazán szeretni,
oly érték ez, mi csak keveseknek jut.
Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Tanulságos..
15 éves házasság után egy pár a pszichológusnál.
Miután a pszichológus megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő egy hosszadalmas, szenvedélyes és szívtépő listát zokogott el a szakembernek az elmúlt 15 év összes létező problémájáról.
Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség hiánya, üresség, magányérzet, szeretet hiány, s egy egész lista a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről, melyeket ki kellett bírnia házasságának eddigi szakaszában. A szakember miután végig hallgatta a listát, felállt, körbe járta az íróasztalát, majd egy hatalmas szenvedélyes csókkal magához ölelte az asszonyt.
A nő elhallgatott, s mint akit elkábítottak, szótlanul leült. A pszichológus a férjhez fordult és így szólt: "Látja, erre van szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor!! .... Meg tudja tenni?"
A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt: "Nos, el tudom hozni önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként horgászok."
SZÉP DÉLUTÁNT MINDENKINEK!
Nem tudom a tavasz mit jelent másnak,
Nekem megújulása a világnak.
Ahogyan a fák lombja rügybe fakad szépen,
Ahogy a madár dala suhan az égen.
Kis patakok ébrednek szívet dobogtatva,
Futnak erdőn, mezőn lágyan csobogva.
S virágok százai pompáznak a réten,
Gyerekek játszanak vidáman a téren.
Amott a szárnyát próbálgatja egy pillangó,
Élvezi a tavaszt mily csillogó.
Előbújt a légy, a hangya, a méhecske,
Rövid életüknek ez a kezdete.
Ébred a világ, a tavasz szárnyán szállva,
Ébred a lelkem, még meg-meg állva,
Elmerengve a múlt kegyetlen árnyain,
Friss erőt gyűjtve a tavasz szárnyain.
Lehet, hogy langyos tavaszi szellő vagyok,
S lágy fuvallatom simogatásával megnyugvást hozok,
Pedig csupáncsak önmagam vagyok.
Igen, néha jövök, kicsit vagyok, s megyek,
Boldog a lelkem, hogy köztetek lehetek.
Lehet, talán azért vagyok,
Hogy szebben ragyogjanak a csillagok?
Ha jelenem így vagy úgy feltölt örömmel,
Hát igyekszem, s megtoldom lelkemmel.
Ha valóban így érzed, annak örülök,
Ez az érzés, legyen hát örök!
A kopott, öreg zongorámhoz leültem,
A billentyűket az ujjaimmal finoman ütögettem.
Régi, ismerős dalokat dúdolva zongoráztam,
A melódiákat,szívesen, neked játszottam.
„Valaki áttáncolt az életemen, mi az, mit elmondhatnék róla,
Gyűlölni kéne ŐT de mégse teszem, emlékezem inkább a jóra”
„ A hálószobámban, két szál virág van”
„Egyszer majd rájössz, mi mennyit ér,
Mit tettél meg, s kiér,
Köveken át vezet az út valakiér”
Elfelejtett dallamok szólnak sírva zongorámból,
Amik most feltörtek a semmiből, s haladnak ki a szobámból.
Sebes szélhátára felpattannak a hangjegyek,
Hozzád igyekeznek, hogy szépen szóljanak fülednek,
Mint itatóst, velük lelkem elküldöm,
S arcodról a könnyet, ha tudom, letörlöm.
Somlyó György
Bimbó és virág közt
Nézd csak, a kaktusz! – szólni se tudtunk ámulatunkban.
Tegnap még bimbó becsavart kis váza feszült csak
ízelt ágai végén, s mára piros pagodát nyit
már a virág, porzók tű-tornyaival lefelé, mint
tótükrön remegő tündér visszfénye magának.
Bimbó volt s már itt a virág – örülünk. De ki látta
burka legelső kis hasadását? szirmai lassú
hajlását pontos körivekbe? ki látta a halvány
színt, ahogyan lassan fellángolt benne a bíbor?
Észre ki vette, hogyan forrtak testében a nedvek,
sejtet sejtre emelve, e sürgő kőmivesek, hogy
vált millió bomlás új élet épületévé?
Bimbó volt s most itt a virág…
Bimbó s a virág közt,
ott van a rejtelem épp, az erők teljes feszülése,
gondolat és tett közt a kavargó mély televényben.
Hogy lehet akkor a bimbót meg se figyelni, a teljes
szépségben kibomolt kelyheknek örülni csak, és a
bimbó és a virág közt észre se venni a végig
megharcolt harcok mindennapi drága csodáját?
Virágszál, virágszál után…
Virágszál, virágszál után – hányadik is az ott?
Gyüjtsd kezedbe a sötétlő égből sorra kigyúló csillagot,
kőasztalomnál némán megülő!
Negyven év!
Megállt – mert mit hozhat még? – az idő!
És mit nyujthatok én?
Tündöklő jutalom
gyűljön öledbe abból is, ahogy
pisla lámpáival a csönd-sima tavon
a keszthelyi hajó álmosan eldohog.
Mit vitt el az élet? S még mit vihet?
És ha volna ez itt oly Robinson-sziget,
hova mentő hajó már soha, de soha nem jöhet,
s ha se iránytű nincs, se csillagok közt jós-szöveg:
mi baj?
Amig kezembe vont kezeden át szived:
minden volt s lesz világ rejtelmes morse-leadója,
mondd, te tudod, milyen béke közeledtét kopogja?!
Kitavaszodtam
Kacagtató kis fájdalmak nyilallnak:
tejfogad nyoma, puha körmödé, te,
zsebiboszorka április,
fényhajasbaba szellőhónap.
Roppant kedéllyel véve tudomásul
akarnok duzzogásaid,
térdemre döntve bizony elfenekellek,
hogy áttetsző nyakadban
bujdokoltasd máris le-föl, le-föl
a fátyolos napot,
gimnazista melledre vedd a földet,
sűrű meleged hadd kortyolja, engem
orromnál fogva vezess jácint meződön,
hogy rátaláljak rejtelmes fréziádra,
s lenge örvényeim
lenge örvényeidre leljenek.
Így jó ez, így. A könnyűvérű fák
levélzetét is kigöngyölöd,
fű forradalma ügyéhez állsz
s ablakokat nyitsz.
Kitavaszodtam véled: este van;
e hosszú napot kezdhetném akár
megint előlről,
éppen, mint régen.
A sok madár, a hal s minden ember,
Neked adom a szívemet, senki másnak
Az életemet meg mellé ráadásnak! ”
(Goethe)
RADNÓTI MIKLÓS: ÉJFÉL
Két felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél van, összebotlik ép
siralmas szerda és hitvány csütörtök.
Fü nő, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.
Gyöngy pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,
hajadban kislányos, hamis
fogócska izgató emléke hál még.
Oly szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg csodállak,
hogy vár talán még diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
Rajzás és nyüzsögés szivemben,
széllé kellene kerekednem,
ablakról ablakra szétfutni
s függönyötökben elaludni.
Jobbkezed csendes órazengés,
balkezed télesti derengés.
Örülök néked ködön át is,
ledobnék érted pacsirtát is.
Arcomat olajtól haraggal
hányszor törültem zsákdarabbal!
és nyálkás kosarakkal jártam.
Engedd, hogy fátokat fölvágjam.
Lábadhoz leülvén, simitsd meg,
hulló hajamat erősitsd meg,
szülőcském, fillérem aranyja,
mennyezetemnek édesanyja.
Szelid dörgésben, jó harmatban
csurgóra húzott rossz kalapban
nem fogok bolyongni már többé,
űlök és mosolygok örökké.
Istenünk, légy áldott,
Dicsér szívünk és szánk,
Azért, mert van nekünk
Hívő édesanyánk:
Áldásod add rájuk
Álld meg az életük,
Legyen mindig vidám,
Hangos az énekük.
Hisz ők teszik széppé
Életünk hajnalát.
Virággal köszöntünk
Minden édesanyát.
Varga Erzsébet
"Írnom kell, rólad, rólam,
érzéseimről, neked, magamnak.
Örök igazság: a szerelem
a legnagyobb, a legszentebb
dolog, mit ha nem ismersz
nem vagy nő, nem vagy férfi.
Kell valaki, aki megért téged,
kell, hogy úgy érezd megérted.
Valaki, ki úgy érzed, szeret,
s a csókodtól, mint egy levél megrezeg.
Vele álmodsz, vele ébredsz fel.
Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten
s ha megleled, s azt hiszed, a tied,
soha el nem veszted, mint esőcseppet
a végtelen tenger, elnyel, magába fogad
a csoda, a gyönyörű, tiszta, mély szerelem.
Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz,
a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda,
megnyugszol, béke lesz a szívedben,
és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz.
...
Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,
a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,
mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba
ártatlan szeme minden újra, szépre
csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet
valóban, igazán, létezhet?
Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,
hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a
szerelem vérvörös lángja.
A tiéd, megkaptad, vigyázz rá,
zárd el duplán-biztos páncélszekrénybe:
a szíved közepébe, tápláld, szeress,
és hagyd, hogy szeressenek,
ne akard megmagyarázni, csak
hagyd, cirógatni, végig simítani magadon
az érzést, fogadd magadba, körülölel majd
és megmelegít, akár nyári szellő, langyos,
kristálytiszta mindenek ura, végtelen óceán.
A szerelmet az élettel együtt,
és annak végéig tanulod, meg soha
nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,
nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,
érzelmek, haja fejed magába fogadó
selyme, bársonya, mindig meglepő,
magával ragadó arca, naponta megcsodálod,
elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,
életet ajándékoz minden nap minden pillanatában." (...)
Létay Lajos:
Édesanyám, mit segitsek?
Édesanyám mit segitsek? Cukrot törjek? Hozzak lisztet? Megpörköljem tán a kávét? Elszaladjak hagymaszárért? Neked száz és száz a dolgod, mig ebédünk egybehordod; mig az asztal megteritve, csak te fáradsz, te s megint te! Ámde én nem hagylak téged, tétlen mint is nézhetnélek? S épp ma van lám neved napja, hát igy üld meg, mosogatva? Édesanyám, mit segitsek, hogy ne fáradj, légy mind frissebb? Megtennék én mindent érted, minden gondtól kimélnélek. Hogy vidáman élj sokáig, s ifjan lásd meg unokáid.
Tóth Árpád
ARANY TÓ AZ ÉGEN
Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet... ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett
Szia Zsóka!
Köszönöm nagyonszép.
Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
öszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj ha tüz a nap,
várj ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senki ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.
Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha áltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár-
... szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.
Várj reám! ó, átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
,, Szerencsés legény.”
Nem tudhatja senki sem,
te mag én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklö csatán,
s te mentettél meg, de hogy?
Egyszerü titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.
/Konsztantyin Szimonov - Várj reám/
Tóth Árpád:
Kitárom ablakom
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Így, így, - nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,
És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket
Simon István:
Első lépések
Milyen öröm, hogy ellökhet magától
minden fogódzót, a széket, az asztalt,
és mehet köztük végre már magától
a nagy világnak még ki-nem-tapasztalt
útján először ez a kicsi vándor.
Talán szálerdő sűrüjén megy végig,
és szédítheti az első út hossza,
még feje fölé tartja kezecskéit
magasra, mintha így egyensúlyozna
vagy ujjongana, hogy csak nézik, nézik;
nézik, és hagyják már egyedül menni
boldogan, mintha benne az övékét
is meg akarnák boldogan könnyezni,
az elfeledett néhány első lépést,
hisz sajátjára nem emlékszik senki.
Első örömöd aranyból vert kulcsa,
kicsi fiam, hát itt lesz a szememben,
s párját a sorsod majd a hosszu útra
nem lopja-e be mégis észrevétlen
kis testedbe, még egyetlen batyudba?
Szép estét kívánok!
Gyönyörű szép vers.
BOLDOG EMBER
Sapphó
Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vigan űl, kegyes, ellenedben,
s andalog kellő szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást
ajkadon látván szelíden lebegni,
melyre megdöbben kebelemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.
Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
éji homályba.
Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a Halálnak
karjai közzé.
(Kölcsey Ferenc
Várnai Zseni: Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény;
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás;
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár: a neve szerelem.
Esküvője után kérdezik Kovácsot a kollégái:
- Na, milyen a házasélet?
- Tudjátok, hamarosan megáld minket az Isten egy pufók, visító, fogatlan teremtménnyel.
- Csak nem babát vártok?
- Nem, anyósom hozzánk költözik.
- Az én anyósom olyan, mint egy jó napilap.
- Hogyhogy?
- Naponta megjelenik, és minden pletykát közöl.
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
/Victor Hugo - Olyan a szerelem/
" Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!"
Victor Hugo
ELEJTETTED A NAPOT
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
Mikor az est szellő uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér hajnalán
Gondolsz- e rám?
Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz - s ugy érzem, igazán
Gondolsz reám!
(Wass Albert)
és te nem pont akkor...
ha én nem éppen jobbra...
s te nem este hattól...
ha én nem leszek olyan...
s te épp nem egészen...
ha én nem túl komolyan...
s te csak a szeszélyem...
ha nem úgy és nem annyi...
ha helyettem egy más...
ha neked az a randi...
s ha nekem felemás...
ha aznap az éjszaka...
ha a csillagok nem...
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen...
talán sosem...
kicsorbult arcomra a tükör,
pedig a ma, s a másnap is
újra és újra kerékbe tör.
A zúzós, szürke reggelek,
a kedd-szerdák taposómalma
rám ég, majd csendben lepereg,
mint bőrömről a nyári barna.
A hétköznapok folyosóján
rideg és unalmas a csempe.
"Jó látni téged" - mondanám,
de ott is csak én jövök szembe.
Márai Sándor
Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli az nem fog sírásra késztetni.
Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével.
Az igaz barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.
Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.
Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.
Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelentheted magát a világot.
Ne vesztegesd idődet arra, aki nem tart téged érdemesnek arra hogy veled töltse.
A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.
Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.
Mindig lesznek emberek, akik meg fognak bántani, tehát nem szabad feladnod a hitet. Csak légy óvatos!
Légy jobb ember, és tudd, hogy ki vagy, mielőtt valaki újjal találkozol, akitől azt reméled hogy ismer téged.
Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek.
Gabriel García Márquez 13 gondolata
Nézted-e már a meleg szobából a hóesést? Láttad-e már hogy kavarognak az apró hópihék a házak között? Vagy az utcai lámpák fényében hogy kavarognak, villognak a széltől.
Láttad-e már tavasszal, amikor a nap a szemedbe süt és a friss reggelben munkába siettél, hogy bukkannak elő a fényből a felnőttek és az iskolába tartó gyerekek?
Láttad-e nyújtózni a fákat az eső felé, hogy a leveleikről lemossák a port és a füstöt? Elnézted-e hosszan kisbabád első, önkéntelen mosolyát, amikor még nem tartozott Hozzád, csak Te tartoztál hozzá. Aztán évek múlva az első összemosolygást, amikor már úgy néztetek egymásra, hogy mindenki látta összetartoztok.
Láttad-e már anyád dühtől és haragtól eltorzult arcát hirtelen megváltozni, és nagyot nevetni, mint aki egy pillanat alatt átlátta a helyzet tragikumában a komikumot.
Láttad-e már a kövek között kibúvó virágokat, fűszálakat? Voltál-e már a vízparton, amikor a fény hidat vert rajta és a hullámok csobogva ütköznek a partnak. Fogtad-e meg valakinek a kezét, miközben féltél a visszautasítástól, aztán érezted, hogy a szeretet úgy árad feléd, mint csendes szél holdfényes estén.
Visszanéztél-e az életedre jót és rosszat egy csokorba kötve és megnyugodva beletörődtél, hogy ez csak és kizárólagosan a Te életed lehetett, jó és rossz csak Veled történhetett meg ebben a formában?
Megbocsátottál-e bárkinek, aki megbántott téged, és nem kért tőled bocsánatot? Álltál-e már egy koporsó mellett, és érezted-e, hogy senki és semmi nem nyújthat vigaszt? Találkoztál-e sok- sok év elteltével egy ismerősöddel, akivel egyszerre tártátok ölelésre a karotokat?
Mentél-e már dúdolva az utcán úgy, hogy minden szembejövőre rámosolyogtál? Örültél már egy új ruhának, élvezted, ahogy beburkolta a testedet és kényelmesen, puhán rád simult, amikor a tükör elé álltál láttad, hogy milyen jól áll, mintha direkt Neked készítették volna?
Hallgattad már a harangszót este a csendben, vagy napközben a zajban utat törtek a kondulások? Álltál e már egy betegágy mellett úgy, hogy azon tűnődtél mi fontosabb az igazság, vagy pedig az őszinteség. Szembenéztél-e már azzal, hogy tudtad, hogy valakinek soha nem tudsz megbocsátani? Jártál-e már egyedül az őszi avarban, a színek tobzódásában és nem vágytál senki társaságára?
Szégyenkezés nélkül sírtál-e már egy szép filmen, drámán, versen, zeneszámon, nem törődve az emberek véleményével? Láttál-e már megszületni egy zebrapintyet, és ámultál-e a teremtés csodáján, amikor a néhány grammnyi életben ott lapult az ének, a szárnyalás, a fiókák reménye?Én mindezt láttam, és ettől van jókedvem, hogy láthattam.
"Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van.
Láthatatlan."
/Gárdonyi Géza/
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek.- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..." Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg - részlet
s megsoroztak a szívós, elvetélt percek.
Szádból szavak helyett repeszek zuhogtak,
és én úgy akartam, vágytam már a csendet.
De te csak mondtad és mondtad lankadatlan,
déltől estig - odakint tombolt a tavasz -,
s elindultam feléd száz és száz alakban,
tán úgy akartam hinni, hogy nem te vagy az.
[...]
Végül haragod a sötétségbe ájult,
s nyugtalan álmokká gyúrtad az éjszakát.
Fél éjjel bámultam, hogy fénylik a Tejút,
és látod, mégsem, mégsem öleltelek át.
"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos..."
(Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához-részlet)
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen. . .
Sziasztok!
Nagyon gyonyoru dolgok vannak itt,imadok ide jarni
Ez az egyik kedvenc idezetem.....
„Mindenki tudja, hogy nem szabad a napba nézni. Ezt mindenkinek elmondják gyerek korában: "Ne nézz a napba, különben megvakulsz!" De néha olyan nagyon meg akarunk érteni valamit, hogy még a vakságot is megkockáztatjuk, csakhogy egy pillantást vethessünk arra, amit nem értünk.”
Szep Napot Mindenkinek!
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
kÖSZÖNÖM Ö A TUNDÉRI UNOKÁM AKIT IMÁDOK.A VERS MEG VALOBAN CSODÁLATOS.HA CSAK OLVASOL ANNAK IS ÖRÜLÖK,DE HA HOZOL VERSET MEGÖSZÖNÖM.ÉREZD JOL MAGAD SZERETETEL VÁRLAK
PUSZI MÁRTI!
Csukás István: Annyiszor játszottam a boldogot
Kategóriák: vers, idézet Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék -
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,
mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;
vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,
s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.
Odilli es Samuel
De gyonyoru ez a kisfiu.
es a vers is szep.
Na majd holnap en is hozok meg.Koszonom a kedves fogadtatast.
Sziasztok.
Mosolygó gyermek
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolya vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.
Jóéjt, nagyvilág, jóéjt Budapest!
Csak aludj, hisz öreg már az est.
Megint elmúlt egy nap, dolgoztunk sokat,
Most mondjunk egymásnak békés álmokat.
Jóéjt, Budapest, aludj, nagyvilág!
Holnap még szebb nap virrad reád.
S közben oltsd el a villanyt, és dúdold velünk:
Jóéjt, Budapest, Párizs, Bukarest, Moszkva, London, most álmodj velünk!
Süt kinn a lágy holdvilág, csöndes lesz már a világ,
Szikrázik száz gyönyörű kincs.
Búcsút vesz most ez a dal, jóéjt öreg, s fiatal!
Sejtelmes dalt húz az éjfél.
Jóéjt, nagyvilág, jóéjt Budapest!
Csak aludj, hisz öreg már az est.
Megint elmúlt egy nap, dolgoztunk sokat,
Most mondjunk egymásnak békés álmokat.
Jóéjt, Budapest, aludj, nagyvilág!
Holnap még szebb nap virrad reád.
S közben oltsd el a villanyt, és dúdold velünk:
Jóéjt, Budapest, Párizs, Bukarest!
Szia Lilike!
Köszönöm a szép verseket gyere máskor is.
Mennyi táncot táncoltunk együtt! S hogy néztek minket irígykedve! Milyen szépen táncolnak- mondták. Mosolyogtak és élvezték ők is a táncunkat, bár mi táncoltuk, ezzel másokat boldogítottunk.
Miért is táncoltunk ilyen szépen? Hiszen mi nem ketten voltunk! Hanem egy igazi pár. Ami egy egység, teljes harmónia, a táncunk mutatta, mennyire egyek voltunk, mennyire egymásra hangolódtunk. A tánc, a test beszélgetése, s mi szavak nélkül is értettük egymást. Egyet akartunk. Egységet alkottunk. Kell ennél több? Nincs ennél több!
A szívek ragyogásáról és keserűségéről
A természet gyöngéden beoltotta az emberbe az élet szeretetét, az állatok szeretetét, az ember szeretetét, az igazság szeretetét. De megtalálhatod mindezek ellenkezőjét is a világban: az élet megvetését, az állatok gyűlöletét, az ember lenézését és az igazság eltiprását.
A világot könnyebb irányítani, mint az emberi szívet. Aki pedig szívét képes megtölteni szeretettel, a legtöbbet tette a világért, amit ember tehet.
/Tatiosz/
Szia Lilike!
Örülünk ha irsz szép verseket
idézeteket
és vicceket.
Előre is köszönjük szépen.
Jó éjszakát kívánunk!
Ne menj előttem, lehet,
hogy nem tudlak követni.
Ne gyere mögöttem, lehet,
hogy nem tudlak vezetni.
Gyere mellettem és légy a barátom.."
/Albert Camus/
SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Sziasztok,
meg uj vagyok itt.de nagyon tetszik ez topik.majd neha en is beirnek par szep verset ha nem baj.addig is olvasok.
Szabó Lőrinc
HAZÁM
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
TÜCSÖKZENE
135
Erdei csönd
Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent,
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem - kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.
Május
Vén harcos én, ma békét hirdetek,
Virággal verve meg a szíveket.
Egy új kiáltványt írok s érezem,
Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
Ember, légy végre ember újra már,
Ne ordas farkas és halálmadár!
Nem bús robot, de boldog ;startbubbletimer(); href="http://www2.keymedia.hu/keymediaclick.cgi?site=index&id=443873" target=_blank>munka kell,
Melynél a szív bízó taktusra ver.
Új szent szövetség kösse össze mind
Embertestvérek jó reményeit!
Ez áldott föld ne temető legyen,
De kert, amely több jóságot terem!
Ember, ;startbubbletimer(); href="http://www2.keymedia.hu/keymediaclick.cgi?site=index&id=133125" target=_blank>magyar, ma még élő halott,
Legyen majális minden egy napod!
Vén harcos én, ma békét hirdetek:
Legyen szerelmünk már a ;startbubbletimer(); href="http://www2.keymedia.hu/keymediaclick.cgi?site=index&id=547414" target=_blank>szeretet!
A SZEGÉNY CSIZMADIA ÉS A SZÉLKIRÁLY (székely népmese)
Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek.
Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek
elé.
- Hát ez már mégis csak sok - azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet.
Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.
- Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted nekem, mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, mit keresel itt?
- Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik.
- Hagyd el - így szól a Szélkirály -, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak a kárral. Gyere el hozzám - ezzel elvezette a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy berbéccsel. Azt mondta:
- Ha hazaérkezel, mondjad neki: "Rázd meg magad, te berbécs" - egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.
Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a berbécsét hazáig meg ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a berbécs körül a föld telides-teli
lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására - egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt, s megkéri, nehogy a berbécsnek azt találja mondani: "Rázd meg magad, te berbécs!"
Alig alszik el a szegény csizmadia, a kíváncsi házigazda és a felesége ráparancsol a berbécsre:
- Rázd meg magad, te berbécs!
Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény ember berbécsét, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.
Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a berbécsnek, mikor haza érkezett:
- Rázd meg magad, te berbécs!
Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de a berbécs csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útrakel a szegény csizmadia, nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyába, bejelenti magát, s elpanaszolja sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály:
- Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg haza érkezel? Nesze, most adok egy abroszt, ennek csak azt kell mondani: "Terülj meg, te abrosz!", s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!
De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:
- Nehogy azt mondjátok az abrosznak: "Terülj meg, te abrosz!"
A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, azt is kicserélték.
Má
Szabó Magda
Szonett
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák, és felrettentik lombjukon a csöndet, a síró felhők halkan rádköszönnek, fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep, a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják minden vízen feszülnek a vitorlák, toronykörül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Szabó Lőrinc
A ti dalotok
És most már tudom: óh, hát persze hogy
az: ez a béke: a ti dalotok
szól ma, régi, földvári tücsköké,
s még régebbieké, alföldieké,
itt, Budán, a Pasaréten, ahol
a nagy ostrom után is ostromol
még néha a vész! Rátok ismerek
unokáitokban: s hallom bennetek,
ükök, az őst: együtt zendítitek,
föld citerája, gyermekkoromat,
Gyarmat tücskeit, a miskolciakat,
s Debrecent, Erdélyt - tenger s ami csak
látott valaha, táj, Ragúza, és
Fekete Erdő, mind itt húzza, és
a többi, mind, a nótáját: egész
életem itt zeng, ide gyűl vele,
a cirpelő mult kínja-öröme:
tücsökzenében új tücsökzene.
Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés
Azt mondta a zöldkabátos:
Tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik.
Mire földre ér. Így születik a gyermek.
Nagyon szépek
köszönöm.
Szabó Lőrinc
Óriás szív
Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz: üteme,
szent ragály, elkap; mint már annyiszor!
Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly
együgyű és monoton ezeknek a
kis férgeknek öröme-bánata.
Miért tetszik hát? Talán mert olyan
eszelősen-gépies, oktalan,
mert olyan őrült - az, az őrület,
az fog meg benne: vadak, négerek
csörgőit rázza oly szörnyű indulat,
ahogy itt ez a sok tücsök mulat:
képzelj, barátom, valakit, aki
tavasztól őszig csak duhajkodik
s napi húsz órát dalol a maga
módján: szívében milyen mámora
lakik a létnek! Lehet primitív,
isteni az, óriás az a szív!
Szabó Lőrinc
Erdei szerelem
Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.
Márai Sándor
Az ünnepekről
Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ün nepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is.
Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
Weöres Sándor:
Buba éneke
Ó, ha cinke volnék, útra kelnék, hömpölygő sugárban énekelnék – Minden este morzsára, búzára visszaszállnék anyám ablakára. Ó, ha szellő volnék, mindig fújnék, minden bő kabátba belebújnék – nyári éjen, fehér holdsütésben, elcsitulnék, jó anyám ölében. Ó, ha csillag volnék, kerek égen, csorogna a földre, sárga fényem – Jaj, de onnan vissza sose járnék anyám nélkül mindig sirdogálnék.
Erdélyi József:
Anyai szó Vertük a fecskefészkeket, az istálló eresz alatt, kinoztuk és csaptuk a földhöz a kopasz fecskefiakat. Nem hatottak meg a kifosztott madarak sikongásai, - játszottunk... Van-e különb játék, mint életekkel játszani?... Egy kisfecskét én hazavittem, hogy anyámnak megmutatom – A szivemet cseréltem el azon a végzetes napon, az én ártatlanul kegyetlen, öldöklo gyermekszivemet... Anyám is jobban tette volna, ha nem szült volna engemet! Nem bántott, csak azt mondta, hogy a fecske Isten madara, s aki bántja, azt megveri az Isten tüzes ostora. Azt kérdezte: hogy esne nékem, ha megfogna egy óriás, s kitépné a két kezemet, mikor nem is volnék hibás?... Tanyasi játszótársaimnak elmondtam: mit mondott anyám, fe félrelöktek. Nem fogott rajtuk a jámbor tudomány. Magam is maradtam, kis tudós, egy játékommal kevesebb, két kezem tisztább, mint a másé, de a két szemem könnyesebb... Miért is tanitott jóra, szépre? Miért nem mondta, hogy öld, csak öld, ne sajnáld a kicsit, a gyengét, mert az eroseké s Föld, kiknek szivében nincs bünbánat, se irgalom, se kegyelem!... Fegyverrel birják a világot, és énnekem nincs fegyverem. Nincs fegyverem más, csak a szó, és nem hallgat rám a világ, nem hallja meg, hogy sikoltoznak fiaik után az anyák. Nem hallja, hogy siratja rablott szerelmes a szerelmesét, - egy neveletlen, óriás, vad gyermek az emberiség. Ki fékezi meg ezt a játszó, gyilkos óriásgyermeket? Ki fogja égi tudományra a durva népvezéreket? – Anyai szó! Angyali szózat, isteni fegyver, tüzesen szállj szivrol szivre, szájról szájra, se is némulj el sohasem!...
Vészi Endre
MÁJUSI VASÁRNAP FÉNYTÖRÉSBEN
Emlékeimben vasárnap volt akkor
a férfiak tetőtől-talpig mosakodtak
családok ülték az asztalt körül
a leány áttetsző vízbe tette a rózsát
kis rókafiakat dajkáltak az odvak
emlékeimben vasárnap volt akkor
én illatos keményített inget öltöttem
és papírt készítettem s hegyeztem ceruzát
s egy naposzlop sétált az udvaron át
egy szeplős naposzlop
s te megmostad hófehér harminckét fogad
s a habtiszta ég a szájadhoz ért
emlékeimben vasárnap volt akkor
a halottak szavunkra szépen válaszoltak
inkább tanítóan mintsem vádolón
elbeszélgettek velünk a holtak
emlékeimben vasárnap volt akkor
ünnepi csend
ünnepi nagy szünet
tisztára sepert szobák
s a fák tanusága hogy nyár jön
s az ég tanusága hogy nyár jön:
üljetek körém, adjatok sót kenyeret,
adunk adunk sót kenyeret
adunk adunk
készítünk fürdőt
fenyőszagut
lenvászon lepedőt hűvöset
ágyat vetünk!
Emlékeimben vasárnap volt akkor
jelöld meg kérlek piros betükkel
piros szavakkal
állj meg a tükrös reggeli fényben
jelöld magaddal.
József Attila: Anyám
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban – –
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek – –
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól – –
KIVÁNOK SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Komjáthy Jenő: Anyámhoz
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Mondom neked
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
I.
Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!
Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.
II.
Talán nem is a földön jártam:
A nőkben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.
Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyről sem gondolok -
Hiszen csak gyönge nők azok!
III.
Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.
Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!
1897 május 16
Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!
1937
Az én anyám
Az én anyám csendes nyugodt, szelíden szerető jó anya,
amelyből - tudom - sok százezernyi él és szeret,
félt, dédelget s aggódva felnevel
egy - egy lányt, fiút, úgy ahogy
anyám teszi, ahogy ő nevel
szelíd mosollyal, kedvesen.
Az én anyám lelke erős, de nem nyel le büszke könnyeket,
- mit az öröm hív elő - ha magához szorít
úgy mint más anya teszi ezt
egy - egy boldog ünnepen
ő is pont olyan büszkén könnyezik
- lágy szívvel boldogan - ő is így teszi!
Az én anyám karja erős, törékeny válla nem remeg
temérdek súly alatt,
melytől összeroppanna a büszke férfi test
és jajgatva futna el,
de ő mint sok - sok más anya,
csak nevet és úgy tesz, mintha éppen játszana.
Az én anyám aggódva figyel
ha úgy látja más vagyok, ha valami bánt
vagy csak úgy, elmerengve éppen hallgatok.
Félt, mint minden más anya,
de bölcs mosollyal hagyja csak
megérni bennem minden titkomat.
Az én anyám mégis más mint a többi száz ezer!
Az enyém szebb talán, vagy éppen kedvesebb?
Az enyém jobban rám figyel, többet elvisel
szemében csillogóbb a fény, ha rám nevet
és úgy ahogy az én anyám szeret, úgy senki, senki nem szeret!
Nekem meg a tied tetszik nagyon.Nem baj jobb elöbb mint soha.Édesanyák egész évbe vannak.
Köszönöm, hogy teremtettélKöszönöm, hogy teremtettél
Az anyaméhben is ismertél,
Csillagok fényénél formáltál
Szerető Atyámmá igazultál.
Köszönöm, hogy gondviseltél
Éveimhez jót reméltél
Szívembe ültettél rendet
Örökzöld hömpölygő csendet.
Köszönöm, hogy hozzám szóltál
Igéden át rám találtál,
Szememben tornyot emeltél
Tűz-lángú ostorral szerettél.
S köszönöm, hogy éjt is adtál
Sebeimre felhőt raktál,
S míg vánszorogtam kebleden át
Rám lehelted a hold bánatát.