Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
JO REGGELT
ÉS SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Üres a kis csóka fészek
Egy májusi reggel.
Az öt vidám csókagyerek
Tán világgá ment el.
Csóka mama szívdobogva
Keresgette oket,
De nem látták sem a nyuszik,
Sem a fürge ozek.
Jönnek! Szólt a kakukk,
Li a legmesszebbre látott,
Kis csőrében mindegyik hoz
Egy-egy szál virágot
Hol voltatok? Szólt az anyjuk,
S megcsuklik a hangja.
Neked hoztnk virágot,
Mert ma van anyák napja.
A játszótársam, mondd akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani.
Nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Van hely, hol minden kicsi széken
nevetve ültem egykoron.
S tipegő léptem, gügyögésem
mosolyt rajzolt az arcokon.
Van ház, ahová tartozom
más otthonba sohse térek.
Bármely családhoz, minden házba,
csak mint idegen, úgy lépek.
Valakiket: a Szüleimet
eléggé meg nem áldhatom.
Valakinek, ha százszor élek,
adósságom le nem róhatom.
Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Anyam szavai
Koszonjuk neked fiam, hogy hazahottel,
mert mi mar olyan oregek vagyunk,
mint font a padlason az a faliora
s a mutatonk mar nagyon a temeto fele mutat.
Szepszeren azt se tudjuk, csutortok van-e, kedd-e?
Amikor jossz, az a mi vasarnapunk.
Apad meg csak-csak, idefut, odafut,
de nekem mar a kisajtoig is menku hosszu az ut,
hanyszor megemlegetem azt a kortefat, amit a konyhaajto elol forditott ki a bomba,
meg tudnek benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talan, ha bottal jarnek! -- No meg csak az hianyzik!
Fogom inkabb a soprut, azzal botozgatok el
a haz vegeig, a kapuszajig, minthogyha dolgom volna.
Csak varni ke kene soha! Varni levelre, hiradasra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom ejjeleket -
A multkor is, amikor Amerikaba mentel,
a szemem belulrol kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ulsz-e meg ide mellem?
mert nekem minden tavolsag: tenger es tuskebokor
es minden repulo lezuhan, amelyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor ur, hogyan lehet,
hogy en mar a folroppeno madartol is megijedek?
es annyi havat almodok ossze-vissza: hokazlat, hohegyet
es mindegyik mogul a fiamat hallom - igen, a kohogesedet,
de fekete puskacsovek es messzelatok figyelik lepteimet.
Talan, ha en is kelek-forgok a vilagban amerre te,
nem feltelek a kilengo, magas hazaktol
s a krokodilusos tavaktol se,
a mosolygo, keses emberektol, akik bankot rabolnak
vagy csak jatszanak,
alarc van rajtuk, mint szuretibalos ordogokon
s bohocos nagykalap,
de ki szegeny: akkor is fel, mikor nevethetne, amikor orul -
ki van az en szivem verve, het vassal koroskorul.
"Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:
- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.
Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől."
- Az én idom végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük."
Mire megjössz
ez lett volna a cime...
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
Szórd szét kincseid- a gazdagság legyél te magad.
Nyüdd szét díszeid- a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid- a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid- a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid- az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid- a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid- a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid- a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid- a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod-a teljesség legyél te magad.
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban!
Ajándék ez, csodálatos ajándék.
A földig hajlok, úgy köszönöm meg. "
/Márai SÁndor/
Szeretnék ellopni az évből egy napot
Csak érted, csak Neked és magamnak.
Szeretném érezni a tavasz illatát,
A nyári szellő símogatását,
Az ősz bágyadt sugarát,
A tél jeges fuvallatát
Egyetlen nappá duzzadt percben
Csak érted, csak Veled...
Szeretném érezni az arcod melegét,
Csak Veled lenni lélekben is egyetlen egyszer
Csak egyetlen nap.
Látni a mosolyodat mely csak nekem szól,
Azt érezni hogy csak engem ölelsz
Mindent kizárva, csak egyetlen egyszer,
Csak egyetlen nap.
Szeretném a napot, a holdat,.a csillagokat,
Csak érted lenni és önmagamnak.
Hátat fordítani a világnak, lerombolni a gátakat..
Szeretnék szeretni mint még soha,
Csak egyetlen egyszer, csak egyetlen nap.
Most szeretném látni az arcodat, akkor tudnám
Te akarnád e csak egyetlen egyszer, csak egyetlen nap.
„A szavak arravalók, hogy elrejtsék gondolatainkat!”
„A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szivedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj... „
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csakaz nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
maggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlen egy
sötétlő maggá öszenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják hogy maga a félelem
Sziasztok!
"A sors attól sors, hogy nem magunk választjuk, mégis meg kell állnunk a helyünket, bármit hozzanak is a napok."
"Amikor gyenge vagy, akkor vagy a legerősebb. Amikor semmid sincs, tiédaz egész világ. Amikor végképp elbuktál, és úgy érzed, már nem bukhatsz
alább, akkor már csupán egyetlen sóhajtás a győzelem. Egyetlen sóhajtás.
Sóhajts! Fújd ki a levegőt, ereszd el a kétségbeesést, ereszd el
dühödet, ereszd el a görcsös akaratot!"
" Az anya ül a világ közepén...
kicsiny gyermeke szunnyad kebelén.
Így ábrázolják régi mesterek
kik az örök időknek festenek."
Várnai Zseni
Köszönöm Bumbuti
Puszi Márti!
Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.
A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.
Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...
A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -
Martika egyre jobb lesz ez a topik..nem tudom meddig lehet meg fokozni de mindennap talalok itt egy csomo szepseget...
KERESEK VALAKIT
Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak - majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megfürödni
s mesék tavában mélyen, mélyen ezt a világot elfeledni.
Wass Albert
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél.
Mit akar? Kérdd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor.
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni.
Főképp ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre."
(Goethe)
Radnóti Miklós
Bájoló
Rebbenő szemmel
ülök a fényben
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.
A tavasz kísérőjéhez
Jöttél új tavasz lépteivel.
Énnekem Téged félteni kell
szívemben dobbanó vérrel,
ötvennégy álmodott nappal,
ötvennégy álmatlan éjjel,
fülembe mély, búgó hanggal
kezemben negyvennégy telefon,
ha hangodat hallani akarom,
mert érzem, hogy átszalad rajtam
e friss tiszta zsongás,
egy korty új tavasz
a világnyi zajban.
Jöttél új tavasz lépteivel.
Énbennem új vér, új élet
minden szavad, mit rám pazaroltál.
Mennyire vágylak is Téged
magamnak akarlak egészen,
és lenni csak tiéd szeretnék,
álmaim mind oly szerelmes-szépek
és mindegyik Veled, csak Veled... még,
mert ki tudja meddig
élnek a románcok.
Jöttél új tavasz lépteivel.
Csókodnak ízét így hoztad,
adnék, de nem tudok érte
csillagokat, napot, holdat,
érdemelt jutalmát ajándékaidnak
mik belém ötvöződtek visszavonhatatlan.
Arcod érzéseimmel forrja eggyé
szívem, mint tiszta tüzű katlan.
Jöttél új tavasz lépteivel.
Meleg hangod végigkíséri útjaim,
lágy, napfény-ízű illat.
Érezni kívánlak sejtjeimben,
szavaim hívnak, újra hívnak
kiolthatatlan, mindig égő vággyal,
- csöndre hullva vissza.
A képzelet nem szárnyal,
ha realitás földje láncolja magához.
Jöttél új tavasz lépteivel.
Remény a május, az ősz még csak álom,
hol elalvó fákkal hajlanánk aranyba,
s a telet, a telet is várom,
hogy együtt figyelhessük a hópihék
kavargó, vad táncát,
hogy átölelhesselek,
hogy többé ne fázz át
bántó szavaktól, hideg közönytől,
hogy megvédhesselek,
mint ifjú fát a kéreg,
s hogy együtt várhassunk
rügybontó új tavaszt,
az igazit,
ha éled.
Szeretni, mondd tudnál-e engem?
Tudnád-e várni tőlem a szót.
Tudva azt, mi jó énbennem
És adni ezért, egy életnyi jót.
Vélem az úton; jönnél-e mondd?
Arra amerre a szívem vezet.
Tudni azt, elszáll, nincs többé gond,
Ha egymásra nézünk a fejek felett.
Gyermeket; mondd; szülnél-e nékem?
Hordanád értem szép terhedet?
Örülve annak, ha cserepes ajkam
Áldott hasadnak majd hízeleg.
Hahogyha minden álmom szertefoszlik,
S mint mondtam; bányásznak elmegyek.
Mondd; elég öröm lesz Tenéked,
Ha kicsinkkel este játszni látsz engemet?
Az ország helyett, csak néhány gyermeket
Tanítunk tán; igazán szeretni.
És nem sírunk majd, ha itt hagynak.
Elmennek tőlünk; önállóan élni.
A hajunk már ősz, de a szemem,
Kérdi, mondd szeretsz Te még?
És tán azt mondod: bolond öregem
Én újra és újra csak veled kezdeném.
De lásd; hát túl sokat beszélek.
Pedig tán mindenre egy szó a felelet.
Így hát; mint az elején, újra kérdem:
Szeretni; mondd, tudnál Te engemet?
/dallos/
Őri István
Egymásra hajló fák között
Egymásra hajló fák között,
boldog élettel hátam mögött
mennék Veled
nem számolnám a perceket
átölelném az éveket
s Téged
Egymásra hajló fák között,
feledett árnyak mögött
mennék Veled
nem néznék hátra már soha
léptem nem lenne tétova
mert éreznélek
Téged
Egymásra hajló fák között
szemem szemedbe költözött
testünk zöld fénybe öltözött
eggyé lettünk a fákkal
a titkokkal, a világgal
Veled
Egymásra hajló fák között,
megálltunk egy tisztás fölött
s nem mentünk tovább,
mert megtaláltuk
a Tündérek Otthonát
Veled
Hallod a dalt?
hallod a dalt?
dúdold velem
hallod ahogy szól...?
dúdold kedvesem
alig zavarjuk meg a csendet
a nyugalom átölel
a dallam lágyan körbe fon
lebeg mint könnyű pihe
mint a gondolat
mint egy álom
mint az álmunk
amire most rátaláltunk
és egymás szemébe nézve
látjuk azt amiért a Mindenség megszületett
egymásban megtaláljuk a szeretetet
hallod?
hogy szól a dal
ott belül
hogy zengenek a hangok
hogy hullámzanak a dallamok
testet ölt a harmónia
lüktet a létezés örök
milliószor elfojtott ritmusa
bennünk zeng
bennünk dobol
ölel és átkarol
könnyű csókot lehel elgyötört lelkünkre
libegve elsuhan
majd újra visszatér
közössé váló ereinkben
egyszerre lüktet a vér
hallod a dalt?
érzed a ritmust?
dúdold nekem és ringass el
légy az én dalom kedvesem
monoton és féktelen
szédítő és reménytelen...
ez a dallam most a miénk
belőlünk fakad és bennünk tűnik el
szelíd örvényt kavar
és vad szavakat akar
simogatást és uralmat
izzó hangok fonnak át és uralnak
egymásba olvadnak most a test határok
ringató álommal keverednek
a valóságos érintések
csókok zengenek
és harsognak az ölelések
a feszes ritmus kitörni készül
szabadulna már a megkötözött lélek
kiáltani készül a vágy:
Vedd észre még élek...!
minden hangot elsöpör
a lüktető hullámzás
és a lázadó energiák
két testből gyúrnak most
egyetlen matériát
hallgasd a dalt!
csendesedik már a ritmus
távolba futnak a vad örvények
nem zúgnak már a harsonák
egyre halkulnak a hangok
altató futamok csendesítenek
elnyugszanak a lágyan pihegő testek
egyetlen dalból ismét két test lesz
két test..
de egyetlen még mindig a lélek
még őrzi a mi dalunk
és amíg szeretsz
...
a világ együtt dúdolja velünk
a Mi Dalunk
/Komáromi János/
Gyurkovics Tibor - Péntek (részlet)
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél
csak azt, ami testedből föllebeg
izgalmas fákkal lett tele a légtér.
De belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik
zsúfolásig tele vagyok Veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit Te akarsz
az ölelés zsákjába vagyok varrva.
Ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű...
SZÉP NAPOT KIVÁNOK MINDENKINEK!
Élj szabadon, élvezd az életet úgy,
hogy mindig jót cselekedj és közben
nagyon boldog légy!
Ne álmodd az életed, hanem éld az
álmaidat!
Nem a képességeink mutatják meg,
hogy kik vagyunk, hanem a
döntéseink!
Úgy élj a jelennek, hogy a jövőben
ne kelljen szégyellned a múltadat!
A legjobb dolog tudni, hogy jót
cselekedtél-, még ha mások nem így
vélekednek is!
A zene ott kezdődik, ahol a szó
hatalma véget ér!
Nem azt kell sajnálni, ami volt és
elmúlt, hanem azt, ami lehetett volna,
de nem volt!
Minden nap megszűnik valami,
amiért az ember szomorkodik, de
minden nap születik valami, amiért
érdemes élni és küzdeni!
Tudod mi a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Elmenni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben
égnek.
Kergetni 1 álmot, soha el nem érni.
Csalódni. Csalódott szívvel, de
mindig remélni.
Megalázva írni 1 könyörgő levelet.
Szívdobogva várni: s nem jön rá
felelet.
Hangokat idézni, mik lelkedbe
hullnak.
Rózsákat őrizni, mik úgyis
elhervadnak.
Hideg búcsúzáskor 1 csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni,
Kacagni, kacagni hamis lemondással.
Otthon átkönnyezni hosszú
éjszakákat,
S imádkozni. Ő sose tudja meg mi a
bánat.
Van, aki könnyen eléri azt, akit szeret.
Van, aki sír, szenved, míg övé lehet.
Van, aki hamar tud feledni, van aki
meghal,mert nagyon tud szeretni!
Jó lenne tudni, hogy mit hoz a jövő!
A megfáradt szívben, lesz-e még erő?
Az elveszett álmok, igazak lesznek?
A nagy érzések, sötét mélybe
vesznek?
Meddig tart a szerelem, mit éltet?
Mi vár rám holnap, a magány, a
végzet?
Mi most szépnek tűnik nem más, mint
lidérc?
Mi gyorsan tovatűnik, ha egyszer
majd elérsz?
Mit ma igaznak véltünk, holnap
hazugság?
A meg nem talált célok utáni,
vágyódás?
A jövő rejtelem, mely végtelennek
tűnik
És határtalan idő, mi soha meg nem
szűnik!
Ha volna rá szó, mit érzek,
elmondanám neked.
De ezt az érzést, csak átélni,
kifejezni, nem lehet.
Az életem minden percét,
eltölteném veled.
Ha tudnám, hogy Te leszel,
aki szívből szeret.
A gondolatom hozzád száll,
vágyam téged keres.
Te maradnál a nagyvilágba,
ki boldoggá tehet.
Sötétben reszketve,
a meleg fényre várva,
a félelemtől meggyötörve,
nyugalomra vágyva,
az égre nézek,
s úgy súgom csendesen,
te tudtad, te láttad,
hogy szerettem..
Talán a menekülés az,
mitől szédülök,
vagy a fájdalom,
melyet annyira gyűlölök,
vagy csak a tudat, hogy
ítélnek felettem,
pedig ők is tudhatnák,
hogy tényleg szerettem.
Kegyetlen az élet,
ahogy téged nézlek.
Nemrég még itt voltál velem,
minden titkod elmondtad nekem.
Imádtalak, s imádlak most is,
ám te másra néztél mégis.
Szomorú a szívem nagyon,
te elmész, és én hagyom.
Mért tetted ezt velem?
Soha meg nem értem.
Egyik szemem sír, a másik nevet,
Nem értem, ez hogy lehet.
Átöleltél, s úgy éreztem teljes a világ,
most olyan vagyok, mint egy eltiport
virág.
Folyt:következik
Olyan távol vagy tőlem, Hogy soha el
nem érlek!
Csak nézem szomorúan, a fájó
messzeséget.
Milyen jó lenne átszelni, a kék óceánt
veled!
Jó lenne, csak egy percre is,
megfogni a kezed!
Ha szárnyam lenne, repülnék,
tengeren át veled!
S szívem minden melegével ezt
üzenném neked!
Az óceánt nem szelhetem hiába a
gondolatok.
Madárként sem repülhetek, csak,
mint ember,
maradhatok a szívedben.
Hogy valakit megszeress egy perc is
elég, hogy valakit elfeledj, egy élet is
kevés .
Mert az élet hazug és mostoha
szeretni megtanít, de feledni soha.
Ha a sértést méltósággal akarod
elviselni, tégy úgy, mintha észre sem
vennéd. Ha nem tudod semmibe
venni, próbáld meg felülmúlni. Ha
nem tudod túlszárnyalni, nevess
rajta. Ha nem tudsz nevetni, akkor
valószínűleg megérdemelted a
sértést.
Miért van az, hogy új reményekkel
élünk?
Az életünkkel is, bátran
szembenézünk?
Miért van az, hogy ha földbe is
tipornak,
A széttört álmaink, a felszínen
maradnak?
Miért kell oly sokszor a szerelmet
feledni?
Miért kell a múltunkat a jövőnkkel
temetni?
Sokszor csalódunk, és sokszor fáj az
élet,
de mindig jön egy új csoda, ami újra
éltet.
Ha az életben boldog akarsz lenni,
tanulj meg hinni, szeretni, feledni
Hinni a jövőben, feledni a rosszat s
kik méltók rá szeretni azokat
Ha erre képes leszel bánat sose ér,
mert három szóba az élet belefér.
Az élet oly rövid hát élvezd,
magányosnak magad sose
érezd.Van akinek fontos
vagy,magadra ő sosem hagy,
nélküled az élet rosszabb magányom
csak egyre hosszabb...
Megcélozni a legszebb álmot,
komolyan venni a világot,
mindig szeretni és remélni,
úgy érdemes a földön élni.
A magány a társam, olyan régóta
már. A szívem még most is, egy
válaszra vár.
Nem jön üzenet, és nem jön rá
felelet. Titkos vágyainknak, túl hamar
vége lett.
Most itt vagyok egyedül,
magányosan, csak este vagy itt
velem, az álmaimban.
Nézem az ajtót, de nem lép már be
senki. Az életem nem szépíti, ezután
már semmi.
Oly keserű az élet, semmi jó nincs
benne. Múlnak a napok, a magánytól
szenvedve.
Nem vár a csókjaid, nem vár a
mosolyod. Tudom, a magány lett,
neked is otthonod.
A csalódásod nem engedi, hogy
szeress. A büszkeséged tiltja, hogy
velem lehess.
Ha egyszer el tudod a csalódást
feledni, és úgy érzed, ezek után újra
tudsz majd szeretni.
Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
s uszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a húnyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövelte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.
Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad,
ugy hunyt a napkorong s eltünt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszu árnya.
Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.
Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.
Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.
Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Szeretnék gratulálni a sikeres topikodhoz, ma akadtam rá és egész nap olvasgattam.
Nagyon tetszik! Szombaton én is írok egy-két verset, szívemhez közel állót!
Jó éjt!
hbébi
Szép estét kivánok!
"Álmodj...
Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hű társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetőt
Álmodj csókkal perzselő szeretőt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövot, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."
Tévedéseink elől nem menekülhetünk,mert önmagunkat mindenhová magunkkal visszük.
TATIOSZ
"A legfontosabb dolog a kommunikációban, hogy meghalljuk, ami nincs elmondva"
(Peter F. D.)
"Nem az számít, hány ugrással éred el a dombtetőt, csak az, kivel ugrálsz együtt!"
Micimackó
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el.
Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
(Stephen King)
" Azt mondják, a szerelem költővé tesz . Gyakran a barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük " /Hamva Béla/
"Szerelem az, amikor csendes nyugalommal csak
átöleled és tudod, az életed is rábíznád. Mikor
biztonságban érzed magad, és akármilyen baj ért,
akármilyen zaklatott vagy mellette megnyugszol.
Ahogy némán a szemedbe néz, és csak megszorítja a
kezed... Mikor olyan titkaid is elmondod neki,
amiket még te sem tudtál azelőtt magadról. És ha
reggel kinyitod a szemed, ott fekszik melletted,
gyűrötten, kócosan, mégis boldog vagy."
( Goethe )
Wass Albert:
Gondolsz-e rám?
Mikor az est szellő-uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündérhajnalán
Gondolsz-e rám?
Én minden esete kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olyakor állni ablakodban;
El-el merengsz...s úgy érzem, igazán
Gondolsz reám!
"Ne lopj, ne csalj, ne hazudj és ne igyál.
De ha iszol, idd a kedvesed minden szavát,
De ha lopsz, lopj csókot édeset,
Ha hazudsz, hazudj kegyesen,
De ha csalsz, csalj mosolyt az arcára,
És akkor nem fogsz csalódni."
Randiguru
"Mi nem hirdetjük fennen, hangos szóval,
Csak te, csak én, örökké s holtomiglan,
Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni,
Lelkünk mélyén őszintén, igazán szeretni."
Stedhal
Az álom a természetnek legszebb adománya.
Megnyílik egykor vágyaink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik,
Bíbor ruhában öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király nem büntet, nem kegyelmez,
Nem bírál, nyugalmat élvez.
Álmában az ifjú elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén.
Álmomban én rabnemzetek bilincsét tördelem!
JO REGGELT
ÉS SZÉPNAPOT MINDENKINEK!
,,Én álmodom a rétet, és mellé a zöld mezőt,
Te álmodod a havas csúcsot, s a nap elé a felhőt.
Én álmodom a nyár melegét, a tengert, a virágok illatát
Te álmodod az őszi csendet, és egy lombja vesztett fát.
Én szaladnék a széllel, viharként vadul,
Te ülnél a fűben és néznél szótlanul.
Majd ha már én álmodom a felhőt és mögé a napot,
Te a tengerpartot mellé magadtól rajzold,
Ha képzelek csendesen fáradt őszi fákat,
Te lombokkal borítod az összes száraz ágat,
Én nézlek szótlanul, ülök és hallgatok,
Elmondhatod akkor, most már boldog vagyok."
*
Nem elég a célt látni -
járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
az úton menni kell!
Egyedűl is! Elsőnek,
elől indulni kell!
Nem elég elindulni,
de mást is hivni kell!
S csak az hivjon magával,
aki vezetni mer!
VÁCI MIHÁLY
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
A SZERELMES
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem, kedvem s örömim reménye?
Mért remegsz bágyadt szemeimbe nézni?
Szómra felelni?
Nem; tovább így nem gyötör engem e kín,
Megvető szemmel soha látni nem fogsz.
Majd kemény mellvas födi bús szivemnek
Gyenge hevültét.
Kard szorúl vesztet nyomozó kezembe,
Elvadúlt lelkem viadalt ohajtoz:
Ott jut a sok száz, sok ezer halálból
Nékem is egy még.
Istenünk véled, s velem is! - Te sápadsz?
Rémkönyűk dúlják deli arcod ékét.
Hah mi ez? mit kér, mit akar rebegni
Szótalan ajkad?
Értlek: a visszás hatalom nyomott el,
Hű maradtál még szerető szivemhez.
Oh ezen csók, mely heves arcomon forr,
Ezt bizonyítja.
Jer, körűl foglak, valamint az árvíz
A magas partú szigetek vidékét;
Jöszte: keblemből csak az űzhetend el,
Aki teremtett.
Börzsöny, 1820
"A boldog ember szeretete olyan, hogy osztozni akar annak a boldogtalannak a szenvedésében, akit szeret.
*
A boldogtalan szeretete olyan, hogy már az is örömmel tölti el, ha a szeretett lényt örömben tudja, anélkül, hogy részesülne ebben az örömben, vagy akár óhajtana részesülni benne."
Mondd, vártál-e már úgy,
tudtad, hiába vársz,
S mentél-e már úgy,
mindegy volt, merre jársz,
Szóltál már visszahívón
tűnő árnyék után,
Hagyták már kinyújtott kezed
elengedve, sután
Kérdeztél már tudva azt
nem felel senki sem,
Vártad-e már halk reménnyel
a szép szót: kedvesem.
Kívánta már arcod
zápor verését,
Mossa le mindörökre
nem akart könnyeid. . . ?
Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?
Komáromi János:Jó éjszakát
Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.
Szelíd csillagok
Vigyázzanak rád,
suttogják helyettem
"Szebb és jobb éjszakát
Virágzás, napsugár.
Hozzám éj jön be már.
Halkan énekelem: búcsúzni kell.
Ha tépett is vihar,
köszönöm. Nem akar
szívem mást. Csendesen
múlik a perc.
Nincs hátra semmi más,
csak megpróbáltatás:
tőled, te kincs, te fény,
búcsút veszek.
Ülj mellém most, kezed
nyújtsd, hadd mondjak neked
"jó éjt", amíg enyém
marad e perc.
Este, este...
Este, este...
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér – ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság. Nincs idő sem – mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem – s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.
Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét….
(Müller Péter: A szeretetről)
Hagyj fel azzal, hogy arra panaszkodsz a Te Istenednek, hogy mekkora vihar vesz körül! Inkább mondd a Te viharodnak, hogy mekkora Isten áll mögötted!
Edgar Allan Poe
ÁLMOK
Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.
S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!
S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven színek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.
Tellér Gyula fordítása
Reményik Sándor
Másodvirágzás
Virág!
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Virág, virág,
Gyümölcs reménye nélkül,
Magtalan bűbáj, céltalan igézet,
Hófehér tündöklés a tél elé,
Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon,
Magadért való, szép, szűzi szirom:
Valamihez be nagyon hasonlítsz,
Valamiért be nagyon szeretlek.
Virág, virág téged kerestelek
A tavasz mámorában, hasztalan,
Gyümölcsöt ígért ottan minden ág,
Magahitten és szemérmetlenül,
Hasznot, hasznot, és hasznot mindörökké!
A báj csak a haszon álarca volt.
De én azért
Barangoltam a tomboló tavaszban,
Hogy szépet lássak és haszontalant.
A szirmok bűvös álarcát letéptem
S az álomlenge karcsúság mögött
Egy hízott almát láttam gömbölyűn
És tulipirosan.
Virág, virág,
Virág az őszi gyümölcsfákon:
Te vagy az igazi.
Mögötted nincsen kiábrándulás.
Semmit sem ígérsz, és mindent megadsz.
Az ígéretet megveszi a fagy,
Az ígéretet elveri a jég,
Az ígéretet aszály perzseli.
Te mindent adva, és semmit ígérve,
Ragyogva hullsz a tél örök ölébe,
Céltalan szépség, lenge-karcsú álom.
Virág, virág,
Ritka virág az őszi gyümölcsfákon.
Kolozsvár, 1927 szeptember 22
Petőfi Sándor
A NAPHOZ
Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed,nap uram!
Mi dolog az sugarával,
Bánni olyan fukaran?
Elbalag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.
Oly sötét van benne,mint a...
Majd kimondtam,hogy mibe'.
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.
Hiszen azt,hogy versírás a
Mesterségem,tudja tán,
Azt is tudja,ily esetben
Nem lehet pompás szobám,
Hogyne tudná, 'sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.
Szánjon meg tehát kegyelmed
Kedves kolléga uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.
(1844.szeptember)
Reményik Sándor : Mi mindig búcsuzunk
Mondom néktek:mi mindig búcsuzunk.
Az éjtől reggel,a naptól este,
A színektől,ha szürke por belepte,
A csöndtől,mikor hang zavarta fel,
A hangtól,mikor csendbe halkul el,
Minden szótól,amit kimond a szánk,
Minden mosolytól,mely sugárzott ránk,
Minden sebtől,mely fájt és égetett,
Minden képtől,mely belénk mélyedett,
Az álmainktól,mik nem teljesültek,
A lángjainktól,mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól,mit vonatról láttunk,
A kemény rögtöl,min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő,ugyanaz
Mert minden csönd más,-minden könny,-vigasz,
Elfut a perc,az örök Idő várja
Lelkünk,mint fehér kendő,leng utána,
Sokszor könnyünk se hull,szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,-
Hogy eltemettük:róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsuzunk.
Találos kérdések
1.
Dagasztanak, pofozgatnak,
szép kerekre kiszaggatnak,
kendő alatt elaltatnak,
jó melegen tartogatnak.
Meg is növök egykettőre,
beugrom a serpenyőbe,
irul-pirul a két orcám,
hófehér a szalagocskám.
(A fánk)
2.
Szárnyam nincs - de repülök,
szájam sincs - de fütyülök,
egyszer vígan, máskor zordul,
hetyke kedvem könnyen fordul.
Elfújom a nyárfa bolyhát,
széthordom a szénaboglyát,
kéményedben dúdolgatok,
sose láttál, mégis vagyok!
(A szél)
3.
Sok kis kapun átszaladok,
mégis mindben bent maradok,
s ha átbújtam üggyel-bajjal,
találkozom önmagammal.
(A cipőfűző)
4.
Nem ültettek, nem gyomláltak,
nem is növesztettem szárat,
gyökér nélkül is virágzom,
nem is bokron, nem is ágon,
nem is nyáron, hanem télen,
csikorgó fagy a kertészem,
s mint a mesék fehér bokra,
úgy hajolok ablakodra.
(Jégvirág)
5.
Sok kis testvéremmel járok
tüzes rostán pergő táncot.
Ám egy forró pillanatban
sárga bőröm nagyot pattan,
és kibontom - mily varázslat! -
habfehér tündérruhámat!
(Pattogatott kukorica.
Még meleg!
Van egy egész szakajtóval,
egyétek meg, gyerekek!)
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Fábri Péter: Vita aeterna
Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
szeretni bárkit is, kivel
e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
arcodba néz, kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
- de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár, csak ad,
s akkor talán a hinta egyszercsak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Márai Sándor - Két kézzel"De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak - te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed - mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! - s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod. "
Jo északát szép álmokat nektek!
Váci Mihály: Végül
Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.
Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Béke
És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,
Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.
Reményik Sándor:Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek...
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.
Fjodor M. Dosztojevszkij
Michelangelo Buonarotti
Arany János
VÁGY
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszú sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.
Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
Ne akarj sikeres lenni,
Legyél inkább értékes ember Albert Einstein
Egyetlen parancs van a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkodni és cselekedni, hogy mindenkinek javára tegyél.
Weöres Sándor
Ha pénzt kérnek kölcsön tőled, ajándékozz, és ne kölcsönözz! Az ajándék csak hálátlanokat szül, a kölcsön ellenségeket.
Ifj. Alexandre Dumas
Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetetlen,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.
William Shakespeare
Legyen bennetek hév és szenvedély. Ez a fontos...És szertelenség? Abból is szükségeltetik egy kevés.Johann Wolfgang Goethe
Ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek, csak elrontjuk őket. Ha azonban olyannak tekintjük őket, amilyennek lenniük kellene, mindent megtesznek majd, hogy azzá váljanak, amivé lenni képesek.
Johann Wolfgang Goethe
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok állása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vesz magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada,
mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is ? szent, szent jóvátétel ?
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És leszen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad!
Himnusz a csúcsokon
Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a szél szalad,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad . . .
És a dalnak a megszokott- simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
"Isten, áldd meg a magyart!"
Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kôbehantolt kincs.
Nekünk csak ott szabad . . .
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni. . .
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
"Fáradt vagy élni? Igen, egy napon úgy érzed, túlságos feladatra vállalkoztál, mikor embernek születtél e földre.
Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen, túl sok volt a feladat, túl sok a szenvedés, a csalódás. De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség, ez a "túl", ez a "sok" adott rangot és értelmet életednek? Nem érzed-e, hogy feladatod volt, személyes dolgod? Nem érzed-e, hogy a természet, mely olyan esztelenül túloz és pazarol, megtisztelt azzal, hogy embernek alkotott és emberi mértékben szabta ki feladatod a földön? Mi lehetsz más, mint fáradt? Ez volt a dolgod: hogy élj és elfáradjál."
/Márai Sándor/
Szemrehányás a tengernek
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót ostromol, -
Vagy adtál volna méltóságos csendet,
Mely lelket simogat, -
Vagy adtál volna széles láthatárt,
Mely sokfele kitárul, -
Vagy adtál volna mélységet, amelybe
Nap és hold belebámul, -
Áldottál volna meg,
Vagy átkoztál volna meg, -
Csak ahogy hozzád mentem: felemásan,
Csak úgy ne bocsátottál volna el
Csak úgy ne bocsátottál volna el!
Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
"Önmagunk megismerése
a legnagyobb utazás,
a legfélelmetesebb felfedezés,
a legtanulságosabb találkozás."
Idegen vendég a kánai menyegzőn
Itt is, ott is menyegző, Kána.
Öröm villan e bús világra.
Ritka, drága kicsike ünnep:
Az arcok egymásra derülnek.
És hivatalos vagyok én is
Az öröm asztalánál mégis.
Ülök. A szívem halott-fáradt.
Korcs szóra nyitom csukott számat.
Nevetek, és a nevetésem:
Mint göröngyhullás temetésen.
Mint száraz haraszt-zörgés ősszel...
Így örülök az örvendőkkel.
Asztalfőn, dicsfényben derengve
Ül a fájdalom fejedelme.
Mély, szemrehányó szeme rajtam:
Mért csak ilyen az én vigalmam?
Mikor Ő itt percre megállott,
Megáldotta a vigasságot.
Mikor vedernyi borral, vérrel
Lángol az első csodatétel.
Ő most nem gondol szegre, fára...
Ki mer hát búsabb lenni nála?
Uram, fájdalom fejedelme,
Ki ülsz az asztalfőn derengve,
És akarod: tavasszal, ősszel
Örüljek az örvendezőkkel:
Tedd, hogy igazán örülhessek,
Magamtól megmenekülhessek.
Örömben, bánatban egyképen
Hadd legyen nekem békességem.
Korcs szót ajkam ne virágozzon,
Torz nevetésem ne buggyanjon.
Kedvem másnak kedvét ne szegje,
Derülten nézzek mindenekre.
Az élet ritka, drága ünnepén
Ne legyek ünneprontó jövevény.
Uram, ha szemed némán vádol,
Jusson eszedbe: én nem ittam
Első csodád bíbor borából.
Két fény között
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? -
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
Demény Ottó:
Anyanyelv
Hol kezdődött, milyen kövek között,
micsoda síkon, milyen partok ölén?
Az ős voltában már-már érthetetlen,
de megfejthető furcsa szövevény.
Hány fogalom? Talán maréknyi csak.
Hal, víz, vad, tojás, kéz s mi még?
talán a föld, pár ősi eszköz,
És egész biztosan - az ég.
A szerelem tűzforró szavai:
öl, öled, szem, száj, karjaid.
Tűz, lélek, csillag, lehelet.
Ami a szív mélyén lakik.
Nem kutatom. Örökbe kaptam
e ronthatatlan és kerek,
ezredéveken át megőrzött
s gazdaguló szerkezetet.
Hogy őrzője lehessek én is.
Hogy része legyek akkor is,
ha csont, vér, orca, fog, köröm
a hanttal elkeveredik.
Szia Zsóka!
..lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.
(Márai: A gyertyák csonkig égnek...)
Szia Mártika!
Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...
Reményik Sándor
Kaffka Margit: Fényben
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, –
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...
"Álmod amit álmodni akarsz
Menj oda ahová menni akarsz,
Légy az aki lenni szeretnél,
Mert csak egy életed van és
Egy lehetőséged,hogy megtedd
Mindazt,amit szeretnél..."
Baranyi Ferenc: Gyönyörű dráma
Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
Még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam
Az eszünkre káros,
A testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Megvan az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
Újra kezdem.
A múltunk már múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat.
Az Élet himnusza
Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!
Az élet szépség, csodáld meg!
Az élet boldogság, ízleld!
Az élet álom, tedd valósággá!
Az élet kihívás, fogadd el!
Az élet kötelesség, teljesítsd!
Az élet játék, játszd!
Az élet vagyon, használd fel!
Az élet szeretet, add át magad!
Az élet titok, fejtsd meg!
Az élet ígéret, teljesítsd!
Az élet szomorúság, győzd le!
Az élet dal, énekeld!
Az élet küzdelem, harcold meg!
Az élet kaland, vállald!
Az élet jutalom érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!
Aki szeret , annak hallgasd meg baját, gondját, mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd, s öleld meg naponta, mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.
És akkor hidd el! - nem ő a hibás!”
SZÉP NAPOT MINDENKINEK!
Találtam egy párat remélem tetszik.
„Jól válaszd meg az álmod, mert ez meghatározza egész életed alakulását, sorsodat is, és esetleg be is teljesülhet.”
megnyugszunk benne,
szép volt, s letelt."
Bűnösök közt is ártatlanok.
Ilyenek voltunk, és marad egy jel,
Amit itt hagyunk, ha indulni kell.”
el örökké, mert nem a világban kerestünk még
akkor barátokat, hanem a barátainkban leltük fel az egész világot.” Kölcsey Ferenc
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák."
Ady Endre üzenet egykori iskolámba
Csak vagyok
Csak vagyok:
egy,
magam.
A magány
simítja
arcomat,
átölel..
megragad..
nem enged..
fogva tart.
Hívtalak,
jöjj velem
kergessük
együtt félelmem..
..szembe szállnék,
ha társra lelnék, de..
..nincs válasz
a csend leszállt,
lelkemet
a magány
karolta át.
Így fekszem,
egymagam.
Csak vagyok.
Egy.
Magam.
Verebek
Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
,,No, majd megeszik a verebek!''
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet -
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) -
tollát borzolta, mintha fázna,
majd hirtelen
rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
s eszeveszett
iramban visszamenekedett
a fára;
onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? - a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó
tele van millió
pirinyó
szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.
Sziasztok!
Olyan gyonyorueket hozztok,hogy szavakat nem talalok
Koszonom.......
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
Sziasztok, jó estét mindenkinek!
A segítségeteket szeretném kérni. Most ballag a keresztlányom, és neki szeretnék valami szépséges (nem elkoptatott) idézetet beírni az ajándék mellé. Ha valaki tudna ilyet, nagyon örülnék neki.
Előre is köszönöm. Erzsók
Bocsi, rossz helyre ment a recept.
Zelk Zoltán:
Csoda
Oly ismerős e táj és fönn az égen
a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
és faggatom magam:
hol is, mikor is láttam? -
s ujjongva felelek,
amikor rálelek
a válaszra: tegnap, egy iskolában...
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
ott kanyargott e cérnaszál patak,
ott terelte haza a kecskenyájat
egy kisfiú a fehér hold alatt,
ott szálltak rá fűszálra és virágra
aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanítónő mutatta e tájat...
Mint birodalmában, úgy vezetett
a bányatelepi új iskolában -
oly fiatal, még maga is gyerek,
De arcán olyan kedves, szép komolyság,
mint aki tudja, rábízva az ország,
mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
egy kislány rajzát a faliújságon...
s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
itt állok most az élő, zúgó tájon...
Mert olyan szép és nagy csudát tehet
ceruza és ecset
egy kislány kezében,
élő kertet ír, élő réteket
és füvet és virágot ír a réten
és tücsöknótát és alkonyatot -
és fehér holdat az alkonyi égen!
Csirkecomb mustármártásban
4 csirkecomb,
2 dl tejszín,
4 evőkanál csípős mustár,
2 evőkanál olaj,
ízlés szerint só, bors.
Előkészítése: a combot a forgónál kettévágom, bőrét lehúzom. Megsózom és megborsozom. A mustárt és a tejszínt kevés sóval, borssal összekeverem.
Elkészítése: serpenyőben felforrósítom az olajat, és a csirkedarabok mindkét oldalát lepirítom. Ráöntöm a mustáros keveréket, és befedve puhára párolom. Párolt rizs a hozzávaló köret, amit azalatt készítek el, amíg a csirke párolódik
Várnai Zseni
GYERMEK
Gyermek ,nagyon kell szeretni Téged.
Mert végtelen a gyöngeséged,
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka
Nem olyan gyönge, nem olyan árva...
Gyermek ,nagyon kell szeretni Téged.
Ha nem étetnélek,éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném mi bánt,mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad,
Úgy ami fáj,csak fájna...
Gyermek ,nagyon kell szeretni Téged.
Hahó!
Életed nyitott könyv,
amelyböl jót vagy rosszat
tanulnak az emberek.
Rajtad is áll, hogy jobbak
vagy rosszabbak lesznek-e,
amikor "beleolvasnak"
hétköznapjaidba és ünnepeidbe.
Tedd számukra kedves
olvasmánnyá a lapokat.
Ne számold,
hanem élvezd a napokat.
Simon András
Szép estét kívánok!
VÁRNAI ZSENI: ÁRVA LEÁNY DALOL...
Pamutharisnyát szőttek szorgos párkák,
rutítni véle hófehér bokám
s hamuba lencsét hintett válogatnom
kegyet len, csúf, boszorka-mostohám.
Kemencepernye eltakarta arcom,
szépségemb ől nem látszott semmisem,
nem látta testem tejfehér csodáját
mezítele n még forró férfiszem.
Cs ak én tudom, hogy szép vagyok, ha éjjel
letépem rongyom s keblem gömbölyű
kemény kis halma villan a sötétben
s derekam karcsú, hajlós gyönyörű
hold sarlós íve táncosan kigyózik
s karom, mint gyönge, friss jegenyeág
vágyón kinyul és ajkam vérpirossa
tüzel, mint égő napban a virág
s gondolom, kár fonnyadni s elvirulni
így csókolatlan és örömtelen,
dér csípi majd testem sziromruháját,
s nem száll fölém egy kósza lepke sem.
Tüskés csalánnak látszom porfedetten,
útsz éli gaznak s potrohos darázs
döng körülöttem, félek, hogy megérint,
a csókja szúr, mint perzselő parázs.
Ó esztelen pillangók, balga hímek,
vakon libegtek és nem sejtitek
idegen, furcsa illatom varázsát
s hószépségem izzásig hevitett
felh ős csucsáig nem repültök rajban...
ám mégis egy, ha kelyhembe kerül,
megmérgesü lt mézem tavába fojtom,
bosszus szerelmem így beteljesül.
Ady Endre
Jobb nem vagyok....
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága...
De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága...
Szia Magdika!
Paul Éluard: És egy mosoly
Az éj sohase teljes,
Higgyétek el, ha mondom,
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak,
Egy ablak, mely világos,
Mindig marad egy álom, ami virraszt,
Vágy betölteni, csillapítni éhség,
Egy jó, egy tiszta szív,
Egy kitárt kéz, egy nyílt baráti kéz,
És figyelmes szemek,
S egy élet, amit meg kell osztani.
"Nem az a dicsőség, hogy sohasem bukunk el, hanem az, hogy mindannyiszor felállunk."
Szia Mártika!
Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt.
De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára
eresztettszenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha
vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat
megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és
vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Weöres Sándor. A teljesség felé
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.
Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.
Szia
Milyen igaz ez a vers.
Áprili Lajos
Új tavasz
Állsz s visszanézel szűkülő körödből:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idő dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.
Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.
Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,
többet láttál, mint őseid sora.
Irtóztál még a vértől s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.
Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sűrű fák közt áss odút magadnak
és tűnj el innen, zordon puritán.
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
Szia Bumbuti!
Vidám verset szeretnék írni
Minden bánatomat mosolyogva bírni
Veres napfelkeltét nagy vidáman várni
Madarakkal az égben mindig együtt szállni.
Mert én boldog szeretnék lenni
Rövid életemet szeretettel élni
Bolondságokra időt fecsérelni
Mert egy vidám verset szeretnék írni.
Hiszem, hogy odafenn van, aki segít
S nékem tán sok örömet merít
Hiszem, hogy van szeretet és boldog a világ
Mosolygok akkor, ha a szél arcomba vág.
Mert szeretek élni, szeretek szeretni
Bajbajutottaknak kenyeret szerezni
Keresni a jót és találni a szépet
Látni a nagy csodát: milyen szép az élet
/Ismeretlen/
Szia Zsoka!
Tavaszba fakadva
Székács László
Hallom már rügyek zizzenését,
Ahogy levélbe, virágba fakadnak,
Hallom már tavaszi hangok zengését,
Ahogy lelkünknél megragadnak,
Hallom madarak éljenzését,
Ahogy azt istenükhöz csicsergik,
Hallom bogarak zümmögését,
Ahogy az új élethez párjukat keresik
Látom a tavaszba borulást,
Ahogy zöldbe, virágba fakad minden,
Látom és számolom,
Hány féle zöldet teremtett az isten,
Érzem a szagot, az illatot,
A földnek melegét, virágok neszét,
Érzem a víz csobogását,
A szélnek, szellőnek bódult szenvedélyé
Szia Magdika!
Klein Zoltán:
TERMÉSZETBARÁT
A természetbarát
Nem csak néz, - de lát is.
Meglátja a természetben
Az apró csodát is.
A szivárvány színeit
A harmatcseppeken,
Amint megcsillannak
A fenyőleveleken.
A pákosztos méhecskét
A virág kelyhében.
Egy apró gyík napozik
A sziklarepedésben,
A pókháló a bokron
Mily mesterien van szőve ...
És máris látja a facsemetét
Óriássá nőve.
A selymes ökörnyál
Utazik a szélben
És meg - megcsillan
Az őszi napsütésben.
Egy madár a fiát
Repülni tanítja.
Tarka lepke a szárnyát,
Mint zászlót lobogtatja.
Meglát minden szépet
A katicabogártól
A legelésző őzig,
Virágos tavasztól
Lombhullató őszig.
JO REGGELT
SZÉP NAPOT MINDENKINEK! 
Kormorán: Kell még egy szó
Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha, gondolj rám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.
Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.
Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, én várok rád,
Ahol véget ér az út!
Úgy kell, hogy te is értsd, nem indultál hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.
Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, ott várok rád,
Ahol véget ér az út!
Nézz rám, s ne ígérj,
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!