Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
"Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg."
József Attila
Éppen ez a csodálatos benne. "
Oscar Wilde
Kapcsolódó képek:
· kapcsolódó kép 1.
Szep napot mindenkinek!
Kicsit hosszu volt!!!!!!!!!!!!!!!!
Gyógyítsd meg a világot, tedd egy jobb hellyé
magadnak és nekem, és az egész emberiségnek.
Emberek halnak meg, de ha tiszteled az Életet,
a világot egy jobb hellyé teheted.
Magadnak és Nekem.
(Michael Jackson - Heal The World)
Gyögyörű
versret hoztál. 
NE ADD FEL SOHA
Valamit mindig lehet tenni...
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. mindegyik fogott egy lapátot és elkezdtek földet lepátolni a kútba. A szamár megértette, hogy mi történik és először rémíyztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami különöset csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.
nem tudom, ki a szerzo, de szerintem ez gyonyoru :
Te vagy az utolso gondolat
A szo, ami engem megtalal
Igazat mond es megsimogat
Te vagy az utolo Nyar
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez,
vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
1937
Jozsef Attila
Szia Odillikam!
Édesanyámnak
Sokszor gondolkodom,
mi lenne velem,
ha nem foghatnám
szerető kezed.
Ezért minden veled
töltött óra, perc
nagy ajándék nekem.
Látod a fénylő napot,
mely most neked is ragyog.
S a lágy szellőt is, mely
édes dallamot susog.
S ha bús, szomorú az arcod,
csókot leheljen
a szeretet,
mely pihe szárnyán
neked hoz üzenetet:
kedves Édesanyám.
S az ezernyi gyöngyvirág
az öledbe hulljon.
Simogató kezek
Csodálatos napsütésben,
mikor ezernyi virág a fátylát bontja
a tavasz ölelésében,
orgona nyílik,
édes illat árad a szívben,
boldogan emlékezz
arra a két puha kézre,
mely ringatta bölcsőd,
s lágyan simogatta arcod az ő szeretetével.
S ahogy nőttél,
mindig veled volt,
harcolt, szeretett, óvott,
ha kellett dorgált, máskor bátorított.
S ma is, hogy az évek röpülve szállnak,
csodálatos, hogy Isten jóságából
még velem vannak,
bár az idő nyomai megtörni látszanak,
de nékem mindig az marad,
kedves puha kéz,
mely csendes oltalom a szívem mélyén.
S ha az évek tovaszállnak,
barázdák nyomai meglátszanak,
a remegő kezek elfáradnak,
akkor te is a karodba zárjad.
Melegítsd, óvd,
mint ő téged az ifjúságában.
Hisz tudnod kell, egy napon búcsút int,
s nem marad más csak a múlt, és emlékei,
s az a pici kis kéz,
mely reád vár, hogy azt cselekedd,
amit egykoron ő tett,
szeresd, ahogy ő téged.
A vers lemaradt!
Nagyanyo
mint a csík.
Hajnalban kél, friss harmattal
mosakszik.
Láttad-e már az
ablaknál?
Gyűszűjével a fényes tű
föl-leszáll.
Gyűszűjével a fényes tű
föl-leszáll,
nagyanyó varr. Rámosolyog
a selyemfonál.
Bizony fürge, mint egy
kisleány:
délelőtt főz, varrásba fog
délután.
Vajon nagyanyó
mit gondol,
míg lábánál a cirmos alkony
dorombol?
Fejet csóvál s a fonálra
visszamosolyog:
"Surranj, selyemfonalacskám,
sok még a dolog!"
Szep napot mindenkinek!
Nem siratlak, nem idézlek múltam,
álmok füstjét ontó almaág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.
Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.
Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés áradat,
Vágyaimat fukarabbul mérem,
álmodtalak volna, életem?
Piros lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz reggelen.
Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökké áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
E
Rilke: A PÁRDUC A PÁRIZSI ÁLLATKERTBEN
A vonuló rácsoktól pillantása
oly fáradt, hogy már nem fog semmit át.
Úgy látja: ez az ezer rács világa,
s az ezer rács mögött nincsen világ.
Puha járás, rugalmas, ernyedetlen,
a legeslegkisebb kört rója csak:
erőtánc ez a pont körül, amelyben
kábultan áll egy roppant akarat.
Csak néha megy föl némán a pupillák
függönye. Ekkor egy kép belehull,
a tagok megfeszült csöndjén süvít át,
s a szívben elhal szótalanul.
fordította: Eörsi István
A párduc
RAINER MARIA RILKE
Tekintetét a rácsok vonulása
elfárasztotta, hogy már mást se lát.
Mindenütt csak az ezer rácsot látja,
s a rácsok mögött nincsen is világ.
Bár járásában ősi puhaság van,
a legparányibb kört róhatja csak;
az erő tánca ez, s középpontjában
kábultan áll egy nagy-nagy akarat.
Néha megy föl a függöny a pupillán
csupán ? épp hogy egy kép befér,
átüt a tagok csöndjén, mint a villám,
és megszünik, mihelyt a szívbe ér.
Tatár Sándor fordítása
Kisfaludy György
Élet hímnusza
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság, és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc, és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled.
M. Feesche:
SZERETET
Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!
Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.
Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.
S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,
és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek
Tóth Árpád
A vén ligetben
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás hived
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sirásba fultan.
ez total igaz..
Reményik Sándor:Mindennapi kenyérAmit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, -
De benne van az élet.
nyuszilánya született -
egész népes rokonsága
körülállta, megcsodálta
a kis nyuszigyereket... Örvendezve babusgatták
nénjei és bátyai
ölbe vették, dédelgették,
majd megették, úgy szerették -
vitték volna játszani... Hoztak édes sárgarépát,
friss káposztalevelet;
táncoltak, daloltak néki
ám az álmos nyuszi bébi
nem játszott és nem evett... Nyúlanyó az ajtó mellett
nevette a hajcihőt –
de a végén megsokallta,
és a lármás nyuszihadra
feladta a nyúlcipőt... Egy kis nyuszit boltba küldött:
Hozzon langyos friss tejet –
két testvérke tüzet rakott,
másik három mosogatott –
mindenki serénykedett... Nyuszipapa sem maradt rest
ő a bölcső mestere:
Fürgén, gyorsan nekilátott,
egy nagy tojást ketté vágott,
s puha szénát tett bele... Egy fél tojás így lett bölcső,
míg a másik darabot
kiskocsinak kinevezték,
és hozzá két nyúlgyerek szép
kerekeket faragott... Holnap reggel ha felébred
az aprócska nyuszilány,
aki jó lesz, eltolhatja
kankalinos patakpartra
nyuszitojás kocsiján...
Paul Éluard: És egy mosoly
Az éj sohase teljes
Higgyétek el ha mondom
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak
Egy ablak mely világos
Mindig marad egy álom ami virraszt
Vágy betölteni csillapítni éhség
Egy jó egy tiszta szív
Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz
És figyelmes szemek
S egy élet amit meg kell osztani.
(Somlyó György fordítása)
Ha ezt a verset olvasom mindig Latinovits Zoltán csodálatos előadását hallom magamban.
Vörösmarty Mihály
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról,
mit tekintenek most a világ hét csodájának.
Valószínűleg némi eltéréssel, de a következők kapták a legtöbb szavazatot:
1. Az egyiptomi nagy piramisok
2. A Tádzs Mahal
3. A Grand Canyon
4. A Panama-csatorna
5. Az Empire State Building
6. A Szent Péter-székesegyház
7. A kínai Nagy Fal
Amikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette,
hogy egy diák még nem végzett a listájával.
Így megkérdezte a lányt, hogy talán problémája van a lista elkészítésével.
A lány azt felelte, hogy -Igen, egy kicsit. Nem teljesen tudom eldönteni, mert olyan sok van.
A tanár azt mondta, -Oké, oszd meg velünk, amid már van, talán tudunk segíteni befejezni.
A lány hezitált, de aztán felolvasta:
-Szerintem a világ hét csodája a következő:
1. Látni...
2. hallani...
3. tapintani...
4. ízlelni...
5. érezni...
6. nevetni...
7. és szeretni.
A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket,
és amit természetesnek tartunk, azok valóban csodálatosak!
Egy szelíd figyelmeztetés:
A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet kézzel felépíteni vagy megvásárolni.
Ne légy annyira elfoglalt, hogy ne vedd észre ezt!
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
Aranyos vagy .
Gyönyörü.
Szelíd ima
Köszönöm, hogy még tiszta a szívem,
hogy szeretni tudok boldogan,
még akkor is köszönöm, ha ez a szeretet
nem mindig látszik, de van.
Köszönöm a kenyeret, a fecskét,
az álmot, anyámat, a spanyol leckét,
Beethovent és a védőoltásokat,
köszönöm, hogy látok új utat akkor is,
ha más még csak a sötétben kutat.
Köszönöm a hitet, a biztatást,
mellyel reményeimet hámba foghatom,
köszönöm, hogy eltűnt kígyótipró kedvem,
amikkel megátkozhattam bánatom.
Köszönöm a zenét, a barátot, a könyvet,
gyerekeimet, a puha takarót,
a napsütést, két tenyeredet, a mécsest,
mosolyodat, a virágot és az édes kakaót.
Köszönöm, hogy még meg tudom köszönni
mindazt, ami nekem kijutott,
és köszönöm Neked,
hogy a fényt köröttem koszorúba fonod,
...mely álommá szövi a csonka tegnapot.
Kovács Anikó
Kapcsolódó képek:
· kapcsolódó kép 1.
Ima a gyermekekért
Fák csillagok állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám csak mindig jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél , tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút
Csókold meg helyettem, szél az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld meg őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd. Te is drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok.
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
/ Szabó Lőrinc -részlet/
Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?
Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain,
S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek
Szívébe szállnál újra, égi gyermek,
De nem vagyok méltó erre, nem.
Legyen mindenki boldog, aki él itt,
S halálra fáradt lelkem szenvedésit
Írd mind az ő javukra, Istenem!
sziasztok...
Petőfi Sándor: A puszta, télen
"Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az ősz olyan gondatlan gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli. "
Márai Sándor
A tapintatról és a gyöngédségről. . .
Mert van valami,
ami több és értékesebb, mint a tudás,
az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat
ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen
s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz,
mely nélkül szomjan pusztul,
vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség,
mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás
örökké figyelmeztet egy embert
mi sok és mi kevés az emberi dolgokban,
mit szabad és mi túlzás,
mi fáj a másiknak és mi olyan jó,
hogy ellenségünk lesz,
ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nemcsak
a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri,
hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is,
párolták és nemesítették,
s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal
vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel,
nem mondanak soha egy szóval többet,
mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön,
nagyon finom hallószerveik lennének,
úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat?
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között,
mint az elektromos hallgató fülek érzékelik
a nagy magasságban, felhők között közeledő,
láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.
A hajnal szerelmese
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.
Szep estet mindenkinek!
A pszichológushoz bejelentkezik a fiatal mama:
- Doktor úr! Azt hiszem, túl szigorúan neveltem a gyerekeket, és most nem tudom, mit csináljak.
- Asszonyom, miből gondolja, hogy baj van a gyerekekkel?
- Hát csak abból, hogy amikor mások a nevét kérdezik, az válaszolja: Pistike Nemszabad.
Pistike, mondd meg, mi történt 1802-ben!
Miért küldik a facsemetéket a faiskolába?
- Akkor született Kossuth Lajos.
- Nagyon jó.
- És 1805-ben?
- Akkor lett hároméves.
- Hogy ne legyenek fatuskók!
Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág
Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.
Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.
A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!
Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.
A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.
Szióka!
Nagyon szépet küldtél
Áprily Lajos - Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
Jo reggelt
es szep napot mindenkinek!
Ma sem volt könnyű élni
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem! Vaci Mihaly
Falcsik Mari - Gyöngyről és üvegről
Mi a te titkod kicsi kobold?
Ami lehetne, vagy ami volt?
Mit jelentettél énnekem?
Hogy énem egyben ketrecem,
hogy éned egyben börtönöd,
és megreped, ha feltöröd.
S a fény, ami vonzott messziről
elszökik, míg a fal összedől
de másképp ki mondhatja meg,
hogy ami csillog, gyöngy, vagy üveg?
Hullik a fényed, szétpereg
felszedlek, összegyűjtelek.
Donkó László: Tavasz éke
Barkabontó
napsugárka,
mézet gyűjtő
kis bogárka,
rügyfakasztó
boldog zápor,
csöpp levélke
almaágról,
fehér szirma
meggyvirágnak,
tavasz éke
a világnak
Végh György: Virághozó április
Elmúlt a tél, itt a tavasz,
minden bokor újra éled,
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.
Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál-
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.
Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja-
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka
A tücsök
Ciripelve küldte esteli vágyát.
Hangját, mint mindig, sokan megcsodálták.
Választ is kapott, egy légyottra hívó zöngést
amelyik mindenközt kirívó.
Ösztönétül hajtva, szántásokon át
kereste a vágyó, ráváró babát.
Mászott a dőre, míg meg nem találta
a hangot, mely őt nászra irritálta.
Rávetette magát, vérvörös szemmel,
enyém leszel végre!- és e szerelemmel
beteljesült sorsa! Már magas c-ket
ciripel, hisz megszerette:- a fűnyíró gépet!
Itt alszik kedvesed
és vele alszik lába nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan simogató a világ néha mégis.
Árokparton járok mindíg
Árokparton járok mindíg,
billegőhöz csak ez illik.
Fáról sárga pénzek húllnak,
susognak szegény fiúnak.
Bolond bánat nem lök félre,
sárkánynak sem esek térdre,
jóságomban hatalom van,
háború a két karomban.
Tejjel táplál a jó remény,
mesebeli rózsa-tehén,
szőlőszemet csipegetek,
ujjaim közt csillag remeg.
Sziasztok,Szep jo estet Mindnekinek...
SZERETNÉK ÁTÖLELNI...
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Tóth ÁrpádKi olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Friss hajnali ébredés,
Puha szellőrezdülés,
Virágillat, madár ének,
- Téged köszönt,... téged éltet!
Minden hangja érted szól!
- Azért hallod ... valahol?
Lesznai Anna
Tündérvárás
Százráncú kendőbe, a fázékony testem,
Neszfogó párnákba szememet temettem,
Lestem, hogy az árnyak lassan megindulnak,
Fagerinces bútortestek eltompulnak.
Csokrok lobogását, két szürke kezével
Puhán oltogassa a közelgő éjjel
- Testem legyen máma áldozati oltár,
Keljen piros lángra, ami érett, holt már,
Párologjon szívem letelt szenvedésen,
Mint párolgó illat izzó medencében.
Mélyedő szobámban teljék meg az éjjel
Füstölgő áldozat tömjénes lehével,
Ma a tündért várom.
Tündérem, ma hivlak! Jöttödet ígérted,
Minden sóhajtásom elküldöm ma érted
Máig, mostig vártam, mert megláttam nyáron
Részeg hírnöködet mézvérű virágon.
Téli éjszakákon elevenné lettél,
Mesekönyvek fonnyadt lapján hitet tettél...
De tovább nem várok.
Mélyedő szobámban megtelik az éjjel
Füstölgő áldozat illatos lehével.
Minden elpárolgott, szegényre pihenten
Édes semmiségben fürdik meg a lelkem.
Mindent odaadtam, mindent kifizettem,
Megint mezítelen, vágytelt gyermek lettem.
Kihasad az ablak új tavaszi napra,
Újabb ébredésre, újabb virradatra.
Ott künn szellőszárnyon új hírnökök járnak,
Üzeni a tündér: még egy kicsit várjak,
Csak egy madárdalnyit, csak egy embercsóknyit.
...Várjak, várjak, várjak...
Bealkonyult s látod
idesimul a végtelen
ma este megint
kőrbevesz, megérint
a hatalmas világ
és nem fejti meg értelem.
Hát feküdj le -- jó éjszakát!
Szep estet mindenkinek!
Egy lélek állt az Isten közelében
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld
És keserűn kelt ajkán a „miért”.
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!”
„Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték a színes porhüvelyt,
Pici kezeket, pici lábakat-
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
És szólt a lélek:”Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
És elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
Jó, ha tudod, hogy van még dolog,
van még érzés, van megértés,
mi nem nyújtott még kezet neked,
de távolról int és az értés,
mint síneken, lebegő vasakon
suhanó, szikár zakatolás,
úgy száguld: behálóz mindent,
mi igényli ezt a behálózást.
Jó, ha tudod, hogy isten nem félt
s az angyalok itt élnek köztünk;
hogy bármikor mondhatod: győztem,
s néha mondhatod, hogy győztünk;
hogy nem hiába - még ha nincs is
értelme: nem értelmetlen.
Mert összefut a végtelenben
minden tetted, minden tettem.
Jó, ha tudod, nem vagy egyedül,
csak néha a szavak magadra hagynak;
s létezik minden, mi nem létezik
- mit egy szóval semminek mondnak;
hogy a fáj, a félsz, a szeretet
egy perc alatt megkerüli a Földet,
mielőtt visszatér beléd, hogy
néma boldogan sirassa a csöndet
Szia Mártika!
Aslinakta
Álom
Maradj, és szeress, úgy, mint régen
Zárj a két karodba, ölelj, csókolj
Vigyél el oda, ahol még nem jártunk
És mesélj, mesélj, fürkészem szavad.
Ringass álomba, mint régen és
Simogatva ébressz fel, ha alszom
Vigyázz rám, figyelj, én követlek
Csak szeress, szeress, nagyon szeress!
Szia Magdika!
"Mély barlang vad dzsungel,
Vikidál Gyula : Az élet szépfolyó zúg zord tenger,
Magányos őrtorony a parton,
Trópusi nap hevében, jéghegyek közt a télben,
Utat tör tehetség és szorgalom,
Minden sors új kezdet, remél és küzd az ember,
Keresné, hogy lehetne boldog,
Teremtő lázban égve, s egy új kor szebb reménye,
Mint lámpás fénye mindig felragyog,
Az élet szép az élet minden,
Ha rangod pénzed, semmid nincsen,
A legnagyobb kincs mégis csak tiéd,
Ösztön vágy és képzelet,
Küld, hogy lásd, hogy megismerd,
Azt mi értelemmel tölti meg a létezést,
A föld csak néked őrzi titkát,
S ez végtelen nagy gazdagság,
Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát,
Vár a messzi ismeretlen,
A tudás az, mi fölemel,
Várnak rád új és új csodák,
Az élet szép, az élet minden,
S míg létezhet a földön ember,
A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,
Lesz út, lélektől lélekig,
Lesz kinek megtanítsd világod titkait,
Az élet szép az élet minden,
Mondhatják, hogy semmid nincsen,
A legnagyobb kincs örökké tiéd,"
'
A felfedezések kapui az emberi tévedések. A problémák, nehézségek azért vannak, hogy felkészítsék lelkedet és akaratodat."
Dalai Láma
"Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak megvan a maga öröme. Neveld rá a szemed, hogy meglássa azt."
Wass Albert
Én is szép tavaszi mosolygós napot kívánok mindenkinek!
Az ember méltósága abban áll, hogy nem akar külön magának semmit. Ha így gondolkodsz, nem lehet elvenni tőled semmit- az életeden kívűl. Az pedig nem áll jogában senkinek.
Jo reggelt es szep napot mindenkinek!
GULYÁS ILONA
Csillagok
Fentről, a felhőtlen tiszta égről ezer csillag ragyog rám,
Felém sugározza sok ezer év nyugalmát.
Kezdem megérteni mi az a "végtelen",
S ráébredek, milyen porszem-töredék az életem.
Évezredek, és emberek milliói közt egy semmi vagyok én,
Ki álproblémákkal, és gondokkal rontja el életét.
Évezredek során a mulandó emberek folyton változtak,
De a csillagok, és az emberi lélek, érzések maradtak.
Talán két ezer évvel ezelőtt egy ugyanilyen porszem, mint én,
Ugyanígy gyönyörködött a csillagok csodás fényén.
Neki már nyoma sincs, emlék sincsen róla semmi,
Pedig ő is élt, mint én, s szeretett, ma pedig már senki.
Az idő és a tér végtelenségében néhány percet élünk,
Hát ne rontsuk el azzal, hogy a jövőtől félünk!
ITT és MOST, élvezd a jelen pillanatot,
S válassz magadnak egy ragyogó csillagot!
S ha felnézel az égre, a csillagok ezrei között,
Keresd meg a tied, melytől szivedbe nyugalom költözött.
És a csillagod azt mondja: " Oly rövid a léted,
Keresd meg, találd meg, és használd ki, mi szépet nyújt az élet!"
Jo eszakat szep almokat!
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.
Jo ejszakat Mindenkinek...
Egy skót bemegy az utazási irodába, és érdeklődik a hajóutakról.
- Az elsőosztályú jegy 300 font, a másodosztályú 200, a harmadosztályú pedig száz - mondja az ügyintéző.
- Ennél olcsóbb nincs? - kérdi a skót.
- Nézze, a hajó után is úszhat, az ingyen van!
- Az jó lesz. Nem tudja, szoktak kidobálni valami ételmaradékot?
Egy golfozót kórházba visz a mentő, mert torkán akadt egy golflabda. A férfi élet-halál között van, próbálják a torkából kivenni a labdát. A kórház folyosóján egy ideges férfi várakozik, szintén golfozó. A nővér megszólítja:
- Önnek rokona a beteg?
- Nem, az enyém a labda.
Az öreg paraszt temeti a feleségét. A sógora vígasztalja:
- Ne búsulj bátyám, a túlvilágon majd találkoztok.
- Ez az, ami aggaszt, komám.
A csiga mászni kezd a cseresznyefán. Az ott ülő madarak csodálfozva kérdik tőle:
- Mit akarsz te télen a cseresznyefán?
- No, vajon? Cseresznyét akarok enni!
- De hát még nincs is!
- Mire felérek, éppen érett lesz.
Az egérke meg az elefánt megy át a hídon. Megszólal az egérke:
- Ugye hogy dübörgünk?
Három részeg fekszik az árokban. Az egyik szellent egy hatalmasat, mire a mellette fekvő:
- Egészségedre!
Kinyitja erre a harmadik is a szemét:
- Töltsetek nekem is!
Nem elég megtollasodni, meg is kell tanulni repülni; A stílus megtanulásához több generáció szükséges.
Aki hirtelen fut be fényes karriert, azt könnyen elvakítja a csillogása.
Mit ér a kincs, ha boldogság nincs.
Belső értékek nélkül a jólét unalomhoz vezet.
A legjobb dolgunkban csináljuk a legnagyobb őrültségeket.
Nehéz a bárányt a farkassal összebékíteni.
Farkasnak farkas a kölyke.
Egy forrásból nem folyik kétféle víz.
Egyik kutya, a másik eb.
A fejétől büdösödik a hal.
Egyik holló nem vájja ki a másik szemét.
Kutyából nem lesz szalonna.
Csalánba nem üt a mennykő.
Nyugtával dicsérd a napot.
Végén csattan az ostor.
Az nevet igazán, aki utoljára nevet.
Ki szelet vet, vihart arat.
Kis patakból lesz a folyó.
Cseppekből áll a tenger.
Cseppenként a hordó is megtelik.
Nem jó a zavarosban halászni.
Ki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.
Más tollával ne ékeskedj.
Amilyen az alap, olyan az épület.
A rend a kultúra nyoszolyája, a civilizáció alapja.
Alja csürhe rossz pásztort kap.
Ne igyál előre a medve bőrére.
Ahol nincs, ott ne keress.
Ahová nem tettél, ott ne keress.
Kicsiből sokat ne várj.
A szerencse forgandó.
Minden szentnek maga felé hajlik a keze.
Mindennek meg kell adni az árát.
Csak olyan nővel kezdj, akit szükség esetén feleségül is vennél.
A nőket a szerelem megszépíti.
Ár ellen nehéz úszni.
Ki időt nyer, életet nyer.
Használni kevés ember tud, de ártani a legsilányabb is képes.
A jegenyefák sem nőnek az égig.
Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.
Minden kezdet nehéz.
Tudod mit akarok?
Tudod, mit akarok?
Már rég erre célzok,
De te még nem látod,
Amit hiányolok.
Sokáig én sem tudtam,
Még csak nem is sejtettem,
De azt láttam, hogy gond van,
És ezt rosszul viseltem.
Azt hittem, minden csodálatos,
Az is volt talán, de nem értem,
Régen télen sem volt fagyos,
S most minden oly' borzasztó véges.
Vagy mégis végtelen?
Az idő az végtelen,
Mi is azok volnánk
Vagy ez csak ábránd?
Nos elmondom hát neked,
Ha már így belekezdtem.
Van egy bolond álmom,
S én igaznak hiszem.
Csak suttogva mondom ki,
Nehogy eltűnjön rögtön,
S te is csak suttogj most,
Hagyd még élni az álmom.
Az életben
A harmóniát keresem.
Összeillő hangok ezek,
Melyeket a gitáromon játszom.
De ne mondd, ne mondd,
Hogy ez csak álom!
Én még úgysem látom,
És ezt nem is bánom.
Van sok titkos álmom,
Mind egy-egy kép, hangulat,
Melyekre nagyon vágyom,
S nem találom azokat.
Egy hely - kedves és nyugodt,
Egy fiú - édes és finom,
Egy érzés - bizsergető,
Egy hangulat - szédítő.
Egy tánc - kellemes nagyon,
Egy csók - sohasem múlandó,
Őrült vagyok, égig ér szeretetem,
És ezt valakire rá kell vetnem.
Szóval nincs értelem,
Csak egy űr a szívemben,
S rengeteg szeretet,
És vágy az ismeretlenbe.
Ezt szeretném felfedezni,
Az ismeretlen ismerőst,
Melyet nehéz megtalálni,
De mégis olyan ismerős.
Otthol
Magyar hegynek hívják azt a helyet
Ahol a szellő oly lágyan simogat
Ringatja ott az ősi lombokat
A mohaszőnyegen elterülve
Iszom ott a napsugarat
S pipámba tömködöm a parazsat
Halkan lesem a szökkenő sutákat
Olykor utánnuk eredek
S élvezem, hogy szabad lehetek
Rálépek a puha avarra,
Nem is hallom lépteim nyomát
Csak felhők hirtelen haragját.
Itt még az eső is felvidít,
Nem is könnyezem,
Virágok nyílnak köröttem.
Nagyon szép!
Köszönöm!
: Vigyél magaddal
Mikor a harmat, arcodat mossa
Mikor talpad, a füvet tapossa
Zúgó erdőben, Nap, szűrt varázsa
Cseppeket aranyoz - pillanat hatása
Vigyél magaddal lelked mélyibe
Mikor a fákon zizzen a levél
S rigó, pacsirta egymással beszél
Zenél az erdő, muzsikál a táj
Akkor se könnyezz, ha valami fáj
Vigyél magaddal lelked mélyibe
Mikor szél kerget, utcákon szalad
Nyomában minden szerte szétszakad
Viharként tombol, s porfelhőt kavar
Mikor mindenki magának akar
Vigyél magaddal lelked mélyibe
Mikor a felhő, könnyeit ejti
Gondtalan napot, ölébe rejti
Szivárvány ível, tisztuló égen
Gondolj csak arra, milyen volt régen
Vigyél magaddal lelked mélyibe
Ligeti Éva
Szia Zsoka!
Barátság
Mi a barátság
Kérdezem én
Kinek barátja
Boldogan él.
A barátság egy szó mely többet és az életnél.
A barátság egy érzés, mely örökké él.
A barátságot nem lehet leírni se elképzelni.
Egy érzés mely leírhatatlan s mefoghatatlan is.
Ha barátod van
Rászámíthatsz
Segít neked,
S te s segíthetsz.
A barátság egy fogalom melyet
Megfogalmazni nem lehet.
Mely örökké él,
És végig kísér.
Szia Kislanyom!
Amikor a kezed nyújtod felém
Amikor a kezed nyújtod felém,
Én ölelő karomat tárom eléd.
Amikor Te szíved adod nekem,
Én életemet adom kincsem.
Mikor Te megpihensz mellettem,
Én kitárom Neked lelkem,
S én Neked adom a holdat,
Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked,
Hogy szíved ezzel teljen meg.
Mikor Te mellettem vagy,
A szívem mindig megpihen.
S mikor távol vagy,
Figyelő szemem Rád tekint,
S hosszú utadon kísér aggódva,
S ölelő karom örökké Téged segít.
Örülök,hogy ujra itt vagy.
Hiányoztál
Szeretettel várunk Nálunk is.
Viccek!!
Kislányok, kislányok... - Anyu, ha nagy leszek engem is szeretni fog egy férfi?
- Igen, de csak ha jó leszel.
- Es ha nem leszek jó?
- Akkor sok férfi fog szeretni...
A mama a házasságról beszélget a lányával:
- Tudod, kislányom, a házasság olyan, mint sivatagban a délibáb: - A távolban paloták, pálmafák, tevék, látszanak; olyan szépek, mint a reménység ... Aztán mész, mész, a homokban eltűnik a palota, eltűnnek a pálmák, és végül kettesben maradsz a tevével.
Szia Mártika!
De jó, hogy újra kizöldült a bábud és köztünk vagy!
Már nagyon hiányoztál!
Túrmezei Erzsébet: Az alkalom
Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.
Úgy csillan meg, mint napfelkeltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.
És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.
Szia Magdika!
Szep estet kivanok !
Most mar vagyok minden rendbe es koszonom a sok kedves szavakat es ,hogy ilyen szeretetel vartatok!
Tavasz
egyszer jött a Tavasz
láttam milyen ravasz
virágokat csalogat
vad vizeket simogat
zöldbe rejti a harmatot
nevetésbe a bánatot
vízre fényes csíkokat
napsugárral írogat
nyakamba esőt potyogtat
néha még jeget kocogtat
előcsalja madár dalát
feljebb tolja a hóhatárt
földekre barázdákat húz
nevetve jégtáblákat zúz
lányok haját lobogtatja
mosolyukat csillogtatja
szivekben szerelem tüzeket lobbant
az életnek azt súgj: folytasd!
Szia Draga kislanyom!
Boldog szuletesnapot kivanok az eggyetlen tunderi unokamnak!
Csanad Bela :Vers Szuletesnapra
Mert nem csak magadnak születtél
Ünnep lett születésnapod
Kerestelek, mint őszidőben
didergő csillag a napot.
Nem tudtam, te is arra vártál
(állig begombolt egymagad),
hogy felfedezd a sivatagban
vándorló szomjas társakat.
Nem mondtad, alig mosolyogtál,
csak égig érő vágyaid
csapkodtak hűvösen, kimérten
őrizve szíved álmait.
Valamit mégis megtanultam
már akkor: születő világ
jövőt ígérő zálogát: a
féltő szeretet szigorát.
S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
ha megtaláltad már a hit
ösvényeit, keresd az Isten
benned örvénylő fényeit.
Hurraaaaaaaaaaaaaaaaaa Martika ujra itt van...Latom mar zold...
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Gyönyörű a kis Szem
Imádni való kistündér.
Várjuk nagyon Mártikát,
és szeretettel
pusziljuk.
Egy jó barát
Egy jó barát belülről lát
Ha a külsődet szemléli is
Egy jó barát mindent megbocsát
Nem mutat tükröt bűnődnek
Egy jó barát felsegít
Minduntalan lelkesít
Egy jó barát sírni kölcsönzi vállát
Elhúzni nem tudja
Egy jó barát céljaid elérésében segít
Gátolni nem tudja
Egy jó barát a legmélyebb éneid után kutat
Nem felejti egyetlen elhangzott szavad
Egy jó barát segítő kezet ad
Téged támogat nem másokat.
Angela Laborte
Sziasztok..
Na ha a jo Isten is ugy akarja akkor Martika holnap delutantol mar onlany lesz...remelm mostmar tenyleg bekotik a netet szegenyek..Mar alig varom..
Anutyi:aranyos vagy ,hogy nem felejtetted el a szulinapot..biztos a tesom is orulni fog neki...
egy kepecske az unnepeltrol..;-)(2 hettel ezelotti kepecskek..)
A CICÓ
Hintaszékben ül a Nagyi
Kötőtű villog kezében
Köt nekem szép sálat, sapkát
Mosoly bujkál a szemében.
Puha fonal - gombolyagok
Ugrálnak a kis kosárban
Ugrásra kész a Cicó is
Ugyan mit gondol magában ?
Égnek áll a füle, farka
Nem dorombol, nem is ásít
- Vigyázz Nagyi, mert a Cicó
Kosaradban kotorászik
Gurulnak a gombolyagok
Gurulnának világszerte
Mondja is a Nagyi rögtön:-
- Ejnye te kis szedte-vette!
Csupa gubanc lett a fonal
Kikapott a Cicó nyomban
- Közben meg egy kis egérke
Ott viháncolt a sarokban.
Kapcsolódó képek:
· kapcsolódó kép 1.
Patak partján, rétek alján
lepkeszárnyon szállni jó
gyere te is, repülj velem
kedves-kerek Hold Anyó!
Szemed csillan patak vizén
táncra perdül mind, ki jó
gyere közénk, táncolj velünk
bűvös fényű Hold Anyó!
Édes szellő, röpke árny
kacagó szép szivárvány
ugye látod, milyen jó
szép a világ, Hold Anyó!
Megölellek, megszeretlek
soha többé nem engedlek
életem vagy, ó be jó
kedves öreg Hold Anyó!
Álmos szemek le-le csukva
mécses lángja girbe-gurba
ágyba menni volna jó
jó éjszakát, Hold Anyó!
Göndör mosoly, kicsi kéz
Álomország, szép, de szép!
Ó be jó, ó be jó,
mosolyog a Hold Anyó!
Reviczky Gyula
Jó lelkek
Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem.
A kistündérednek
Szülinapra!
Boldog születésnapot! (Halász Judit)
Ez a nap más mint a többi,
ezt te is jól tudod
Másként kelt fel reggel a nap
és másként járt a hold
Köszöntünk hát téged,
ha már így együtt vagyunk
S ajándékul fogadd el vidám kis dalunk
Boldog, boldog, boldog születésnapot
Kívánjuk, hogy legyen még
sok ilyen szép napod!
Megint egy évvel öregebb lettél,
s bölcsebb is talán
Őrizd meg az emlékeid,
s légy nagyon vidám
Köszöntünk hát téged,
ha már így együtt vagyunk
S ajándékul fogadd el
vidám kis dalunk
Boldog, boldog, boldog születésnapot...
Tavasz után eljön a nyár
és ősz után a tél
De minden évben eljön a nap,
amikor születtél
Köszöntünk hát téged,
ha már így együtt vagyunk
S ajándékul fogadd el
vidám kis dalunk
Boldog, boldog, boldog születésnapot...
Babits Mihaly
Hold
Szerte feketén
Lapul a gyom,
A fűz a kút fölött
Búsul nagyon.
Gyászol a felhő
Fehér ruhájában:
A Hold, a szemtelen
Hízik javában.
Gyom alól szól a
Tücsökzene.
Este szép igazán
A jegenye,
Nyújtózik az égnek,
De csak hiában –
A Hold, a szemtelen,
Nevet magában.
Sziasztok!
Eberhardt mar ezer eve nem jartal erre.Orulok, hogy jelentkeztel.
Tovabbi szep Napot Mindenkinek!
Benedek Elek
A Páva meg a varjú
Szárnyát a páva kiterjesztve
Magát nagy büszkén mutogatta.
Nézte a varjú szemmeresztve,
S magában mind ezt hajtogatta:
Kár, kár, de igaz,
E hetyke pimasz
Szebb, mint én vagyok,
Tolla hogy ragyog.
Nagy volt a varjú irigysége,
De hallj csudát! mindjárt lett vége,
Amint megszólalt büszke páva
Fülsértőn, rikoltva fennen.
-Most már magamat nem szégyellem,
Károgott a varjú. A páva
Bár szép a tolla, de csúf a hangja,
S így végre is alsóbb a rangja.
S elégedetten, csúf károgással
Tovább repült a varjú egy házzal
"...Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat."
Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük, mint az acél:
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző..."
Jo reggelt Mindenkinek...
A szót, mit a sárba rántanak,
Nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhítatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget –
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.
Sziasztok!
Neharagudjatok,de kicsit el vagyok havazva,mert a kisfiamnak hetfon lesz a szuletesnapja,egy eves lesz a draga
es ma is bulizunk egyet na meg holnap is......szoval sutes ,fozes van a toplistan
De igerem ahogy tudok ,jovok!
Esnagy József
Másképpen nem lehet
Másképpen már soha nem lehet, ha vasárnap este
lebukik a nap, s kelet felől kidugja fejét
a sárga karéjú hold, minthogy leveted ünnepi ruhád, és
összegyűjtöd az ételmaradékot;
némi szaftot s néhány szelet kenyeret, megtöltve
egy tálat s megeteted a körülbelül egy éve láncra kötött
fekete-fehér foltos, majdnem fajtiszta kutyánkat,
hogy jóleső érzéssel fejezhesd be a napot,
amikor már az unokák is hazamentek
csókot hintve az utcán hátrafelé, miután Te örömmel
s némi gőggel, úgy hiszed, minden rendben van
ezen a világon. S a kitárt ajtón utoljára még
kiöntöd a maradék ételszagot,
míg az utcára néző ablak előtt álló
meggyfára tévedésből fészket rakó madár láttán
hinni kezded: az élet
ennél szebb már nem lehet, pedig csak
vasárnap este van, s a magány lopakodik óvatosan,
lassan, de biztosan a négy fal közé.
Wass Albert:
Álomtündérhez
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
Jakab György:
Milyen szép a világ
Ha zöldebb a fű
Ragyog a fény,
S a könnyű szél
Arcomhoz ér,
Akkor hadd mondjam el,
Milyen szép a világ...
Ha leszáll az est
A Hold vigyáz rám,
S barátként kíván jó éjszakát
Neked hadd mondjam el,
Milyen szép a világ...
A szivárvány színét
Az égre festheted,
A felhők bánatát
Messzi űzheted,
Nincsen már semmi baj,
Ne bánts másokat!
Örülj, hogy élsz,
Hisz ember vagy!
Ha szomjas a szív,
Akkor se félj.
Szerelmet olthat új szenvedély.
Neked hadd mondjam el
Milyen szép a világ....
Ó, hát hidd te is el,
Milyen szép a világ...
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.
Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren
Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.
Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,
mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanu,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!
Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,
hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány
állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megúnta égi életét
s velem akar kikezdeni.
Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,
mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt –
s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe sugott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.
sziasztok...Szep Jo reggelt Mindenkinek..
Orom,hogy en zarok es en nyitok...
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Szikratávirat
Juhász Gyula
Testvérek! Emberek!
Közös veszélyben fogjatok kezet!
Bajtársak! Szenvedők!
Boruljatok le a Jóság elott!
Bukottak! Győzöttek!
Az igazságban egyesüljetek!
Hívők! kételkedők!
Az ember vérzik: szeressétek Őt!
Harcosok! Álmodók!
Mindnyájatokban egy bús szív dobog!
Testvérek! Emberek!
Ne öljetek már! Ölelkezzetek!
Áprily Lajos
Tavaszodik I.
(N. Tessitori Nórának)
Sáncban a hóviz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.
Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.
Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
"Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"
Mesélj!
Tedd két kezem tenyeredbe…
Én közben becsukom szemem,
Úgy hallgatom, ahogy mesélsz,
A holnapról nekem.
Mondj csodát és varázslatot,
Regélj igaznak hitt mondatot,
Csak a valót ne mondd!
Most a tiéd vagyok,
Engedd, hogy álmodjak veled,
Higgyem, ez az életem,
Mesélj, ne vedd el hitem!
Hazudj igazmesét nekem,
S míg csukva van szemem,
Kezedben érzem a kezem,
Könnyű leszek, és él a remény,
Vágyam tiéd, s miénk a fény,
Életem az álmom, a tiszta lét,
Szerelmem izzik, mint alkonyég.
Húsvéti vers
Zeng citerám, régen várt nap ragyogj!
Imhol az égen, melyen Krisztus feltámadott,
Az ki értünk megholt vala, Ô szent vére hullása,
Lôn pokloknak rontója, (az Ô alászállása).
Ó mely kedves ez nap, melyen feltámada
Az Úr Jézus Krisztus, az Istennek fia,
Mely nagy hálaadás, tisztelet, dicsôség
Tôlünk kivántatik, óh isteni felség.
Hogy megadta értünk feltámadása napját
Egészségben, s vígan áldott Húsvét napját.
Azért is mondani számos áleluját,
Meg ne szűnjön szájunk hirdetni jóságát.
Másodnapjára is örömmel léptetett,
Úgy mint vízbevetô hetfüre (ébresztett),
Ha megtsalattam az kimondásomban,
Talán nem is, mert az utzákon öntözést láttam.
Hogy ily ritka látást jól eszembe vettem,
Midôn az utzákon fel s alá (mentem),
Amit szívem talán nem is igen vára,
Találék egy helyen öntözô pajtásra,
Ki nagyon nyájason fogadván engemet,
Nem várt szeretettel fogá meg kezemet,
El is hívott engem ezen kis vidékre,
Hol is rá vezetvén Osdola vizére.
Sietséggel intett, hogy mosgyam meg benne,
Mert az által elmém úgymond frissebb lenne.
Kívánsága szerént mindent elkövettem,
S valóban magamot frissebben érzettem.
Én eddig tsak hírét hallottam ezeknek,
Mondom, mely nagy haszna volna a vizeknek.
De most valósággal ezen nagy hasznokot
Boldogok kik itten mulattyák magokot.
Kegyelmetek is, hogy frissek légyenek
Az Osdola vizében gyakran feredgyenek,
Mi is azért mostan kártyával nem öntsük,
Hanem vízre visszük és ott meg feresszük,
De még legelsôbben engedelmet kérünk,
Minden hibáinkról, ha valamit vétünk,
Azután kívánnyuk, hogy itten sokakot
Örömmel érjenek szép és víg napokot.
Úgy mint örvendetes szép allelujákot
Állandó egészséggel több több boldogságot
Itt hosszas idôköt töltvén békességgel.
Végre koronára az úr boldog véggel.
Mostan pedig fogok kötelességemhez,
Nem az régtôl fog’ furtsa öntözés(sel) öntök
Gazdát, asszont kedves magzatjával.
Várok piros tojást, igen, de párjával.
A Székely Nemzeti Múzeum irattárából,
feltételezhetôleg ozsdolai húsvéti vers a XIX. század közepérôl
Leomolhat minden ami ép.
Egy a fontos hogy Te szeress,
Minden más csak semmiség.
Örök életet élsz énvelem,
Vár reánk a kéklő végtelen.
Mert a sors egymásnak szánja,
Kiket összeköt a SZERELEM!!!
látatlan világban!
Akarj
megfoghatatlan valóságban!
Higgyj
megtört álmaidban!
Remélj
kerek holdvilágban!
Szeress
könnyáztatta ajkakon!
Álmodj
fénysugaras hajnalon!
Nézz rám,
őrizlek szívemben!
Akarj,
kulcsold át lelkemet!
Higgyj
hangomnak,testemnek!
Remélj
tekintetemben!
Szeress,
érezd létemet!
Álmodj
mint én Veled!
Az életem eldobnám, ha tőlem ezt kéred.
A széltől is óvnálak, vigyáznék mindig Rád.
Boldog maradnál velem, míg világ a világ.
Sohasem sírnál, mert én ott lennék veled.
Hogy bántson az élet, nem engedném meg.
Te lennél nekem a holdsugár ,a sötét éjjel,
Mi beragyogná életem, minden szenvedéllyel.
Kérném a napot, rád melegebben süssön.
A borult eget, ha arra jár, tisztára derüljön.
Megkérném a szelet, féltőn símítsa arcod,
Ne ijesszen meg téged, ha az orkán harsog.
Megkérném az időt,hogy ne múljon feletted,
Hogy időtlen-időkig, csak engem szerethess.
Megkérném a szerelmet,maradjon ott nálad,
Ne oltsa ki a szívemből, ezt az örök vágyat.
SZERETLEK!!!
Érzések
Szeretlek!Hiányzol!
Ezek csak szavak..
De minden embernek
egyet mondanak!
Szeretlek!
Mondom én.
Mit takar ez a szó?
Hiányzol!
Mondom én.
Ez nem felfogható!
Szívem hevesen ver,ha csak rá gondolok!
Ha veled lehetek,akkor vagyok csak boldog!
Szeretni annyit tesz: más világban élni..
Rosszat elfeledni,s csak a szépet látni!
Szeretni annyit tesz: valakiért élni,
S tudjuk mind a ketten,te vagy a valaki!
Szeretni annyit tesz:másikat elfogadni,
S nem csak részben,hibáival együtt szeretni!
Szeretni annyit tesz: bármit megtenni..
Magamért és érted:KETTŐNKÉRT változni!
Ha azt mondom szeretlek,nekem nem csak egy szó!
Hogy mi a szerelem?Az el nem mondható...
Ha azt mondom hiányzol,az annyit tesz:
Hiányzik a csókod,az érintésed.
Hiányzik a mosolyod, a szemed,a hangod!
Hiányzik az ölelésed, szerelmes bókod!
Hiányzik,hogy lássam boldog vagy,
Hiányzik szomorúságban megvígasztaljalak!
Hiányzik,hogy taníts: mi a helyes,s mi rossz,
Még az is hiányzik,hogy legyél velem gonosz!!!
Szeretlek!
Mondom én.
Hiányzol!
Mondom én.
Nézz mélyen a szemembe,s meglátod lelkemet!
Akkor talán elhiszed,s érzed,hogy szeretlek!
Ha könny csillan szememben,tudd,hogy érted sírok!
Ha mosolyt látsz szívemben,tudd,miattad vagyok boldog!
Örökké hiányzol!
Örökké szeretlek!
Bármi is történjen;
EL SOSE FELELDLEK!!!
Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott meg ember
Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis öröm pénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömet gyógyító halálnak.
(Teller Ede)
Szia Bumbutikam!
Devil : Elmélkedések
Szeretni és szeretve lenni
Nincs fontosabb a világon semmi
Lelked mélyén érzed az érzést
Mi vezet és választ ad mégis
Mindig van mi megbontja ezt is
Ne csak halld hanem értsd is
Ésszerűséggel nem érsz el semmit
Szíved ellen semmit nem tudsz tenni
Engedd, hogy kinyíljon és vezessen
Az élet értelmét nemhiába kerested
Az úton megállsz visszanézel
A múlt tele ellenséggel
Szakadj ki a múlt fogságából
Éld életed de ne rabságból
Lehet nehéz az út de végig mész
A végén boldogságot remélsz
Ha kiérsz többet kapsz mint vártál
Lelkedre békesség szívedre áldás vár
Millio puszi!!!!!!!!!!
Szia Odilikam!
Sík Sándor:
Mosolygó gyermek
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolya vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.
Millio puszi!!!!!!!!!!!!!!!!
Szia Zsoka!
Babits Mihály Húsvét elôtt
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltôl részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
-- mennyi a vér! --
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hôsöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem gyôzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat ôröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
és mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegôn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegôt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a gyôztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hôst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétôl ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki elôször mondja ki azt a szót,
ki elôször el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentô, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hôs pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Szepnapot mindenkinek!
Vékás Sándor: A balga macska
Lankás tetőn ül el egy macska,
lusta, balga, tarka macska,
hunyorítva néz a Napba,
s gombszemével azt kutatja,
útját vajh' merre folytatja
fenn az a fényes ebadta,
árnyékűző bolond Napja.
Mert, ha nincs árnyék csak fény,
fenn a tető peremén
heverészve hevenyén,
lássuk be, hiszen ez tény,
ha nincs sapka a fején,
még napszúrást kap szegény,
mindig álmos, buta lény.
Hát ezért nézte a Napot
a macska, aki ásított
kettő, három jó nagyot
s bámulva egy alakot
- aki csendben hallgatott
s róla verset faragott -
a balga macska elaludt.
Egy táj, melyet megcsodáltam.
Egy mosoly, mely örökre elvarázsolt,
Egy fény, mely a szemedben táncolt.
A hang, mely oly tisztán csengett,
A kéz, mely megérintett.
Egy mozdulat, mely csak nekem szólt,
Az ölelés, mely csak az enyém volt.
Angyalok éneke cseng fülemben,
Régi nyár emléke kínoz engem.
Az idő árja messzire sodort,
Volt egy szerelem, de csak játék volt.
Maradt a vágy, mely már hiába égett,
A remény is elszállt, semmivé lett.
Nem égett tűz a szép szó mögött,
Sziasztok~!
Martika de jo, hogy ide is jelentkeztel,unokadnak is nagyon hianyzol,de remeljuk mihamarabb talalkozunk
Mindenkinek Gyonyoru Napot KIvanok!
AZ EMBEREK
1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
1846. május előtt
MINDŐTŐKNEK!!!!
SZÉP ERNŐ
Szép Ernő
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellangall reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.