Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretnék boldogságról irni
Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!
Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!
Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordítani:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké - ugye, Kedvesem?
Szeretném elmondani
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes
minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem
szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!
Szeretném, ha mindez való lenne
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
szerettelek mindig
s szeretni foglak
a világ végezetéig!
Őri István
Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
És ma is kiálthatom: úgy legyen!
És holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
Hála legyen, Uram!
Hála legyen!
Sík Sándor
Falevelek
Valami kóbor szél kapott a fába,
ideges, kapkodó ledér:
s a Küküllőre hullt egy felvél.
Odébb egy másik vére-fagyva látta
és sápadtra döbbent egy perc alatt.
Aztán a fáról letépte magát
és utána szaladt.
Az örvény habja tánccal várta már.
Omló parton arra járt a Nyár
és rájok kacagta a napsugárt.
A partról néztem ezt a kis regényt.
Olyan nagy volt és olyan emberi:
a felvél, amely a forgatagban
a másik falevelet kergeti.
Wass Albert
Az apám nagyon derék, nagyon jó ember volt. Nem élt az soha másnak, csak a családjának. Nem kocsmázott, nem kártyázott, semmi kárt nem tett se másnak, se magának. Ha az utcán ment, úgy kellett mellette mennünk, hogy keresztül elfogtuk az utcát. Kinek van ilyen hét fia, mondta, ha ismerőssel találkozott.
Egyszerű parasztember volt fiatal korában, de hamar észrevette, hogy kapálással, kaszálással nem tud a fiaiból sem egyebet csinálni kaszásnál, kapásnál. Földje nem volt, hát a máséba kellett volna ereszteni őket, de ezt nem akarta. Javítani akart a sorsunkon, azért hamar elhagyta a falut és a városba ment, hogy ott inasnak adhassa a nagyobbakat. Ki is taníttatott valamennyiünket. Mindet más mesterségre adott, ki hova kívánkozott. Ha baj lesz, mondta, segítsetek egymáson. Ha egyiknek a mestersége nem megy, majd a másiké.
Annál boldogabb családot sehol se láttam, mint a mienk volt. Apám nagyon jószívű ember volt, erős ember, aki nem ijedt meg se a saját maga árnyékától, se más öklétől. Szépen felnevelt bennünket. Édesanyám meg olyan volt, mint az áldás. Mosott ránk, vasalt, varrt, főzött. Akkora edényeket főzött tele naponta, hogy aki látta, nevetett.
Meg is nőttünk, megerősödtünk, keménykötésű legények lettünk, mikor kitört a háború.
Mingyárt az első nap, ahogy a hadüzenet megtörtént, háromnak be kellett vonulni. A hét fiú már mind házas volt. Én voltam a legfiatalabb, de már én is éppen esküvő után voltam, mikor a hadat kihírdették. Három bátyám azonnal bement, másik három szintén nemsokára, csak én maradtam egy évig szabadon. Apám reklamált, hogy engemet, mint legkisebbet családfenntartónak hagyjanak itthon.
Azt a választ kapta, hogy Vilmos császárnak is hét fia volt és mind a hét a harctéren van.
- Na jó - mondta apám -, de azért Vilmos császárnak alighanem van miből eltartani a családját.
Nem is törődtek vele, be kellett menni nekem is.
El is mentem, szégyelltem volna magamat, ha én nem megyek el, mikor minden épkézláb ember s a hat bátyám elment. Hát én vígan katonáskodtam, háromhónapos kislányommal hagytam itthon a feleségemet.
De apám nem nyugodott bele a dologba, hanem felment Pestre és megpróbált képviselőhöz járni, hogy engem legalább kiszabadítson. Így, mikor jött, ment, 1915 őszén volt, esős őszi nap, egyszer baleset érte. Villamosra akart felszállni az Oktogonon, de akkor női kalauzok voltak és a szegény nő nem figyelt arra, hogy még egy öreg ember fel akar szállani: mikor apámnak még csak a fél lába volt a kocsi hágcsóján, elindította a kocsit. Apám leesett, és mind a két lábát levágta a pótkocsi.
Bevitték egy kapu alá. Olyan türelme volt szegény apámnak, hogy ő maga oldotta ki a gatyaszárat, mert hosszú gatyát viselt, s az meg volt kötve a lábfej felett. A két lába már csak úgy külön volt benne a gatyában. Kioldotta szépen. A mentők sokára jöttek, mert el voltak foglalva a sebesült katonák szállításával. Bevitték a kórházba. De ott is katonasebesültek voltak, az orvosok csak két óra múlva tudtak segítségére lenni.
Táviratoztak a családnak. Anyám és feleségem felutaztak Budapestre s még beszéltek az öreggel. Jókedvű volt, tréfált velük, elbeszélgetett. Vittek neki ennivalót, ruhát, effélét, s nagyon megköszönte, hogy így gondoskodnak róla.
Háromnapi szenvedés után meghalt. Eltemették.
Én ezalatt orosz fogságba estem a Kárpátokban, s elszállítottak messze be Oroszországba.
Ott voltam egészen 1918 augusztusáig. Ezalatt számtalanszor megszöktem, mert haza akartam jutni. Végre is egyre közelebb jutottam a fronthoz, s egyszer csak sikerült nekem egy éjszaka a német frontra átjutni.
Így hazakerültem és a hadkiegészítőhöz, Marosvásárhelyre jutottam. Egy nap, mikor a látogatók jöttek, nézem, milyen ismerős asszony van itt valaki. Hát a feleségem volt.
- Hát te hogy kerülsz ide - mondom neki.
Nem bírta várni míg hazaérek, hát eljött, elébem, megkeresett. Mert levelet írtam neki, de félt, hogy mire haza tudok menni, újra kivisznek a frontra.
Mondom neki, na hogy vagytok?
- Megvagyunk - mondja.
- Hogy van édesapám. Mért nem írt nekem soha. - Ez nagyon feltűnt, mert édesapám nem ijedt meg az írástól azelőtt, szívesen írt levelet, folyamodványt, minden írást.
A feleségem elfordítja a szemét, nem szól.
- Meghalt?
Bólint. Meg.
Én is hallgatok. Csak azután tudtam meg, hogy meghalt. Hát istenem, ha meghalt...öreg volt, hatvanhét éves...Isten nyugtassa békében.
- Hát János bátyám?
A feleségem hallgat.
- Az is meghalt?
Látom az arcán, hogy az is.
- No jól vagyunk már. Hát Mihály bátyám? - kérdem sorra a testvéreket.
- Az eltűnt.
- Mikor?
- Még 1915-ben.
- Hát ki él még? András él?
- Él, de egy lábát elvesztette.
Én csak néztem, hallgattam. Én még sírni se tudtam. Csak néztem szegény feleségemet, hogy ezt neki mind meg kell mondani.
Hárman maradtunk meg a hét fiúból.
A mag..
Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.
Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."
Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.
Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.
Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.
Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.
Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.
Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."
Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"
Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét.
A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"
"Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.
"Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek.
A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.
Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"
Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.
Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.
Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.
Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.
Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.
Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.
Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.
Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.
"Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."
/Forrás:Jamekka/
Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez
elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?
itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.
Márai idézet:
"Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is.
Mert az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztathatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az isteni parancs által kijelölt útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélsz önmagadtól?... Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben".
:)
Sziklák
A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindig irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
Gyerekvers
Ingrid Sjöstrand
Titkos Béketárgyalások
Titkos béketárgyalások-
olvastam az újságban.
Szerintem nem helyes, hogy
titkosak a béketárgyalások.
A háború bezzeg sose titkos.
Egy háború, ahol egy puska se dörrent!
Egy háború, ahol senki se halt meg!
Egy háború, amit észre se vett senki,
mert csak a háboristák mentek oda,
és ott csúnyákat gondoltak egymásról
titokban. Titokban hahaha!
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -
De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.
Indulnék de nincs hova
agyam tükörtávlat
Játékokkal torlaszolt
mindegyik kijárat
Koponyám zárt magamra
csak szemeim tártak
szomjat osztó vályúi
csillagitatásnak
Valaki ül. Közelebbről: ketten vannak, egymásnak háttal.
Egy férfi és egy nő. Háttal egymásnak, össze vannak nőve.
Fel akarnak állni, nem tudnak. Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de a fejük is össze van nőve. A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek. Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, a fejét forgatja, hogy a másikat lássa.
Szenvednek, nem látják egymást. Szeretik egymást?
Nem szeretik egymást. Nem szerelem.
Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted. Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted akit eleresztesz. Ha szeretsz szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek.
Ezek ájultak.
Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod. El kell eresztened, hogy szerethesd.
Csak vonaglanak az út mellett.
Össze vannak nőve.
És egymástól mégis fényévnyi távolságra vannak.
Azt hiszik, ha összeragadnak, egyesülnek.
Egyiknek sincs szíve, hogy a másikat felszabadítsa. Nem szereti.
Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát sem szereti. Csak mohó, és úgy bánik magával, mint elkényeztetett kölykével.
Évszázadok óta össze vannak nőve.
Minden reggel, mikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak, és mindegyik szabad.
De egy perc sem múlik el, és újra összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Évszázadok óta minden nap szabadok, és minden nap megajándékozhatnák egymást a szabadságukkal, hogy egymást szeressék. De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság. Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet.
Hazug mámor ez, évszázadok óta hazug.
Lehet segíteni rajtuk?
Holnap reggel, ha a nap felkel, újra elválnak. Ha már eléggé szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást újra látni fogják.
Hallod?
Szeresd.
Holnap reggel, ha a nap felkel.
Istent sem lehet ájultan szeretni?
Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat.
Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést.
Mit kezdjen egy őrülttel, aki benne részegséget keres?
Hamvas - Karnevál
Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!"
s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm",
végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.
Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában,
jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva
cipelik törött, recsegő holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva --
De van aki lát közöttük
és szurokba hempereg és meggyujtja magát hogy azok is lássanak:
kétségbeesett világosság, eleven fáklya!
Páran rámutatnak: "Ni, a bolond,
szurokba mártotta magát és elhamvad,
ahelyett hogy menteni segítene."
Mások kiáltják: "Az ő fényénél látunk!"
és még gyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat.
Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát,
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhőkakukvár
és eltűntek az angyalok,
a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi,
még a Háboru Angyala is (mert amit ezek háborunak néznek:
egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben;
hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?)
s még a Gyűlölet Angyala is
(mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír;
de hol az igazi gyűlölet már?)
Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.
Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát
amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel,
s nem hinnék hogy angyal,
hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik.
S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala,
mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord,
a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik,
s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy íly sodra van?
S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy.
Ha kérdik őt -- felel:
"Ne fontoskodj." Ajkát biggyesztve szól: "Ne fontoskodj."
Harmadszor is azt mondja: "Ne fontoskodj." S elhallgat.
Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít:
"Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv,
e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál!
és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése
nyugalom."
Igy kiált az eleven fáklya, végre összeroskad,
száján dül a pernye, a korom,
még csontja is fekete.
Az Undor Angyala
egykedvüen játszik
a rom felett.
Vár.
Weöres Sándor - XX. századi freskó
A mézmocsár
Jobb kéz felől a homályban valami csillog. Olyan, mintha víz lenne. Tó? Partján nádas? Zsombék. Süppedék. Az egyik tócsás részen valakinek a feje látszik. Szájáig a tóban van. Női fej. Ott áll mozdulatlanul, fejét mereven felfelé tartja, hogy lélegzethez jusson.
Mi ez?
A mézmocsár. Itt minden nedvesség méz. A növények mind édesek és illatosak.
Szinte érezhető a méz illata. A nő ki akar mászni, de nem tud. A sűrű anyagban alig mozog. Nincs szükség büntetésre.
Elég büntetés az, ha mindenkit ott hagynak ahol van.
De az nem is akar mást – Ki akar jönni…
A méz, minden órában kiszárad egy percre, s akkor kijöhet.
Ki is jön, de egy perc múlva újra visszamászik –
Miért?
Mert a méz édes.
Kétezer évvel ezelőtt dsuang dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.
- lepke - mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő dsuang dszi...
és felébredtem... és most nem tudom
most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy dsuang dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -
én jót nevettem: - ne tréfálj, dsuang dszi!
ki volnál? te vagy: dsuang dszi! te hát! -
ő mosolygott: - az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy dsuang dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Szabó Lőrinc - Dzsuang-Dszi álma
Ősz kószál a dombokon,
rozsdabarna lombokon
szellő lebben, ringató.
Búcsúzik a nyárutó.
Fényevesztett subáját,
fák lehullott ruháját
fújja a szél, táncra kél.
Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve,
már pihenni kellene.
Meg is tenném, nem lehet.
Meg kell várni a telet.
Fél árbócon lóg a nap,
gólyák szárnyat bontanak.
Eső koppan, hallgatom,
őszre zárom ablakom.
A lélek újra meg újra fájdalmat, gyászt arat,
Bár szégyen és dicsőség láthatóan
Egymást váltva emeli-süllyeszti sorsát.
Amíg a cél és a bizonyosság ingatag,
Amíg az ember fénylő, igaz valóját
A sötétség foltjai még beszennyezik,
Ahogy a szarka tollazatában
Fehér és fekete egymásra mutatva ékeskedik,
Az emberi létben úgy váltja egymást áldás és átok
Mert menny és pokol a lélekben
Még egymással jól megférve együtt lakik.
Wolfram von Eschenbach
Csanádi Imre: Őszköszöntő
Szállj, szállj,
ökörnyál,-
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.
Kányádi Sándor: Valami készül
Elszállt a fecske, üres a fészke,
de mintha most is itt ficserészne,
úgy kél a nap, és úgy jön az este,
mintha még nálunk volna a fecske.
Még egyelőre minden a régi,
bár a szúnyog már bőrét nem félti,
és a szellő is be-beáll szélnek,
fákon a lombok remegnek, félnek.
Valami titkon, valami készül:
itt-ott a dombon már egy-egy csősz ül.
Nézd a tájat, de szépen őszül.
Egy dokinak viszonya van az ápolónővel, aki teherbe esik tőle.
Mivel nem akarja, hogy a felesége is tudomást szerezzen a gyerekről, jó sok pénz ad az ápolónőnek, és megkéri menjen Olaszországba megszülni a gyereket.
-Hogyan fogom tudatni, hogy a gyerek megszületett ? kérdezi az ápolónő.
-Csak küld egy képeslapot, és írd a hátoldalára, hogy " Spagetti " és én gondoskodok a további kiadásról is.
Az ápolónő jobbat nem tudván, Olaszországba repül..
Pár hónappal később egy nap a doktor felesége felhivja férjurát:
- Kedvesem kaptál egy nagyon különös képeslapot, de nem értem mit jelent.
- Csak várj mig hazaérek, és azonnal elmagyarázom- mondja a doki.
Hazaérkezés után olvassa a lapot, azonnal szívrohamot kapott.
Rohammentő szállitja az ügyeletre,egy orvostanhallgató hátramarad, hogy vigaszt nyujtson a feleségnek, és kérdezi az előzményeket.
Ekkor a feleség előveszi a képeslapot, amin a következő áll:
" Spagetti, spagetti, spagetti, spagetti,-- kettő kolbásszal és húsgombóccal, kettő pedig anélkül.....
Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
Wass Albert
Dal
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Wass Albert
Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.
(Bajorerdő, 1946) Wass Albert
Csak csendesen
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...
Wass Albert