Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Meghalt az anyukám!!!
Létrehozva: 2006. május 25. 22:37
Az anyukám, ma este 19 órakor meghalt!! Ugyérzem én is meghaltam vele együtt!! Hogy lehet egy szülö vesteségét elviselni, kérlek segitsetek. Hogy értesem meg a kislányaimal, hogy nincs mama!! Könyörög a picilányom , hogy beszélni akar vele, és nem tudom,hogy kezdjek hozzá, hogy megértse, hogy már nem tud vele beszélni!!
Nagyon fáj!! Ti hogy éltétek meg egyik szülötök elvesztését!!
Őszinte részvétem.
Nekem apukám 5 éve halt meg.akkor a nagyobbik gyermekem még csak 2.5 éves volt.
Még ma is nagyon hiányzik.Sokáig estéken sírtam,vagy nappal ,elég volt csak rágondolni.
Sokáig éreztem a jelenlétét,mintha ott lenne s figyelne.
Nagyon szerettem,s ő is viszont.az unokáját is.azóta lett mégegy fiam.sajnos nem láthatja,de én tudom,érzem hogy látja és fentről segít nekünk mikor mit kell dönteni.
Anyukámmal sajnos nem jó a kapcs.ritkán találkozunk.akkor is rövid időre.elvagyunk egymás nélkül.A nővéremmel is hasonlóan van.én tisztelem mert megszült és felnevelt,ő ugy van vele férjhezmentek a lányai(2 en vagyunk)
Sziasztok
és ő éli az életét(igaza van)
Együttérzek veled!Az én édesanyám a nyáron halt meg.Először mindenképpen nehéz,de nekem sokat segít,hogy tudom,hogy odaát jobb dolga van,mint itt volt.És érzem is állandóan a segítségét.
Fontos,hogy ki tudják beszélni az érintettek a dolgot,nem helyes tapintatból agyonhallgatni.Például jó önterápia,hogy ha olyan valakivel beszél az ember,aki ismerte az elhunytat,de nem érinti a témát,akkor kezdeményezzük nyugodtan mi.Még az is megengedhető,ha kissé pozitívabban látjuk így utólag az elhunyt tetteit stb.,amennyiben nem mitizáljuk.
A gyerekeknek is meg lehet és kell mondani az igazat,egyszerűen és szeretettel,jobb,mintha mindenfélét hinnének tévesen.Építi velük a bizalmat,meg amúgy is megérzik a dolgot.
Ha akarsz róla beszélgetni,írj nyugodtan privit,szívesen válaszolok!
Szia!
Fogadd őszinte eggyüt érzésemet! Én is csütörtökön temettem el az édesapámat. Szavakkal le sem tudom írni ezt az érzést. Az én családom már nagy de neki nagyon fáj!Nagyon ragaszkodik a nagy szülőkhöz!
most olvastam csak, hogy micsoda tragédia ért Téged, a családod, gyermekeid.
Fogadd őszinte részvétem!
Nem régóta hiszem azt, hogy akik meghalnak nem hagynak el minket, hanem fentről (vagy valahonnan) vigyáznak ránk, segítenek. Édesanyád is ezt teszi. Egyébként Neki és Nektek is nagyon jó az, hogy az utolsó pillanatokat együtt tölthettétek, talán ez a legtöbb, amit egy búcsúzó ember megkaphat a szeretteitől.
A gyermekeddel légy őszinte, még teljesen biztosan nem fogja fel, de megérdemli, hogy emberszámba vedd.
Hát, talán nem is tudtam pontosan szavakba önteni a gondolataimat, de megpróbáltam.
Tartsd magad és légy annyit apukáddal is, amennyit csak tudsz, mert ezeket az időket már nem tudod visszahozni soha.
(számomra örök lelkiismeretfurdalást okoz az, hogy a nagypapám halála előtt 2 nappal nem engedtek be hozzá a szanatóriumba, mivel nem volt látogatás. Azóta is bánom, hogy nem voltam határozottabb, erőszakosabb. De nem tudom visszacsinálni. Csak reménykedem benne, hogy ő tudja, érzi, hogy én megpróbáltam. (és ennek már 15 éve, de a mai napig nem nyugszom miatta))
Szia
Éva
En (is) rettegek attol a naptol, amikor csong a telefon, hogy anyu vagy apu mehalt, szeretnek elottuk elmenni - ez elegge onzo dolog, de ugy erzem, hogy nem tudnam elviselni a hianyukat
Es nekem meg tesom sincs akivel osszetartsak.
Nagyon szerencses vagy, hogy van tesod, igy bizti sokkal konnyebb lesz...
Az anyukad szerintem
szörnyü
3x-ra kezdem el olvasni,de nem birom ki bögés nélkül.Most ilyenem van.
Inkább megyek
Azt nem tudom,jól tetted-e
csak azt,hogy már én is sirok.
Még nem dolgoztam föl a mamám halálát
szia
Nagyon sajnálom.Nem tudom hogy élném át ezt a fájdalmat.Minden percben rettegek,hogy jön egy telefon és ezt kell hallanom.
Nem tudok mit mondani.Én nem birnám ki.
Köszönöm szépen megprobálom megszerezni a könyvet!!
Biztos, az is segiteni fog!! Ha elfogadtok tőllem egy tanácsot!!
Én már nem tehetem, de ne szégyeljétek az érzéseiteket. Legyen az szülö , testvér , szerető, barát, bárki akit szeretünk. Őleljük meg mig lehet. Mondjuk neki többször ,hogy sokat jelent számunkra. Én anyukámat nagyon szeretem, de lehet, nem mutattam ki neki elégé, nem öleltem ,magamhoz, nem tudom. De remélem , mig fogtuk a kezét és amit mondtunk neki , mindent hallot, tudom mert elsirta magát, de válaszolni már nem tudott. Talán még megértette mennyire fontos volt nekünk, és milyen nagyon szeretük őt, és mindig is fogjuk.
Sziasztok!!
Mindenkinek jó volt olvasni a szavait hiszen adtok lelkitámaszt , és ez sokat segit. De te!! KIsbence valami fantasztikus erőt adtál, hisz amit leirtál nagyon jól esett. Igen , szerencsém volt ,hogy a testvéremmel, ott voltunk és fogahtuk a kezét, és mindent eltudtunk neki mondani amit akartunk, válaszolni nem tudott, de a szeméből folyt a könny, tehát tudtuk,hogy mindent ért. Nagyon nagy ür maradt utána, amit azt hiszem soha nem tudunk smmivel potolni. Ma intéztük a temetést, nagyon rossz volt válogatni, hogy milyen kporsot szeretnénk, illetve ő neki milyen tetszene, a ruháit amit bevittünk a korházba, vajon ő ezt szeretné?? Csupa kérdést tettünk fel magunknak a testvéremmel. Sokat sirtunk, hisz folyton éreztük a jelenlétét. Mindent elintéztünk, de a temetési időpontott még nem tudjuk, mert a 8 kerben már nem volt nyitva a polgármesteri hivatal ahol kiadták volna a halotti anyakönyi kivonatott.
Gyerekeim is nagyon nehezen viselik, nem tudom jól tettem-e?? De kicsilányom aki 3 éves, folyton beszélni akar a maival telcsin. Nem érti miért nem lehet?? És én azt mondtam neki, menjen ki az erkélyre, vagy a kertbe, nézzen fel az égre, és a mami őt látni fogja, mi nem látjuk őt. de ő hall és lát minket. erre Domika megnyugodott , kivitte a kisszéket az erkélyre, nézte az eget és lekezdte mondani a mamának, hogy mi történt a bölcsibe, elmondta neki, hogy naya nagyon sokat sir. Szeretünk téged mama. Aztán egyszer felállt, és azt mondta , mama nagyon szeretlek, de nem jó igy beszélgetni, hogy te nem szólsz. De aludj jól, és holnap folytatjuk mama!! És én figyeltem , és hallgatam , és nem tudom jót mondtam -e a gyereknek, vagy sem. De azt tudom ,hogy megnyugodott, lefekvés előtt, még kilépet az erkélyre, és kikiabált, szia mama és integetett az ég felé.
Hibát követtem el?? Vagy ezzel megnyugtattam a kislányom. Nem tudom ,hogy jól tettem-e??
Az én anyukám 2003 decemberében halt meg. 2004 novemberében megszületett a kisfiam. Az élet kárpótolni fog valahogy minden veszteségért!
Át tudom érezni a helyzetedet. Én akkor napokig nem aludtam, konkrétan úgy éreztem, hogy meg fogok bolondulni. Neked erősnek kell lenned a gyerekeid miatt!
Szerintem csak az idő múlása hozhat enyhülést a fájdalomra.
Nem tudom, hívők vagytok-e, de én a kisfiamnak majd azt fogom mondani, ha arra kerül a sor - neki egyébként egyetlen nagyszülője él, az édesapám - A Nagymama az angyalkákkal van a mennyországban. Pedig nem vagyok bigott katolikus, de szerintem ez a leginkább tálalható megoldás egy kisgyerek számára.
Fogadd őszinte részvétemet!
Az én édesanyám 2002. október 20-án halt meg. Ott voltunk mellette, fogtuk a kezét, nagyon szép és egyben megrendítő élmény volt. Édesanyám felkészült a halálra, ezt azért tudom, mert megbeszéltünk mindent.
Ott ültem az ágya mellett kérdeztem, most mi lesz, hogyan fogok beszélni vele, azt mondta, hogy mindenre tudom a válaszát, hiszen nagyon jól ismerem. Megígérte, hogy mindig vigyázni fog rám. Annyira örülök, hogy mindezt megbeszéltem vele.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá és néha sírással, néha meg nevetve. Beszélgetek is vele, fülembe hallom a véleményét, szavait, mondatait, kacagását.
Az érintése hiányzik, de néha érzem, hogy ott van, elképzelem a kezét, az ujjait és nagyon jó.
Még nem született gyermekem, most lesz az esküvőm, párom édesapja is meghalt, autóbalesetben, ő 11 éves volt. Kérdeztem tőle, hogy ezt hogyan lehet feldolgozni, azt mondta sehogy. Aztán kérdeztem tőle, hogy mi lesz, nem fogja ismerni a gyermekem. Az volt a válasza, hogy ismerni fogja, hiszen az édesanyám bennem él, az ő értékei alapján fogom én is nevelni a gyerekem. Bízom benne, hogy így lesz.
Nagyon megrendítő ez a topic.
Nekem apukám halt meg 1,5 éve, nagyon beteg volt, de reménykedtünk, h kap pár évet......mi azzal vígasztalódtunk - ha lehet ilyet mondani - a halálával nagyon sok szenvedéstől menekült meg.
Soha életemben nem szedtem idegnyugatót de a temetés előtt bevettem 1 Xanaxot, mert nem akartam annyi ember előtt kiborulni.
Mint ahogy mások is írták, nem halt meg, az emléke itt van köztünk.
Az én anyukám 2002 elején halt meg balesetben. Nem tudtam elkoszonni,ez fáj a leginkább. Azóta furdal a lelkiismeretem, hogy talán nem tudta mennyire imádom ot.
Nem hordtam fekete ruhát, nem járok gyakran a sírjához, de minden egyes nap gondolok rá.
Ha szerencséd lesz - mint nekem - álmodni fogsz róla. Néha azt álmodom, visszajott. Sokáig távol volt, kórházba, meggyógyították a séruléseit. Mutatom neki a megváltozott dolgokat, a lányomat még nem is látta, mondom neki, nézze hogy hasonlít rá.
Volt hogy megkonnyebbultem álmomban, boldog voltam; amikor felébredtem gondolkodnom kellett mi is van igazából, olyan élethu álom volt.
Lányom nem ismerhette ot, apósomat sem. Képeket lát róluk, mi nem is beszélnénk errol, de kérdezgeti ki van a képen.
Igazat mondunk. Meghaltak. Papa beteg volt, mamát elutotte egy autó.
Egyszer azt mondta, fog egy nagy lufit, lehozza oket az égbol.
Timi kedves!
Mélyen megérintett, amit Tőled, ill. a topicban olvastam. Eddig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kevés szerettemtől kellett búcsúznom, és bár az életem felét már leéltem, most jön az a kor, amikor egyre több családtagtól, baráttól, 'útitárstól' kell majd elköszönnöm. Eddigi tapasztalataim alapján úgy látom, hogy leginkább azok tudják nehezen, vagy sehogy feldolgozni az elválást, akiknek ''adósságuk'' van a távozó iránt. Pl. nem tudtak elköszönni, vagy nem tudták megadni neki a végtisztességet, vagy 'méltatlan körülmények' (pl. kórház, sokágyas kórterem) között búcsúztak.
Neked megadatott, hogy édesanyád mellett lehettél, hogy foghattad a kezét, hogy a testvéred is ott volt az utolsó percekben!! Hidd el, ez gyógyír lesz idővel a szíved sebeire.
Sok hasznos tanácsot olvastam a gyermekeidre vonatkozóan arról, hogyan viselkedj. Néhányat szeretnék kiemelni: őszinteség!! beszélgetés, példaadás. Nem szabad semmilyen életkorban megtéveszteni a gyereket, kegyeletes okokból sem!! Idővel rájön az igazságra és elveszti a bizalmát. Beszélgess velük sokat és nyugodtan mutasd ki a fájdalmadat. Ez segít nekik is feldolgozni az őket ért vesztességet. Nem kell feltétlenül 'erősnek' lenned, legalábbis nem úgy, hogy eltitkolod a könnyeidet. A gyász megélése nem a gyengeség jele!
És még egy dolgot szeretnék írni. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat, érzéseidet. Tudod az ember csak akkor döbben rá, hogy mit veszített, amikor már elvesztette. Eszembe juttattad, hogy most, amíg él az édesanyám, ki kell mutatnom az iránta érzett szeretetemet, tiszteletemet. Hogy türelmesnek, kedvesnek most kell lennem, amíg még van rá lehetőségem. Sajnos néha előfordul, hogy türelmetlen vagyok. Majd, ha hazamegyek megölelem és beszélgetek vele, és megmondom neki , hogy mennyire szeretem.
Köszönöm Neked!
Ne állj meg sírva. . .
Ne állj meg sírva nyughelyem elött,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem elött!
Emlékezz rám, és a halál
nem vesz rajtam erőt!
----------------------------------------------------- ----------------------------------------
"Ne állj zokogva síromnál,
nem vagyok ott
nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, ami fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon,
én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső,
amikor felébreszt a reggeli zsivaj, ott vagyok minden hangban veled.
A csendesen köröző madár szavában, de én vagyok a csillag is,
mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott,
Nem haltam meg. "
-------------------------------------------------------- -------------------------------------
Emlékek. . . .
Akasszatok fel, ha ezzel bűnt követek el,
De én ragaszkodom az emlékeimhez.
Túl mélyek ezek, hogy egy legyintéssel
Elfújjam őket.
Túl erősek bennem a gyökerek.
Vajon miért nem tudok könnyelműen nevetni?
Ezer és ezer ember vidáman szedi a virágokat
A mezőn, oh miért vagyok telhetetlen,
Hogy nekem a gyökere is kell.
Miért nem hiszek csak a szememnek,
Miért nem látom csak a láthatót.
Miért feszegetem a dolgok mögöttit,
Miért akarom hinni a jót, mikor már rég valótlan.
Tudom, hogy nincs már, amit nézhetek,
Hisz a mezőt rég felszántották,
De én mégis keresem az elhullott magokat,
Keresem a régi álmaimat.
Már virág sem nyíllik, hiszen ködbe vész a táj,
A madarak is elrepültek, fagyos szél dorombol már.
De a magokat őrzi a rét, megvédi őket a puha
Hótakaró, s a hideg, fehér dunyhába elvegyülnek
A csírakezdemények, és én, mint hitevesztett kánya,
Keringek a fehér mező felett, keresve a magvakat,
Akarva vissza az álmaimat. Várva a tavaszt,
A hideg elmúltát, az újból zsendülő életet,
Az újabb emlékeket.
/Rablóhal verseiből/
"És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj. "
Őszinte részvétem!
Nekem édesapám halt meg tavaly szeptemberben két héttel a születésnapom előtt. Nagyon megviselt, mert eléggé apás voltam. De persze nem csak engem, hiszen anyukámmal még most is nagyon szerelmesek voltak egymásba, 27 év házasság után is. Sajnos tudtam, hogy rosszul van, de mivel nem éltem velük, elhitették velem, hogy ez csak egy kis múló betegség majd jobban lesz. Holott már tudták, hogy rákos, de apu mindvégig azt hitte, hogy majd felépül. Sajnos ne mígy lett ésa tünetek jelentkezése után egy hónappal meg is halt
. Nem nagyon tudtam feldolgozni a mai napig sem. Kb. 4 hónapja járok pszichoterápiára. Nekem ez segít valamennyire elfogadnom és megbékélnem vele, hogy elment és nem láthatom, nem ölelhetem soha többé, ne mmondhatom meg neki, hogy szeretem. A doki segített hipnózissal, hogy legalább a lelkemben el tudjak tőle búcsúzni és el tudjam engedni. Ez azért még nem teljesen sikerült, de jó úton haladok.
Szia Timi!
Fogadd őszinte részvétem. Remélem, tudtál aludni valamennyit az éjjel.
Édesanyám 15 éve ment el, augusztus 20.-án. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és nem tudom úgy nézni a tűzijátékot, hogy ne gondoljak arra, mennyire szerette, és ő látta is az alakzatokat, amiket másnap az újságokban megírtak: szent koronát, szent jobbot, keresztet, zászlót...
A nagymamám 20 évvel előbb kelt útra, mint édesanyám. A kedvenc unokája voltam, mert együtt laktunk, és a hatból a legkisebb. Egy ágyban aludtunk nagypapa halála után. Megígérte, ha elmegy, visszajön, és elmondja, mi van odaát. Egyik éjszaka értem jött, és elvitt egy villába, ahol rajtam kívül 4-5 nagyjából velemkorú gyerek bújócskát játszott. Beálltam közéjük. A helyiségre a mai napig tisztán emlékszem, kicsit kiöblösödő fala volt a kert felé, osztott táblás ablakokkal. Az ablakból napfényben fürdő, kora nyári, gondozott kertre láttunk. Sötétbarna, fényes, nehéz, nagy bőrgarnitúra: kanapé, fotelek. Sötétbarna koloniál könyvespolcok, íróasztal, dohányzóasztal és egy csavart oszlopon álló, nekünk vállmagasságig érő virágállvány, rajta egy gyönyörű, cserepes növénnyel. Egyikünk (talán én, erre nem emlékszem pontosan) meglökte az állványt, az eldőlt, a cserép összetört, a virágföld szétszóródott.
A gyerekekkel együtt búvóhelyet kerestem. A kanapé mögé kuporodtam. A magas, hófehérre festett dupla ajtó egyik szárnya kinyílt, egy kockás háziköntösbe öltözött, kedves arcú bácsi lépett be rajta. Körülnézett, megnézte a szétszóródott földet. Nem volt bosszúság az arcán.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy felébredtem a saját ágyamban. Azóta eltelt 35 év. Nagymamám nem jött többé.
Az öregek azt mondják, ha recsegnek, pattognak a bútorok, vagy egy tárgy ok nélkül leesik, hogy szellem jár a házban.
Édesanyám többször visszajött, jókedvű volt, nevetett, egészségesnek látszott. A látogatásait követő reggeleken kipihenten, jókedvűen, nyugodtan ébredtem, és emlékeztem arra, hogy együtt voltunk. Amikor úgy tűnik, nincs kiút, valahogy elsimulnak, megoldódnak a dolgok. Régóta nem találkoztunk, de a figyelmét érzem a mai napig.
Halálakor úgy érzetem, jeges űr vesz körül, a halál és köztem már nincs védőbástya. A kétségbeesésből a látogatásai és a lányom léte vezetett ki, és ez a két dolog segít azóta is.
Ha meg tudod szerezni, ajánlom Neked Richard Matheson: Csodás álmok jönnek című könyvét. Készült belőle film is, de a könyv nekem jobban tetszett. Igazolva látom benne a saját érzéseimet, tapasztalataimat.
Azt hiszem, soha nem lehet kiheverni egy szerető/szeretett szülő, nagyszülő, rokon, ismerős, barát... elvesztését.
Fogadd oszinte reszvetem
Ez az a helyzet amikor nem lehet semmi okosat mondani
Szia!
Őszinte részvétem!
Nekem az apukám halt meg idén lesz 6. éve. Akkor a fiam még csak 9, a lányom 6 éves volt. Igaz az apukám nagyon beteg volt és látták, hogyan épül le, lesz egyre soványabb, végül már a morfiumtól nem is volt magánál. Azt mondtam neki, hogy tudjátok, hogy a papa nagyon beteg volt és most már jobb neki, mert nem fáj semmije, meghalt, felment a mennybe. Készítettem róla egy nagy fényképtartóba kicsi képeket, amin mind Ő van, velem, anyukámmal, a gyerekekkel. Ha bármit elszeretnél mondani a papának, akkor csak oda kell menned a képhez, láthatod és elmondhatod neki. A szívünkben mindig velünk lesz!
Sok-sok idő kell amíg a lélek megnyugszik. Én sok éjszakát sírtam át és a mai napig könnybe lábad a szemem, ha róla beszélek, pedig nem volt az apu és köztem lelki kapcsolat.
Sok erőt kívánok!
Kedves Timi!
Őszinte részvétem! Tudom mit érzel! Én 9 éve ( akkor 27 évesen ) veszítettem el az anyukámat. Itt maradtam egy pici gyerekkel,fiatalon, egyedül. Rajta kívül senkim nem volt! Úgy éreztem, végem! Nagyon sokáig a ruhái illatát szagolgattam miközben sírtam. Képtelen voltam felfogni, hogy Ő már nincs! A helyén próbáltam aludni de nem nagyon tudtam. Mindennap kimentem a temetőbe és beszéltem hozzá. A mai napig itt a fényképe előttem és mindennap ránézek azóta is! De már nem fáj annyira. Elfogadtam a halálát, tovább kell élnünk az életünket, a lányom is felcseperedett, Ő tartotta bennem a lelket és neki köszönhetem, hogy átvészeltem a dolgot! Muszály erősnek lenned és a gyermekedet fel kell nevelned!!! Ő melletted lesz és erőt ad, hogy átvészeld ezt a nehéz időszakot! Légy erős!!! Egyideig nehéz lesz de majd lassanként könnyebb lesz!
Jézusom! Őszinte részvétem!
Tippem sincs, hogy lehet elviselni, én még nem tudom. De nagyon régóta rettegek attól a naptól.Valami ilyesmit érzek, amit írtál Te is, hogy valahogy én is meghalok vele egy kicsit(kicsit nagyon).Soxor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha én mennék előbb...akkor nem fájna...de ez piszok önző gondolat.
Arra sem tudok hiteles tanácsot adni, hogy a pici lányodnak hogyan mondd el, hiszen nincs még gyerekem....de ha lenne, és kicsi lenne, talán valami szép történetet mondanék neki, hová ment a mama, és miért nem jön vissza,és bíztatnám, hogy azért ő mondja el neki, amit akar, mert ha nem is válaszol, hallja őt.És én is elhinném.....