Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Meghalt az anyukám!!!
Létrehozva: 2006. május 25. 22:37
Az anyukám, ma este 19 órakor meghalt!! Ugyérzem én is meghaltam vele együtt!! Hogy lehet egy szülö vesteségét elviselni, kérlek segitsetek. Hogy értesem meg a kislányaimal, hogy nincs mama!! Könyörög a picilányom , hogy beszélni akar vele, és nem tudom,hogy kezdjek hozzá, hogy megértse, hogy már nem tud vele beszélni!!
Nagyon fáj!! Ti hogy éltétek meg egyik szülötök elvesztését!!
Szia!
Remélem nem haragszol,gyújtottam apukádért egy gyertyát
A nyáron volt egy nagy balestem... azt hittem meghalok és hirtelen senkire nem haragudtam, sőt hatalmas szeretetet éreztem... remélem Ő is így volt amielőtt meghalt és tényleg kicsit sem haragszik...
Folyton úgy hallom, hogy szólít
Hidd el, hogy látja és tudja, hogy megtettél mindent!!!! Szegény, ő biztos szenvedett attól is, hogy tudta, hogy el kell mennie és itthagy Téged, bármennyire is szeretnéd tartani...
Amiket pedig leírsz, mind a gyász része, őrlöd magad, mit kellett volna másképp csinálni, miért nem mentetek hamarabb orvoshoz, miért nem voltál vele többet.. de el kell ezt fogadni, szépen, lassan, időbe telik. A sorssal sajnos nem tudsz mit tenni, ha ez így volt megírva...nem tudod visszacsinálni...
És sajnos lesz egy első ebéd is nélküle, egy első vacsora, ami a legfájdalmasabb talán: egy első karácsony, egy első újév reggel.. és így tovább - ez már mindig egy betöltetlen űr marad, de nem tudsz vele mit tenni: gondolj arra, hogy fentről lát Téged, még akkor is, ha Te nem látod, de érezheted, hogy Veled van, szeret és támogat!!!
Mihamarabbi megnyugvást kívánok Neked! És ne felejtsd el a szép napokat sem, amit Vele töltöttél: gyerekkorodban vagy akár mostanában, gondolj rájuk sokat, azok mindig Veled maradnak!!!
Őszinte részvétem.
Ismerem az érzést. Az idő majd enyhít, de nem gyógyítja meg a lelket sohasem. Meg kell tanulni ezzel az érzéssel együtt élni, sajnos.
Írtam már, de megismétlem. Hidd el, Ő TUDTA, megtettél mindent érte, amit tudtál!
Ha dühös voltál, az csak a fiatalságod, és a tehetetlenséged miatt volt.
Az anyukád értette, tudta ezt! Megtettél mindent, tudom, s hidd el, tudta Ő is!
Van, amikor a "minden" sem segít, mert nem tudunk változtatni!
Nem akarná, hogy sírj, hogy szomorú legyél! Egy anya sohasem akarja!
Nem szenved már, s Benned tovább él!
Jaj bárcsak így lenne és látná, hogy tőlem az volt a maximum... én sem bírtam mindig nézni, ahogy eltorzult az arca a fájdalomtól és sírt és nem tudtam semmit tenni, pedig csillagot is hoztam volna... máskor meg dühös voltam rá, hogy miért nem ment időbben orvoshoz és úgy kell neki ha fáj - mert már annyira fájt nekem a tehetetlenség, hogy minden fűszállba belekötöttem.
Gondolom a kezelőorvosa már rosszul volt tőlem, mert kikerestem minden lehetséges gyógymódot - alternatívokat és már az orvoslásba is használtakat... de már semmit nem lehetett kipróbálni nála
Szia,
Próbálj erős lenni az első, Édesanyád nélkül töltött szentestén és karácsonyon. Az én Édesanyám 3 éve halt meg 92. éves korában ( én akkor 59 voltam). Halálát követő 3 karácsonyt nem is töltöttük itthon, férjemmel és a lányommal ( Anyukám egyetlen unokája) elmentünk, s az ünnepeket szállodában töltöttük. A mostani karácsonyt itthon töltjük, ami az első lesz Mama nélkül, de már most mondogatjuk egymással a lányommal, hogy nem fogunk sírni. A topicot mégis szinte zokogva olvasom.
Legyünk erősek, próbáljuk megérteni azt, hogy Szüleink vigyáznak ránk s Ők is ezt akarnák.
Üdvözöllek s legyünk erőssek.
Oszinten veled erzek.
Az en apukam egy honapja halt meg. Kanadaban elek es a mult heten voltam otthon, Mo-on, a temetesen.
Az alzheimer-kor keritette hatalmaba, es bezarta ot a sajat kis vilagaba. Nov. 10-en este elesett a korhazban es eltort 3 bordaja, amely megsertette a tudejet. Altatoztak, es fajdalomcsillapitoztak, lelegeztettek, es 13-an este csendesen elaludt orokre.
Azt gondoltam a temetes utan konnyebb lesz, hiszen az eszem tudja, hogy neki igy mar sokkal jobb, hiszen mar masfel eve korhazban volt, mert az anyukam mar nem tudta ellatni.
Most hogy visszajottem Kanadaba, meg rosszabb. Hatalmas ur maradt bennem, ugy erzem mint aki valamit elfelejtett otthon elintezni, pedig mindent lerendeztem, amit kellett.
Aggodom az anyukamert is, mert most olyan egyedul maradt, en meg itt vagyok, es nem tudok neki segiteni.
Azt mondjak el kell engednem az apukamat, es azt hiszem igazuk van. Akkor talan konnyebb lesz, de nekem ugy faj, hogy nem simogat meg tobbe, nem ad puszit, nem mondja "kislanyom".
Most itt sirok veled, nezem az apukam regi fotojat.
Itt van egy gyertyagyujtos oldal, ha gondolod, te is keszits egyet az anyukadnak.
O az en apukam:
http://www.gyertyagyujtas.hu/index.php/3615.k ivalasztott
Fogadd őszinte részvétem!
Nagyon nehéz most Neked, és ezek a kérdések még sokáig üldözni fognak: miért nem tettél meg többet, miért nem voltál vele többet: nem lehettél csak vele, el kellett menned néha barátnőzni, lazítani, magad miatt is biztosan szükséged volt rá, mert egyébként biztosan nem bírtad volna 4 hónapig.. Nagyon nehéz ezt, ápolni a beteg édesanyát és nézni, ahogy elhervad lassan.
És ha meg is szidtad: bocsáss meg magadnak, ő biztosan nem haragszik Rád miatta.
Gyújts gyertyát a szobájában: még a közelben van a lelke és Neked is jobb lesz úgy. Sírj, ha úgy érzed, sírd ki magadból a fájdalmat... soká fog tartani, de napról napra picit jobb lesz...
Nekem egy évig tartott elengedni az Anyukámat - 19 éves voltam, amikor meghalt (ő 40), mellrák, sokat szenvedett, többször visszajött neki, kemoterápia, stb.. Nekem is sokszor eszembe jut, hogy több időt tölthettem volna vele, többet ápolhattam volna - de én akkor nem tudtam többet, nem bírtam elviselni, ha rosszul volt, én is rosszul voltam tőle, elkapott a halálfélelem, és iszonyúan féltem attól, hogy szenved... furcsa ez, sokszor eszembe jut, hogy csinálhattam volna másképpen, de akkor ennyi ment, ennyire voltam képes...
Sok idő volt, amíg elengedtem, az emléke mindig velem van, és tudom, hogy vigyáz rám - nehéz helyzetben sokszor kérem, hogy segítsen, járjon nekem közbe az égieknél... és segít...
Másfél hónapja ment el a nagypapám (Anyukám apukája). 3 hónapig volt szinte magatehetetlen, ágyban fekvő beteg és most végigcsináltam vele, amit Anyunál nem tudtam. Igaz, nem 24 órában ápoltam, azt nem tudtam (kisbabát várok, dolgozom, stb), de minden nap mentem hozzá, gondoskodtam róla, beszélgettünk sokat, stb (és amikor én nem voltam ott, akkor ápolónő vigyázott rá és ápolta.) Végigvittem az úton, egyre hervadt ő is, csak a legvégén nem voltam ott (az ápolónő nem engedte, hogy odamenjek az utolsó órákban, azt mondta, hogy az nem kismamának való teher, de ő ott volt vele végig) - és aztán elment. Nyugodt a lelkem, mert ebben a három hónapban még közelebb kerültünk egymáshoz, mint addig voltunk (bár mindig is imádtuk egymást), talán így szép búcsúzni, de 14 évvel ezelőtt, Anyunál még nem voltam erre képes.... és nem is tudom, hogy most képes lennék-e.
De nem is ez a fontos: kívánok Neked mielőbbi megnyugvást és azt, hogy érezd magad is: Te mindent megtettél érte, ami Tőled telt - és ő is biztosan így látja ezt, ahogy visszanéz Rád fentről...
Sokat szenvedhetett szegény. Szenvedve élni nem jó!
Próbálj aludni, még kicsit szükséged lesz az erődre!
A fájdalom idővel majd tompul. S itt maradt Belőle valami, s az Te vagy! S majd egyszer az unokái.
Folytasd szépen!
Köszönöm.
Megpróbálok aludni.
Remélem vigyázza az álmom és megbocsát mindenért
Köszönök minden szót! Ha valakinek nem válaszoltam elnézést, de nem tudok figyelni
Sziasztok!
Nekem az apám halt meg februárban, krónukis szívbeteg volt. z öcsém október végén öngyilkos lett. majdnem biztos vagyok benne, h az apám után ment.
Van egy remek könyv, egy pszichiátriai kiadvány, Pillig János: Gyász.
a gyász fázisairól, fajtáiról. Jártam már pszichiáterné, ma voltam Hellinger családállításon, muszáj beszélni ezekről a dolgokról, különben rossz csatornán fog kijönni az energia. Az öcsém bentrekedt gyásza tuiti hozzájárult az öngyilkosságához.
Egyszerűen ne tudom elhinni azt, h csak az idő hozhat enyhülést.
Szóval ez egy remek könyv.
Sziasztok.
I.sz.