Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeret és elment
Létrehozva: 2003. január 11. 19:03
Csütörtökön elköltözött a másik felem. Másfél éve éltünk együtt. Egy csúnya házasság végén ismertem meg, elváltak, de az asszony ki akarja semmizni. Hozzám költözött, és ezernyi lelki sérülést kellett megoldanunk. Kiálltam mellette, imádtam, segítettem neki. Nagyon érzelmes típus, mindent a lelkére vesz. Most azt mondta, pánikérzése van, fél, de nem tudja mitől. Problémái vannak, magányra vágyik, de nem akar elveszíteni, szeret. Mégis elment. Állítólag gondolkozni akar, nem tudja mit akar. Most is pánikban van. Fél, hogy valami helyrehozhatatlant követett el. Állítja, hogy nagyon szeret. De levegő kell neki. Hiányzom neki. Telefonálgat. Időt kér. Én meg azt gondolom, hogy vége. Hiszen elment. Vele akartam leélni az életemet. Ő volt a másik felem. Nem vagyunk már irtó fiatalok, ő 37 lesz, én 27. Boldog voltam vele. Istentelenül hiányzik. Talán rá fog jönni, hogy mit tett és vissza akarja majd csinálni. Még utolsó este is úgy ölelet, úgy simogatott, mint minden este. Más nője nincs, ebbeől a szempontból nagyon konzervatív és nagyon megbízható. De elment. Mert őrlődik a volt felesége hadjárata miatt, amiatt, hogy a saját húga ki akarja túrni az örökségéből, amiatt, hogy jelenleg nincs saját tulajdona, amiatt, hogy még soha életében nem volt igazán független és önálló, hiszen iszonyú korán házasodott és onnan azonnal hozzám jött. Úgy érzem, hogy ezt nehéz lesz túlélni. Van arra esély, hogy valóban rájön, hogy a legjobb dolgot dobta el az életéből és megpróbálja helyrehozni a dolgokat? Hallott már valaki ilyen "sikersztoriról"? Ja, itthagyott egy pár dolgot, szerinte csak átpakolt máshova, és ez nem jelenti azt, hogy végünk. Csak egy kis időt akar. De hát együtt éltünk!!! És már nem. Vissza szeretném kapni őt, de nem akarom, hogy sajnálatból vagy hirtelen döntésből jöjjön vissza. Azt mondtam, legyen vége rendesen és van egy kis idő a meggondolásra, amíg még vissza lehet csinálni. Azt mondtam, ne hívjon, ne keressen. De hív. Én meg belehalok. Legszívesebben lerombolnám a lakást a földig, mert itt minden kettőnkről szól. Nem tudok így élni. Ebben a bizonytalanságban. De én sem akarom elveszíteni őt. Tehetetlen vagyok. Csak sírni tudok. Soha nem voltam még olyan boldog, mint az elmúlt másfél évben. Miért ment el? Visszajön? Túlélem?
Lehet, a srác is éppen így érzi, ahogyan nők apja? Nem?
Lehet, hogy kicsit nyersnek tűnik amit majd írok, de a barátnőm is hasonló helyzetben volt. 2 évig élt együtt a fiúvla, imádták egymást, percenként telefonálgattak egymásnak . . . szóval mindnki csak ámult, bámult, milyen hatalmas szerelem. . aztán egyik nap kiderült, hogy a fiú feleségül vesz egy másik lányt, aki gyereket vár tőle.
Barátnőm összeomlott. Hónapokig gondolkodott, mi is történhetett valójában , a fiúval is beszélgettek erről és kiderült, hogy a fiú nem őt, hanem magát a szerelem érzését szerette. . . . . . . . . . . . .
és ez egyszer csak elmúlt
Igazából azt nem akarom elhinni, hogy másfél éven keresztül olyan mély érzésű, szerető ember volt, és éreztem, hogy imádott. Most meg mintha nem is ő lenne. Nem tudom, melyik a hazugság, de bármelyik, az nagyon furcsa. Ennyire nem lehet kétféle egy ember.
De hát vannak dolgok, amiket nem lehet megérteni és éppen ezért nem is kell. Ilyen a matematika és volt párom.
Néha úgy érzem, meggyűlöltem. Hihetetlen dolgokat vagyok képes mondani róla.
Rendszerint a rossz emlékek jutnak eszembe. A jókat hárítom én is. Mégis rámjött a bőgés.
Azt hiszem, már csak a teste melege hiányzik. Azok a kedves, álmos átölelt éjszakák. A simogatása, a bújása hiányzik. Más nem. Nem akarom visszakapni a vitákat, a meg nem értést, az akaratosságát vagy épp a lustaságát, nem akarom a nyűglődését. Ő már nem az a férfi, akibe beleszerettem. Csak az esték hiányoznak. Mert akkor olyan volt mindig, mint régen.
Túl kell lépnem ezen.
Hogy miért nem mondta egyenesen a szemedbe, hogy vége? Mert azt várja, hogy Te tedd ezt meg. Vannak ilyen férfiak, akik azt gondolják, azzal okoznak kevesebb fájdalmat, ha kiprovokálják a szakítást. Beszéltem ilyen pasival már, tényleg azt gondolta, hogy ha a nő mondja ki, hogy vége, akkor nem okoz akkora fájdalmat. Én mondtam neki, hogy ez szerintem nem így van, de nem igazán hitte el. Azt mondta, hogy akkor áttevődik a felelősség/döntés súlya a hölgyre, és az sokkal jobb. Szóval, van ilyen; sajnos. Pedig egyszerűen meg lehetne mondani, hogy vége és kész. Én jobban becsülöm azt a pasit, aki nyiltan megmondja, hogy mi a baj a kapcsolatunkban (mert ugye problémamentes kapcsolat nincs, és egyik fél sem tökéletes), és ha végképp úgy érzi, hogy nincs tovább, akkor szakít. Nagyon fáj az is, ha szakítanak az emberrel, de legalább nincs ez a halogatás, bizonytalanság. Úgy gondolom, két felnőtt és komoly ember ennyit megérdemel egymástól.
Nemrég jelentkeztem be csak, végigfutottam az eddigieket nagyjából. Minden elismerésem a tiéd, hogy 9 nap alatt ennyit erősödtél!! Nehéz napok lehettek, meg biztos még lesznek is, de szerintem nagyon jó úton vagy. Ha igazán felnőttként szeretett volna, nem így viselkedik. Mint egy bepánikolt gyerek, olyannak tűnik. Társnak, vagy gyereknek "szegődött" melléd? Ha egyszer megtette, - én tutira meg vagyok győződve, meg ez a tapasztalatom is, -megteszi másszor is, ha van rá lehetősége.
Szóval: gratu!!!