Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Én most a látszat szerint már jóban vagyok anyámmal. De úgy vagyok vele, kicsit erős túlzással , mint
a viccben a pasi:egy, kettő, és 5-nél dobom. . . .
Az utolsó 3 dobása már felnőttkoromhoz kapcsolódik, ezért ezeket már számolom. Tiszta lapot kapott a gyerekkorom után tőlem, kb úgy 23-25 éves korom táján, mikor elhatároztam, hogy ha ennyire igyekszik, ám legyünk jóban.
Ami nem csekélység, ezért nem várnék ilyeneket tőle.
A legenyhébb az volt, hogy van egy rokon, értelmes kulturált nő, sose bántotta anyámat, akit anyám nem szeret.
És hónapokig zsarolt anyám, hogy hogyha őt is meghívom az esküvőmre, akkor ő nem jön el. Értitek. . . . . ott vagyok, szerelmesen, boldogan, lázas készülődés, egy csomó stressz, aggodalmak, kételyek és anyám nem támogat, hanem belerondít az egész izgalomba. . . . .
A másik nemrég volt:a tesóm ment volna fidesz gyűlésre, és anyám közölte, hogy a tesómat majd ott le fogják puffantani, mert 56-ban is mi volt és ha el mer menni, akkor ő öngyilkos lesz.
A harmadikat le se írom, mert annyira szégyenteljes.
Szóval ez már az az anyám, akit tolerálni tudok. . . képzelhetitek, milyen volt a gyerekkorom. . . . .
Iszonyatos nagy rábeszélés kellett részemről magamfele, hogy azt mondjam, oké, szóbaállok vele.
És ez a legtöbb, amit ki tud hozni magából????
Hisztériás rohamok, zsarolások?
Nem ítélek el senkit és nagyon sajnálom azokat a gyerekeket akinek terrorban kell élniük és ezt saját szüleiktől kell elszenvedniük. A viselkedésükre nem adhat semmi sem felmentést és nem is mondom, hogy el lehet felejteni a sérelmeket.
Én a testvéremmel kerültem régebben nagy haragba, pedig előtte jó volt a kapcsolatunk, de a felesége. . . . Na mindegy.
Csúnya dolgok voltak, hosszú lenne leírni, a lényeg az hogy pont terhes voltam ekkor.
Azóta nem beszéltük meg a problémákat, még mindig van bennem tüske, de kibékültünk, sőt sokat összehordjuk a gyerekeket és ők nagyon szeretik egymást.
Ez csak rajtam múlt, hogy a sérelmeket "elfeljtettem", még mindig lehetnénk haragban, de sosem bocsátottam volna meg magamnak ha a gyerekemet megfosztom ettől az örömtől, amit az jelent neki ha találkozik az unokatestvéreivel, tényleg olyan mintha testvérek lennének. Őszintén szeretik egymást.
Hallanátok amikor telefonon hívják egymást (3 évesek).
Ha egy kicsit hiszel valami többe, mint amit a szemeddel látsz, akkor talán el tudod képzelni, hogy egy gyerek nem születik véletlenül.
Én hiszek abban, hogy nem véletlenül születünk csak úgy valahová, hanem mi választjuk szüleinket.
Az ne kérdezd, hogy miért éppen olyan szülőt választott valaki, amilyet. Ezt neki kell tudni.
Én tudom, hogy mindig visszajönnek a problémáim anyummal, pedig aránylag jó a kapcsolatunk, de mindig ezt a feladatot kell újra és újra megoldanom.
"Megbocsátani a szülőknek az egyik legnehezebb dolog, hiszen ők adtak életet neked - hogyan bocsáthatnál meg nekik?
Hacsak nem kezded el szeretni önmagadat, hacsak nem jutsz el egy olyan állapotba, melyben borzongató örömmel tölt el saját lényed - hogyan mondhatnál köszönetet saját szüleidnek? Ez lehetetlen. Dühös leszel - ők adtak életet neked anélkül, hogy előbb megkérdeztek volna. Ők teremtették ezt a szörnyű embert. Miért neked kell szenvedned amiatt, hogy ők úgy döntöttek, világra hoznak egy gyermeket? Te nem egyeztél bele. Miért cibáltak világra? Innen a harag.
Ha eljutsz egy pontra, ahol szeretni tudod magadat, ahol valódi eksztázist érzel létezésed miatt, ahol hálád nem ismer határokat, akkor hirtelen hatalmas szeretet ébred benned a szüleid iránt. Ők voltak az ajtó, amelyen keresztül beléptél a létezésbe. Nélkülük ez az eksztázis nem lett volna lehetséges - ők tették lehetővé.
Ha képes vagy ünnepelni a lényedet, akkor hirtelen képessé válsz hálát érezni a szüleid iránt, hálát a részvétükért, a szeretetükért. És nem csupán hálát tudsz érezni irántuk, de meg is bocsátasz nekik. "
Szia!
A saját életutamat, tapasztalataimat tekintve NEM volt rossz és elhamarkodott tanács. De ez az én véleményem, tiszteletben tartom, hogy te máshogy látod.
Ami ellen küzdök, arról tudom, mit okoz. És ez a gyógyszeres kezelés mentális problémákra. Lassan 9 éve foglalkozom a témával, lehet, h. a pár sor véleményezés szerinted kevés, rossz és elhamarkodott, én akkor és ott mégis ezt szerettem volna leírni.
Az én anyámnak pedig egy hónapig eszébe se jut, hogy fölhívjon. Végletek!
Nehéz megtalálni a középutat.
A túlzott féltés épp olyan rossz, mint az ellenkezője, amikor béklyóban érzi magát az ember.
A múltkor azt álmodtam, hogy elvesztettem a tömegben a lányom. A legrosszabb az volt az álmomban, hogy nem attól féltem, hogy most előkerül-e (persze ettől is), de attól jobban, hogy anyukám mit fog ehhez szólni, biztos agyonver.
Engem a szüleim agyonkényeztettek, féltettek nagyon.
Talán azért esett rosszul, amikor anyukám néha előhozta, hogy én mindig akkor lettem beteg, lázas vagy történt velem valami, amikor ő el szeretett volna menni valahová, hogy ő mindig csak a családjának élt és soha semmilyen szórakozása nem volt.
Szóval nem számítottam tőle erre, mivel soha nem bántott engem, ő tényleg egy tündéri anya, odaadó.
De nem tetszett neki amikor azt mondtam, hogy ezt ő választotta.
Bármikor szívesen vigyázott volna rám a nagyanyám, hiszen nagyon rendes ő is, de ő ezt választotta , nem értem miért hárít rám ilyet, a tesómat nem szólta le ezért. Most is lelkiismeret furdalása van még akkor is, ha csak egy kozmetikushoz megy el. De néha meg panaszkodik, hogy ő csak a családjának él és hogy nem becsüljük őt meg.
Szóval nekem inkább az a problémám, hogy nagyon közel lakunk egymáshoz, mindennap talákozunk, szertnék már önálló lenni, de van hogy megfőz mire hazamegyek, vagy szól, hogy vigyem le a szemetet.
Szóval ez is terhes lehet, ha az ember a saját lakásában megkapja a "listát" , hogy mit kellene másképp csinálni.
A gyereknevelésbe is beleszól, ha valahová elmennék szívesen akkor úgy látom, mintha nem tartana jó anyának, hogy csak úgy otthagyom a gyereket, pedig szeret vele lenni.
Tudom hogy ez bagatell a ti problémáitokhoz képest, de ez sem könnyű, mindig megfelelni valakinek és közben a saját igazi lényemet elnyomni, de közben sokat segít és nem érti hogy nekem mi nem jó.
Amikor elmentünk nyaralni másnap utánnunk jöttek.
Szeretem őket, de néha kicsit sok, hogy a szüleimnek kell még mindig megfelelnem és nem élhetem a saját életem.
Csoda hogy a férjem még nem lázadt fel, elég jól viseli, de nem tudom meddig, már azért vannak jelek, hogy neki is terhes ez a túl szoros kapcsolat.
sosem tudam vele megbeszélni semmit sem, sőt. . . . de mindegy ezt most hagyjuk, mert nem én vagyok a lényeg.
nem is tudom, mit írjak magamról. elküldöm priviben a jelszavamat!
puszi mindenkinek!
Most megölelnélek!
:-)
nagyon. . . . .
Hát lehet hogy nehezen. . . .
Így lehet szeretni, hisz egyszer tet "rosszat" veled, mikor otthagyot 2 évesen, viszont nem keserítette folyamatosan az életedet, és a napjaidat, és nem tett tönkre lelkileg minden nap más és más dologgal. . . . .