Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Sok mindenkinek rendesen kijutott a bajból, látom. . . és minden elismerésem azoké, akik fel tudtak állni és sokkal többet elérni a szüleiknél, mindenféle értelemben, erkölcsileg, anyagilag, emberileg. . .
Én mindig is nyeltem a problémáimat, mert az én apám is mindenkinél mindig okosabb volt és a leugatás állandó napi program volt. Valahogy az okozot neki örömet, ha addig szekálhatott ő is míg el nem sírtuk magunkat gyerekként. . . védtelenek voltunk. Nem fizikai erőszak volt, hanem lelki.
Többek történeteiben leírt anyák jellemzőivel nagyon sok hasonlóságot látok anyámmal kapcsolatban. Én is egész életemben azt a mintát láttam, hogy ő aztán tényleg utálja az anyját. Ezt a mintát viszem én is akkor valószínüleg, de tovább adni nem szeretném. Minden erőmmel azon vagyok, hogy másként csináljam. Ezért is jó beszélgetni vagy olvasni Titeket is, mert úgy látom mindenki szeretne szabadulni ezektől a rossz hatásoktól, hogy a jövőben mi ne legyünk ilyenek mint anyáink, apáink voltak velünk.
De azt továbbra sem értem, hogy egy anyának miért a gyerekei szeme láttára kell öngyilkosnak lenni, látványosan, mintha csak színházi jelenet lenne, miért nem csak magában, vagy csak az apa előtt, egy gyerek mit tehet arról, hogy az anyja meg akar halni, és hogy várhatja el utána, mikor 3 nap múlva rózsaszínben látja a világot hirtelen, hogy zsipsz zsupsz felejtsd el kislányom. . . Pár évvel később kb úgy 5-6-7 már nem emlékszem pontosan szintén egy családi ordibálásnál előjött, ogy akkor hogy viselkedett azon a délután, miket kiabált ránk. . . pontosabban én voltam az aki ezt a fejéhez vágtam, azt kaptam vissza, hogy "neked soha nem volt rossz napod? te mindig mindent jol csináltál? " szoval én ezt láttam, ha szarul vagy, játszd el, hogy megölöd magad és csikarj ki igy szeretetet vagy törődést. . . egyszer kipróbáltam ezt a jó kis mintát már jópár éve, de nem meghalni akartam, csak hogy figyeljenek rám oda, mert bajban voltam - egy kicsit a veséim bánták, de nem lett semmi baj. De azt már tudom, hogy ez nem old meg semmit, sőt az ember többet veszíthet, mert utána szégyelltem magam! De anyám büszke volt rá, hogy majdnem megcsinálta. Brrr.
Ekkor még nem voltak gyerekeim, és azt tudom, hogy nem azért szültem, hogy nekik mártírkodjak, hanem hogy szeressem őket.
Kicsit hosszúra nyúlt, de szinte maguktól jöttek a mondatok. . .
Csak hálát adhatok az égnek, hogy nekem szeretö, önzetlen anyát adott az ég, ö valamikor elvesztette édesanyját, apját is késöbb, és állami gondozott lett. Ezerszeresen próbálta megadni nekünk azt a szeretetet, ami neki nem jutott. Nálunk inkább apámmal volt gond, az alkohol hatására elég rossz életvitelt éltünk, terrorizálta a családot, de ha néha józan volt, tündéri ember volt. Így elég kettös érzések voltak bennem iránta, sokszor gyülöltem, máskor szerettem.
Amikor meghalt, megbocsátottam neki mindenért, rájöttem, egy beteg ember volt, egy szenvedélybeteg. Ebben az évben vissza is vettem a nevét, a lánykori vezetéknevemet, ilyen formára alakítottam át az asszonynevemet, mert amikor férjhez mentem, dacból, elutasításból minden iránt, ami a régi életem, egy az egyben felvettem a férjem nevét. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, én apám is vagyok, nem tagadhatom meg azonosságomat vele, feldolgoztam sérelmeimet és a megbocsátással megszünt bennem az elutasítás is iránta.
Te próbáltál már teljesen őszintén beszélgetni ilyenekről vele?
Ne pszichiáterhez menj, hamár külső segítséget kérsz, inkább kineziológushoz.
Gyógyszert ne fogadj el senkitől!!! :(
bocs a hibaert
Apam megmondta: Csak azert ertem ezt el, mert ö felkeszitett az eletre!
Nem leanyregeny a tied sem.
Es jo, hogy megtanultal mar elni az elmekekkel.
En ugyanis ezt a kifejezest hasznalom. Nem lehet "elfelejteni", hanem meg lehet tanulni együtt elni velük.
üdv
Érdekes, hogy elmondások alapján tudom, hogy nagymamámnak is ilyen gondjai voltak a dédivel, de ő is mindent ráhagyott gyermeki tiszteletből.
Én nem akarom ezt a családi trendet folytatni. Nem hagyom rá anyura csak azért mert az anyám, és mert már öregszik (nem is igazán öreg, bár szereti magát annak mondani).
Próbálok inkább a barátaimra koncentrálni, mint a családomra, ők legalább azért szeretnek, ami vagyok, és nem rokoni kötelességből, csak a testvéreimet nem tudtam soha figyelmen kívül hagyni. Ők végülis a sorstársaim, nem hagyhatom őket magukra (egyikük szerencsére már felnőtt).
Akkor te hamar felnőttél. Te gondolom azért tudod szeretni őket, mert téged személy szerint nem sok sérülés ért, inkább csak az bántott, ami kettejükkel, főleg anyukáddal történt és nem volt szilárd támaszod egyikőjük sem. Vagy nem?
Nekem az apam ilyen lehetetlen. Ahol tudott, megalazott. Utalta hogy vagyok. Es ezt sokszor el is mondta. En voltam a "nem sikerült" gyereke. Ott rontottam el hogy "csak lany" lettem. (Az öcsemnek hal `Isten könnyü dolga van ezert. ) Allitolag akart, de "megbanta" hogy lettem, mert "nem ilyennek kepzelt egy gyereket".
Igy visszagondolva sulyos ekcemas voltam, zarkozott, en voltam a celpont a bölcsödeben/ovodaban/iskolaban.
Becsületere legyen mondva, hogy masok elött sem szineszkedett, nem jatszott jo apat, büszken vallotta, hogy nem sikerültem, nem szeret es nalam nagyobb kudarca nem volt es ne is legyen eleteben. . .
Amint tudtam elkerültem otthonrol, kollegiumba mentem, közepsuliban mar zsebpenzt kerestem es amiota lerettsegiztem egy fillert nem kaptam (mert nem kertem). Elmentem külföldre, jo messzire, szuper diplomam van, beszelek ket nyelvet, megszünt az ekcemam (mindig elöjön ha hazamegyek latogatoba), szeretnek az emberek, egy jo szocialis halot epitettem ki magam köre, ha minden jol megy nyaron ferjhez megyek.
Most mar en vagyok a favorit, irto gusztustalannak tartom. "Nemetorszagban tanittattam a lanyomat", hozzateszem semmi köze nem volt hozza, söt, ahol tudott belemrugott, hogy hogy kepzelem, en azt hogyan tudnam elvegezni (vegig kitünö voltam). "nyelvvizsgat szereztem a lanyomnak", "segitem a lanyomat ahol csak tudom" (na, ehhez hozza kell tennem, nekem tenyleg segitett hogy egy kicsit visszafogta magat, de egyebkent nem tudom hogy hogyan is erthette?
Karacsonykor otthon voltam, tizen voltunk az asztalnal, amikor ö felhozta temanak, hogy milyen kar, hogy mar nem lehet engem ugy idegesiteni mint regen mert mar nem veszem fel. . . .
Erre mondtam hogy nem idegesitett, hanem megbantott, belemtaposott es vesztesnek nevelt. . .
Olyan ordibalasba kezdett, amilyenbe regen mindig. . . Hogy ö csak "az eletre akart felkesziteni", "inkabb töle tanuljam az eletet mint idegentöl". . .
Minel inkabb latta, hogy nyugodt maradok, annal inkabb idegesebb lett. . .
Mindehhez hozzatartozik hogy öt leszamitva egy eleg normalis csaladom van, kellemes emberekkel teli, anyam megsem probalt megvedeni egyetlen szoval sem.
En jol vagyok, de minel jobban vagyok en, annal rosszabbul van apam. Ugy latszik, neki kell vki, akin levezetheti a feszültseget. Minel kevesebbet bant engem, annal többet anyamat. Nagyon sajnalom. De nem erzem az eröt magamban hogy "megvedjem", hiszen eleget bantott mar apam. Megegy idöszakot nem birnek ki ep esszel. Anyam döntese volt. Nehez, de el kell fogadni.
Bocs hogy ennyit irtam, hu, de jol esett kiirni magambol. Csak anonimen merek erröl beszelni. . .
A történetem röviden: egy szinlelt ideális családban nőttemfel 16 éves koromig. Ekkor szüleim elváltak. Anyám hozzott egy döntést kétségbeesésében, ugy gondolt, hogy ha ő már nem lesz, akkor apám jobban el tud minket látni, hisz neki az egészsége sem tökéletes. Vagyis az öngyilkosságot választotta. 16 évesen én találtam rá, a barátnője hivott, hogy valami gond van, furcsa volt telefonban. Később kiderült apámat is hivta, neki fel sem tűnt. Sőt apu arra sem volt képes hogy velünk legyen addig, amig anyu korházban van.
Vagyis 16 évesen megtanultam, hogy a szülö nem feltétlen támasz, sőt. Én álltam anyu mellett mig rendbehozta magát, én voltam az erősebb, de majdnem beleroppantam én is.
Ezen kivül anyám tulzottan önfeláldozó a gyermekeiért, még akkor is ha már nincs rá szükség, ő a mártir sorsát vállalta és szerinte ugy jó, és nem lehet lebeszélni róla. Mindig panaszkodik mindenre, de nem lép, néha már elviselhetetlen.
Apám meg igazából képtelen kimutatni érzelmeit.
Szóval megáldott a sors, de nem adtam fel. Megértettem és elfogadom őket. Jó alapokat kaptam, és azt is megmutatták, hogy miképp nem szabad élni. Nem tudom őket nem szeretni, pedig látom a hibáikat, és probálok segiteni, de nem megy ha ők nem akarják.