Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
"Minden társas viszony modellhelyzete az anyával való kapcsolat, hiszen ez volt a legelső és legfontosabb a gyermek életében.
Ha ez zavartalan és harmonikus volt, akkor jobban működnek a felnőttkori partnerkapcsolatok is. "
Ezt az idézetet egy ideje a pénztárcámban hordom, mert fel szeretném olvasni édesanyámnak. Engem egy nagyszerű anyával áldott meg a sors, aki mindig kiállt mellettünk, még a legnagyobb nélkülözés közepette is. Hálás vagyok neki ezért örökre!
De tudtátok-e azt, hogy mi saját magunk választjuk ki a szüleinket? Van, hogy már két évvel a fogantatás előtt. :-)
Hogy miért? Hogy tanuljunk tőlük, az életutukból.
Sajnálom a topikindítót, mélyen át tudom érezni a helyzetét.
Mégis, csak azt tudom tanácsként mondani, meg kell próbálnod megbocsátani neki!
Mint ahogy itt már korábban írtátok, megbocsátani a szülőknek az egyik legnehezebb dolog.
Kineziológus segítségét ajánlom én is. Légy hozzá bizalommal! :-)
Kérdezném, hogy a Mérgezö szülök cimü könyvet Susan Forward irta??
Nagyon sokszor kiborultam a viselkedésük miatt, sikerült legyőzni bennem az érzéseket, nem teljesen, de annyira igen, hogy normális életet tudjak élni. Ez az én életem és a férjemé, és a gyerekeimé, nem a szüleimé. Ha ők tönkretették a sajátjukat, megpróbálták az enyémet is, de ahhoz se nekik, se nekem nincs jogom, hogy ezt tegyem a gyerekeimmel. Tudom, ezek megint jól hangzanak, de nekem sikerült. Kívánom, hogy mindenkinek sikerüljön átlépni a problémákon, amik ezzel nem szünnek meg, de átlátszóvá válhatnak!
Vagyis nem, még nem olvastam el.
A pszichoterapeuta nem feltétlen pszichiáter, lehet pszichológus is (mint az enyém).
Kineziológusnál jártál, oké. De. . . pszichoterapeutához jártál már??
(Én nem mondom, h jobb, mint a kineziológus, mert abban nincs tapasztalatom. . . )
Az is jobb , ha azt mondja most sem szeretlek és akkor tudja kivel áll szenben.
Mi úgy olvastuk, mint egy bibliát, és megtanulta a párom értékelni önmagát.
A módosításom: az olvassa el, akinek nincs még szüksége orvosi segítségre, de szeretné helyre tenni magában a dolgokat.
Azt mégsem mondhatta nekik , hogy mindennek Ti vagytok az okai hiszen ő szülte meg őket , ezért választotta a legjellemtelenebb megoldást.
Az öngyilkossági kisérlet és a sok bántás mind mind egy segélykiáltás lehetett amit nem vett észre gondolom a férj csak a gyerekek , mert ők érzékenyebbek.
Elgondolkodtató. . . A mi kapcsolatunk anyámmal felszínes, a felszínen minden rendben van most, csak az én fájdalmam óriási amitől szabadulnék. . . álmomban sokszor veszekszem vele és kérdezem miért nem szerettél, miért, pedig mondjuk egésznap nem is gondoltam rá haraggal, de éjszaka előjön, és ordítom, hogy miért bántott minket. . . aztán kell vagy egy óra mig lenyugszom és újra tudok aludni.
Szeretném más dimenzióba helyezni a kapcsolatot a gyerekeimmel, ezért nagyon odafigyelek majd arra amit írtál és ezért is szeretnék segítséget ahhoz, hogy ezt feldolgozzam. Nehéz nagyon.