Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Haragudj ha még kell, én is sokáig haragudtam, bár a tiédhez képest, nekem töredéke se jutott szerencsére.
Egy idő után úgyis el fog múlni és meg fogod látni az anyádat távolabbról. Lehet, hogy egy egyszerű, primitív nőt fogsz látni, gyatra értékrenddel, (ezt csak az alapján írom, amít olvastam róla) és rájössz majd, hogy nem volt honnan hoznia. Lehet, hogy szellemileg-lelkileg se volt fogékony, hogy később építsen be értékeket az életébe. Ki tudja, hol, mikor és mitől fásult el? Majd eljön ez is, hogy így nézed és majd sajnálni fogod.
Vannak pillanatok, amikor én is megdöbbenek a saját anyámon, hogy mikkel gyötri a lelkét, mennyi bizonytalanság van benne, amit mind kivetít rám, de már nem hat. Már azonnal észreveszem a hatást és söpröm le magamról.
Végül is ez a lényeg, hogy a sok sérelmet az ember feldolgozza, eltegye valahová, hogy azok ne tudjanak tovább munkálkodni a felszín alatt, az új sérelmek ellen pedig képes legyen az ember felvértezni magát, de ne gyűlölettel, hanem megismeréssel és megértéssel. Nekem ez vált be.
Tejó Ég,jövünk szörnyűbbnél szörnyűbb történetekkel :-( Már közhelynek hangzik, de tényleg kész művészet élni a mai világban..
Azért én azt mondom,hogy addig,amíg ezeket a dolgokat 1. felismerjük 2. többé-kevésbé átlátjuk és am ifontos: 3. igényt tartunk a változtatásra,a dolgok jobbá tételére; már jobb a helyzet.
Erősek vagytok,ügyesek és bátrak!
Én már szinte abba születtem bele, hogy az apám elhagyott minket. Volt nevelőapám is, de én ragaszkodtam hozzá, mert ő az igazi szülőm. Amióta az eszemet tudom, anyám és nagyanyám megpróbált ellene fordítani, mert elhagyott minket, mert alkoholista, mert nem törődik velünk.... Ebben rengeteg igazság volt, de én nem voltam hajlandó tudomásul venni, pedig sokszor egyik nőjétől a másikig vándoroltam, ha látni akartam őt, mikor kivel élt. Mindig mások gyerekeit nevelte, ahelyett, hogy velünk törődött volna. Egész életemben 1 ajándékra emlékszem, azt is az éppen aktuális nője vette, akit egyébként nagyon szerettem. Dióhéjban ez volt az apám. Én mégis ragaszkodtam hozzá, soha nem sikerült ellene fordítaniuk, pedig a színtiszta igazat mondták! Nem tudom, miért hittem benne annyira, de kifizetődött ez a hit, mert azóta nagyon szeretjük egymást és törődünk a másikkal. A sors iróniája, hogy apám tüdőrákos lett, de most mégjobban tisztelem és becsülöm, mert nem erőlteti rá a betegségét, a félelmeit a családjára. Ez akkora lelkierőt ad nekem és nyugalmat,mert tudom, ha eljön az idő, tiszteletreméltóan fog elmenni. Anyám ezzel szemben, aki mindig mellettem volt, egy cseppet sem érdekel. Amit az anyám sérüléseiről mondtál, abban igazad van, hiszen kinek esik jól, ha az élete párja, akivel 15 éve él együtt, alkoholista és kinézte magának az asszony lányát, mert annak nagyobb volt a melle, mint neki. Amikor a nevelőapám részegen megjelent és azt mondta, hogy ő anyámat szereti, de azért velem is szívesen lefeküdne, az volt az egyetlen szerencsém, hogy tudtam, ha nemet mondok békén hagy. Pár évvel később, amikor egy veszekedés alkalmával anyám orra alá dörzsöltem, kiderült, hogy tudott róla!!! Az meglepetésként érte, hogy a nevelőapám meginvitált az ágyába, de arról tudott, hogy szívesen megfogdosna,. mert nekem nagyobb a mellem. Ezek után már épp hogy csak a lámpát nem tartotta egy kiskorú megrontásához! Biztosan rosszul esett neki, de ha nekem szar az életem, akkor változtatok rajta! Sokszor azon csodálkozom, hogy ennyi év megaláztatás és önbizalomhiány után viszonylag normális felnőtt lett belőlem. Én is felfedezem magamban anyám rossz tulajdonságait abban, ahogy a gyerekemmel bánok, de én rájövök, és megpróbálok változtatni rajta. Nem söpröm a gondokat a szőnyeg alá!
Igazad van abban, hogy csak akkor nyugszom meg, ha megtalálom a lelki békémet, de lehet, hogy én még egy kicsit haragudni akarok rá.
Szia !ez számomra is nagyon furcsa ,ha valaki akinek lehetne miért nem akar gyereket?Az én barátnőm is folyton ezt mondogatta,míg 1 éve megismerkedet a nagy Ő -l és mára gyögyörű kisfia született.Az viszont nagyon irígylésreméltó ,hogy anyukáddal jól megvagy.Bárcsak én is elmondhatnám...................
Én mégis azt mondom, hogy a magd belső békéje érdekében valahogy fel kell oldanod magdban ezt az érzést. Ha az anyáddal nem ismered a megbocsátást, sehol másutt nem fogd ismerni és az neked rossz. Az is neked rossz, ha nem tudsz valakit a hibáival együtt is szeretni.
Én is tudom, utána már nem úgy szereti az ember, nem úgy ahogy gyerekként szerette, de mégis nyugodtabb így, mint azzal az elszorulós érzéssel élni.
Ezt nem lehet egyik napról a másikra feldolgozni, nekem 9 évembe telt, én is azzal kezdtem, hogy fortyogtam, gyűlöltem, tán még a halálát is kívántam, hogy ne kelljen többé éreznem azt amit éreztem iránta. Tele voltam szemrehányással, és vádakkal.
De ez arra volt jó, hogy tisztázódtak a magam gyenge pontjai. Ha az ember hisz abban, hogy a szüleit maga választja meg, akkor lehet, hogy a sok sérülést nem is ő okozta, csak segített felszínre hozni azokat a lelki problémákat, amiken dolgoznom kell.
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy amit benne annyira nem bírtam elviselni, azok a tulajdonságok mind ott voltak bennem is.
Szóval két irányba kellett néznem, őt is és magamat is. MOndok egy példát: Gyűlöltem őt azért, hogy szembe fordított az apámmal, mindig azt mondogatta, hogy csak miattam maradt az apámmal, feládozta az életét stb. Szabályosan lelkifurdalásom volt, ha szóba álltam az apámmal. Úgy éreztem szolidárisnak kell lennem az anyámmal. Aztán rájöttem, hogy nem kell. Ez az egész az én döntésem volt, a gyávaságom, nem mertem szembeszegülni, nem mertem kimondani, hogy az az ő problémájuk, miért kell nekem segíteni haragudni? Érted? Itt jött ki ebből az én megoldandó fealadatom. És még ezer helyen, ezer megoldandó dolog.
Nagyon nehéz ezt leírni, de el kéne jutnod és mindenkinek, akinek ilyen problámája van, hogy kicsit távolról nézd a szülődet, mert akkor tisztán meglátod azokat a problémáit, gyengeségeit, amik miatt a sérelmeidet okozta. És akkor már olyan érthető, és akkor már nem lehet haragudni rá. Akkor már inkább sajnálod, és idővel átérzed a bajait, talán azért mert közben a magadét is átérezted.
Mindenképpen próbálj meg dolgozni ezen, a saját érdekedben, hogy megszabadulj a rossz érzéseidtől, mert azok téged őrölnek.
És valahogy meg kell tanulni a megbocsátást is, és ezt a másik fajta szeretetet, mert a gyerekeidnek ezeket az érzéseket csak akkor tudod továbbadni, ha te magad is átérzed.
Szia!
Én megpróbáltam szeretetet adni neki, amikor nekem magamnak is szükségem volt rá.
Anyám rokkantnyugdíjas, úgyhogy a munkahelyi probléma nála kiesik. Amikor szakközepes voltam, egyszer eszembe jutott, hogyha ő sohasem puszilgat minket, majd én megpuszilom minden reggel suliba menet. Egy-két hétig kitartóan jártam is hozzá minden reggel, de amikor azzal zavart el, hogy hagyjam már őt aludni, ne keltsem fel "hajnali" 3/4 8-kor, tudomásul vettem, hogy még ennyire sem érdeklem! Utána jött a dumával, hogy ő nem szeret puszilkodni, másoktól sem veszi szívesen. Csak az a baj, hogy azóta én is anya lettem, és nincs a világon annál jobb dolog, ha a gyereked átölel és megpuszil! Sajnos én sem vagyok tökéletes, talán még csak jó anya sem, de amikor észreveszem magamon, hogy rosszul csinálom, vagy igazságtalan voltam, bocsánatot kérek a lányomtól. Bármennyit bántottam is rövidke élete során, nagyon ragaszkodik hozzám, és szeret.
Az a baj, ha nem mondjuk meg nekik, hol hibáztak, mindig el fogják követni ugyanazokat a rossz dolgokat, az ember lelkében pedig egyre nő a gyűlölet, az utálat. Igenis meg kell mondani nekik, hol rontják el, mert ők is csak emberek és másképp nem fognak rájönni, min kellene változtatni, csak amikolr már megtörtént a baj. A családnak az a lényege, hogy mindent meg tudjunk egymással beszélni.
Én már odáig jutottam, hogy nem érdekel az anyám. Ha mégis beszélek róla, nem tudok uralkodni magamon, süt belőlem a megbántottság, az utálat, hogy nem törődött velünk. Hiába volt ott a nagyi, hogy pótoljon minden törődést, minden szeretetet, de ő nem az igazi. A gyerek nem hülye, tudja, kinek mi a dolga, és ez mind az anyám dolga lett volna. Lebénult amikor születtem, de ez nem magyarázat arra, hogy akkor miért nem törődött a bátyámmal sem, pedig őt jobban szerette.
Azért ezt sem adnám helyes útravalónak. Én már nem sajnálom az anyámat,vagyis jobban fogalmazva,nem őt sajnálom, hanem azt, hogy ennél nem képes többet tenni. Én 27 éves vagyok, ő 53. Kötve hiszem, hogy a helyzet javulna. Én ugyanis egy "kötelék" vagyok a családban, úgy érzem, sokat teszek az öcsémért és értük is,de az anyám és az apám közös szép vagy elrontott élete már nem az én asztalom. Múltkor majdhogynem azt is megkaptam, hogy én is tehetnék valamit azért, hogy pl. faterom ne igyon,stb. Na akkor kiborult megint a bili, végén kiderül, hogy még annak is én vagyok az oka. Szóval az van, hogy neki sanyarú élete lehetett és tudom,hogy nehéz is volt, a tények egy részét ismerem csak. Sajnos ezekről mélyéről sem tudok, az anyám nem hajlandó eszélni a saját múltjáról, így nehéz átlátni azt. Ha véletlenül szóba kerül, terel vagy mintha meg sem hallaná. Az anyja nemrég volt nálunk, ő is mindig csak keveri a sz*rt - már elnézést. Az apám pedig passzív és tény, hogy Ő viszont már rég tehetett volna valamit,mintsem hogy hagyja,idáig fajuljanak a dolgok.
Szóval én azt mondom, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk,akkor Magunkkal kell törődnünk, a jelennel és a jövővel, saját életünkkel. Én nem mondom hogy nem szeretem az anyámat, mert mégiscsak az anyám,felnevelt,de rosszul. Sosem tudta kimutatni a szeretetét. Sajnos ezt megváltoztatni nem tudom,de már azt is + dolognak fogom fel, hogy én a problémára ráismertem. Sokan azt sem,és úgy rontják a levegőt maguk körül és legfőképp önmagukban. Hibáztatni viszont magunkat nem szabad. A szeretet MINDENNEK az összekötő hídja. Én sokat vettem a vállamra,de önmagamért is sokat tettem,ez talán kompenzált. És nem az anyámat nem szeretem, hanem a kialakult helyzet nehéz. Miért,miért és miért. A kérdések. Aztán egy nap elhaároztam, hogy utazom. Utaztam,sokat távol voltam és ez erősített is. Az űr belül ott van,de lassacskán kitölthető valamelyest. Mások segítségével és önvizsgálattal.
Elmennék szívesen például Somához. Komolyan. Egy jót beszélgetnék vele. Annyira erős és pozitív az a nő, hogy hihetetlen.
Mindenkinek sok sikert és kitartást!
Azt írod várnál szeretetet. És mi lenne, ha te adnál? Lehet, hogy ő is várja, és nem mindenki elég intelligens, hogy rájöjjön, ő is elkezdhet adni.
Nekem nagyon sok problémám volt az anyámmal, de rendbe lehet hozni. Higgyétek el, a szülő is csak arra vágyik, hogy szeressék őt. A hibákat nem direkt követik el, nem bántani akarnak vele, csak ennyi telik tőlük. Utólag felnőtt fejjel nem emlékszünk csak a sérelmeinkre, de nekik közben ott dolgozniuk kellett, küzdeniük, nekik is voltak rossz kollégáik, munkahelyük, anyagi gondjaik, házasságuk, és gyerekeik. Gondjaik. Ők is küzdöttek magukkal is, hogy jól csinálják-e. Szerintem fogalmuk sincs, hogy mit csináltak rosszul és nem jó út az orruk alá dörgölni a hibáikat. Mire lenne jó bebizonyítani nekik, hogy elszúrtak valamit, vagy hogy sérelmeket okoztak?
Na, hát nekem meg szuper családom volt (van) mégsem akarok gyereket... tegnap döbbent le épp ezen egy kolléganőm... Mi ebben olyan fura.. na off voltam...
On. Én szeretem anyukámat, nagyon.
Hááát, erre csak azt tudom mondani (és most itt az nlc-n rendesen fogok kapni ezért a kijelentésemért) de én nem akarok gyereket. Pedig közel vagy már a 30-hoz, de soha egy pici csírája sem volt bennem az anyai érzésnek és a gyerekre vágyásnak. Rengeteg okon gondolkodtam már és az egyik pont a családom és a gyerekkorom. Bennem abszolút nincs bizonyítási vágy, hogy majd én jobban stb... eszembe sem jut.
Egz dolgot mindig tarts szem előtt. Azt hiszed te jól neveled a gyerekeidet, de te is elköveted a magad hibáit. És majd ha a gyerekeid felnőnek, ugyanúgy meg fognak kritizálni, ahogy most te teszed az anyáddal. Nekik is meglesznek a maguk sérelmei, ésneked majd nagyon fog fájni, ha a gyerekeid elutasítók lesznek veled. Mert úgy érzed, hogy te most is és mindenkor mindent megteszel, ami tőled telik.
Az anyád is mindent megtett, tőle annyi telt. Gondoltál már arra, hogy vajon miért akarhatott öngyilkos lenni? Azért, hogy neked fájdalmat okozzon? Vagy netán neki fájt a lelke? Ugyan miért sértődött meg minden karácsonykor? Biztosan szeretett volna valamit, amit nem kapott meg. Egy kis figyelmet, szeretetet. Apukádról nem írsz. Milyen ember volt, hogy ilyen boldogtalanul élt mellette a az anyukád? Vajon milyen bajokat takarhatott el az anyukád előled, hogy ne legyél mégjobban bántva?
Hidd el, egy szülő se árt szándékkal a gyerekeének, mindenki azt teszi, amit ott és akkor a leghelyesebbnek tart. És mindenki tévedhet, a szülő is.
Arra gondoltál már, hogy az édesanyádnak milyen gyerekkora lehetett? Ki tudja őt mennyi sérelem érte, sztem ő is csak úgy próbált nevelni titeket, hogy ne kövesse el a sajátszülei hibáit.
Kicsit próbáld meg megérteni őt. Mindenkinek megvannak a maga szenvedései az életében, a te anyukádnak sok lehetett, és te meg se próbálod megérteni. Pedig ha kicsit gondokodnál az ő fejével is, akkor könnyebb lenne megbocsátanod is.
A te sérelmeidet most az táplálja, hogy magadat helyezed a középpontba, mintha minden ellened irányulna és irányult volna.
Ne őt okold a bajaidért, hanem most már itt az ideje, hogy tegyél a bajaid ellen, ha már felismerted azokat.
Ha nem érted meg anyukádat, ha nem bocsátasz meg neki és nem teszed el ezeket a dolgokat magadban, akkor sose jössz rendbe. Te is ugyanolyan sérült felnőtt leszel, mint anyukád és a sérüléseidet akaratlanul iustovábbadod a gyerekeidnek.
Bocsásd meg neki, hogy ő is szenvedett, hogy nem volt tökéletes és hogy nem tudott eleget tenni (már akkor) a te mostani, felnőtt fejjel megfogalmazott elvárásaidnak. Mindig arra gondolj, hogy amikor meghozod a döntéseidet, akkor a legjobb tudásod szerint teszed, és jószándékkal. És hidd el anyukádról, hogy ő is így akarta.
Egy év alatt sokminden változott, nagyon nehéz év van a hátam mögött.
Kívánok mindenkinek bodogabb új évet, mint az előző volt!
Nekem nagyon szerető anyukám van, bár néha ő sem érti , hogy miről beszélek, de ez már csak a generációs különbségekből adódik. Vannak vitáink, mert arra tud az ember legjobban haragudni , akit a legjobban szeret.
Szeretem, bár nem tökéletes, néha ő is mártírkodik, de tudom, hogy sok problémája van. Szeretem, bár néha megbánt és csinál hülyeségeket, de akkor is az anyukám.
Megpróbálom csak a jó tulajdonságait észrevenni (bár néha nem sikerül) de azért tudom, hogy mit akarok másképpen csinálni a gyerekemmel kapcsolatban, mik azok, amiket én nem fogok a gyerekeimnek mondani.
Talán tanulni is lehet ezekből az esetekből.
Édekes, hogy sok mai szülő, valahogy másképpen látja a dolgokat, mintha bölcsebbek lennének, értettebb lelkek.
Én pl: sosem mondanék ilyet a gyerekemnek, mint az anyósom is, hogy "minek hozott neked ajándékot a Jézuska, ha ilyen rossz vagy és nem eszel" és sorolhatnám a különböző szánalmas kis zsarolásokat, amiket ők megszoktak és alkalmazták a gyereknevelésben. Én ezeket kerülöm.
De a múltkor is ilyen baromság ütötte meg a fülemet a fodrásznál:
A kislány nem akart bemenni, nem akarta, hogy levágják a haját, erre anyuka: "ha nem vágatjuk le, akkor ki fog hullani az egész"
Komolyan mondom, hogy jogosítvány kellene a gyerekneveléshez, mert annyi baromsággal hülyítik a gyerekeket.
Áh, nem gyűlölöm, sosem írtam ezt a szót. Csak nem szeretem.
Én nem fogom őt sosem bántani, "isten nem ver bottal".
Túlvagyok rajta.
Az én gyerekeim már nem nőnek fel lelki terrorban.
Elöször is, nem azért szültem két gyereket, mert a vágy hajtott hogy megmutassam, hanem mert a férjemmel együtt vágytunk gyerekekre, kettő: nem takarózok anyukámmal, ha olvastad volna esetleg elejétől a topicomat tudnád, de nem érdekes.
Ez a topik nem azoknak szól, akiknek normális szerető anyjuk van, hanem a lelkii sebekkel kűzdőknek. Nagy különbség. Mi nem takarózunk semmivel, megpróbáljuk legyőzni a bennünk lévő szeretet hiányt és gátlásokat.
Én meg ezt a mondást idézném: ha nem fájt még sosem a fogad, nem tudod milyen sz.r érzés.
Szerintem ne edd magad ezen. Örülj neki, hogy te tudtál tanulni az ő "hülyeségeiből", hiszen felül tudtál emelkedni ezen az egészen és nem adod tovább a gyerekeidnek ezt az "örökséget".
Én azt gondolom, hogy ne gyűlöld őt, inkább sajnáld, hiszen ő lelkiekben nagyon éretlen még és szerintem fel sem fogja, hogy mit tett veletek.
Sajnos nagyon sok ilyen szülő van, aki azt hiszi, hogy a gyereke az övé és azt csinál vele amit akar.
Sajnáld őt és ne magadat, mert te erős vagy, ő viszont gyenge.
Nem tudom, hogy neki milyen gyerekkora volt vagy milyen volt a házassága, de gyanítom hogy valamilyen sérelem miatt ő is bántani akart valakit és ilyenkor sajnos a gyerekeket a legkönnyebb.
Inkább szánni lehet, mert vzsínű neked egy napod a gyerekeiddel több örömet okoz, mint neki talán az egész élete. Ezt gondold végig és talán másképp látod majd a dolgokat.