Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
De ahol egyformán húzzák az igát, kb. közel azonos mértékben is járulnak hozzá a családi kasszához, tehát a férj csak félig családfenntartó, a feleség meg ugyanúgy, ott fontos a terheket megosztani, mert hosszú távon az aránytalanság fel fogja borítani az egyensúlyt: az asszony megítélése a m. helyén rosszabb lesz, és ráadásul esetleg el is veszítheti a m. helyét, míg a férj azzal, hogy sose jön el betegállományba, szabira, egyáltalán nem szilárdítja meg jobban a pozicióját, legalábbis nem annyival, amennyivel rosszabb helyzetbe kerül a nö. Tehát muszáj megosztani a terheket.
Ha nálunk a férjem egy igazgató lenne, havi 500 rongy nettóval, na ná, hogy mindig én lennék csak itthon a gyerekekkel, mert a kutyát se érdekelné, hogy kirúgnak vagy sem, mert nem az én fizumból élnénk akkor meg.
Így viszont. . . vigyázni kell az egyensQlyra.
Ma reggel már említettem neki, hogy néha felváltva eljöhetnénk szabira és nem zárkózott el az ötlettől, azt mondta majd megbeszéljük.
Mondjuk neki tényleg tovább tart a munkaidő, nekem a főnököm is lazább, úgyhogy én jobban meg tudom oldani akár azt is, hogy néha később érjek be a munkahelyre.
Az ő főnökének se kutyája se macskája , ezért nem túlságos együttérző bármilyen gyerekkel kapcsolatos témában.
De jó, hogy tudunk így ötleteket cserélni, mert az ember lénya legalább látja, hogy mások is meg tudják valahogy oldani, akkor talán mi is változtatjatnánk egy-két dolgon. Bár tényleg nem sok helyen hallottam ezt , hogy apa otthonmaard a gyerekkel, mert ált. anyuka szokott szabira menni, de ez még nem azt jelenti, hogy nem így lenne a normális.
Tényleg beszélgess kicsit a férjeddel, mert nálunk is pár év harca volt, hogy ami neki evidens volt, lásd fent leírtat, hogy én vagyok az anyja a gyerekeknek, az nem volt természetes felállás nekem, mert rám löcsölte a felelösséget és stresszt a munkahely kérdésében.
Pár nagyobb vita és határozott véleményem után viszont változtatott ö is , rájött, hogy igazam van. Egyébként pont így lesz szorosabb a kapcsolat a gyerek és apja között és nem csak este, elalvásnál látja apuci az alvó gyereket. . .
Szerintem te is hajtasz annyit, mint a férjed, csak a külvilág ezt nem ismeri el, mert egy anyának még alapból ott kell hogy legyen a család is, amit a társadalom nem értékel kellöen. Mi "csak" beleszakadunk a m. helyen való helytállásba, meg aztán rohanás az oviba, suliba gyerekért, fözés, vacsi melegítés, háztartásvezetés c. körforgásba.
Eközben a ffiakat kell isteníteni, mert este 7-8-ig dolgoznak.
Ugyan már. Ezerszer könnyebb nyugodt háttérrel bent ülni vagy hajtani a melót, ha csak arra kell koncentrálni. Pont a nö feladata nehezebb, mert neki ezerfelé kell szakadni.
Így nem akarlak lázítani, de pont te vagy az, aki több elismerést érdemel, mert neked sokkal több élethelyzetben, és a nap kevéske 24 órájába szorítva kell helytállnod maximálisan. Akárcsak nekünk, nöknek.
Szerintem még a szocialista idökböl származik az a felfogás, hogy a nö csak úgy eldolgozgat a m. helyén, a férfi meg hajt.
Kb. 15 éve, rendszerváltás óta már egyformán kihajtják a népet, legyen nö vagy férfi. Ezért igazságtalan azt mondani, hogy a férfi dolga csak a munka, mert az neki úgyis nehezebb, felelösségteljesebb, mint a nö munkája. Ez hazugság. Leginkább a férfiak terjesztik, a nök meg elhiszik és robotolnak :-)
Én is kivagyok néha a párom melóhelyétől, hogy sosem tud eljönni. De sajna ez a meló olyan, hogyha nem teljesít akkor bér sincs, tudod ez az átkozott min. bér+jutalék. Ezért is jöttem el dolgozni, mert ez a fizu is olyan bizonytalan és változó.
Szóval tudom, hogy minden megoldható csak még én nem mindig jövök rá hogyan. De köszi a jótanácsokat, mert tényleg jó olvasni, hogy valakik így együtt megoldják a mindennapokat. Azt hiszem bogarat tettél a fülembe és fel fogom hoznia témát otthon. Ha legközelebb ilyen lesz, akkor a párom is próbáljon meg eljönni szabira és felváltva talán jobban meg tudnánk oldani.
De tudod, rájöttem, hogy a család a legfontosabb. Nyilván kell a teljesítmény is a munkahelyen, de azt vettem észre, attól, hogy nem vagyok 3 napig, még nem dőlt össze a világ, csak eljátszották előtte. De amikor határozottan közöltem, nekem most otthon a helyem, akkor a családos kollégák megértették. Gondolj bele, ha te magad vagy beteg, akkor is mgvár a munka, vagy a főnököd megoldja a helyettesítésedet.
Nehéz öszeegyeztetni mindent, de azt hiszem, ha a munkáltatók érzik az emberen, hogy szorong, félti az állását, akkor visszaélnek ezzel.
Légy határozott, állj ki a családodért, a gyerekért, és ha a főnök megjegyzést tesz, kérdezd meg kedvesen, hogy ugye hasonló esetben neki is a gyermeke lenne az első? Ha biztosítod róla, hogy ez eseti dolog, és kis szervezéssel megoldható a helyettesítésed, akkor emberszámba fog venni.
Addig meg csak rabszolgaszámba. Ez van, a tapasztalat beszél belőlem.
Amennyire tartod önmagadat és a családodat, annyira fog tartani más is benneteket, így a főnököd is.
Az biztos, hogy kizsákmányolják az embert sok helyen, de azért van még emberség a világon, mégha nehéz is először észrevenni.
Az meg, hogy egy évben 3-4szer 4-5 napra otthon vagy a kicsivel, nem visszaélés a munkáltató helyzetével, hanem természetes dolog.
ha máshogy nem megy, jelentsd magadat betegre. Közben szervezd meg otthonról te a helyettesítésed, előző helyemen én is ezt tettem, így kész verzióval telefonáltam a főnöknek, hogy sjanos beteg vagyok, de az Ildivel már megbeszéltem és 3-4 napig beugrik helyettem.
A férjeket meg ne mentesítsük semmi alól. Ő a gyerek apja.
Legalább annyi joga és kötelessége van, mint neked, az anyának.
Nálunk ez átlagban úgy meg, y hogy amikor nagy a gáz, a betegség első 2-3 napjában én vagyok otthon, amikor meg már beállt minden rendesen, csak orvosság kell a gyereknek, jobban van, akkor meg jöhet az apja. Meg kell a ffiakat tanítani mindarra, amit egy gyerekkel kell csinálni. Gondolj bele, ha veled valami történik, beteg leszel, bármi, ki és hogyan fogja ellátni a gyerekedet? Nem az anyukád dolga az, hanem a gyerek apjáé. Azért az apja és nem egy idegen.
Mindig időhiányban szenvedünk. Sajna a mai világ nem a családot helyezi középpontba. Tudom, hogy nem a munkáltatók álma egy anyuka, de azért ez túlzás, ami manapság megy.
Persze meg lehet valamennyi szabit vagy táppénzt oldani. De ha éppen számlázási időszak vagy egyéb fontos munka van, amit én intézek, akkor nem igazán érdekli a főnököt az én problémám. Neki az a lényeg, hogy minden el legyen intézve. Egyébként rendes tag, de én sem akarok visszaélni a bizalmával. Kb. 100 másik jön a helyemre, ha én nem végzem jól a munkám. Ez van.
Lehet, hogy csak nekem okoz gondot a családot és a munkát simán összeegyeztetni? Nem tudom, pedig nem járok sehová, lazítani se nagyon szoktam mégsem olyan könnyű, mint ahogy azt sokan elképzelik.
Nehéz szerintem ideális nőnek lenni manapság, főleg segítség nélkül. Nézz ki normálisan, mert a munkahelyre mégiscsak ápoltan kell beesni, ne késs, de a gyerekkel is légy türelmes, amikor elszalad előled, mert reggel fel akarod öltöztetni. A férfiakra pedig számítani nem lehet, nem ők tehetnek róla, de egész nap dolgozik a legtöbb , reggeltől-estig. De ez mégsem elég arra, mint néhány helyen a világban, hogy eltartson egyedül egy családot. Nem nagyon volt kedvem visszajönni dolgozni, de ha tudod, hogy mennyi a gyes, akkor nem csodálkozol ezen.
Nem akarom sajnáltatni magam, biztos nem én vagyok így ezzel egyedül. Másnak sem könnyű, de azért jól esik néha panaszkodni kicsit.
Nálunk úgy működik a dolog, hogy amikor nekem volt muszáj munkahelyen bent maradni, nem tudatm eljönni betegácsiba, akkor ő vett ki pár napot. A mama csak ritkán jött a képbe, mert ő is dolgozott. Most már jöhetne többet a beosztása miatt, de nem igénylem. Amikor kicsik voltak a gyerekek, magamra voltam hagyva, mert csak a nővéremnek segítette, vele lakott együtt, az ő gyerekét nevelte. Most, hogy nagyok, önállóak a fiúk, nem is tud mit cisnálni velük. Már nem elég, hogy benyomja a mesefilmet nekik és ő olvasgat. A fiúk pontosan érzik, hogy nincs ott lélekben velük, fáradtan ül és olvasgat csak, néha a forma kedvéért rájuk szól, hogy nem vagytok éhesek stb. Aztán olvas tovább. Ezért semmi értelme elhívni felügyelni. Akkor inkább legyenek egyedül, értelmesen, leckével vagy játszva töltve az időt. A mama meg nálunk jöjjön csak 2 hetente, akkor otthon van mindenki, ő vendég, nem várom el, hogy mosogasson, segítsen, főzzön, akkor őrá szánjuk az időt, meghallgatjuk a panaszait stb. Meg esténként majdnem minden nap telefonon beszélünk. De ennél jobban én sem vagyok hajlandó beengedni őt az életembe, pedig szeretem, de az agyamra megy már azzal, hogy szétfolynak a dolgok körülötte, mindent széthagy, ha segíteni akar, fél nap alatt főz meg, addig én már ki is takarítottam stb.
Nem kell az időseket mindenáron bevonni az életünkbe. Még akkor se, ha szükség lenne rá, mert visszaüt, érzelmileg zsarolható vagy te is, amiért vigyáz a kicsire, amikor beteg.
Te vagy az anyja, te maradj otthon vele. nem igaz, hogy a m. helyeken nem veszik figyelembe, hogy néha lehet beteg is egy kicsi. Én kapitalista cégnél dolgozok, de ha beteg a gyerek, eljövök betegállományba, viszont délután, amikor hazajön a férjem, bejövök este 9-ig dolgozni bizonyos napokon, hogy ne torlódjon a meló és haladjon a munka, mert helyettem se dolgozik itt senki.
ha meg nagy gáz van, a férjem jön betegácsiba.
Csak akarni kell, hogy legyen saját életed, ez viszont kényelmetlenségekkel is jár.
Azt nem tartom morálisnak, hogy amikor segítség kell, gyere mama, jó vagy, máskor meg bezárjuk előtte az ajtót, hogy most egyedül akarunk maradni.
Vagy nem vársz el tőle segítséget, legalábbis nem rendszereset és cserébe lehet önálló életed, vagy marad a mama mellett, fogadd el az összes segítséget, nyűgöt, tanácsot, félrenevelést stb, és ne panaszkodj, hogy ez így nem jó.
Az életben mindennek ára van, tudod. Erre mindneki rájön előbb-utóbb. . . .
Most én vittem a kiscsajt oviba . Szokattam a gyereket és a mamit is , mert úgy látom mellőzöttnek érezte magát, hogy nem lebzsel ott örökké a gyerek. Úgy láttam, hogy nem tud magával mit kezdeni. Sajna ma beteg lett a kicsi és megint a mami segítségére szorultunk.
Nehéz lépés, de tudom, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a leválás. Csak így elég nehéz, hogy mindig segítségül kell hívnom. Nem nagyon tudok a munkám miatt otthon maradni.
Köszönöm a hozzászólásokat.
Egyébként kizárólag TE tudsz tenni az ügyben. Nem beszélni róla, CSINÁLNI. Akkor is ha konfliktusok halmazával jár.
Kicsit gunyoros a fenti megfogalmazásom, de szándékosan az. Légy inkább dühös, kérd ki magadnak, de tényleg lépj már ki anyukád árnyékából.
Te, egy Ivi is érsz annyit, mint anyukád ér vagy bárki más.
Ne feledd, az életedet csakis te magad változathatod meg belülröl. A külsö eseményekre nincs sok ráhatásunk, de a belsö folyamatokat neked kell kialakítanod.
Dönts, mert senki se fog dönteni helyetted. Állj ki magadért, magatokért, mert más nem fog.
Hidd el, anyukád a kezdeti sértödés, megdöbbenés után többre fog becsülni tégedet, mert sose nézte volna ki belöled, hogy ellent mersz neki mondani.
Ha megérzi, hogy van eröd, nem fog többé uralkodni rajtad. Csak szeretni remélhetöleg, tisztelettel.
Finoman, de határozottan mondd meg anyukádnak, hogy ebben az új évben kicsit új szokásokat szeretnél kialakítani, ami kölcsönösen jó lenne mindenkinek.
Mivel ö már idös, nem várod el, hogy naponta hozza az ebédet és felügyelje a kislányodat, hanem szeretnéd, ha önmagára több idöt szánna. Már csak azért is, mert te is szeretnél több idöt magadban tölteni és kizárólag szük családi körben.
Jelöljétek ki a napokat közösen, hogy pld. minden vasárnap és hétköznap kedden vagy más napon jöjjön át anyukád.
De a többi napon ragaszkodj ahhoz, hogy az csak a tietek!
Meg fog sértödni, de vállald ezt fel. Határozottan mondd el neki, hogy te már felnöttél, ideje, hogy a magad tervei szerint csináld az életedet. Hálás vagy neki, amiért ennyit segített eddig, és a továbbiakban is igényt tartasz rá, de értse meg, külön háztartást, külön életet szeretnél, amiböl azért ö sincs kirekestzve teljesen.
De meg kell értenie, hogy ti már nem egy család vagytok!
Amíg otthon laktál, az ö kislány voltál, de neked most már a férjed és a kislányod az elsö számú család! Ö pedig csak a 3. lehet. Mondd meg neki, értse meg végre, nyüg a nyakadon. Legyen benne annyi méltóság, hogy csak akkor segítsen, amikor te kéred, és nem telepszik rá a nyakadra.
Rajtad áll, kezdj hozzá! Ne légy már ilyen konfliktuskerülö.
Javaslom, hogy elöször a férjeddel beszéld ezt meg, és ketten álljatok ki anyád elé, így nem fog merni rögtön lerohanni, max. zokogva elrohan. Hogy aztán másnap megint jöjjön az ebéddel. Vagy sértödötten ne nézzen felétek tüntetöen hetekig.
Viseld el ezeket az érzelmi válaszokat, de ne hagyd visszacsinálni az egészet.
Hívd fel, ha megsértödik, hogy értse meg, neked is vannak igényeid, nemcsak neki lehetnek. A szeretet nem órákban, napokban mérhetö, ha tényleg szeret titeket, akkor úgy szeret, ahogy az Nektek jó és nem úgy, ahogy csak neki jó!!!
Sok sikert hozzá. Légy kemény, mert tönkreteheted a házasságodat azzal, ha anyukád örökösen ott ül nálatok, mint pók a háló közepén. . . .
Vegyes érzéseim voltak, mert szeretem a szüleimet, de azt hittem felrobbanok. A férjem egyelőre nem szól még ezért, de remélem nem fog ez közöttünk problémát okozni, hiszen szerencsére legalább a párkapcsolatom rendezett, bár őt is megkritizáják sokszor. Bezzeg ők nem ilyenek voltak fiatalon.
Remélem én nem leszek ilyen "tökéletes" szülő vagy legalábbis nem fogom annak képzelni magam.
A legfőbb problémának azt tartom a szülő-gyerek kapcsolatban, ha nem tudják megbeszélni a dolgokat, mindegy mik voltak a bajok, helyre lehetne hozni, ha a szülő is úgy áll hozzá és nem akarja szőnyeg alá söpörni a problémákat.
Nekem az apukámmal nagyon jó a kapcsolatom, de az anyukámmal ha egy légtérben vagyok akkor sajnos előbb-utóbb összeveszünk.
Ha meg akarom vele beszélni a dolgokat, akkor általában előveszi mártír oldalát és lehurrog, hogy én milyen hálátlan, önző gyerek vagyok és különben sem érdekli a dolog csak az unoka. A kislányomat nagyon szereti, sokat van vele. De amikor én akarnám nevelni a saját gyerekemet, akkor a gyerek előtt letol, hogy hagyjam békén a gyereket. Néha a kislányom már jobban ragaszkodik hozzá, mint hozzám. Nem tartom magam rossz szülőnek csak próbálom néha egy kicsit korlátozni (amit ugye a nagyszülők nem nagyon szoktak), de ez nem baj, csak ne szólna bele mindenbe. Tényleg sokat segít nekünk, de néha sajnálom, hogy ennyire belelát az életünkbe, mert úgy érzem, hogy minidg neki kell megfelelnem. Mostanában azzal jön, hogy minek nekem másik gyerek? Mert terveznénk a másodikat. Egy kicsit úgy érzem, mintha a kislányomat a sajátjának tekintené és ha bármit másképp csinálok, mint ahogy ő csinálná egyből nekem esik, lehurrog. Elég nehéz helyzet, szinte megoldhatatlannak tűnik nekem, hiszen kötődöm hozzájuk és nem akarok borítani. De hogy meddig bírom ezt az irányítást azt nem tudom. Nem tudom mi a jobb, ha egy szülő nem törődik a gyerekével vagy ha folyton helyette akar dönteni és mindennap megjelenik az ebéddel , persze ezért cserébe feltétlen szófogadást vár még ha már felnőtt is az a gyerek.
Bocsi :((
De te legalább magaddal rendezd el, hogy mi az, ami taszít benne és mi az, amit tudsz szeretni. A külvilág más téma, ez nem tartozik rájuk, de fontos lenne rendet csinálni magadban, hogy hogy érzel iránt VALÓJÁBAN, mert addig ambivalens érzésekkel küszködsz.
Szerintem müködik az a dolog, hogy egy csendes este, amikor a család alszik, leülsz kezedben egy tollal és egy papírral, és mérleget csinálsz. Leírod balra, amit nem bírsz benne, ami sérelmeket okozott, jobb oldalra pedig a jó tulajdonságait, a pozitív érzéseket, amiket iránta érzel.
Magad is megfogsz lepQdni, hogy milyen megkönnyebbülés feketén-fehéren látni, ami eddig bizonytalan masszaként hömpölygött benned. Nehéz leírni bármit is, de ez olyan, mint egy vallomás. Végre kiszakad belöled, amit nem mertél bevallani magadnak se.
A végén mérleget tudsz vonni, elgondolkodni, hogy akkor most mi is a helyzet anyukáddal, mi az, amin változtatni kéne a kettQtök kapcsolatában.
Analízis nélkül nem lehet rendet tenni a fejben és lélekben.
Utána persze gyürd apró cafatokra a papírt, más ne lássa, ne kérdezösködjön, a lényeg az, hogy a te fejedben álljon össze, mi a gond és hol tudsz esetleg változtatni.
Én korábban írtam, hogy apámnak nem tudtam éveken át megbocsátani, amíg élt, és amíg terrorizálta a családot. Ennél fogva vakvágányra került majdnem az életünk a növéremmel. Ö szegény, most se találja a helyét az életben, hányódik. Én legalább összeszedtem magam, igaz, 15 év kellett hozzá, hogy most ott tartsak, mint mások 20 évesen, nyitottan, görcsök nélkül, pozitívan.
Ehhez az kellett, hogy már nagyon hamar meg tudjak bocsátani apámnak mindenért, amit ellenem tett. Bennem is vegyes érzések kavarogtak, egyrészt utáltam azért, amilyen önzö volt és velünk nem sok jót tett. Másrészt felnött fejjel megsajnáltam, mert láttam, a saját életét is pont úgy tönkre tette, mint a mienkét, képtelen volt kitörni a korlátai közül, mert az italt választotta, nem a tanulást és a küzdést. Én épp ezért szívós munkával, tanulással jutottam eddig elöre és ki a nyomorból. Az ö negatív példája nagyon is jól hatott rám, ha csüggedek, eszembe jut, nem hagyhatom el magamat, mert az ember csak saját magától várjon elsösorban segítséget, és csak utána mástól.
El kell engedni a sérelmeinket idövel, ehhez viszont kell a távolság, térben is idöben is, és a megváltozott életvitel.
Viszont tudni kell, hogy miért haragudtunk a szülöre, miben tett rosszat ellenünk, azt is végig kell gondolni, miért tehette, és hogy ezt direkt vagy csak akaratgyengeségböl, tehetetlenségböl, esetleg pszichés betegségböl tette. Ezután már könnyebb nagyvonalúan azt mondani, fátylat a múltra! Próbáljunk úgy élni, mintha nekünk a legtökékeletesebb apa és anya jutott volna, és azért kell ezt tennünk, hogy saját magunk boldogabbak lehessünk és ne örökké a múlton rágódjunk, felelöst keresve. Sok sikert!
De én is felhatalmaztam Apát, hogy ha olyat csinálok, olyan vagyok mint anyám, akkor bátran tegyen helyre :-))) Már csak a gyerek(ek) érdekében is. . .
Fura, mert én ha megbántok valakit, átgondolom és bocsánatot kérek, mert nekem is fáj.
Szerintem a lényeg, hogy jó szülők legyünk és szeressük a gyereket. Kinek kell a tökéletesség? Az olyan unalmas!:o)
Egyébkén felszólítottam a gyermekem apját, hogy ha gonosz leszek bármikor is a Kicsivel, lőjön főbe. :o)))
Ez is azt igazolja, hogy édesanyád nincs tisztában azzal, hogy mit tett. Látod, mennyire igaza volt Dantének, amikor azt írta, hogy a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve. Én csak jót akarok neked. . . még ha bele döglesz is. De ezt nem mindeki, nem minden szülő fogja fel ésszel.