Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Szóval ha már dolgoznod kell, akkor minél előbb bölcsi/ovi de nehogy a nagymama szoktassa be!
Már én is megbántam egy kicsit, hogy eljöttem dolgozni, inkább maradtam volna kevesebb pénzért otthon.
Volt olyan hogy (akkor még otthon voltam a gyerekkel) az utcán majd szétkaptuk a gyereket. Ki akarta venni a kezemből és én nem engedtem. Tényleg nagyon magukhoz nevelik, de viszont nagyon szeretik is.
Az a helyzet, hogy elég betegesek a szüleim és azt mondják nekik gyógyszer ez a kicsi. Nem akarom őket megfosztani ettől, de szeretném ha felnőnnék végre a szemükben és anyának tekintenének. Tegnap mondtam a férjemnek, hogy jó lenne mégegy pici, akkor lenne nekünk is gyerek. Anyukám sokat segít nekünk, de néha túl sok, ez biztos. Abban reménykedem, hogyha most oviba megy a gyerek februárban, akkor majd lefoglalja magát anyukám valamivel és hagy engem is érvényesülni.
Van bátyáméknak is egy pici és azt szeretné pesztrálni, ha az enyém már ovis lesz.
Megnéztem a bem. oldalad.
Csak nem te vagy az álomfejtő?
Küldtem neked egy kérdést, remélem majd válaszolsz rá a kérdezz-felekben már nagyon kíváncsi vagyok.
Írtad nekem:"hogy oda húz a gyerek, ahol jobban megértik.
Szerintem nem látod jól a problémát, mert próbálok igazán megértő anya lenni, de mint tudjuk nem egy könnyű feladat. Következetes is legyen az ember és megértő, kedves, szerető szülő is .
Az a helyzet, hogy dolgoznom kell és a mami vigyáz a gyerekre.
Sokszor azzal büntet a gyerek, hogy átnéz rajtam ha hazamegyek.
Pedig egyből rohanok haza hozzá, hívom játszani, de nem mindig hajlandó velem játszani.
A múltkor is azt mondta, hogy én jobban szeretem a "dolgozót", mint őt.
Talán azért ragaszkodik még jobban a nagyiékhoz, mint hozzám, mert ők sokat vannak vele, látja, hogy ez egy biztos háttér, mami nem "hagyja" ott a dolgozó miatt, mint én. Ez sokszor nagyon a szívembe tud ám markolni, amikor meg akarom ölelni és ő a mamihoz húzódik. Hétvégén általában visszaáll a "normális rend" és egész nap csüngünk egymáson.
Igazából minden gyerek hordoz valami sérelmet a neveltetésének idejéből. Ezt csak akkor látja be az ember, amikor már nem csak gyerekként, de szülőként is végigcsinálja a "gyermeknevelést", aztán egyszer csak megkérdezi tőlük, hogy történt-e olyan dolog az életükben, amiért neheztelnek ránk? Kiderül, hogy van. Minden gyereknek van. És ha megbeszéljük, akkor nekik könyebb lesz. Nekünk, szülőknek kevésbé, de hát jó szülő ezt az utolsó békát még hajlandó lenelni a gyere boldogsága érdekében. Meg azért jó hatással van a kapcsolatunkra is. Következő életemben majd másként csinálom.
Én sem szerettem az anyut megölelni. Viszont a nagyit igen. Imádtam az ölében ülni. Imádtam vele lenni. Anyutól féltem. Nem is féltem, rettegtem. Na most, azokat a gyerekeimet, akik nem tudnak ölelni, azokat dr. Spock elvén neveltem amolyan rideg tartásban, vagyis nem engedtem, hogy folyton rajtam lógjanak, mégha bele is szakadt a szivem. Később beláttam, hogy a gyereknek is, nekem is jöb, ha rajtam lóg. Ők lettek az ölelősek. De a nem ölelőseket már hiába ölelgetem, félnek az öleléstől. Ebbe persze olyakor bele halok, de ezt már eltoltam. Majd unokáimat nem hagyom, hogy ne lóghassanak anyjukon. :-)
Lehet, valóban úgy tűnik, hogy a gyerek oda húz, ahol többet megengednek, de én úgy látom, hogy ez inkább abból fakad, hogy oda húz, ahol jobban megértik.
Én is nagyon szeretem a szüleimet, annak elenére, hogy sok mindenben nem értek velük egyet és én is féltem őket, mert apukám súlyos beteg.
Nem is hibáztatom őket, hogy dönteni akartak helyettem, amikor még tizenéves voltam. De most már, hogy én is anya vagyok meg kell érteniük, hogy amit teszek az az én döntésem és tartsák tiszteletben. Pl. Nagy véleménykülönbségek vannak nálunk a gyerek nevelésével kapcsolatban is, mindig lehurrognak, ha nem egyezik a véleményünk.
Sajna ennek tanúja a gyerek is és ha kicsit következetes próbálok lenni, hát persze hogy oda húz a gyerek ahol több mindent megengednek.
Persze tudom a nagyszülők hajlamosak az ilyenre és annak is örülök, hogy ennyire jó a kapcsolatuk a kicsivel, de néha úgy kezelnek mintha én csak a testvére lennék a saját gyerekemnek. Néha talán túlságosan sajátjuknak tekintik. Szeretném ha sokáig élvezhetné még a gyerek a nagyszülői törődést ezért emiatt nem akarok drasztikus lépéseket tenni, de néha nagy fejtörést okoz nekem az arany- középút: a jó kapcsolat is megmaradjon és önálló döntéssel is rendelkező felnőtt legyek.
Valaki írta, hogy ezt jó szándékúan teszik a szülők. Ez rendben is van, de amikor anyukám lehurrog, hogy ne menjek be cipővel a saját lakásomba, vagy el akarja dönteni helyettem, hogy vállaljunk e még egy babát a párommal, akkor már úgy gondolom, hogy ez már túlment a határon és nem engedhetem, hogy pl. ilyen fontos kérdésben, mint az utóbbi a javamat akarják, mert ezt nekem kell tudni, hogy nekem mi a jó.
http://www. mancs. hu/index. php?gcPage=/public/hirek/hir. php&id=10367
Én is pont így gondolom. Felismerni, megérteni az érzéseinket, feldolgozni, hogy mi, és miért történt, és továbblépni. De a legfontosabb tanulni belőle, hogy mi ne legyünk ilyenek. Én elértem ezt a célt. Tudok szeretni és szeretetet elfogadni, a velem történtek a helyére kerültek bennem. Ezért lettem segítő foglalkozású, hogy most már én is segíthessek.
Kora reggel kusza vagyok, de remélem mégis értehetően sikerült fogalmaznom.
Remélem mindenkinek sikerül, akiket ilyen borzalmas sérelem ért. Mert a többség azért csak kis konfliktusokat írt, ami megbocsátható és akkro jön rá igazán, ha ő is hasonló helyzetben kerül a gyermekének nevelése közben.
szerintem probalj tobb figyelmet szentelni erre a 'nem olelos' gyermekedre. es ne hagyd hogy igy menjen. vezesd, mutasd meg neki hogyan kell.
Van gyerekem, akit eleve jó volt átölelni. Odaadóan hozzám bújt, belém olvadt. És volt, amelyik már eleve távolságtartó volt. Vele nem volt élmény az átölelés, és nem tudom ez mitől volt. Átöleltem, és nem olvadt belém. A mai napig ilyen, és ez nekem is szörnyű. Gondolom, neki éppen olyan nehéz lehet. Attól még átölelem őt is, de ez más.
Ja, és hogy miért vágyom arra, hogy elismerjék a hibákat. . . hát ezzel némi elégtételt kapnék. . . azt az érzést keltené, hogy egyenlő félként kezelnek. Hogy nem csak a szülőt illeti tisztelet, hanem a gyereket is. Meg valahogy pont kerülne az ügy végére. Nem is tudom igazán. De jól esne az biztos. De szerintem se fogják elismerni. Eddig annyit mondott anyukám amikor szembesítettem a bánataimmal (persze azt a dolgot a bátyámmal kapcsolatban nem mondtam el neki, és nem is fogom), hogy "hát lehet hogy igazad van. . . de nem emlékszem hogy így bántunk volna veled. . . mi a legjobbat akartuk. . . " Innentől kezdve tényleg egyedül kell megoldanom a dolgot.
tekben még mindig lelkiismeretfurdalás gyötör, mintha még mindig mögöttem állnának. . . Édesanyám tavaly halt meg, és mintha nem lennék
normális, kanári sárgára festettem a hajam. Brr. . rémes voltam, szegény anyámnak igaza lett volna, ha lát. Azt hiszem mindent másképp kellett volna csinálnom: az első felelős, komoly döntést nélkülük kellett volna meghoznom, és konzekvensen végigcsinálni. Csak hát tini fejjel könnyebb volt áthárítani pld. a pályaválasztás felelős-ségét. Ma már késő. . . Én erdész szerettem volna lenni, nem lehettem, mert Sopron /akkoriban csak ott volt okítás/ messze van, és ez egyébként sem női pálya. A bosszúm az volt, hogy az általuk szánt egyetem felvételijére el se mentem. A balhéról nem mesélek. . . A dolgok végeredménye az lett, hogy már gyerek mellett mégiscsak elvégeztem egy főiskolát, piszkosul nehéz volt, de ráadásul ma már semmi hasznát nem látom. Kinek kell ma már népművelő? Mindennek dacára bennem sem harag, sem ellenérzés nincs a szüleimmel szemben, csak mérhetetlen szeretet. Meggyőződésem, hogy ők jót akartak, szeretet vezérelte őket, mégha önző, szűklátókörű is volt ez a szeretet. Azokhoz a borzalmakhoz, amiket olvastam, nem tudok hozzászólni, szinte hihetetlen számomra egy ilyen történet. Nem az én világom. . .
Gyűlölet alatt a folyamatos lelki negatív töltést, amikor arra gondolunk, akit gyűlölünk.
De jó a kérdésed, persze, tudni kell, hogy ki mit ért a fogalmak alatt.
Mindennel egyetértek, amit mondasz, csak azt nem értem, miért kellene őrizni a vágyat, hogy elismerjék a hibáikat? Reálisan úgysem fogják. Nézd, ha tudnák, hogy rossz az amit elkövettek, talán nem is tették volna meg. De vannak mintáik, amik alapján önigazolják magukat. Tökéletesem rátapintottál a lényegre, hogy csak felülemelkedni lehet ezeken a dolgokon.
Azt mondom megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér, főleg ha ilyen súlyos dolgokat követett el amiket néhányan írtak. És még akkor is talán. . . Mert erre meg kell érni, idáig el kell jutni, hogy valaki le tudjon zárni egy korszakot az életében. De elfelejteni az ilyet soha nem lehet.
Nekem a másik véglet a "problémám". Még mindig nem engednek felnőni a szüleim, pedig már én is szülő vagyok. Nem írom le, hogy ez milyen hártányokkal jár, de gondolhatjátok. . . Néha hülyének érzem magam, mintha a boltig sem tudnék elmenni , pedig nem vagyok egy elveszett ember, sőt, csak ez a nagy féltés ezt váltja ki belőlem. Bár tudom ez a jobbik véglet, de ez is lehet teher.
Pl. Nem mehettem fősulira, mert nem a mi városunkba volt ahová fel is vettek volna, mert mi lesz szegény gyerekkel ilyen távol a szüleitől.
A tanárom támogatott, de ők nem engedtek.
A múltkor megkaptam anyukámtól, hogy más legalább letesz egy diplomát. Na ekkor kiakadtam, persze ilyenkor nem értik mi a bajom.
Valahogy néha úgy érzem mintha nem a saját életem élném.
Néha legszívesebben elmennék ejtőernyőzni, vagy valami olyat csinálni, amitől úgy érzem, hogy élek.
Tudom, hogy ezek nem olyan nagy sérelmek, mint a tiétek, de jó volt leírni.
Hp: Én is tanultam a szüleim neveléséből és tudom, hogy mit fogok másképp csinálni velük szemben. Megfogadtam, hogy ha akar a gyerek, akkor vadászpilóta lesz, mert én nem fogom megakadályozni, hogy a sorsát élje. (Persze lehet közben megőszülök)
Csak azért írom, mert igaz te döntessz, de nem éri meg lemondani a gyerekről azért mert a szüleid megbuktak gyereknevelésből.