Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem szeretem anyámat
Torolt_felhasznalo_570737
Létrehozva: 2005. január 20. 15:07
Sajnos így van. Túl a 30-on két gyerek anyukájaként egyre inkább érlelődik bennem ez az érzés, egyszerűen nem vagyok képes szeretni őt, nem tudok rá szeretettel gondolni, közömbös nekem, egyszerűen nem tudom lezárni a múltat, a sok sebet amit hagyott rajtam és a testvéremen, a kicsinyességét, a butaságát, a bántásait, a piszkálódásait, a gorombaságait, az önzőségét a gyerekeivel szemben, nem tudom megbocsátani a szeretet nélküliségét, a pénzéhségét, a kárörvendő véleményeit, az állandó sértődöttségét, a segítség nélküliségét, az állandó mártírkodását, a mások előtti színészkedését... nem bírom ... ahogy én is öregszem, úgy nyílik fel a szemem, egyre érzékenyebb vagyok rá, utálom, hogy családi drámákat rendezett maga miatt, mikor szükségünk lett volna anyára, utálom, hogy előttünk akart látványosan önygilkos lenni (bár ennek már 15 éve is megvan...) utálom, hogy nem volt szerettteljes a karácsonyunk soha, mert mindig megsértődött valamiért azanap este... fáj, nagyon fáj, de nem tudok az egyre kristályosodó érzéseim ellen harcolni, mert látom milyen ő, ismerem, és taszít, rettenetesen taszít... soha nem számíthattam rá, a bizalmammal visszaélt, az egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő ő ő őő ő ő ő .... képtelen vagyok megbocsájtani, pedig el kéne felejteni, de nem megy... látom a gyerekeimet, imádom őket, látom, hogy másként is lehet, látom már, mennyire megkeserítette a viselkedésével a gyerekkort és a kamaszkort... még most is ilyen, de szerencsére csak ritkán látom. Nagyon figyelek magamra, hogy nehogy olyan legyek mint ő velünk volt és ma is az... Utálom, hogy ő az anyám, azon kívül, hogy megszült, köszönhetem neki és apámnak is az útravalót az élethez amit kaptam tőlük összesen: az önbizalomhiányt amit lelkünk tiprásával sikeresen elértek.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
Mostmár jobb, hogy kiírtam magamból, köszönöm, hogy elolvastad, le kellett írnom, mert nagyon feszített és feszít belülről.
PTSD-m is van (poszttraumás stressz szindróma), de erről nem ő tehet, hanem az apám.
Járok pszichoterápiára. És nekem azt mondta a dokim, h egy könyv van, amit SEMMIKÉPPEN NE OLVASSAK EL, amíg nem javulok! És ez a "MÉRGEZŐ SZÜLŐK".
Egyik betege épp a könyv miatt lett sokkal xarabbul!
Ennek alapján én nem ajánlom ezt a könyvet!
Tényleg használ, ha akarod, hogy segítsen.
Szőnyeg alatt tényleg nem látszik , de a lelkiismeret negyon kemény tud lenni , és akkor fog támadni amikor már nem tud hozzá szólni , még azt sem mondhatja el , hogy mennyire haragszik rá.
Valahol azt olvastam , ha kibeszélhti magát a páciens az már fél terápiás gyógyulás , adjon esélyt magának , ha zűrös lesz a dolog , legfeljebb nem teszi többet.
Mit veszít ?
Együttérzéssel olvastam az írásod, habár az én történetem talán nem ennyire szörnyű, de sok a hasonlóság anyáink és a között, ahogy most érzünk irántuk.
Én már túl voltam a megbocsájtás korszakán. Évekkel ezelőtt le tudtam rakni a sérelmeimet, és aránylag normalis viszonyt kialakítani vele, ami rendre mindig ujabb és ujabb kudarcokba fulladt, amig fél éve teljesen tönkrement. Ezt nem részletezem, nincs jelentősége az egyéni sérelmeimnek. Viszont nagyon szeretném felhívni a figyelmed valamire:
Én időben felismertem, hogy milyen utólagos hatásai voltak az anyám személyiségének, nevelésének a saját életemre, és ahogy Téged is, hát Engem is arra ösztönzött, hogy másképp neveljem a gyerekemet. Én most 38 éves vagyok, a lányom 18 múlt. Jó anyja voltam, nincs lelkifurdalásom emiatt. Ő mégis nagyon más személyiség mint én, sok a konfliktusunk, amióta felnőtt. Én nem is szeretném megváltoztatni, csak nehéz vele együtt élni, ezért keresem a legjobb megoldást számára, hogy mielőbb önálló lehessen. De még együtt élünk, és nap mint nap kapok pofonokat. A testvérem hívta fel a figyelmem valamire , ami nekem soha nem jutott volna eszembe:
Mivel példák alapján élünk, a gyermekünk hozzánk való viszonyát nagyban befolyásolhatja az hogy mi hogyan viszonyulunk az anyánkhoz.
Az én lányom azt látja, hogy kizárom az anyámat az életemből, nem osztom meg vele a problémáimat, nem kérem a segítségét, és hallotta azt is amikor a testvéremnek elmondtam, hogy mennyire közömbös számomra.
És azt veszem észre, hogy habár én mindent megadtam (érzelmileg) a gyermekemnek, és pont nem olyan anya voltam, mint az enyém, Ő mégis hasonlóan viszonyul hozzám, mint ahogy én az anyámhoz.
Ez iszonyú csalódás nekem az anyaságomban, hiszen azt gondoltam, jóságért jóság jár cserébe. Azonban lehet hogy igaza van a testvéremnek, és figyelmen kívűl hagytam ezt a tényezőt.
Ne érts félre, természetesen mindent meg kell tennünk a gyermekünkért, de ha felnőttként is jó viszonyt szeretnénk vele, akkor az anya-gyermek kapcsolatban is jó példát kell mutatnunk. nekem talán már késő, de neked talán még érdemes ezt megfontolni. . .
Akkor lehet, ha sikerül feldolgoznod, a végére még szeretni is tudod.
De lehet, az is elég lenne, ha összeírnád szépen a kérdéseidet, mit miért tett (vagy nem tett), és miért úgy, ahogy. . . ?
Lehet, h egy csomó dolognak nincs is tudatában. . . , h mivel, mennyire bántott téged (titeket).
Ha ezekre választ kapnál tőle, talán sikerülne valemelyest megértened őt. Akkor sok minden alól talán felmented, és meg tudsz bocsátani neki. Ezzel magadnak is csak jót tehetsz, mert kiűzi belőled a sok rossz érzést.
Kérdés, h hajlandó-e válaszolni a kérdéseidre. . .
Kíváncsi lennék, hogy walMart anyukájának milyen a viszonya az unokáival, mivel nálunk ugyan úgy folytatódik a közönyösség a gyerekeim felé. És ha lehet, ez méginkább fáj.
Mindenki figyelmébe ajánlott könyv: Mérgező szülők.
Nagyon bölcs és igyaz olvasmány. Talán jobb lesz utána. . . .
Ha kevés: kineziológus.
Megtanultad tehát, hogyan legyél TE jó anyja a gyerekeidnek!
Keserüséggel a szívedben nagyon nehéz élni, magadnak ártasz - szerintem bocsáss meg neki szívböl és maradjon meg közömbösnek, ahogy írod, így a legjobb mindenkinek.
Sok eröt kívánok hozzá!:)
Szia walMart !
Szerencsére én nem ezt kaptam, mégis azt mondom Ő az anyád.
Mi is szülők vagyunk és amiről azt gondoljunk hogy helyesen csináljuk , lehet hogy később a gyerekeink ránkcáfolnak.
190208-al értek egyet , talán kéne egyszer energiát fordítanod arra, hogy leüljetek és megbeszéljétek. Lehet hogy ő nem is érzékeli vagy tudja , hogy ez neked micsoda gond.
Bizony igaz amíg itt van az élők között van lehetőség , ha másra nem is arra minden képp , hogy megkérdezd , akkor Te már részedről tettél valamit. Onnantól kezdve nála van a labda.
Sok mindent ami gyerekkoromban kérdés volt számomra a szüleimmel kapcsolatban , most felnőtt fejjel teljesen más értelmet kap.
Sok türelmet és a megbocsátás képességét kívánom Neked.
Én hálás vagyok a sorsnak a két egészséges aranyos tündér gyermekemért és a férjemért, ezzel semmi bajom nincs, a fájdalommal és a rossz emlékeimmel nem tudok mit kezdeni. Hogy kell ezeket mind megbocsájtani? Hogy nem marja a torkomat ha ezekre gondolok? Kineziológushoz kell mennem? megpróbálom, mert szeretném feldolgozni.