Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Haragban
Torolt_felhasznalo_407541
Létrehozva: 2017. március 18. 22:56
Szülők, gyerekek, testvérek jutnak el a harag, a gyűlölet olyan szintjére, hogy átkozzák egymást, jobb esetben megszakítanak minden kapcsolatot. Egyre többször találkozom ilyen esetekkel, de nem tudom megszokott dologként kezelni őket. Számomra felfoghatatlan, mi vezethet idáig, és sokat gondolkodom az okokon. Azt hiszem, ilyen esetekben a szülők rontottak el valamit, de nagyon. Mi a véleményetek?
Nem ertek egyet ezzel. az anyam es a testvere azonos szuloktol szarmazo azonos neveltetesben lettek felnottek.
anyam szuletesemtol fogva gyulolt engem 10 napos koromtol a nagymamam nevelt aki egy tunderi joszivu asszony volt. a nagybatyam anyu testvere vegtelenul joszivu, kedves ember akinek 3 gyereke es 6 unokaja van es mindegyiket imadja.
egyetlen kozos vonasuk van , mind a ketten nagyon szeretik az allatokat.
kulsore hasonlitanak egy picit de ennyi az egesz.
Nem hiszem hogy mindez a szulok felelossege. az en aposom 40 evesen meghalt a ferjem es ket testvere egeszen addig tokeletesen megvolt egymassal amig mi el nem hagytuk Mo ot. azutan a lanytestvere ferjhez ment Nemetorszagba es bekerult valami vallasi hulyesegbe es mindenaron meg akart bennunket teriteni. miutan nem tertunk meg megszakitotta velunk a kapcsolatot.
a fiutestvertol pedig egy hettel a Mo rol valo tavozasunk utan kaptunk egy rovid levelet hogy minden jot kivan nekunk.
ez 30 eve volt azota semmifele kapcsolat nincs a testverek kozt, sot ertesulesim szerint az emlitett fiu es a lanytestver sem tartanak egymassal kapcsolatot. anyosom 17 ev halt meg rakban szoval nem hinnem hogy pl. az o esetukben barmi koze van ennek a dolognak a szulokhoz.
masik pelda: egy 70 ev feletti ismerosom szuletese ota gyuloli a hugat aki 5 evvel fiatalabb mint o. 20 evesen ment ferjhez hazulrol azota semmifele kapcsolatot nem tart sem a szulokkel (ok mar meghaltak) sem a testverevel ill annak a csaladjaval.
Errol is lehetne sokaig beszelni,mert ebben az is szamit melyik az idosebb,es nem az irigysegrol beszelek.Mikor az elso gyerek megszuletik,o a vilag csodaja,korulotte forog minden[evvel semmi baj]aztan jon a masodik,es elso picit hatra szorul,mert a ujszolott tobb figyelmet igenyel,persze az elso szulott nem nagyon erti,hogy lett napkiralybol masodik,de ez szerencsere hamar elmulik.....
A legtobb szulo nem tudja ,hogy jo szulo vagy nem,igy neveltek ot is,tehat azt gondolja ,ez a helyes.Mar olyat is halllottunk tobbszor,attol aki veri a gyrekeit:apam utott naponta,de ember is lett belolem.....
Nem kell ahhoz sem haragban lenni, sem osszeveszni, hogy megszunjon mindenfele kommunikacio. Az egyik allandoan askalodik, de hogy miert, sosem ad magyarazatot. Csak annyit, hogy mert te ilyen vagy olyan vagy. A masik meg eloszor csak les, majd fokozatosan tavolodik, csendben. A szidalmazo, askalodo sosem hagyja abba, igy meg kell szuntetni vele mindenfajta erintkezest. Magyarazkodni kar, nincs ertelme.
A csaladtol valo elszakadas viszont nagyon fajdalmas es hosszadalmas folyamat. Eppen azert, mert az embernek a csaladja lenne a sajat gyokere. Pl jon az unnep, normalis esetben az ember utazik a csaladjahoz. Akinek nincs? Mi tolti be az urt?
Talan felreertettelek, ami a conduct disorder illeti ,mert gyorsan akartalak olvasni es hirtelen reagaltam. Masodjara is elolvastam, nyugodtabban, igy vilagos, amit mondasz. Persze, a gyermek orokol, orokli a tulajdonsagait. Olykor nem a ket szuloet, es ilyenkor a szulok kapkodhatjak a fejuket, hogy honnan van a gyerekben ez a tulajdonsag. Talan a szelhamos nagybacsitol, stb...
Mondok neked ket peldat.
Ayuka szol a kislanyanak, gyere, most megyunk lopni. A kislany oly kicsi, meg fel sem fogja, mi az, hogy lopni. Aztan lopnak a anyukaval, de a gyermek nagyon rosszat sejt, halalos felelem gyotri belulrol, de nem mer szolni. Anyanal a vedelem. Ugye? Aztan elkapjak oket, a gyermek ezt soha nem felejti el, ahogy rajuk orditanak es elzavarjak oket, szerencsere ennyivel megusszak.
Azutan az anya a masik gyerekevel vigan jar lopni. Az ove mind a ket gyermek. Hogy neveli? Neveli? Egyforman. Egyik gyermek nem lop, nem sunyi, a masik igen.
Masik pelda. Teenagerek allnak az iskola folyosojan. Egyikuk minden arra elhaladoba belerug, belecsip, megoklozi. A masik nyugodtan all, soha ilyesmi eszebe sem jut. Eddig meg soha senki nem tudta megmondani: MIERT? Az otthoni hatter egyforma.
Nem, nem, a conduct disorder nem oroklodo. Talan ugyis fel lehet fogni, hogy 'egyedi szuletesi hiba.'
Minden mas esetben igazad van, hogy a szuloktol fugg nagyon sokminden, meg a nevelestol. Igy aztan a tarsadalom kesobbi rossz hatasainak ellent tud allni a fiatal, ha megfelelo, stabil hattere van. Persze, meg igy is vannak problemak, amikor jolszitualt szulok allitolagosan? pedig mindent? megtettek.
Ha a gyermek szeretetteljes csaladi legkorben no fel, kesobb konnyebben fog eligazodni a tarsadalomban, konnyebben tud emberi kapcsolatokat kiepiteni es rengeteg szenvedestol szabadul meg, ami a kevesbe szerencses tarsainak pedig "kijut", sajnos.
"Az, hogy valaki távol marad a családjától, a legtöbb esetben szerintem jogos önvédelem. Egy érzelmi szinten is intelligens embernek szerintem ez a legletisztultabb megoldása arra, hogy szakítson a bántalmazó családjával."
Ez annyira ül, amit írsz, hogy szinte már fáj. Valahogy én is mindig hasonlóképp éreztem, de sosem tudtam volna ennyire jól és tudatosan megfogalmazni saját magamnak.
Sokat olvastam erről, mert érdekel a téma. Olvastam a különböző elméletekről és a tudományos kutatások eredményeiről. Az öröklődés miatt neveztem a gyermeket egyedi jellemzőkkel rendelkező csiszolatlan gyémántnak, de számomra az a legelfogadhatóbb válasz, amelyik a környezeti hatások személyiségformáló erejét helyezi előtérbe. A látott, hallott és megélt esetek visznek ebbe az irányba, de azt hiszem e kérdésben sosem fog adekvát válasz születni.
Az öröklődés szerepét én sokkal inkább abban látom, hogy ki milyen adottságokkal születik, az intelligencia és az értelem mely szintjére lesz képes eljutni, vagyis az őt körülvevő világból mennyit ért meg, mennyit tud alkotó módon beépíteni személyiségébe, milyen fejlődési perspektívái vannak, mit tud magába fogadni, és majd a nevelés, illetve a személyes példamutatás által továbbörökíteni. Az kétségtelen, hogy e tényezők kedvezőtlensége hátrányosan befolyásolhatja a végeredményt. A családi élet zavarainak nagy részét én az ebben rejlő korlátoknak tulajdonítom és hiszem, hogy ha egy gyermek ideális környezetben nő fel, át fogja lépni saját korlátjait.
(Azért van óriási szerepe minden olyan közegnek, ahol a nevelés központi szereppel bír, mert az örökség magasabb szintre emelésének irányába hat - ha azt jól csinálják. Jó lenne, ha ezt megértené a társadalom, és a pedagógusi hivatás nagyobb megbecsülést kapna.)
Rosszúl tette be a linket, a második ez lett volna....Rabindranath Tagore Quotes - BrainyQuote
Ha tud Angol nyelven, akkor olvassa el ezt is....Don't limit a child to your own learning, for he was born in another time. - Rabindranath Tagore - BrainyQuote
Don't limit a child to your own learning, for he was born in another time. Rabindranath Tagore
Read more at: https://www.brainyquote.com/quotes/quotes/r/rabindrana3843 72.html
Ha tudsz angolul, ajanlom a 'conduct disorder' kutatatasat. Ez betegseg. Veleszuletett. O nem azert ordit a boltban pl., mert nem jol neveltek. Ebbol irtam az egyik szakdogamat, ezert merem mondani, amit mondok. Van gyermekkori meg felnottkori is. En melyebben a gyermekkoriba astam bele. Felnottkorival vannak tele a bortonok, vissza- meg visszaeso bunosokkel.
Sajnos, nem igy van. Ass melyebben a dolgok fenekere. Ahany csecsemo, mar annyifele.
Senki sem születik jószívűnek, vagy irigynek, hanem azzá válik. Ha az egyik gyermekem irigykedne a másikra, annak okát magamban keresném, és mélységesen le lennék sújtva. Szerencsére ilyenről szó sincs.
Én köszönöm, és örülök, hogy egyetértesz velem! :-)
Egyetértek veled, de van egy nagy probléma: Az emberek döntő hányada nincs tisztában azzal, hogy nem jó szülő. Változtatni, jobbá válni - ne adj isten lemondani a gyermekről - csak az akarhat, akit megérint a felismerés. Ne feledd, három dologról beszéltem! A szeretet önmagában kevés, vagy legalábbis kevés lehet. Gyakran pont azzal a megengedő, fojtó, babusgató, önző - és még sorolhatnám - viselkedéssel ártanak a gyermekeknek (és így a kapcsolatnak), amit a szülők szeretetként élnek meg.
(Pedagógusnak lenni egyébkét a világ legszebb hivatása.)
Egyertelmu. A szulo assa az arkot. De azt is figyelembe kell venni, a gyermek szuletesetol mit hozott magaval. Az egyik testver joszivu, jolelku, a masik irigy. Sajat tapasztalat: a szulo a jolelku gyereket csititgatja, hogy turjon az irigy testvernek. Ugyanakkor belenyugszik, hogy a masik teso irigy. Mig gyerekek, elvannak, sot szeretik is egymast. De felnottkent elegendo egy hazastars, aki a rosszat hozza ki az irigy testverbol. Folyton eszi, ragja.
Orokseg? Ugyanigy. Az irigy igyekszik minden lehetsegest megkaparintani. Nem tudom, a szulok oroksege annyifele megy, ahany gyermek van, alanyi jogon. Hogy ki mennyi butort, hasznalati targyat hurcol ki maganak a szuloi hazbol? Ennek olyan hullarablas szaga van.
Legjobb lenne, ha a szulo meg eleteben magara koltene, amije van. Az ove, nem? Vegrendeletet meg hagyhatna.
Kevés hasonlóan értékes kommentet olvastam! - köszönöm.
Maximálisan egyetértek.
Nagyon hasonló gondolataim vannak a két friss topik kapcsán, a másik a gondtalan gyerekkor, az is nemrég nyílt, oda is írtam hsz-t. Szóval szerintem fontos lenne idejében belátni, ha valakinek nem való gyerek. Ha valaki annyira önző, nárcisztikus, önimádó alkat, hogy képtelen másért is áldozatot hozni, ami viszont a gyerekvállalás alapja, akkor ne nyomorítsa meg egy gyerek életét azzal, hogy ő akarja "nevelni". Ha valakiben már legalább a szándék megvan, hogy normálisan nevelje a saját gyerekét, akármilyen alapokat is kapott ő maga, az már nagyon sokat tett a gyereke boldogulásáért és egy fenntartható kapcsolatért.
A ki mit kapott otthonról, és lehet-e érte hibáztatni kérdés meg: erről mindig az jut eszembe, ami a tanítás kapcsán is sokszor előjött már. Szerencsére már váltottam munkahelyet, de az előző iskolámban rengeteg volt a hátrányos helyzetű, lelkileg megsérült gyerek. Rengeteg továbbképzésen, lelki tréningen, megbeszélésen vettünk részt az ilyen gyerekekkel való foglalkozás témakörében, ahol őszintén megállapítottuk minden egyes alkalommal, hogy igen, ismerni kell a gyerekek hátterét, többnyire ismerjük is. Tudni kell, hogy valaki milyen alapokból mire lesz képes egy iskolában. Tudjuk is. Aki messziről csak egy rosszalkodó gyereknek látszik, az sokszor egy bántalmazott, nyomorult körülmények között élő, elhanyagolt kis élőlény, aki így ordibál segítségért. DE: abban a pillanatban, amikor neked a hivatalos, államilag előírt tananyagot kell átadnod ennek a gyereknek, meg még a vele egy teremben ülő másik 30 társának is, ám ő éppen mindent elkövet annak érdekében, hogy te ezt ne tudd megtenni, mert az ő legújabb rosszalkodásával foglalkozzál, akkor ez ott és akkor nem vigasztal sajnos, hogy te tudod, miért is ilyen. (L. Ritók Nóra is mindig leírja a cikkeiben, hogy menjenek el a tanárok, nézzék meg, hogy élnek bizonyos helyeken... nincs helyük tanulni, nincs módjuk fürdeni, néha hidegben fagyoskodnak... és ehhez igazítsák az elvárásaikat. Az a baj, hogy ezt többnyire látjuk és tudjuk, az elvárásainkat mégsem igazíthatjuk ehhez, hiszen akkor meg a normál tempóban tanulni akaró gyerek reklamálhatna joggal, hogy miért a hátrányos helyzetűekhez szabják a szintet...)
Visszatérve tehát a családokra: el tudom fogadni, ha a szüleim rossz alapokat kaptak, de azt nem tudom elfogadni, ha nem tesznek meg mindent, hogy ők jobbat nyújtsanak a saját gyereküknek, vagyis nekem. Hiába szorult is belé a föld minden empátiája, egy bántalmazott gyereket adott helyzetben nem vigasztal, hogy azért ütik a szülei fizikailag vagy verbálisan, mert nekik se volt jobb soruk. Ha úgy érzi, hogy nem tudna jobbat adni a saját gyerekének, mint amit ő kapott, és az pedig nem volt jó, akkor ne vállaljon gyereket. Felelősebb döntés lenne a hátra mutogatásnál.
Leírom, miért látom a szülő(k) szerepét kulcsfontosságúnak e témában. (Azzal talán többé-kevésbé válaszolok az eddig leírt hozzászólásokra is.)
Véleményem szerint az embert személyisége, személyiségét a lelke határozza meg. A lélek egy nagyon bonyolult, zárt világ, ami saját lényegét sugározva hatással van környezetére. Természetesen a környezete visszahat rá, így maga is folyamatosan formálódik. A gyermeki lélek olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt. Van alakja, vannak dimenziói, jellemzői, de környezetére gyakorolt hatása mérhetetlenül kisebb, mint amennyire környezete hat rá. A kor előrehaladtával ez az arány folyamatosan változik, és az ellenkezőjére fordul. A jellemzően formálódóból jellemzően formálóvá válik, és talán belátható, hogy a lélek soha nem lesz képes mást sugározni, mint amivé vált, ami lényének adott pillanatra jellemző lényegéből fakad.
Ahogy az előbb utaltam rá, a gyermeki lélekkel azonosított gyémántból a csiszolódás a legnagyobb darabokat az első években pattintja le, és ebben szinte kizárólagos szerepe a szülőnek van. (Árvaság esetén helyettesítsük a szülőt értelem szerűen mással!) A szülővel a legszorosabb a kötelék, és ő az, aki folyamatosan jelen van. A szülő lelkének sugárzásában telnek az első, meghatározó évek. Később a külső hatások sokasodni fognak, de ha az alap stabil, képes lesz megtartani az egészséges lelki élethez szükséges egyensúlyt, bármilyen kinövés vagy torzulás érje később a személyiséget. A stabil alap számomra nem csak 2-3 évig tartó formáló munka, hanem mindig jelenlévő vezérsugár, ami végigkíséri a gyermek, majd a már felnőtt egész életét.
Ha alapról és vezérsugárról beszélek, három dolgot kell megemlítenem. A szeretetet, az empátiát, és az érzelmi intelligenciát. Az a szülő, amelyik ezeket magáénak tudja, át fogja örökíteni gyermekére. Egy embernek nem lehet nagyobb ajándékot adni, mint ezt az örökséget!
Ez az öröklődési folyamat sajnos bármikor sérülhet, vagy megszakadhat. Több okát is meg lehetne említeni, de az okoknál számomra sokkal fontosabb a meggyőződés, miszerint nem feltétlenül szükséges az, hogy mindkét szülő rendelkezzen az előzőekben említett bűvös hármassal, és ha egyik sem rendelkezik vele, a külső hatások szerencsés esetben harmóniát csiszolhatnak a gyémántba. Tovább megyek! Még maga az ember is megteremtheti saját harmóniáját. Ehhez látnia, értenie, de legfőképpen éreznie kell, hogy szülei adott esetben nem eredendően rosszak, gonoszak, hanem csak nem kaptak meg valamit az élettől. Tudnia kell, hogy tőle ezeket a dolgokat megkaphatják, és egy sajátosan fordított örökség megteremtheti a hiányzó harmóniát. A harmóniára való törekvés minden ember legbelső, legerősebb vágya, és ez az emberiség legnagyobb reménye. Reménytelennek tekintem azt az embert, akiből hiányzik ez az érzés. (Persze az, hogy én kit, minek tekintek, nem mond semmit arról, hogy kicsoda valójában.)
Ilyen megközelítésben a bántalmazó család csak akkor létezik, ha egyik szülő sem kapott megfelelő örökséget. Vajon lehet ezért hibáztatni őket? Hibáztathatók, mert képtelenek voltak önerőből boldogulni? Nem tudom, de arról meg vagyok győződve, hogy a közös hang megtalálásának képtelensége és a menekülési szándék az alapokkal van összefüggésben, míg a véleménykülönbség természetes, rendjén való dolog.
A vér szerinti köteléknek mindennél erősebbnek kellene lennie, mert annak megszakadása sokkal többről szól, mint az egymással nem beszélő szülőkről, gyermekekről vagy testvérekről. Talán nagy szavakat használok, de érzésem szerint az magáról az emberiségről, - és ha valakinek ez így túlságosan megfoghatatlan, akkor - saját magunkról szól!
Az, hogy valaki távol marad a családjától, a legtöbb esetben szerintem jogos önvédelem. Egy érzelmi szinten is intelligens embernek szerintem ez a legletisztultabb megoldása arra, hogy szakítson a bántalmazó családjával. Az átkozódás, sárdobálás egy mélyebb szint, ahova általában az érzelmileg szegényebb emberek süllyednek, pláne tartósan.
Nem akarok általánosítani, és biztos vagyok benne, hogy akadnak szép számmal kivételek a pozitív példát erősíteni, de én azt látom a külföldre vándorló fiatalok esetében is sokszor, hogy egy kulturált formáját találják meg 2in1 módon annak, hogy végre elszakadhassanak a bántalmazó szüleiktől. (Bántalmazó: lelkileg is lehet, hajaj...)
Nem hiszek a vér szavában, szerintem véletlenszerűen születik valaki ilyen vagy olyan családba, és csak amiatt, mert vér szerinti rokon valaki, még egyáltalán nem biztos, hogy el lehet fogadni az ő életmódját, személyiségét. Szerintem a legjobb megoldás tehát, ha 1. amíg fennáll a függőségi kapcsolat, tehát nagykorúságig, addig a kiskorú megpróbálja valahogy enyhíteni a helyzetet, hobbikat, normális baráti társaságot keresni magának, és próbál nem átmenni agresszívba, nem bántani sem mást, sem önmagát. 2. Amint nagykorú lesz, menekülni otthonról. Később még talán egy formális viszonnyá is fejlődhet a kapcsolat, még ha szeretet már sosem lesz belőle.
Akik pedig már felnőttként, pl. örökségen vesznek össze, ott pedig szerintem sosem volt normális a viszony, csak még maguknak sem voltak képesek bevallani.
Sok ember , konfliktuskezelo pszichiater , szociologus , pszichologus irt mar errol s en olvastam olyat errol a temarol , hogy a haragos ember csaladfajaban valamikor a szuloi szeretet rosszul lett kimutatva s ez vetette el a haragra valo hajlamot...
mindannyiunk rokona , mert Adam es Eva gyerekei voltak....
Kain es Abel pl
Ok meg a Joisten-Atyank teremtmenyei...
Mi a csudanak tetszett jobban Istenatyanknak a pasztormesterseg ?
Miert nem szerette Oket egyforman ?
Szerintem minden kapcsolat személyes szimpátiával - vagy antipátiával - indul. A szülők gyakran panaszkodnak, hogy a gyermekükkel - akik már felnőttek - nem találják meg a közös hangot. Ez természetes, mert a felnőttnek már saját kialakult értékrendje, szokásai vannak, melyeket részben a gének határoznak meg. Önmagában az a körülmény, hogy testvérek vagy rokonok vagyunk, semmit nem jelent.
Az más kérdés, hogy mennyire tudjuk, vagy akarjuk megerőltetni magunkat, ha testvér- vagy szülővitára kerül sor. A véleménykülönbségek rendezésekor derül ki, hogy milyen mértékben nőttünk fel, mennyire vagyunk a hangulatunknak, tűrőképességünknek kiszolgáltatva.
Ez egy nagyon erdekes tema,es neha erthetetlen,mikor testverek oroksegen veszekednek,foleg,hogy nem tudnak egymassal megegyezni,ha testverek nem tudnak,akkor az idegenektol mit lehet varni???