Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szerelem nélkül baba
Létrehozva: 2015. október 23. 11:18
Sziasztok!
Új felhasználónéven nyitom ezt a topikot, mert a sajátomon nem vállalom be, viszont muszáj ki(s)írnom magamból. 
Kb egy éve vagyunk együtt a barátommal, ismertük már egymást, szép lassan alakult ki a kapcsolat, az elején egyikünk oldaláról sem volt az a lángoló szerelem, de egy nagyon meghitt, meleg kapcsolat volt. Később voltak fellángolások mindkettőnk részéről, már-már szerelem, voltunk nyaralni is együtt, az is nagyon jól sikerült. Az elmúlt időben ő lányegesen lelkesebb a kapcsolatunk tekintetében, mint én, én inkább csak úgy elvagyok. Mivel volt korábban több embertpróbáló kapcsolatom is, ezért egyik oldalról nagyon tudom értékelni azt a nyugodalmat és harmóniát, amiben most élünk még ha nem is érzem magam szerelmesnek egyáltalán. A csavar most jött a történetbe, ugyanis terhes lettem. Elsőre nagyon örültem, hiszen 30 éves vagyok, tehát a korban bőven benne és úgy gondoltam, hogy egyrészt elég erős vagyok akár egyedül is vállalni a babát, másrészt erre a nyugodt kapcsolatra lehet építeni családot is. Azóta viszont ez teljesen megkérdőjeleződött bennem minden és mindennap sírok a kételyeim miatt . Eszembe jutnak azok az idők egy korábbi kapcsolatból, amikor igazán szerelmes voltam (5 évig tartott, a végére megromlott, én vetettem véget neki, tehát szó sincs róla, hogy azt kívánnám vissza), vagy kalandokról amikor igazán lángoltam. Miután állandóan ezek járnak a fejemben óhatatlanul a páromnak az elmúlt időben csak a hibáit látom és egyáltalán nem vágyom vele lenni. Ő mindent megtesz, hogy engem boldoggá tegyen, mellettem állt eddig a terhesség minden nehézségében és végtelen, már-már bosszantó türelemmel áll hozzám, miközben én elég elutasító vagyok vele szemben.
Őszintén szólva azt fontolgatom, hogy szakítok vele, mert nem vagyok képes vele boldognak lenni és hiába nagyon segítőkész én tényleg csak a hibáit látom. Az a kérdés, hogy szerintetek nagyon önző dolog vele és a babával szemben, ha véget vettek ennek csak azért mert nem vagyok szerelmes?? Racionálisabban kellene gondolkodnom és örülnöm, hogy mellettem van egy megbízható és segítőkész ember a gyerekvállalásban és elengedni a szerelem iránti vágyat?
Szia, férfiként a véleményem, hogy megértem az érzéseidet, amikor a lányom született én talán pont ezt éreztem amit most te. Én sem a régi szerelmemet vágytam vissza de azt is éreztem, hogy gyermekem anyjával nem tudom elképzelni a köv. 20 évet. Nálam mondjuk nem voltak ennyire erősek a negatív érzések mint ahogy te leírod a pároddal kapcsolatban. Ha tényleg csak a hibáit látod akkor bizony nem túl jók a kilátásaitok. A "tisztességes" az lenne, ha elmondanád neki és a gyerekvállalás ellenére is szétválnának az útjaitok így mindkettőtöknek esélye nyílik egy olyan kapcsolatra amire vágytok. Persze sokkal nehezebb lesz ez egy gyerekkel de még mindig jobb mint egy álszent kapcsolat ahol csak idő kérdése a szerető felbukkanása és az azzal járó hazugságok.
Másrészről sajnos ha körülnéz az ember azt látja, hogy sokkal több a nem működő kapcsolat mint a jó és ez nem csak a szerelem hiányára vezethető vissza, mert sok ismerősöm házasodott v. élt élettársi kapcsolatban a szerelmével ami aztán igen csúnya véget ért méghozzá egész rövid időn belül. Mivel a házasság és család sokkal többet kíván mint egy sima szerelmi kapcsolat.
A furcsa az, hogy te gyakorlatilag pont ellentétesen cselekedsz az evolúciós késztetésednek ill a kialakult társadalmi normáknak, hiszen bizonyított tény, hogy a nők peteéréskor az úgynevezett alfa hímet tartják vonzónak és tőle akarnak utódot, míg a ciklus többi részében pont olyan egyedeket keresnek mint a te mostani párod, akik jó társak és apák lennének. Te ezt a feje tetejére állítottad.
A csonka család nem egyenlő a rideg, szeretetmentes környezettel ahogy te írod. Én egy "teljes" családban nőttem fel ahol a szüleim állandó balhéit kellett átélnem és végig azt kívántam bárcsak elválnának, akkor talán apámból is jó szülő lett volna ha csak hetente v. kéthetente egyszer is. Én is elváltam, a lányom mégis rengeteg szeretetet kap az anyjától és tőlem is ill. mindkettőnk családjától. Nem ez az ideális de olyan talán csak ha 1000 kapcsolatból egy van vagy talán még annyi sem.
Szia Cabron!
De rég láttalak, már azt hittem, te is eltűntél (mint ahogy sokan mások is). Örülök, hogy vagy még.
Bocs, az OFF-ért.
Nálam ugyanez volt. 16 évig éltünk együtt, szépen (mi nem a gyerek miatt házasodzunk, de nem volt szerelem). Állandóan ott motoszkált bennem, hogy elég-e ez. Aztán szépen elváltunk. Ma is jóban vagyunk, de nem lett volna szabad hozzámennem.
Próbáld a gondolataidat megerőszakolni, mert megnyomorítod magadat (megérdemled) és azáltal a gyereked lelkét (na ő nem érdemli), ha undorodsz aputól. Ezzel nem lenne akkora baj, szomorú, meg minden, de 30+ évesen nagyon jól tudtad, hogy a digidugiból lesz a gyerek, így az is világos volt, hogyan lesz majd felnevelve. Mentsd ami menthető, kötelességed mert te vagy a felelős, egy párterápiával foglalkozó pszichoterapeutát keress föl! Agyban dől el sokminden, talán segít rendezni.
Szia,
mostanság olvasom ezt a blogot:
http://piroskukorica.blogspot.hu/2015/10/hazassag-vs-gyer ek.html
Én mondjuk meg vagyok attól rökönyödve, talán mert öreg vagyok hogy némely nőnek annyira evidens, hogy egyedül vállal gyereket. Szül magának egyet. Sőt még mást is erre biztat. Azzal a ténnyel, hogy a gyerekének jó ez nem is törödik. :(
csonka családban felnőni rossz dolog. rideg szeretmentes környezetben felnőni rossz dolog.
Aztán csodálkozunk, hogy milyen a világ milyen emberek vannak köztünk, miért van ennyi lelkibeteg, deviáns gyermek / felnőtt. A válasz meg ott bújik meg: honnan jöttünk? Kik a szüleink? Mit láttunk, tapasztaltunk, éltünk meg gyerekorunkban. Ezt a bagyut cipeljük egy életen át.
Szerintem el kell elgondolkodnod azon, hogy érzelmileg elég lesz-e ez NEKED egy életre. De úgy, hogy vedd számításba, most terhes vagy, hormonális káosz uralkodik benned, ilyenkor az is normális, ha egy rózsaszínködös full szerelmes kapcsolatban úgy érzi a kismama, hogy nem szereti a párját, idegesíti stb.
Mit éreztél terhesség előtt? Most váltál csak bizonytalanná, vagy már előtte is?
Nekem volt egy baromi klassz, nyugodt, meghitt, intellektuálisan remek kapcsolatom. Én 4 hónapig bírtam. Hiányzott a fűszer. :) De nem vagyunk egyformák, ezt neked kell tudnod.
De szerintem ne most hozz végleges döntést. Azt mondod őszinte a kapcsolatotok, én a helyedben kicsit lazítanék a madzagon. Beszéld meg vele, hogy ritkítsátok az együttléteket, legyél többet magadban, próbáljatok meg átmenetileg pusztán baráti kapcsolatot fenntartani. A lényeg, hogy ne érezd a "nyomást", hogy úristen, gyerek, család, férj stb.
Alakulni fognak a dolgok, és ha majd végképp úgy érzed, hogy ez a párkapcsolat így, ebben a formában neked kevés lesz, ne kösd gúzsba a kezedet a gyerek miatt. Ha megmarad köztetek ez a jó viszony, a gyereknek kevésbé lesz hátrányos, ha nem hagyományos családmodellben nevelkedik, mint egy magát valamibe belekényszerítő, frusztrált anya.
De persze az is lehet - és ez lenne az ideális - hogy időközben rájössz, hogy érzelmeket, élethelyzeteket hasonlítgattál egymáshoz, álmokat kergettél, miközben végig előtted volt az, amire mindig is igazán szükséged volt.
Sok sikert!
Hasonlóan gondolkodunk, mert nálatok ugyanaz a szitu mint nálunk.
Van itt a fórumon még néhány ilyen nő, az egyikkel beszélgetni is szoktam. Ő lepődött meg jobban, hogy ÉN lennék a fórum egyik vezér trollja...??? 
Én is értem hogy te mire gondolsz, és mit érzel.
Ugyanezt átéltem, hidd el. Megismertem életem szerelmét, de éretlenek voltunk még a megéléséhez, így szépen elváltak útjaink. De nem volt olyan nap, hogy ne gondoltunk volna egymásra, noha semmit nem tudtunk egymásról. Én közben állapotos lettem, megszültem vállaltam, és az apjával nevelgettem. Viszont eljött az az idő, amikor valami "felsőbb hatalom" úgy gondolta hogy most már összeereszthet bennünket. És amit fiatalon egy esküvővel elrontottunk volna noha szeretjük egymást, az érett fejjel beteljesedett.
Én (és ő is, hiszen megvárt) a megismerkedésünk óta hiszek az egyetlen, és igazi szerelemben. Erről beszélgettem már vele, és ő mondta, hogy ezt csak teljesen felkészülten és éretten lehet igazán megélni. Fiatalon csak tudja az ember, hogy az a másik az igazi, de képtelen azzal az érzéssel mit kezdeni, tapasztalatok híján.
Az idő általában meghozza a megoldást mindenre. Főleg ha mindketten érzitek hogy ezt az érzést nem élhetitek át senki mással. Semmihez nem hasonlítható érzés, lelki kapcsolat. Ekkor már nem csak a férfit-nőt-embert látod a másikban, hanem jóval többet.
Ha megtartod a babát, és mellette maradsz, sőt, ő (az apa)is tudja hogy nem ő életed szerelme, akkor érdemes leülni vele egy komoly, őszinte beszélgetésre. Amiben benne lenne az, hogy együtt éltek harmóniában, segítitek egymást, de akár neked lesz adott újra a lehetőség életed szerelmével, akár ő érzi úgy hogy megtalálta egy másik nőben élete szerelmét, akkor elengeditek egymást. Ha így, ezt megbeszélve képesek lesztek együtt élni, akkor az átlag házasemberekénél jobb életetek lesz. Ugyanis nem lesznek titkok, tabuk, ha a legkényesebb témán túl tudtok lépni. És ide tartozik az is, amit az emberek többsége nem ér fel ésszel, hogy ha a másik embert nem birtokoljuk csak azért, mert ő a miénk, esetleg utód is született, az már az érzelem legmagasabb szintje. Márpedig te ezt már elérted, (el tudtad engedni azt a férfit akit szeretsz) tanítsad meg rá a gyermeked apját is.
Nem vagyok benne biztos, de lehet hogy csak én értem mitől estél pánikba. Ne tedd. Soha ne mondj le arról, amiben hiszel, bármi megtörténhet.
Hátborzongató dolgot éltem át, amit lehet hogy te is át fogsz élni. Ha arra kerül a sor, ne ijedj meg. Elmesélem. Egyetlen egy emlékem maradt a szerelmemtől, és egyszer a kamasz gyerekem rákérdezett, hogy miért őrizgetem? Őszintén elmeséltem neki, hogy van egy ember, akit szeretek, és tőle kaptam... a gyerek megértette, felfogta, és az apjának sem tett említést erről. Látta hogy a családért mindent megteszek, de a szívem egy darabja másé. Ő azóta felnőtt, és az esetünkből merített erőt, kedveli a társamat, szinte az apjának tekinti. Nos, ez veled is megeshet, de ha feladod, akkor valóban reménytelen.
Megkérdezhetem, hogy életed szerelmével miért nem jött össze? Én néhány ilyen esetről tudok, és mindegyiknél időeltolódás volt a gond. Vagy a nő, vagy a férfi volt házas. Az igaz, valódi szerelemről egyébként kevés szó esik, alig néhányan élik át.
Hidd el, tökéletesen értem, amit mondasz. Pár evvel ezelőttig en pontosan igy gondolkodtam, sőt még most is ezt tartom az ideálisnak, ha összejön. Az a fajta szerelem es feltétel nélküli összetartozás érzés, amiről írsz viszont nem sokszor jön el az ember életében. Nekem volt egyszer, hosszú es nagyon szép kapcsolat volt, de a végén megsem jött össze es békében, nagy fájdalommal, de elváltak útjaink es ebben mindketten (de különösen en) biztosak voltunk, vagyunk, hogy számunkra nem volt más megoldás. Azóta is tartjuk a kapcsolatot es sajnos mindketten tudjuk, hogy "ez volt az es ilyen több nem lesz". Ennek megfelelően sajnos nem hiszek a szerelemben, vagyis abban, hogy erdemes ra várni es arra épiteni mindent.
Jelen helyzetben valószínűleg meg fogom tartani a babát, es igyekszem a páromat értékelni. Neki nem hazudok, soha nem is tettem, nem ringatja magát abban a hitben, hogy ő életem szerelme, de azt tudja ami a valóság is, hogy harmóniát es nyugalmat hozott az életembe es igyekszik a mindennapok lehető legminőségibb eltoltesere.
Amiert a topikot indítottam az talán egy pánik a felismerestol, hogy ezzel tényleg végleg elengedem azt, amiben valaha hittem.