Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Életek és gondolatok
Torolt_felhasznalo_178203
Létrehozva: 2015. június 26. 18:40
Negyven és ötven év közötti hölgy személyében olyan beszélgetőtársat keresek, aki intelligens, gondolkodó típus, akivel beszélgethetnék az életünkről, a gondolatainkról, akinek nincsenek elvárásai, akivel hasonló az érdeklődési körünk, akivel megtaláljuk a közös hangot.
Kizárólag beszélgetésről lenne szó. Nős vagyok, és nem partnert keresek! A csatorna címében a "más"-ra helyezem a hangsúlyt!
Ami még nagyon fontos: Az őszinteség, a bizalom, a megbízhatóság, a diszkréció és az inkognitó tisztelete! Szintén fontos a "szép magyar nyelv" szeretete, vagyis a szleng, a rövidítések és a hasonlóan divatos, de magyartalan szóhasználat kerülése.
Akit esetleg sért e felhívás attól elnézést kérek, de a lehető legpontosabban le akartam írni, mit szeretnék.
Nyilvánossá teszem a témát és remélem, sikerül valakivel megtalálnom a közös hangot. Később aztán "zárt ajtók mögött" folytatnánk...
Az emberek ilyen kapcsolatra vágynak, de mivel nem rendelkeznek az általad említett függetlenséggel, mert nem ismerik önmagukat, és nem értékelik önmagukat annyira, hogy megérdemeljék a függetlenséget, képtelenek rá.
A párjuknál sem tudják elfogadni, mert attól tartanak hogy ha a másik független, akkor már nincsenek biztonságban.
Az emberi, baráti kapcsolatok nem azonosak a párkapcsolattal. De bőven akadnak akiknél igen. Ha egy párkapcsolatban nem lehet elfogadni azt, hogy a másik bizonyos szempontból független szeretne maradni, az már póráz, a másik személyiségének az elfojtása.
Jól érzem hogy te félsz, tartasz a párkapcsolatok megvitatásától?
Igen.
Olyan hozzászólás, amelyet ő produkál állandó jelleggel. Többen le tudunk alacsonyodni hozzá, de láthatóan megbomlott az elméje, így teljesen felesleges.
Ó dehogynem. Ajnározod ezt az asszonyságot. Egy vén, irigy, alattomos, rosszindulatú szarka. És ez neked valahogy nem tűnik fel. Vajon miért?
Minden bizonnyal léteznek ilyen kapcsolatok, de nagyon ritkák, mert az emberek többsége nem erre vágyik. Az ilyen kapcsolat a párok olyan fokú függetlenségét feltételezi, amivel az emberek döntően nem rendelkeznek, és amit párjuknál sem tudnak elfogadni. Mindamellett érzésem szerint megint beszorultunk a kapcsolatok egy bizonyos területére, a férfi és a nő társas kapcsolatába.
Senki valagát nem nyalom. Egyszerűen beszélgetek. Micsoda hozzászólás ez?
Azt kell elfogadni, hogy O igy dontott. Mi azt nem tudjuk es nem is dolgunk megitelni a latszat alapjan, hogy valoban boldog-e a donteseben......
"Öntörvényű emberek is képesek nagyszerűen meglenni egymással, és tudod hogy? Mivel tudják hogy mindenkinek vannak hóbortjai, elnézik másokét. Ezt lehetne alkalmazkodásnak nevezni, de mégsem az. Egyszerűen képesek arra, hogy az őket zavaró momentumokat kizárják az életükből."
Szia, maximalisan egyetertek a fent idezett gondolatoddal! Errol van szo, nem "alkalmazkodni" kell, hanem egyszeruen elfogadni masokat.
Nézd már meg a provokatív vénasszonyt, most komolyan ennek kell nyalni a valagát? Minden topicban talál valakit akivel házsártoskodik. Komolyan mondom, olvasgass bele a hozzászólásaiba, megundorodsz tőle.
Nyihaha,megertetedd a celzast?Tema lezarva.........szia........!!!!!!
Igen. Azt hiszem másról beszélünk, de ez nem baj. Egy jó beszélgetést többek között az tesz igazán jóvá, hogy a témát jó pillanatban zárjuk le. :-)
Nem hitbéli, ez valóban így van. Nem a Földet és a Naprendszert említettem, hanem az Univerzumot. Tegyük fel, őrült iramban elkezdene zsugorodni, akkor egy röpke pillanat alatt mindnyájan beszarnánk. Csak úgy spontán, félelmünkben.
Te ott vagy, én itt vagyok, a fórumon beszélgetünk. Te a beszélgetést talán elmeséled valakinek, én a páromnak biztosan. Az érdekes témákat mindig megemlítem neki. És a párom már összeköttetésben van a te gondolataiddal is, magában kielemzi azokat.
Ha ugyanarra a komoly kapcsolatokra gondoltál amire én is, akkor naná hogy igazad van. De nézz körül, a sok sérült embernek vajon élete során hány darab komoly kapcsolata akad? Lehet hogy egy sem.
Ne keress csomót a kákán!
Én azokról az esetekről beszéltem, amelyekben sérülnek az emberek pszichésen, lelkileg, és ezek következményeként testileg is.
Egy menetrendhez való vagy az üzletek nyitvatartásához való alkalmazkodás nem okozhat senki cizellált kis lelkében robbanást. Az ilyen ember beteg.
Öntörvényű emberek is képesek nagyszerűen meglenni egymással, és tudod hogy? Mivel tudják hogy mindenkinek vannak hóbortjai, elnézik másokét. Ezt lehetne alkalmazkodásnak nevezni, de mégsem az. Egyszerűen képesek arra, hogy az őket zavaró momentumokat kizárják az életükből.
Én teljesen másról beszéltem. Amikor megszabja az iskola hogy a gyereked mit öltözzön, milyen írószerrel írjon, milyen radírt használhat, amikor az orvos megmondja hogy mit fogyaszthatsz, amikor a politikusok manipulálnak... az mind megköveteli az alkalmazkodást. Alkalmazkodás hiányában rossz esetben kirekesztett leszel, jó esetben elfogadnak olyannak amilyen te valójában vagy.
Adagio az alkalmazkodás példájára említette a főnöki beosztotti viszonyt. Ez már alá-fölé, és nem kizárólag a munkában. Igen sok főnök megengedheti magának azt a luxust, hogy indirekt módon belenyúljon családok életébe. Mert az emberek félnek. Én ezt borzasztónak tartom.
Van még alá-fölé helyzet, családon belül. A szülő gyerek kapcsolat. Amikor a szülő önmaga mellé emeli a kiskorú csemetét, fogalma sincs róla hogy mennyit árt a gyereknek.
Ja ige, ez most nekem onnan jött elő, hogy drága jó anyósom adott néhány pár héttel ezelőtti Nők lapját. Az egyikben arról volt szó, hogy több gyerek üti, pofozza, rugdossa a szüleit, édesanyját. És valahogy a drága jó édesanyák képtelen kezelni ezeket a helyzeteket, sírnak, panaszkodnak. Azt a tanácsot kapták, hogy a gyerek kezeit le kell fogni, szépen kell hozzá beszélni, meg kell nyugtatni. Na ja. Most komolyan, normális az az édesanya, aki önmaga mellé emeli rangban a gyerekét, a három évestől kérdezgeti hogy mit vesz fel, mit egyen, és engedi magát ütni... ész megáll. És ilyen helyzetekben vajon ki irányítja anyuka életét? A saját csemetéje. És bizony ezt a képtelen helyzetet az anyukák teremtették önmaguknak, megalkudnak a csemete kedvéért, alkalmazkodnak egy pár éves gyerekhez.
Az, hogy elfogadod, hogy az univerzumban minden mindennel összeköttetésben van, HITbeli kérdés. Van, aki hiszi, érzi, tapasztalja, van aki nem. De aki érzi-tapasztalja sem feltétlen nyer ebben vígaszt... mert a hiány ottmarad.
"Állandó, örök helyük van a szívemben. Ez valóban nem múlik, nem is múlhat el. Ha ez elmúlna, a kapcsolat nem volt komoly."
Köszönöm. Erre mondtam, hogy nem lehet lezárni. :)
Az alkalmazkodás az, ami: alkalmazkodás :) nem alá-fölérendeltségi helyzet... és nem is az, hogy mások irányítják az életem...
???
Érdekes, mert én is ezt gondoltam rólad. Számomra az alkalmazkodás fogalma egy dolgot jelent, csakhogy ez a fogalom nagyon tág értelemmel bír. Beletartozik az együttélés éppen úgy, mint a főnökhöz, az orvoshoz, a boltok nyitva tartásához, vagy a menetrendhez való igazodás, és még számtalan más.
Természetesen van különbség a súrlódásmentes együttéléshez szükséges alkalmazkodás, illetve a menetrendhez való alkalmazkodás között, de mindkettő feltételez bizonyos kompromisszumot. Vagy igazodsz a menetrendhez, vagy taxit hívsz. Egyszer ezt teszed, másszor azt. Minden valaminek a függvénye.
Az emberek függenek egymástól, de ebből vegyük ki a pillanatnyi elmebajt! Egyszer neked kell alkalmazkodnod, másszor mások alkalmazkodnak hozzád. Ha mindenki öntörvényű lenne és nem törődne a másikkal, megszűnnének létezni az emberi kapcsolatok.
Az alkalmazkodásmentes élet szerintem utópia. Meg kell találni az egészséges összhangot, amiben szó sincs alá- és fölérendeltségről!
Az emberek többsége állandó jelleggel panaszkodik valakire, tehát valamit rosszul csinálnak. Nem arról van szó hogy én csinálok valamit jól, hanem arról, hogy ők rosszul.
Természetesen mindegyik az életem része, de nem az irányítója. Ne az ő pillanatnyi elmebajuktól függjek napi szinten.
Nem alkalmazkodom hozzájuk, de azt sem igénylem hogy hozzám alkalmazkodjanak, hagyjuk szépen egymást békében élni.
Úgy vettem észre, te kétféle alkalmazkodásra gondolsz. Az egyik amikor az ember alárendeli magát a másik akaratának (pl. főnök), a másik pedig amikor emberek próbálnak minél kevesebb súrlódással együtt élni. A második természetesen igényel alkalmazkodást, de ez normál. Nekik jó, nekem jó, senki sem alárendelt.
Ez mind szép és dicséretes, csakhogy nem rólad van szó, hanem az emberek többségéről.
A szülő, a gyerek, a házastárs, a barát, a szomszéd, az orvos, a politikus mind az életed része. Nem tudod függetleníteni magadat tőlük. Vagy ők alkalmazkodnak hozzád, vagy te hozzájuk, de alkalmazkodás nélkül nincs élet. Ez egyfajta kényszer, ami megszüli a kompromisszumok kényszerét. Annyit tehetünk, hogy megkeressük a kényszernek és a kompromisszumnak a legoptimálisabb változatát. Megtaláljuk vagy nem, ami történik velünk, az az életünk.
Egy hisztis főnökhöz való alkalmazkodást az állás elvesztésétől való félelem szüli. Megéri? Belebetegszik az emberek többsége.
A te gondolataid szerint profi vagyok.
Soha, egyetlen főnöktől sem tűrtem el, hogy rákényszerítsen arra, hogy az ő nézeteiket valljam. Habár próbálták sugallni (mindenkinek), hogy az emberek pótolhatóak, és ha valaki nem az ő elgondolásuk szerint cselekszik, él, akkor munkanélküliek lesznek. Amivel legtöbbjük nincs tisztában, ez már a hatalom fitogtatása, hatalommal való visszaélés. Ez a gyenge pontjuk. Ez nem elég. Ha az akaratuk mögött nem áll színtiszta értelem, akkor nagyon könnyen kikezdhetőek. És láss csodát, 1-2 nap alatt mindig megvolt az új munkám. Egy idő után viszont a hírem már megelőzött cégen belül, és velem már nem mernek szórakozni.
Ugyan már, dehogy éli mindenki a saját életét!
Legfeljebb néhány ember. Bekavar a szülő, a gyerek, a házastárs, a barát, a szomszéd, az orvos, a politikus... szerintem nem kell részleteznem. Mindenütt szabályok, elvárások. Kőkemény harccal lehet csak elfogadtatni, hogy valaki másként akar élni. A te szavaid szerint a saját útját járni a labirintusban, akkor is, ha az neki nem jó.
A másik nincs többé, nem tudjuk látjuk-e még valaha, érezzük-e... ez az amit mondtam, a saját fájdalom előtérbe helyezése.
Ha valaki elfogadja azt, hogy az Univerzumban minden összeköttetésben áll egymással, akkor érzi azt, hogy a másik jól van.
Komoly baráti kapcsolatnál, ha például az egyik elköltözik messzire, akkor nem kell bánkódni. A hiányérzet a komoly kapcsolatokban megmarad. Személyes példa, sok-sok évvel ezelőtt halt meg a barátnőm úgy, hogy én nem tudtam róla. Messze voltunk egymástól, több ezer kilométerre, időnként váltottunk levelet, hívtuk egymást. Egyszer megjelent álmomban, teljes sötétség vette körül, és tisztán érthetően a nevemen szólított, majd egyre távolodó alakkal és halkuló hanggal szólt hogy mondani szeretne valami fontosat. Felébredve már tudtam hogy valami nagy baj történt vele. Pár napra rá hívtam, és mondták hogy már nem tudok vele beszélni, elhunyt. És a döbbenet, azóta rájöttem hogy mit szeretett volna mondani. El tudtam engedni, de hiányzik, nagyon sokszor gondolok rá. És nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy egyszer valamikor majd találkozunk.
Komoly szerelmi kapcsolatnál ugyanez a helyzet. El tudnám engedni a társamat, akár messze utazik, akár szakítana velem, akár pedig a legrosszabb következne be. A hiánya viszont fájna, senki nem tudná pótolni, ugyanúgy mint a barátnőmet. Állandó, örök helyük van a szívemben. Ez valóban nem múlik, nem is múlhat el. Ha ez elmúlna, a kapcsolat nem volt komoly.
Egy nagyon fontos dologra mutattál rá! Egyáltalán nem mindegy a szeretett, számunkra fontos személy sorsa...
Igen...
Azt hiszem a viták (beszélgetések) döntően azért nem vezetnek sehová, mert egy-egy fogalom (vagyis a vita tárgya) mást és mást jelent a vitázóknak (beszélgetőknek).
Alkalmazkodás. Mire is gondolunk, amikor erről a szóról beszélünk? Tartok tőle, hogy te és én nem ugyanarra.
Önmagunk elfogadása szerintem nem oldja meg az alkalmazkodás kényszerét. Alkalmazkodnunk kell például a főnök, vagy a munkaadó rigolyáihoz, mert ellenkező esetben az utcán találhatjuk magunkat. Az erős (és itt a profizmust értem alatta) elutasíthatja az alkalmazkodást, mert a profizmusa miatt nem fogják elküldeni, vagy ha igen, másnap már új állása van.
Egyébként szerintem mindenki a saját életét éli. Hogyan is élhetné másét? Az élet egy nagy labirintus. Milliárdnyi út keresztezi egymást, tele van zsákutcákkal, és nekünk meg kell találnunk azt a kijáratot, ami fölött a nevünk van. Járhatunk bármerre, a kijárattól nézve az, amit mögöttünk hagytunk, a mi utunk volt. Az volt az életünk. Mikor érünk a kijárathoz? Talán le sem kell írnom.
De ha másként gondolkodnak, hogy az a másik már jó helyen van, béke veszi őt körül, akkor már megvan a harmónia.
Hát ebbe szerintem azért nagyon nehéz kapaszkodni, mert ez lehet a hitünk, de nem tudhatjuk... így nincs más, mint annak a nyers valósága, hogy a másik nincs többé... és nem tudom, hogy valaha, bárakárhol újra látom/érzem még őt...
Ugyanígy egy kapcsolat megszakadásánál... az jó, ha tudom, hogy a másik most rendben van, boldog, így jó neki. De van, hogy ez nem látszik. Vagy épp az ellenkezője látszik. Így kicsit nehezebben jön a megnyugvás...
Értem én és hasonlóan is gondolom, de ahogy egy szerettünk halála is megvisel - bármennyire magamat sajnálom a helyzetben és nem a halottat, ebben is egyetértünk :) - ahhoz idő kell, amíg eljön a megnyugvás. Abba egy kicsit annak is bele kell halnia, aki elveszítette a szerettét... aztán lehet feltámadni és tovább élni a szép emlékekkel.
Ne gondolj feltétlenül a veszteségre. A szívedben benne él, ennyi. Ugyanaz, mint amikor egy szerettünk meghal. Ritka az olyan ember, aki a másikat sajnálja. Mindenki önmagát sajnálja: hogy hagyhattál itt?
De ha másként gondolkodnak, hogy az a másik már jó helyen van, béke veszi őt körül, akkor már megvan a harmónia.
Szerintem érted miről beszélek. Az az elengedés, amikor nincs szegény én és szegény te, hanem boldog életet kívánunk közösen egymásnak, amit egymástól távol élve viszünk véghez. Erre viszont kevesen képesek.