Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Miért sír ennyit? :-(
Létrehozva: 2015. május 21. 13:35
Sziasztok!
Segítsetek nekem, mert nagyon a türelmem végén járok.
3,5 éves és állandóan sír.
sír, ha ébred,
sír a reggeli kakaóért,
sírva kiabál utánam,
sír, ha nem sikerült,
sír, ha nem ér át a zöld lámpán,
.......................................................... .............................
Nem értem. Komolyan már minimális autizmus is megfordult a fejemben, mintha nem tudná kezelni az érzelmeit. Miért kell mindent -de tényleg szinte mindent- sírva közölni?? Ha pedig valami nem sikerül maximálisan tökéletesen, akkor dühöng, még földhöz is vágja magát vagy üti a fejét. Lassan ott tart, hogy a szobája is hetek óta érintetlen, mert nem játszik semmivel, gondolom tart a kudarctól.
Jesszusom!
ezzel tartod sakkban a gyereket?
Azóta, ha csak kiejtem a számon, hogy "ugye nem szeretnél megint morcos fejet?" akkor rögtön kisangyal lesz.
Jó lesz? Nem, nem hiszem.....
Nagyon rossz ötlet!!!!!!!!!
Nem díjazom egyáltalán.
Egy frászban lehet a gyereked, pont azért mert ő még éppen most ismerkedik a világgal, a lehetőségekkel, a mit szabad és mit nem-mel.
Miután egy sereg olyan dolog van amit 3 és fél évesen még nem csinált, ha próbálkozna???????????? nem tudhatja hogy az jó e vagy sem.A lényeg, a rossz matrica miatti félelme felülírja az önállóságát.
Gratulálok!!!!!!Levágtad a szárnyait!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A saját anyja!!!!!!!!!!
Gyáva, de leginkább egy lépni nem merészelő, tipródó embert nevelsz ilyen elvekkel.
Szerintem is nagyon jo az irany. Mivel minden gyerek mas, nem lehet menetrendet vagy hasznalati utasitas, igy meg lehet hallgatni sok tanacsot, ki lehet probalni, valami csak bevalik.
De jo gyorsan sikerült valtozni, es ez a fiadnak is jo lesz.
Köszi!
Most bevezettem egy matricás-motivációs táblát. (egyik barátnőm mesélte, hogy náluk bevált) Felírom a napokat egy papírra (amit kiragasztottam a falra) és ha szépen viselkedett, felragaszthat egy mosolygós szmájlit, ha pedig rosszalkodott, akkor én ragasztok szomorú szmájlit. Hűűű, nagyon zavarta, hogy egyik nap egy hisztis reggel miatt, az ő mosolygósa mellé tettem egy szomorú fejet. Azóta, ha csak kiejtem a számon, hogy "ugye nem szeretnél megint morcos fejet?" akkor rögtön kisangyal lesz.
De jó hírek, megy ez nektek. :-)
Remek hírek, nagyon örülök, hogy ezt olvasom!
Talán már senki nem jár erre de azért leírom:
Egész jól haladunk.
A reggeli sírásokat szinte teljesen meg tudtuk szüntetni. Minden este elmondom neki, mielőtt elalszik, hogy nagyon várom majd reggel, vidáman, jókedvűen. Van, hogy az első szava a reggeli ébreésnél "kakaóóóó" de akkor én szépen mondom neki, hogy menjen ki, kérje el és ez bevált.
Azt is alkalmazom és nagyon jól használ, hogy amikor sírva kér, akkor mondom neki direkt a legnyugodtabb hangomon, hogy "kicsikém, ezt így nem értem". És akkor hangszínt vált.
És én így már érdeklődve figyelem mit szeretene.
A dühösködést még annyira nem sikerült kiiktatani, bár mondhatom, hogy abból is jóval kevesebb van. De valószínűleg ilyen a vérmérséklete, majd ha ügyesebb lesz, kevesebb lesz a morgolódása. Kissé maximalista, ha valami nem tökéletes -még ha én elmondom neki, hogy akkor is jó amit csinál, ha nem tökéletes- akkor begőzöl. De szerencsére elég jól kezelhető.
Még előtte vagy a nehezének. Olyan bájosak, amikor már nem gyerekek, de még nem is felnőttek!
Egyik pillanatban szégyellnek, a másik pillanatban bújnak. Én is mint mindenki más, átestem ezen az idegesítő változáson. A naggyal még úgy ahogy ment, de a kicsivel már ketten éltük át. Egyszer ketten mentünk elé a suliba, és csak messziről, lopva integetett nekünk. Ahogy elhagytuk a suli vonzás körzetét, már ölelt minket. Közeledett a buszmegálló ahol a haverjai álltak. No, ott ismét mi lettünk (volna a szégyen), de kacsintottam a nagynak, aki vette az adást. Látványosan elhúzódtunk a kicsitől, és mondtuk neki hogy menjen messzebb, mert szégyelljük. A kicsi értetlenül nézett, és egy-egy lépést tett felénk, de mindig messzebb mentünk. Már kézzel is hessegettük, és elkezdtünk szaladni, erre ő is szaladt utánunk hogy vááárjuk meeeg! Nagyon édes volt, és egyre ritkábban csinálja azóta.
Majd 10 év múlva írj, hogy nálatok hogy ment a változás. De biztos vagyok benne hogy nagyszerűen, kis zökkenőkkel (ami teljesen normális, és biztos hogy fogod tudni kezelni).
Egy valamit viszont már megbeszéltem a kicsivel. Ha a feleségétől panaszt hallok rá, akkor fejét veszem. Rákérdezett, hogy mi van ha az asszony hazudik rá nekem??? Mondtam hogy én neveltelek, pontosan tudom milyen feleséget fogsz választani.
Ebben teljesen egyetértünk. Én még ilyen sikerekről nem számolhatok be, még a legnagyobb is csak 8 és fél éves, mindenesetre úgy gondolom, hogy egyelőre jól működnek, ebből úgy gnodlom, hogy jó úton vagyunk, remélem, én is ilyen visszajelzést kapok majd adott időpontban. :-)
Nem nem nem, dehogy lebutázni. Csak elmagyarázni neki, hogy mit is jelent valójában a buta szó.
Egyébként teljesen igazad van, nálunk elég nagy a korkülönbség, és amikor a kicsi még tanulgatott mindenfélét, a nagy először kinevette, de szépen tanítgatta. A butázás nálunk valahogy elmaradt, a kicsi megérezte hogy ha a tesóját szidja, akkor nem fejlődik. Az apjukat alig látták, én viszont szinte minden lehetséges dolgot megmutattam és tanítgattam nekik. A hülye szó is csak dührohamban fordult elő, de erre olyasmit mondtam ami egy anya a szájára nem vehet, és nagyon gyorsan abbamaradt a dührohamokkal együtt. Ezután már elég volt részemről a baljós csend, akkor már ő is csendben és láthatóan elmélázott aszon, hogy mit tett, és hogyan is teheti jóvá. A csendet egyébként az apukámtól tanultam, nem volt a testi fenyítés híve, de úgy tudott komolyan nézni és hozzá hallgatni, hogy a tesómmal már szinte saját magunkat neveltük. És tiszteltük. Haveri szinten beszélt velünk, és mégis, volt egy bizonyos határ, amit nem mertünk átlépni a tisztelet miatt. Érdekes kapcsolat volt. Nálam a nevelés sikerét a nagyobbik bizonyította, közölte fiatal felnőttként hogy nagyszerűen neveltem habár kiskorában ezt nem fogta fel és sokszor mérgelődött rám, viszont a gyerekét bármikor rám meri majd bízni. Kábé ennél a mondatánál éreztem azt, hogy kész, az ő nevelése befejeződött, most már csak képletesen megyek vele, nem irányítom, ötleteket adok neki csak.
Gondolom te is jól csinálod a dolgokat, minden gyerek és szülő, minden család más. A lényeg viszont ott van abban amit a nagyobbik gyerekem mondott, amikor tulajdonképpen érett fejjel és tiszta látásmóddal megköszönik majd azt, hogy miként bántál velük. Elhűlve olvasgatom itt némelyik nick hozzászólásait a fórumon, hogy nem tisztelik a szüleiket, és mindenféle jelzővel illetik őket. És ez belegondolva nem az ő hibájuk, a szülők rontottak el valamit, de nagyon. A tiszteletet nem a testi fölénnyel és szellemi fölényességgel kell kivívni egy gyereknél, hanem a szeretetteli, de határozott, következetes, a kornak megfelelően engedékeny és egyben tiltó neveléssel. Nem könnyű feladat, sőt, meglehetősen nehéz időnként az érzéseket egyensúlyba hozni a következetességgel.
Az okfejtésed logikus, de én nem butázom le a gyereket, amiért még nem tud magának mesét olvasni, mert ugye árgus szemekkel figyelnek, és veszik a példát: Nem szeretném, ha a kicsit azért butázná le a két nagyobb, mert még nem tud olvasni, mert ő ettől nem buta. Ha a nagy másodikban sem tudna olvasni, akkor buta lenne. Mivel családon belül különöbző korosztály és súlycsoport él együtt, ezért természetes, hogy egyik tud valamit, amit a másik nem a másik meg olyat tud, amit az egyik nem. Ezt elfogadjuk, és nem butázzuk érte egymást.
De ez megint csak elméletbeli fejtegetés, mert nálunk senki nem butáz senkit, így nálunk ez a gond nem áll fenn. :-)
Ez így van, nagyon kedves emberek, de a gyerekeiket egyszerűen nem nevelték. Mindkét lányuk nagyon csúnyán bánik velük, fáj nézni.
Pontosan.
És én ama hozzászólásommal nem az unokatestvéred szüleit minősítettem, hanem a viselkedésüket. Sőt, biztos hogy kedves emberek, de gyenge kezűek.
Én is így gondolom. Ezt arra reagálva írtam, hogy sokan elbagatellizálják, ha a gyerek 3 évesen lebutázza őket. Nem kellene szerintem.
Ha a szülők elnézték gyerekkorától, akkor van alapja annak, hogy hülyékként tekintsen rájuk. Ha egy felnőtt képtelen kivívni egy gyerekből a tiszteletet, akkor a nevelés terén megbukott. A bukott embert pedig nem kell jellemezni, mindenki tudja hogy az életük azon területén hülyék.
Évi, a butázásnak kétféle értelmezése van. Az egyik, amit a gyerekek is művelnek, hogy egyszerűen rámondják a másiknak csupán azért, hogy az fájjon. Noha tisztában vannak vele hogy illető egyáltalán nem buta.
A másik a valós butaság. Ezt viszont a gyerekből kibukó butázás esetén simán fel lehet használni. Ha a gyerek mérgében butázza le a szülőt, fel kell világosítani hogy az a buta, aki tudatlan. És mivel a gyerek még sokat kérdez mert nem tud, ő lehet buta, de aki állandóan válaszol neki, az már nem buta. Lazán oda lehet vágni büntetés helyett, picikém, te vagy a buta. Így már nem fogja egyenértékűnek érezni magát a szülővel és a felnőttekkel, nem lesz rá alapja hogy másokat butázzon mert könnyen visszaüt a téma.
Ha másik gyereknek említi meg hogy buta, ahhoz viszont joga van. Meg kell ismerniük azt az érzést, hogy milyen az, amikor másoknak fájdalmat okoznak. De el kell vele beszélgetni az eset után hogy ez a másiknak fáj, el kell érni, hogy ÖNSZÁNTÁBÓL kérjen bocsánatot.
Meseolvasásnál nyugodtan lehet mondani a gyereknek, noha lebutáztál, olvasok mesét mert nem vagyok buta, inkább te vagy a buta mert TE nem tudsz mesét olvasni magadnak.
Lehet off, lehet nem. Ha el kell mondanom 200-szor, akkor elmondom 200-szor. Ez a gyerekneveles, nem? Nagyon nagyon fontosak a kemeny alapok es a kovetkezetesseg. A gyermek igy szamihat a szulojere. Kemeny munka a gyermekneveles, de megeri. Egy ido utan, mar ha nagyobb lesz, menni fog minden magatol, olykor meg kerdezni fog, de mindig ott kell lennem. Ugy ertem, tudja, hogy szamithat ram. Az egetnivaloan fontos dolgomat is felreteszem, meghallgatom, segitek, aztan megcsinalom a dolgomat. Mindig sikerult, az o dolga is, az enyem is igy, soha semmit nem vesztettem.
Az en mondtam-rol: mikor mar nagyobb volt, en azt mondtam, hogy vannak dolgok, amiket megbeszelek egy gyerekkel, vannak, amiket nem. Amiket nem, azt ugy ertem, azok a dolgok nem vita targyai es nem azert kell ugy lenniuk, mert en mondtam, hanem azoknak ugy kell lenniuk. Viszont mas dolgokat meg lehet targyalni, meg lehet vitatni. Az mgint mas teszta, ha EN kerek valamit, annak is ugy kell lennie, ill az megbeszelheto meg.
Az ember sajat maga is tanul gyermekneveles kozben, azon kivul, hogy bosszusaga is akad olykor, de rengeteg humor, mosoly, boldogsaga is. Mondok egy esetet, amire ma is emlekszem. A bocsanatkeresrol van szo. Gyermekem meg egeszen kicsike volt, hamar beszelt, es sok dolgot megertett mar. Nagyon jo gyermek volt, de egyszer tenyleg csinalt valami rosszat. En nagyon megharagudtam, ami igy ritkan fordulhatott elo, vagy azelott soha. O persze, vidam volt, nem fogta meg fel a sulyat, amit tett. De latta, hogy most haragszom. Mondtam, kerjen bocsanatot. Goze nem lehetett meg, hogy mi az. Aztan megelegelte, hogy meg mindig haragszom es odajott es mondta: "Anya, en mar megbocsajtottam, te is bocsassal mar meg."
Ma reggeli színielőadás (mert azért van nálunk is. :-)):
Szólok a legkisebbenk, hogy menjen fel a szobájába és öltözzön fel oviba menéshez.
-De Anyaaaa, légyszi öltöztess.
-Kisfiam, aki táborba készül, az egyedül öltözik. (Felmegy, majd hallom, hogy sír - jó hangosan, hogy tuti, hogy meghalljam. :-))
-Anyaaaa, nagyon fáj a fogam, felöltöztetsz?
-Kisfiam, ezt az oviban is csinálod? (Fejrázás.) Akkor ez anyának szól? (Kaján mosoly könnyes arccal, bólintás, ölelés...)
Mondtam neki, hogy akkor itt lenne az ideje, hogy felöltözzön. :-)
Éértem. :)
Csak, mert ő édes, meg icike, meg picike meg apró és imádnivaló is. - ezt szooktam mondani.
Méér, az első két mérszeretszanyára mit válaszolsz?:)
Mi nagyvárosban élünk, épp a környékünkön 1 km-es körzetben egymást érik az ovik, bölcsik, iskolák. Sok mindent látunk, hidd el. Van egy hihetetlenül bunkó felnőtt társaság az egyik közeli iskolánál. Általában akkor várják a gyerkeiket, amikor mi elhaladunk a suli előtt. Hát ott minden van, nem csak a l@faszok repkednek a levegőben, de a nyakleves sem ritkaság.
Szerintem egy egyszerű, értelmes ember, ezekben a szituációkban bocsánatot kér. Még egy félévestől is, aki ezt még nem érti.
Nekünk, ha van egy nagyobb veszekedésük, akkor -lehiggadás után- mindig megbeszéljük, mi, miért volt. És, igen, nekem is volt már, hogy a gyerek toporzékolva hisztériázott, én meg odasuhintottam a fenekére. Pár perc múlva, mikor véget ért a cirkusz, akkor én odamentem hozzá és bocsánatot kértem. Megöleltem. De megmondtam, hogy ezt a fajta akarnokságot nem viselem el.