Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Miért sír ennyit? :-(
Létrehozva: 2015. május 21. 13:35
Sziasztok!
Segítsetek nekem, mert nagyon a türelmem végén járok.
3,5 éves és állandóan sír.
sír, ha ébred,
sír a reggeli kakaóért,
sírva kiabál utánam,
sír, ha nem sikerült,
sír, ha nem ér át a zöld lámpán,
.......................................................... .............................
Nem értem. Komolyan már minimális autizmus is megfordult a fejemben, mintha nem tudná kezelni az érzelmeit. Miért kell mindent -de tényleg szinte mindent- sírva közölni?? Ha pedig valami nem sikerül maximálisan tökéletesen, akkor dühöng, még földhöz is vágja magát vagy üti a fejét. Lassan ott tart, hogy a szobája is hetek óta érintetlen, mert nem játszik semmivel, gondolom tart a kudarctól.
Én aztán magyarázok mindent. Be sem áll a szánk.
Amúgy is most van a miért-korszakban. És nagyon ritkán van hogy nem fűzök magyarázatot a kérdéséhez. De néha van, hogy nem tépem a szám. Ha már harmadszorra kérdezi meg egy nap, hogy "anya, miért szeretsz?" akkor mondom neki, hogy "csak".
Nem tudom, én soha nem erőltettem rá, hogy bocsánatot kérjen, tőlünk tanulta el. (pl véletlenül megkarmoltam öltöztetés közben, és rögtön automatikusan mondtam, hogy jaj bocsánat, véletlen volt stb). Sokszor ki is fejti azt, amit én megbánásnak nevezek, például azt mondja, hogy ő nem akarta ezt és ezt csinálni, csak mérges/szomorú volt, haragudott.
Azt azért nem nézem ki, hogy ennyire hülyére vesz, és magától kitalálta, hogy ezt és ezt kell mondania, és akkor megúszta a büntit. Illetve látom is rajta, hogy tényleg visszacsinálná.
Én nem tudom értelmezni egy gyerek esetében az "őszinte megbánás" fogalmát. Egy hároméveknél semmiképp. Annyira illékonyak az érzelmei, hogy nem hinném, hogy lenne "megbánás" fogalma.
Tényleg nem tudom hány éves kortól játszik ez egyáltalán?
Aha persze:
-Menj a szobádba.
-Anya, bocsánat, ne haragudj, akkor ugye nem kell a szobámba mennem? :-)
Na az ilyenre szoktam mondani, hogy bocsánatkérés elfogadva, békülőpuszi, és mehet a szobájába...
Ez egyértelmű. De asszem elég könnyű megítélni, hogy mikor őszinte a megbánás, és mikor csak egy odanyögött bocs, hogy megússza a büntit. Főleg, amíg kicsik.
Na pont ez az: CSAK AZÉRT ne kérjen bocsánatot, hogy megússza a büntit / következményt. Ha tudja, hogy a következmény mindenképp meglesz, akkor ilyen miatt már nem fog, nem érdemes, csak akkor, ha úgy érzi.
Természetesen nem jár minden megbántásért bünti (csak a szándékos és visszatérő dolgok miatt), úgyhogy van alkalom mindenféle következmények nélkül, különböző helyzetekben gyakorolni a bocsánatkérést. :-) Én is megteszem, jó példával elől járva.
Láthattad, én is átgondoltam, és azt írtam, hogy egyekutya, 1x eltekintek a büntitől ilyen esetben. Legközelebb viszont semmiképp.
Én ezzel a bocsánatkéréssel azért vigyáznék (vigyázok), mert szerintem bocsánatot csakis belső meggyőződésből, magunktól szabad kérni és ha azt elfogadták, akkor az aktus meg nem történtnek tekintendő. Ehhez fel kell nőni. Az meg szerintem nem jó, ha a bocs súlytalan kis szócska, amit szíre-szóra kimondunk, hogy megússzuk.
Igazából nem is tudom, hány éves kortól várható el? Sok felnőttnek se csúszik ki a száján...
"Maximum a nagy kutyáktól fél, meg a repülő rovaroktól, de az élet természetes dolgaitól nem ijed meg."
Na az enyém meg minden állatot imád, a békától kezdve a pókon keresztül a kígyóig bezárólag :) Ha séta közben kutyát lát, rögtön kérdezi a gazdájától, hogy szabad-e simizni aztán ráveti magát. Mondjuk mifelénk inkább a rovarok meg a kutyák számítanak természetes dolgoknak, nem pedig az, ha egy anyuka akkora sallert kever le a gyerekének a játszótéren, hogy az megtántorodik. (jó tudom nem így értetted, csak olyan érdekesen hangzott ez így...)
Unokatestvérem 3 évesen még csak butázta a szüleit. Soha nem volt semmi következménye. 5 éves kora óta hülyézi őket. Most 32 éves, úgy repkednek még mindig a hülyézések, hogy az egy förtelem. És teljesen hülyeként is tekint a szüleire.
Na most meg te esel végletekbe :) Az tényleg nem oké, ha halál nyugodtan követ el nagyobbnál nagyobb bűnöket, aztán bocsánatkérés és mintha mi sem történt volna.
De az nem baj (sőt), ha megtanulja felismerni, hogy most valami rosszat tett, őszintén megbánja, és megpróbálja kiengesztelni azt, akit megbántott. Szerintem az is jó, ha egy szülő képes bocsánatot kérni a gyerektől adott esetben. Nem baj, ha látja, hogy a szülő sem egy tévedhetetlen istenség, ő is hibázhat, és belátja a hibáját, esetleg tanul belőle.
Szóval én ilyen esetben, ha őszinte a bocsánatkérés, nem büntetnék semmiképp. (és ez természetesen nem azt jelenti, hogy bocsánatkérés után ugyanúgy elkövetheti a disznóságot, aztán megint bocsánat stb... szóval ezt csak egyszer játszuk el)
A kamasz az egy másik állatfaj:) Elég jól tükröt tart az ember alé és mondjuk ezt nem mindig könnyű elviselni. Na ilyen esetben szoktam elmagyarázni, hogy anyád cselkedetei hátterében ezésez van és amit te x dolognak látsz, az egészen y tud lenni némi háttérinfóval kiegészítve. És megérti, tudom, max később lesz belőle cselekedet.
Valóban nem úgy kell magyarázni egy 2 évesnek, mint egy felnőttnek. Tényleg nem az apehos papírokkal kellett volna érvelni :) Én ilyen szituációkban azt mondtam az enyémnek, amikor ennyi idős volt, hogy nem szabad, mert eltörik/tönkremegy/rendetlenség lesz stb. Ha nem hagyja abba, persze megakadályozom, hogy folytassa. Persze egy nagyon pici gyerek még ezeket sem érti meg, vagy nem érti, hogy miért baj, de valahol el kell kezdeni.
Persze, nem csak egyféle megoldás létezik. (Pláne nem feltétlenül az enyém:)
Mondjuk ugyanő Lacikával egyszer eltöltüünk 3 napot, a végére kifeküdtem teljesen.
Lacika vizet borogat az asztalnál, Anyuka a poharat, mint kejlfeljancsit feleállítja. Lacika borogat, anyuka erektál, apuka magyaráz, mi többiek hülyét kapunk:)
Én arra a hsz-ra reagáltam, amiben arról volt szó, hogy vannak olyan szituációk, hogy a szülő nem magyaráz, csak az van, hogy NEM, mert ő azt mondta és kész. Erre mondtam, hogy én ezzel nem értek egyet, nálunk ilyen nincs.
Szerintem egy 3 éves igenis megértheti, hogy miért fáj anyának a butázás/csúnyázás. Persze nem litániát kell róla írni teletűzdelve drámai szavakkal, hanem egyszerűen fogalmazva. Nem egy olyan bonyolult dolog...
Én azt gondolom, igenis van olyan, amiben a szülő szava márpedig szent. Minél kisebb a gyerek, annál több az olyan, hogy azért, mert anya azt mondta, és kevés a magyarázat, ahogy nő és értelmesedik, úgy csökken az azért, mert és nő a (rövid, világos) magyarázatok száma. Később, mondjuk a lányomnál már, aki 16 éves és értelmes csaj, nyugodtan lehet úgy magyarázni, ahogy egy másik felnőttnek. Még mindig nem tartozik rá minden, de egyre kevésbé kell megerőltetnem magam, hogy úgy mondjam, hogy felfogja.
A magyarázatokkal szerintem az a baj, hogy kimerítőek, lefárasztanak és foganatjuk kb semmi.
Esettanulmány.
Értelmes, értelmiségi házaspár. Kisfiú 2 éves, könyveket dobál a polcról.
Anyuka (barátnőm, okos, intelligens, lelkissmeretesanyuka típus)
-Lacika, azt nem szabad.
Lacika hátranéz, tovább dobál.
Apuka:
-Lacika, légy olyan szjves, tudod, azt nem szabad.
gyerek röhög, szemes sarkából figyel, tovább dobál.
Anyuka:
Lacika, de hiszen tudooood, hogy azt nem szabad, azok Apa apehos papírjai (sic!) és ha jön a könyvelő bácsi, nagyon fog majd haragudni apára, hogy nincsenek rendben a papírjai, jujjuj!
ésígytovább.
namármost nekem ez annyi lett volna, hogy Lacika, azt nem és kivonom a gyermekemet a nagydzobából, még a polc közeléből is azzal, mondjuk, hogy figyu, gyere, mutatok valamit. MINDEN magyarázat nélkül. Ha holnap is megcsinálja, azt mondom, Nem. Holnapután pedig villan egyet a szemem. Dehogy fárasztom én magunkat szájtépéssel. Mondjuk most is rövidre fogom, mert bocs, én vagyok anyád.
Igen, ezt teljesen jól látod. Kamaszt már hiába kéred, hogy légyszi ne küldjön el a halál f...ára, ha addig bátran megtehette. :-)
Ilyen apróságokon én nem akadok ki. Nálunk volt kár a társaságban, h a három gyerekből kettő azt mondta kórusban a harmadiknak, hogy a te biciklid csúnya. Akkor mi szülők megnyugtattuk öt, hogy nem igaz, nagyon is szép a biciklije.
Nekem a lebutázás azért súlyosabb, mert most "csak" buta vagyok, 5 évesen már lehülyéz, 8 évesen meg lazán odaböki, hogy "anya te egy f@sz vagy".
Na, köszönöm szépen. Idáig semmiképp nem szeretnék eljutni.
Amúgy ma este megkérdeztem tőle még kinn a kertben, hogy tudja miért nem volt tegnap mese? És nagyon jól tudta. Kimondta.
Én Lacikához annyi magyarázatot fűztem volna, hogy azért nem szabad, mert Apának szüksége van azokra a papírokra.
Másodikra már csak nem szabad, harmadikra Lacikát kipenderít a helyszínről. :-)
Én azt gondolom, igenis van olyan, amiben a szülő szava márpedig szent. Minél kisebb a gyerek, annál több az olyan, hogy azért, mert anya azt mondta, és kevés a magyarázat, ahogy nő és értelmesedik, úgy csökken az azért, mert és nő a (rövid, világos) magyarázatok száma. Később, mondjuk a lányomnál már, aki 16 éves és értelmes csaj, nyugodtan lehet úgy magyarázni, ahogy egy másik felnőttnek. Még mindig nem tartozik rá minden, de egyre kevésbé kell megerőltetnem magam, hogy úgy mondjam, hogy felfogja.
A magyarázatokkal szerintem az a baj, hogy kimerítőek, lefárasztanak és foganatjuk kb semmi.
Esettanulmány.
Értelmes, értelmiségi házaspár. Kisfiú 2 éves, könyveket dobál a polcról.
Anyuka (barátnőm, okos, intelligens, lelkissmeretesanyuka típus)
-Lacika, azt nem szabad.
Lacika hátranéz, tovább dobál.
Apuka:
-Lacika, légy olyan szjves, tudod, azt nem szabad.
gyerek röhög, szemes sarkából figyel, tovább dobál.
Anyuka:
Lacika, de hiszen tudooood, hogy azt nem szabad, azok Apa apehos papírjai (sic!) és ha jön a könyvelő bácsi, nagyon fog majd haragudni apára, hogy nincsenek rendben a papírjai, jujjuj!
ésígytovább.
namármost nekem ez annyi lett volna, hogy Lacika, azt nem és kivonom a gyermekemet a nagydzobából, még a polc közeléből is azzal, mondjuk, hogy figyu, gyere, mutatok valamit. MINDEN magyarázat nélkül. Ha holnap is megcsinálja, azt mondom, Nem. Holnapután pedig villan egyet a szemem. Dehogy fárasztom én magunkat szájtépéssel. Mondjuk most is rövidre fogom, mert bocs, én vagyok anyád.
Igen, ezt én is így gondolom. Bár, van egy jópár gyerek, aki Amanda lebutázását maga is mellre szívja. :-) Nem tudom, hogy az ilyen gyerek mennyire érti, mennyire képes saját magára vetíteni.
Fiam ovijában az egyik kislány azt mondta a másiknak, hogy ronda a rajza, erre másik-kislány még este is ezen pörgött otthon, erre anyu is ezen pörgött, és mondta, hogy megkeresi egyik-kislány anyukáját és jól megmondja neki...Szerintem pedig érdemes megtanítani a gyereknek, hogy ilyenekkel fog még találkozni, és pont ezért van két füle: egyiken be, másikon ki, nem az számít, mit mond, hanem az, hogy ki mondja.
Szóval, igazad van, mindent mellre lehet szívni igazából. :-)
Mellre lehet szívni, ha olyan típus a szülő, helyesebben: rosszul eshet. De attól még a gyerek nem fogja fel teljes valójában, hogy miért, ugyanis ő a saját életéből kiragadott példákhoz tud csak viszonyítani: Amandának nem adta oda az építőkockát, erre Amanda lebutázta. Neki is kb. ennyit jelent, hogy lebutázza az anyját.
Na jó, egyekutya, végiggondoltam, és az első esetnél lehet, hogy a bocsánat mellé nem lenne következmény, de azzal a kitétellel, hogy legközelebb ilyen esetben nem elkerülhető a következmény a bocsánat-rimánkodás ellenére sem. És így is lenne. (Bár hajlok afelé, hogy ha megígértem, meg is tartom. Jót is, rosszat is...)
+ azért is sántít a részletes magyarázat ezügyben, mert szerintem épeszű felnőtt nem szívja mellre úgy igazából, ha a 3 éves a fejéhez vágja ezt az infot. :-)
Ha én kérek valamit, annak mindig van oka / értelme, és ezt össze is foglalom, hülyeségekkel pedig nem fárasztom magunkat. Ebben teljesen egyetértünk. (Mi van, már megint??? Nemá' :-))
Viszont utána már nincs hosszas rimánkodás, magyarázat. (Ha nem érti, akkor OK, beszéljük át még 1x, de a papagáj nem én vagyok.)