Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Miért sír ennyit? :-(
Létrehozva: 2015. május 21. 13:35
Sziasztok!
Segítsetek nekem, mert nagyon a türelmem végén járok.
3,5 éves és állandóan sír.
sír, ha ébred,
sír a reggeli kakaóért,
sírva kiabál utánam,
sír, ha nem sikerült,
sír, ha nem ér át a zöld lámpán,
.......................................................... .............................
Nem értem. Komolyan már minimális autizmus is megfordult a fejemben, mintha nem tudná kezelni az érzelmeit. Miért kell mindent -de tényleg szinte mindent- sírva közölni?? Ha pedig valami nem sikerül maximálisan tökéletesen, akkor dühöng, még földhöz is vágja magát vagy üti a fejét. Lassan ott tart, hogy a szobája is hetek óta érintetlen, mert nem játszik semmivel, gondolom tart a kudarctól.
Azért áll fenn továbbra is a bünti, mert nem csinálok s..et a számból.
Szólok előre, hogy ha XY dolgot megteszi, akkor ZW dolog fog történni. Ennek tudatában megteszi XY dolgot vállalva a következményt, vagy eldönti, hogy annyit nem ér. Annyi a helyzet, hogy kiszámítható vagyok. Ettől függetlenül kibékülhetünk, aminek eredményeként már nem fogok haragudni. A következményt pedig eredetileg sem haragból szabtam ki.
Én hányok azoktól a felnőttektől, akik simán átgázolnak másokon, de azért bocsánatot kérnek, majd megteszik újra. Hát köszi, ne. Inkább gondolja végig, hogy mit csinál. Ennek külön alfaja, amikor a tetü férj megcsalja a feleségét, de annnyira megbánja, hogy ihaj, és szépen tud bocsánatot kérni valami szir-szar virág kíséretében.
Mint általában, most is csak a két végletet elképzelni: azt, hogy szó nélkül elküldöd büntibe azzal, hogy "merénaztmondtam" és azt, hogy megmagyarázod. Holott paradicsom csak azt mondta, hogy HOSSZAS magyarázatokkal nem fárasztotta sem magát, sem a lányát. Egy 3 évesnek magyarázhatnád, mennyire fáj, hogy lebutáz, nem értené meg olyan mélységében, amit te valójában érzel. Ő csak a saját szintjén érzi, de nem fogja megérteni, mennyire fájó az anyjának, hogy a várva-várt pici gyereke, élete legnagyszerűbb dolga butának tartja, mert nincs meg hozzá az érzelmi fejlettsége még.
Na igen, ebben a témában már vitáztam itt a fórumon, szóval tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű... Szóval én megfogadtam, hogy nálunk nem lesz olyan, hogy "merténaztmondtam". Igen, fárasztóbb magyarázni a dolgok miértjét, mint egyszerűen büntibe tenni 'oszt jóvan, de szerintem megéri, legalábbis nekem. Mert én azt akarom, hogy ne azért ne butázzon le (az aktuális példánál maradva), mert különben jön a megtorlás, hanem hogy értse, hogy ezzel megbánt. És itt jön képbe az is, amiről korábban beszéltetek, hogy nehogymá a gyerekem haverja legyek. Én nem tartom ezt olyan rossz dolognak, szerintem nem baj, ha időnként haverként is képesek vagyunk viselkedni a gyerekünkkel, mert úgy jobban ismerhetjük, megérthetjük őt. Jobban megérthetjük a kisgyerek hisztijének okát, vagy esetleg számíthatunk arra, hogy a kamasz őszinte lesz velünk, esetleg mer hozzánk fordulni, ha bajba kerül, ha adott esetben barátként tud ránk tekinteni, nem pedig büntetés osztogató atyaúristenként, akitől félni kell (szándékosan sarkítok).
Persze nálunk is előfordul, hogy jön a bünti, de mindig teljes mértékben érti, hogy miért kapta, érti, hogy miért volt rossz, amit tett (és az nem lehet indok, hogy azért, mert anya/apa azt mondta).
Amit ilyen hosszan kell levezetni egy 3,5 évesnek, azt nem biztos hogy meg fogja érteni... De mondjuk lehet a 3.-al kezdeni... de ez esetben nem tudom miért áll fenn továbbra is a "bünti", ha bocsánatot kér és "visszaszívja"... Ez nem azt jelneti hogy bármit lehet mondani, majd visszaszívja, de szerintem ettől nem rögzül jobban, hogy nem butázzuk le egymást, mint ha megkérem hogy ne tegye + én sem butázom őt.. szóval szerintem ez esetben teljesen felesleges a büntetés... meg általában nekem a büntetés nem tetszik, azzal úgymond felmented a viselkedése alól... én rossz leszek, megkapom érte a büntetésem és minden rendben... lehet emelni a tétet. Vagy valami ilyesmi a pszichológiája, valahol ezt egyszer valaki(k) szépen kifejtegették és teljesen logikus, kereső biztosan kidobja, nekem most nincs rá időm... :)
Persze. Nekem a kicsi is néha nekiáll a látványos zokogásnak, jó színész. Egy idő után szól, hogy "Anya, megvígasztalsz?" :-)
Múltkor kérdeztem az egyik fiamat békülés után, hogy ilyenkor mit motyog az orra alatt, de nem árulta el. Kérdeztem tőle, hogy nagyon csúnya? Azt mondta, hogy aha, eléggé... :-)
Remélem nálunk is megtanulja. De gondolom ebben a korban még "természetes" ha sírva ellenkezik.
Igaz, a duzzogást is tudja már, mert néha csak motyog magába, ha valami miatt be van küldve a szobájába. (tegnap is motyogott valamit duzzogva, miután abbahagyta a sírást, de nem hallottam jól)
Duzzogni persze, ordibálni nem. Velem ne ordibáljon senki, nem vagyok süket. Azért utánuk szoktam szólni, hogy lehetőleg az ajtót NE vágja be maga után. :-)
Ezt egyszer épp a védőnő mondta nekem, valamikor tavaly azt, hogy nem kell mindent túlragozni. Bugyuta példa, de: ha nem lehet lelökni a másik kisgyereket a bicikliről, akkor az szimpla NEM. Vannak dolog amiket nem lehet, nem fontos agyonmagyarázni.
Én csak azért merek nyilatkozni, mert a lányom 16 éves és teljesen kezelhető és normális, amellett, hogy fulltime kamasz. Igaz, ő nagyon egyszerű eset volt születésétől, semmi komplikáció nem volt vele, pedig családi helyzetünkből adódóan akát indolkolt is lehetett volna.
Én sose fárasztottam magamat meg őt se hosszas magyarázatokkal meg megbeszélésekkel. Anyátapát azért nem butázzuk le, mert nem. Nincs külön indok erre. És mivel elment a kedvem a meséléstől, mert lehangolt a butaanya, nem meséltem. Nem magyaráztam el a lelkiállapotomat a háromévesnek. Sok mindenre jól láthatóan rájött magtól idővel.
Igen, valahogy nekem is ez ugrott be. Hogyha most engedek akkor máskor is elég lesz a bocsi.
És -itt már többen kérdezgettek férjről- ő is hallotta, és teljes mértékben egyetértett. Azt hittem ő még jobban kiborul (amiért kicsikincse sírdogál) de végül megbeszéltük, hogy ez így most jól tettük.
A nagyival való konfliktusba én nem keveredek bele, az az ő dolguk. Anyukám jól fogja, neki szólóan ritkán vannak ilyen kirohanásai. (sajnos épp akkor bolondul meg mikor én is ott vagyok, amúgy nagyon szereti a nagyszüleit)
Ha nálunk kisgyerek társaság van, akkor mi szülők is így próbálunk tenni. Vagyis ha valamelyik gyerek csúnyán viselkedik, akkor kivonjuk, és beküldjük a sarokba (vagy épp amit kinevezünk gondolkodó saroknak).
De gondolom még nálatok is megy valamilyen szinten az a duzzogás, amivel a gyerek kinyilvánítja a nemtetszését. Akár csak felpukkad, akár duzzog, akár sírós kiabálásba kezd. Mert elhiszem, hogy ezt nem könnyű feldolgozni, de valahogy csak rá kell őket vezetni, hogy nem kell megbolondulni.
Ennyire ő nem hatódik meg efféle jeleneteken.
Szeret hozzánk bújni, meg sokszor jön és mondja, hogy szeret, de nem borul ki hasonló eseteken. Maximum a nagy kutyáktól fél, meg a repülő rovaroktól, de az élet természetes dolgaitól nem ijed meg.
Ezek szerint jó volt a meglátásom, hogy ha a bocsianya után nincs meg a következmény, akkor nem az épül be, hogy ezt nem csináljuk, hanem az, hogy a bocsianya után mehet minden a régiben.
Eddig mit csináltál ilyen helyzetben? Nagyibutázásra mit léptél?
Volt, hogy nálunk is valamelyik beszólt a nagyinak. Megmondtam neki, hogy az én anyukámmal soha többet nem beszélhet így.
Csak körül kell nézni a felnőttek közt is: Mennyi ilyet látni? Hány házasság működik így? A világszemete mindent megcsinál az asszonnyal, de jön a virágcsokorral bocsánatot kérni és ott folytatja, ahol abbahagyta... Működik ez nagyban is...
Jó. Akkor leírom majd részletesen. Csak nem akartam ennyire belemenni.
Nem minden napos, de néha van "butázás" akár barátokkal, akár nagymamával, akár velünk, szülőkkel. De hangsúlyozom újra: NEM MINDENNAPOS!
Szóval nagyon jól tudja, hogy ez mit jelent és azt is, hogy ezzel a szóval megbánt másokat. Nem volt semmi különleges előzmény, épp feküdni készült, gondolom kicsit feszegetni akarta a határokat, hogy ne kelljen aludni. Erre kibukott belőle.
Ez is amolyan "akkor nem szeretlek" típusú mondás volt, de akkor sem tűröm. Kész. Eddig sem tűrtem, csak épp nem volt olyan szankció, amivel be is épül a kis fejébe, hogy márpedig NEM.
Volt néha bünti, meg a "majd nem lesz mese"..stb, csak épp a bocsi anya, után volt hogy megismétlődött. Biztos most is meg fog, néhanapján, de tudni fogja, hogy lesz következménye.
Szerinted ebben a helyzetben mi lehet az ok okozati összefüggés?
Nekem ez pl. megvan:
1. Tudja a gyerek, hogy nem butázunk, mert bántó, nem butázunk, és én sem őt soha.
2. Ennek ellenére butázik, vállalva azt, hogy ennek következménye lesz, mégpedig olyan, aminek ő nem fog örülni, ahogy én sem a butázásnak.
3. Ha pedig buta vagyok, akkor nem fogok mesét olvasni, mert egyrészt buta vagyok hozzá, másrészt megbántott és semmi kedvem hozzá.
Ha viszont az enyémekhez hasonló, akkor jó úton járnak. :-)
Te pedig szintén jó úton jársz, ha megtaláltad hozzá a kulcsot. Nem mindenkinek a megvonás működik, ezt ki kell tapasztalni.
Sőt, épp adott helyzettől is függ. Ha nálunk valaki folyamatosan piszkálja a többit, netán kötekszik, és kérésre sem fejezi be, akkor kivonom a forgalomból és a szobájába küldöm. Tudnia kell, hogy ezt nem csinálhatja.
Ha este közösen idióták, és mondjuk hiába kérem, hogy pizsamában, mesekönyvvel a kézben helyezkedjenek el a franciágyon, és nem sikerül, akkor úgy gondolom, hogy nem szeretnének mesét hallgatni - legalábbis nem eléggé :-) - így mehetnek is fogat mosni, lefeküdni. Könyörögni nem fogok, hogy légyszi-légyszi, hadd meséljek.
Aztán a többi HSZ-ból kiderült, hogy ez a bizonyos "szorongás" csak anyunak szól. Közösségben és apunak normálisan működik a kicsi. :-)
Nem sírva ébred, hanem felébred, és vonyít a kakaóért. Oviban se nem sír se nem vonyít, ahogy a TI vázolta. :-)
Szerintem a sztory itt 2, de amúgy összefüggő réből áll:
1. Anyupattogtatás, mindent és azonnal akarok
2. Nem tud még kudarcot kezelni + 1-es pont mindenre érvényes. (Azonnal álljon haptákba az építőkocka, mert én most akarom! :-))
Nem, ebben nem volt következetesség... legyen ok-okozati összefüggés a retorzió és a cselekedet között...
Tehát nem mesélek, mert a meseidő elment hülyéskedéssel... szóltam, nem hagytátok abba, a meseidő lejárt, nekem mennem kell már mást csinálni. Holnap ügyesebbek leszünk, ezt most sajnálom.
Kilocsoltad a vizet a kádból - hozd a felmosót/rongyot és töröld fel.
Szétdobáltad az ételt - nyilván nem vagy éhes, desszert/második már nincs, a szétdobált kaját meg összeszedjük együtt.
A lebutázott és nincs mese értelmetlen büntetés, nem tudja összekapcsoni miért történt.
Azért gondolok szorongó gyerekre, mert a topikindító által leírt "tünetek" erre utalnak. (hogy sokat sírdogál, sírva ébred, kiborul, ha nem ér át a zöld lámpán stb).
És a saját gyerekemből is kiindulok természetesen. Őt nem mondanám szorongósnak, viszont nagyon érzékeny lelkű. Ha a férjemmel csak vitázunk (nem ordibálva, örjöngve, hanem normális hangon, de a hangnemen azért érződik a vita éle), már attól is megijed. Korábban ettől elsírta magát, most csak szól, hogy ne "bántsuk" egymást, meg ne nézzünk szigorúan. Ha valami olyasmivel büntetem, amikor megvonok valamit a napi rutinból, amit szeret (mint például a mesemegvonás), attól úgy ki tud borulni, hogy szinte sírógörcsöt kap, és nagyon nehezen nyugszik meg. Szóval ilyet vele egyszer játszottam el, és megfogadtam, hogy többet nem, inkább akkor a sarokba állítom pár percre. Nem régen előfordult, hogy tanúja volt, ahogy egy gyerekre rácsap az anyja a játszón. Ettől is nagyon megijedt és kiborult, és nagyon nem értette, hogy miért bántja az anyukája a gyereket, és nagyon sajnálta. (persze elmagyaráztam neki, hogy a gyerek biztos valami rosszat csinált, és vannak olyan családok, akiknél ez a bünti, de akkor is nagyon kiborult a verekedésen, ez őt megijeszti) Na szóval ezért írtam, hogy ha az én gyerekemen alkalmaznék olyanokat, amiket a topikindító csinál, akkor válna csak igazán neurotikussá. Tehát ha az ő gyereke hasonló természet, mint az enyém, akkor nem gondolom, hogy az a jó út, amin most járnak...
Jó, lehet, hogy csak én képzelem be a megelőző magyarázatot. :-)
Enyémek már ugye nagyobbak, annyira jófejek tudnak lenni: Egyre ritkább a bünti, de ha mégis rákényszerülünk, és mondjuk felküldöm a szobájába a delikvenst, utána lejön, és közli, hogy "Anya, szeretlek-imádlak!". Ebből úgy gondolom, hogy érzi, hogy nem én vagyok a húnyó, csak magának köszönheti. :-)
A kicsi meg múltkor közölte, hogy "Akkor is szeretlek, ha leordítod a hajamat!" (Azért ehhez már nagyon meg kell dolgozni. :-))
Nem tudom, én úgy vettem ki a szavaiból, hogy a butázás után rögtön, kérdés nélkül az lett a következmény, hogy nincs esti mese. De ha nem így volt, ha előtte megbeszélték, hogy mi a gond, és azt is, hogy nem így kell anyu tudtára adni, ha valamiért haragszunk, és ezek után még egyszer lebutázta és csúnyázta, akkor oké.
Az enyém azt szokta mondani, ha valamiért kiestem a pixisből, hogy nem szeretlek. Ilyenkor ugyanaz a jelenet van, amit te is írtál, hogy elmondom, hogy én akkor is szeretlek, ha haragszol rám. Később általában odajön, és elmagyarázza, hogy ő szeret engem, csak mérges volt :)
Ez most nem kötekedés, vagy rosszallás (ennyire már ismersz), de miért mindig azonnal egy szorongó gyerekre gondolsz ilyen esetben?
Te az voltál? Vagy a Tiéd az?
Lehet, hogy mindenki magából indul ki, ez mondjuk logikus is, de nálunk azt látom, hogy a gyerekek megpróbálnak ezt-azt, kipróbálják, hol a határ, és a maguk módján megpróbálják tágítani is. Ennek elég egyszerű módja a sírás-rívás-hiszti (kicsiknél), és nem azért, mert szoronganak, hanem azért mert ez egy kézenfekvő módszer, és ahogy látjuk sok helyen működik is (persze nem ilyen tudatosan nyomják.). Attól nem szoronganak, mert nagyon egyértelmű határok kerülnek eléjük. Legalábbis az enyémek nem szoronganak, nagyon nyitott önfeledt kutyakölykök tudnak lenni.
...és hiába egyértelmű a határ, akkor is van, aki átlépi. És itt jön az a rész, amikor valami módon szív. Ettől nem kezd szorongani, hanem a helyére teszi az ügyet, és vérmérséklet szerint tanul belőle / ugyanúgy megcsinálja - megint szív... (Nálunk mind a 3 különbözőképp csinálja ezt a részt.)
Igen, természetesen először megbeszéljük, hogy miért baj a butázás, és csak legközelebb van következménye, de én vagyok olyan optimista, hogy feltételeztem a TI-ról, hogy ezen a lépésen már túl vannak. :-)
Itt annyi a különbség, hogy eddig valószínűleg nem követte szankció a mondást, ezen ilyenkor persze csodálkozik a gyerek, de ő is fogja majd az adást, hogy történt némi változás. Ha amúgy megvan a gyereknek a meleg fészek, akkor marhára nem fogja megrázni, csak módosít a viselkedésén, mert rájön, hogy úgy jobban boldogul az "új világ"-ban.
Előzmény pedig persze biztos, hogy volt, lehet, hogy valamire a TI NEM-et mondott, amit ahogy eddig vázolta a helyzetet, a gyerek kicsit nehezen visel.
Azzal nem fojtod bele a gyerekbe a véleményt, hogy normálisan kell beszélnie. :-)
Gondolom nem minden előzmény nélkül butázta le a gyerek az anyját, nyilván valami gondja volt, haragudott, és így fejezte ki magát. Nem tudom, ha nálunk ilyen előfordulna (még soha nem volt ilyen), én megbeszélném, hogy miért is mondta ezt. Ha csak úgy poénból (bár ezt én nehezen tudom elképzelni), akkor is először megbeszéljük, hogy miért nem szabad ezt mondani. Ha ezek után is butázik, akkor igen, bünti.
Amit a topikindító csinált így ebben a formában szerintem csak annyi lesz a következménye, hogy legközelebb a gyerek majd nem meri elmondani, ha valamiért neheztel, hanem majd megint sírdogál, amit aztán az anyja nem tud hova tenni, aztán lehet róla megint topikot nyitni, hogy miért nyafog ennyit, a fórumozók meg megint osztogathatják látatlanban a sok "hasznos" tanácsot.