Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
egy kissé más lehetőségek vannak ma már mint az általad említett időkben
ma eltudod dönteni, hogy egy tuti nagyon beteges leendő gyereket nem szülsz meg
én azt mondom, hogy minden gyerekvállalót előtte ma már meg kellene szűrni
DE legalább azokat tuti ahol korai halottak vannak a családban
az árvaság biztos senkinek nem jó az életében
a gyengébbet jobban az erősebbet kevésbé viseli meg
"Az, hogy egy félárvából nem lett önző és akarnok ember, nem jelenti azt, hogy egy másik gyerek nem válhat azzá." - ezt nem is vitattam eddig sem. Írtam, hogy bár nem láttam ilyen példát, nem tartom kizártnak, hogy létezhet. Te viszont eredetileg nem ezt írtad. Általánosítva kijelentetted, hogy aki félárva, azt a széltől is óvják, következésképp rosszul nevelik. Nem egy részcsoportra jelentetted ki, hanem az egészre. Itt követted el az egyik logikai bakit. A másikat meg ott, hogy ok-okozati összefüggésbe állítottad a félárvaságot és a megmaradt szülő nevelési elveit, pedig ezek között sincsen releváns összefüggés. Valamint kihagytad a számításból, hogy egy ember végső jelleme nem csupán a nevelésen múlik, és még akkor sem biztos, hogy egy egoista felnőtt lenne belőle, ha totál elkényeztetve nevelnék.
A tanári mivoltomra pedig nem tekintélyelvként hivatkoztam, hanem egyszerűen abból hoztam tapasztalatot. Mivel sok gyerekkel dolgozom, törvényszerű, hogy sok sorsot látok akarva-akaratlanul. Nem hiszem azt magamról, hogy pusztán a pedagógus létem okán jobban ismerném az emberi lelket másoknál, az viszont tény, hogy több tapasztalatból tudom meríteni a felhozott élő példáimat.
Tudod, amikor egy agresszív kemó sorozat után azt mondják valakinek, soha nem lehet miatta gyermeke, szerintem nincs kétsége az orvos diagnózisa felől, hiszen éppen hogy túlélte, és padlón van lelkileg is, nemcsak fizikálisan.
"pedig a pasiból eredően humoros műsor akar lenni"
ki ő?
azért azt gondolom, sőt biztos, azoknak a gyermekeknek az életében meghatározó élmény.
Igen, de egy ilyen bejelentkező ajándékot nem ölnék meg.
Már megbocsáss, de ezzel a hozzászólásoddal te is a"furcsák" táborában foglalsz helyet.
Egy állítást kellene bizonyítanom? Egy létező, és gyakori jelenséget?
A hozzászólásaid alapján kezdem azt feltételezni, hogy téged a félárvaság személyesen érint, saját személyes ügyednek érzed azt, hogy bebizonyítsad, igenis, normális emberré válnak.
Hát nem, ebben tévedsz. Eleve lelki sérüléssel indulnak útnak, olyan sebbel ami gyógyíthatatlan. Kinézetre átlagosnak tűnnek, az értelmükkel semmi baj nincs, és mégis (mint ahogyan Autó is írta) egy pokolgép ketyeg bennük.
Olvasd már vissza a topicot, írtam, írtunk a többi anyáról is.
A példaként említett édesanya a megfelelő szülő ilyen esetben. Nos, mintha erről beszéltem volna, nem? Ritka kivétel, Ő egy életképes gyereket fog nevelni.
Pontosan, így gondolom én is.
"nem egy szívet melengető emlék marad, hanem sokáig fájdalom mindenki szívében" - erre akartam még reagálni, csak nagyon áttértem a másik vonalra, a "túlkényeztetésre".
Szóval: mindenki életében van ilyen vagy olyan fájdalom. Van, aki sokat betegeskedik, tehát fizikai. Van, aki megsérül egy balesetben, ami a kiszolgáltatottság miatt lelki és fizikai együtt. Van, aki hirtelen elveszíti egy szerettét. Sokan pedig egyszerre vagy sorban kapják a fájdalmak sorozatát. Mégsem vetik őket össze az életben léttel, az életük megtartásának gondolatával.
Irreális az a felvetés, hogy egy gyereknek, akinek életet adunk akár makkegészségesen és teljes családban élve, száztíz évesen még aktív dédpapákkal a családi tablón, ne lehetnének fájdalmai az életben. Ne érhetnék tragédiák, betegségek, veszteségek. De érhetik, és sajnos nagy valószínűséggel érik is majd. Ez állna szemben az élettel? - Lefordítom az eredeti érvedre: megnézni a videót fájdalmas lehet. A gondolat, hogy nem ismerhette az anyját, fájdalmas lesz. De egy életösztönnel megáldott ember mit választana: ezt a fájdalmat, ami azért mégis egy feldolgozható, túlélhető fájdalom, vagy a halált, a meg sem születést? Szerintem elég egyértelmű a válasz.
Az emberi életben - nagy közhely, de sajnos igaz - szinte több a fájdalom, a szenvedés, mint az igazán boldog, önfeledt pillanat. Éveket küzdünk egyetlen dologért, amit aztán néhány órában ünneplünk meg, utána megint kezdődik a küzdelem valami másért. Már az iskolában is a gyerekek több számukra unalmas órát ülnek végig, mint ahányat valóban élveznek. De ettől még azt mondanák, bárcsak ne élnék, hiszen több az áldozat, mint az öröm? Nem mondják ezt, mert látják a célt.
Ha valaki fizikai és lelki szenvedésekkel éli le az életét előre borítékolhatóan, nagy önzés kell a világra hozatalához. Ám egyetlen fájdalmas emóciótól megvédeni akarás még nem elég ok arra, hogy ne szülessen meg egy gyerek, aki alapvetően mégis boldog és egészséges ember lehet.
Arról meg már ne is beszéljek, hogy bármilyen rossz érzés is adott pillanatban, de sok embert mégis jobbá tesz hosszú távon egy aktuális negatív próbatétel, szenvedés, mert egyrészt tanul belőle, jobb emberré válik utána, másrészt legyőzni a rosszat sikerélmény, a sikerélmény pedig a boldogságérzet egyik fő kiváltója. Nyilván nem direkt keresi az ember a rosszat, pláne nem szándékosan adja át a saját gyerekének, de megóvni se tudja minden rossztól. És talán nem is kell megóvni. A rossz megélések nélkül se lehetnék már az, aki most vagyok.
Nem logika, nem következtetés.
A sztoriban eleve semmi logikus nincs, csak érzelmi történet.
A szeretet szó számomra lényegtelen ebben a történetben. Szeretni bárkit lehet, aki kedves. Ahhoz viszont hogy valaki jól neveljen, adottság kell.
Úgy látom nagyon mellé megy minden szó, vagy nem érted, vagy nem akarod érteni. Így megkérdezem, vajon hogyan fogja megfelelően nevelni a család ezt a kislányt, amikor képesek voltak arra, hogy egy családi tragédiát a nyilvánosság elé dobjanak?
Szerintem hagyd el azt, hogy tanár vagy, ez sem mérvadó. Tanár bárkiből lehet, ha képes arra hogy egy anyagot elsajátítva átadja másoknak, de nem szükséges hozzá olyan képesség, hogy a gyerek lelkivilágával is tudjon foglalkozni. A saját példáidat se vedd figyelembe, általánosíts. Az igaz hogy egy kisgyerek jelleme formálható, akár jó akár rossz irányba, de van egy mélyebb alap a mag, személyiség, ami lehet akár rossz is.
Nem írtam hogy túlszeretik, nálam ez a szó nem létezik. Ha már vitatkozni óhajtasz velem, akkor keresd az arany középutat, és ne lengj ki túlságosan egyik oldalra sem.
Az, hogy egy félárvából nem lett önző és akarnok ember, nem jelenti azt, hogy egy másik gyerek nem válhat azzá.
Na ez a logika.
ahh, az a kavezaccbol valo olvasas, es a nosztradamuszi' intuJicio' keverekebol alkotta tudomanyoccs' allitas volt!:-DD
úgy jön ki logikailag
Ezt én is így látom.
Nem is konkrétan erre a sztorira írtam, hanem némely hozzászólásra, ami egyenlőségjelet tett a félárva és a lelki roncs közé, volt, aki már azt is levezette tudományosan, hogyan vezet a félárvaság az elviselhetetlen, elkényeztetett büdös kölyökséghez.
Ilyen súlyos betegség után, kemény kemoval a hátam mögött én sem biztos, hogy bevállaltam volna. Van olyan barátom amúgy, aki megtette (igaz, ő férfi, és már hivatalosan is gyógyult), majd az idő eldönti, hogy jól tették-e, egyelőre szemmel láthatóan boldogok, egészségesek.
Köszönöm!
Én azért ennyire nem gondolom különlegesnek, csak bántott már, hogy több hozzászólásban is gyakorlatilag lelki nyomoréknak titulálták azokat, akik az egyik szülő nélkül nőnek fel. A súlyos betegség, a kemo későbbi hatása persze más kérdés, úgy én sem biztos, hogy bevállalnám.
nem attol tragikus ez a tortenet hogy elhunyt az anya (vagyis attol is, de ez feldolgozhato, mint eseted is mutatja) hanem a korulmenyek miatt, es foleg az "aldozat" miatt.
Köszönöm, hogy megosztottad a történetedet! Én is ugyanerre próbáltam célozni, csak elméletben. Lehet, hogy sokkal boldogabb életet él majd egy félárva gyerek, mint egy teljes családban élő, akit mégsem szerettek eléggé vagy úgy, ahogy jó érzelmi alapokat kaphatott volna az életben. Sőt, még az élő szülők gyerekei sem biztos, hogy pont a szülőktől kapják meg az érzelmi alapokat, lehet, hogy egy szomszédtól vagy rokontól az édesanya helyett.
Én se merném kijelenteni, hogy ha előre tudvalévő, hogy valaki félárva, netán árva lesz gyerekként, akkor meg se kéne születnie. Csodálatos emberekkel lenne kevesebb a világ már eddig is, ha ez így lett volna. Az meg tényleg egy félrevivő zsákutca, hogy az ilyen gyerekeket túlkényeztetnék az itt maradók. Nem csak azért, mert én magam még nem láttam erre példát, ellenpéldát meg már többet is, hanem mert tényleg nem következik a kettő egymásból ok-okozatilag. Az következik, hogy az egyik biológiai szülő nincs jelen. Az viszont nem következik, hogy a másik ettől még elveszítené a józan eszét, és egy határok nélküli akarnok zsebnérót termelne ki a társadalomnak egyedülálló szülőként, csak mert sajnálná szegény gyereket a másik szülő halála miatt.
És gratulálok a helytállásotokért, példa értékű a történetetek, tényleg jó, hogy leírtad!
hmmm... en inkabb a kovetkezo cimet adtam volna: a genek atorokitese, mielott menthetetlenul eltunik a Fold szinerol. oszt' utanam az ozonviz.
ekkora sulyt tenni egy gyerek vallara, miszerint; az anyukad nagyon sulyos betegen, es borzalmas kezelesek utan is vallalt teged, kihordott, megszult, kegyetlenseg... szerintem. mert hogy majd az arcaba kapja, az tuti (amikor valami olyat csinal, ami masoknak nem tetszik). ez a gyerek nem orombol, vagybol szuletett, hanem remenytelensegbol, fajdalombol, kinbol. a ferj orokke ugy fog emlekezni a felesegere hogy mekkora aldozatot hozott, milyen korulmenyek kozott, es ha egy pillanatra kimenne a fejebol, eleg lesz a kislanyra neznie, hogy ujra eszebe jusson... micsoda elviselhetetlen teher... sosem begyogyulo seb...
Vártam, hogy valaki közvetlenül érintett is írjon a témáról, de mivel ez eddig nem történt meg, muszáj közbeszólnom.
11 éves voltam, a húgom pedig 4, amikor meghalt az anyánk rákban. Nyilván ha valamilyen vizsgálat előre kimutatta volna, hogy beteg lesz, minket is jó előre ki kellett volna kapartatni, csupán a mi érdekünkben. Ez sajnos nem történt meg, így apánk felnevelt minket, és elárulom, soha semmilyen különleges bánásmódban nem részesültünk, tök normális, le merem írni, boldog gyerekkorunk volt, sok baráttal, családi nyaralásokkal stb. Anyai nagyszüleimmel laza volt a kapcsolat, az apai nagyszülők viszont nem minket, gyerekeket tutujgattak, hanem apámat segítették. Sem a húgommal, sem velem soha nem volt semmilyen magatartási probléma, jól tanultunk, diplomám van, 3 nyelvvizsgám, jó munkám, az átlagosnál jobb egzisztenciám. Normális társas kapcsolataink vannak, férjnél vagyunk 2-2 kicsi gyerekkel, az átlagosnál szerintem jobb életünk van, nem járunk pszichológushoz, hogy feldolgozzuk a gyermekkorban átélt traumát, ami kétségkívül nyomot hagyott rajtunk, bennünk, de nem vagyunk lelki sérültek, mint ahogy itt sokan az egyik szülő nélkül felnőtt embereket beállítják. Sőt, a férjem pl. sokkal jobban sérült a szülei csúnya válása miatt, mint a tesóm vagy én. Azt is elárulom, hogy én pl. egészen kicsi korom óta iszonyú apás voltam, addig is sokkal szorosabb volt a kapcsolatom apámmal, amíg anyám élt, és semmi baja nem volt, biztos, hogy apám elvesztése sokkal mélyebb sebeket hagyott volna.
És még egy példa: apai nagyapám kisgyerekként lett árva, 10 éves koráig a család nevelte, majd árvaházba került. Innen lett belőle a maga területén nemzetközi elismertségű tudós, bejárta a világot, még 80 felett is műsora volt tévében, rádióban, 3 gyereke született és 7 unokája, 90 évesen halt meg, és nem nagyon ismerek embert, aki boldogabb és teljesebb életet élt, mint ő. De ha elfogadom itt néhányak kategórikus véleményét, akkor ha annak idején előre látják, hogy az apja fejlövést kap az I. világháborúban, az anyját meg elviszi a spanyolnátha, neki sem lett volna szabad megszületnie.
Nem tudom, én nem érzem magam annyira tévedhetetlennek és bölcsnek, hogy olyan könnyen döntést hozzak egy ilyen helyzetben. Honnan tudhatnám, hogy nem egy szép, boldog, teljes élettől fosztom meg a gyerekem, ha nem szülöm meg? Persze lehet, hogy csak javíthatatlanul optimista vagyok.
jav: környezetedben.
Nem gondolom azt, hogy az enyém a helyes, nekem nem is volt ebben határozott álláspontom, amit helyesnek vélhetnék. Annyit mondtam csupán, hogy az árvákról általánosító álláspont nem helyes, mert nem lehet bizonyítani. Szerintem van példa erre is meg arra is, de általánosítva kijelenteni helytelen. Van, aki árvaként felnőve teljes életet tud majd élni, van, aki lelki roncs lesz. De egy kisbaba felett kinyilatkoztatni, hogy őt majd nem nevelik, mert félárva, ez így nem állja meg a helyét. Ez kb. annyi, mint kijelenteni egy csecsemőről, hogy szép a szeme, tehát tuti egy nagyképű bunkó lesz belőle, hiszen vissza fog élni a szépségével. Ez így nem működőképes.
A konkrét esetben én is azzal kezdtem, hogy nem tudok állást foglalni, nem tudom, hogyan döntöttem volna az anya és apa helyében. Igen, emiatt is, amit írsz, hogy kezelések meg fizikai hatások...
"Egy félárvát általában a széltől is óvnak, nem merik nevelni." - ez a mondatod egy bizonyíthatatlan, logikailag tehát hamis állítás. Általánosító, előítéletes, semmilyen alapja nincs.
Tapasztalatom szerint legalább annyi olyan anya van a teljes családban élők között, aki nem meri nevelni a gyerekét, nem mer neki határokat szabni, mert azt hiszi, akkor nem lesz elég szeretni való vagy jó anya, mint ahány egyedülálló szülő teszi ugyanezt. Ez ugyanis nem ettől függ, hanem az alapvető személyiségtől. A gyerekemnek volt egy ovistársa, akinek az anyja hihetetlenül elkényeztette őt. Aztán (később!) meghalt a gyerek apja, a nő férje. Ő pl. ennek hatására lett határozottabb, kénytelen lett határokat szabni, mert egyedül maradva a gyerekkel, úgy, hogy előtte dolgoznia sem kellett, onnantól meg igen, bizony nem élt volna meg a széltől is óvásból.
11-12 évesek voltunk
egyik srácnak elváltak a másiknak meghalj az apja
utána önmaguk árnyékai lettek
az árva sok év után szarrá vert egy srácot, aki valami marháskodás után röhögve odaszólt nekünk, hogy az apátok faszát
ledöbbentünk, mekkora robbanásra kész bomba volt az árvában
Miért gondolod, hogy csak a te álláspontod, te következtetésed a helyes?
Te láttál, tapasztaltál valamit a környezetedbe, és azt, hogy erre mi volt a reakció. Más pedig lehet, hogy az ellenkezőjét.
Abban egyetértek veled, hogy attól hogy egy gyerek elveszti egyik szülőjét nem törvényszerű, hogy mentálisan sérült, elkényeztetett, stb. legyen.
De véelményem szerint eleve árvaságra ítélve világra hozni egy gyereket: felelőtlenség. Hogy az anya betegségéből, kezeléseiből később milyen egészségügyi problémái lesznek a kislánynak, még nem tudjuk.
Elolvastam amit írtál, és nem válasz rá a pszichológia szó. Szerintem a logika szó a válasz, amit te nélkülözöl ebben a témában. Két különböző fogalmat mosol ugyanis eggyé. A szeretetet és a nevelést. Szeretni nem lehet valakit túlságosan, mert nincs egy határvonal, amit ha túllépek, onnantól már túlzás a szeretetem. Rosszul nevelni viszont lehet, ha nincsenek határok, vagy vannak, de átlépem őket. Nem csupán tanárként láttam egyébként félárvát, a közvetlen rokonságomban is van, igaz, már felnőtt. Nem kényeztették túl, voltak határok. Nem lett önző, akarnok, másokon átgázoló ember. Biztosan van hiánya érzelmileg, de millió rosszabb embert láttam már nála.
Logikailag az volt a helytelen következtetésed, hogy ha valaki félárva, azt túlszeretik, vagyis nem nevelik. Ez egyszerűen téves következtetés, ha belátod, ha nem.
ha nagyon bele, vissza, ide-oda, szanaszét gondolok
odajutok, hogy a nagyon emóci emberek ostobák a köbön
amikor a szar elönti a fejüket, ordítanak, törnek zúznak ölnek....
ha összedől a városuk a földrengéstől akkor bömbölnek nyilvánosan a tévében is
amikor gyerekük születik, leittasodva kurjongatnak a világba, mint ha valami holdra szállást csináltak volna meg
amikor viccet mesélnek egymásnak, zeng a vihogásuktól az egész vendéglő
amikor muzsikáltunk nekik, magukból kifordulva örjöngtek
és még azt is látom, hogy nagyon kevés nő képes normális felnőtt emberként viselkedni
de ők akarnak gyereket emberré nevelni