Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Családi probléma :(
Torolt_felhasznalo_925109
Létrehozva: 2015. március 22. 14:31
Sziasztok!
Kívülállók véleménye érdekelne.
Nagyon el vagyok keseredve. A problémám a következő: az apámmal nagyon rossz a viszonyom. Nagyon szigorúan nevelt és sokat bántott, így mostanára oda jutott a kapcsolatunk, hogy alig kommunikálunk. Telefonon sosem hívjuk egymást, de időnként hazamegyek az anyám miatt. Vele jó a kapcsolatom és napi szinten kommunikálunk is, de ami igazán fáj, hogy mindig apámnak ad igazat, őt védi, bármit is csinál. 2 nappal ezelőtt csörgött a telefonom, az apám hívott. Annyi, hogy köszönt, és kérdezett tőlem egy piti kis információt, ami baromira nem is volt fontos, de engem hívott, mert tudta, hogy én tudom. Utána semmit se kérdezett, hogy vagyok, akármi, csak gyorsan lerakta a telefont. Nekem nagyon rosszul esett, hogy csak ilyenkor vagyok jó, egyébként soha eszébe nem jutna felemelni a telefont. Egész nap sírtam és rosszul éreztem magam, a páromat is sikerült megbántani, akit persze zavart, hogy más hülyesége miatt neki kell szívnia.
Mondjátok meg, bennem van a hiba? Tényleg normális, hogy érzékenyen reagáltam erre?
Az anyám persze megint őt védte, amire én ahhoz a lépéshez folyamodtam, hogy adtam neki 1 hét gondolkodási időt. Ez alatt sem telefonon, sem máshogy nem leszek elérhető, amitől tudom, hogy ki fog készülni, mert napi többször is szoktunk kommunikálni. De azt akarom, hogy gondolja végig, hogy fontos vagyok-e neki. Viszont most ott tartok, hogy még én érzem rosszul magam, amiért nem veszem fel a telefont.
Mit gondoltok erről? Mit tennétek a helyemben?
31 éves nő
Nem varom el tole, meg senkitol, hogy legyn normalis felnott. Leirtam a velemenyem, o meg tesz, amit akar, ha kell neki segtitseg MERT normalis felnotte akar valni, az is az o dolga. Van aki erosebb, mint masok gondoljak, vagy mint onmaga gondolja onmagarol. De semmikeppen nem az itteni nevtelen arctalan akarki VIRTUALIS forumozok fogjak megoldani a problemait, az biztos!
Mit tennék?
Leülnék az apámmal és az anyámmal is egy higgadt beszélgetésre. 31 évesen ennyit már tudni kell megtenni. Akkor legalább tisztában leszel ki kihez hogyan viszonyul és utána dönthetsz, kell-e úgy a helyzet ahogy van vagy változtatsz rajta.
Egyébként nem értem hogy magánügyeket, családi dolgokat miért kell vadidegeneknek kiteregetni?
Szia !
Velem is volt az apám indokolatlanul szigorú ... Főiskolás voltam 400 km re az otthontól , a szüleim azt sem tudták hogy milyen bentlakásba hogy lakom ...és haza mentem téli szünetre ... János név napkor a volt férjem (akit az apám nagyon jól ismert mert a ö volt évekig a volt férjem főnöke és szerette , jó gyereknek tartotta ) eljött a barátaival és meg kérdezte az apámat hogy el enged-e vele szilveszterezni ... Persze a barátai is igazolták hogy velük leszünk , hova megyünk... És szilveszter napján miután fodrász , kozmetikus , stb . szépen fel öltöztem és azért mert én újra az nap nem kérezkedtem el nem mehettem el... és 19 éves voltam aki 400 km -re laktam az év nagy részében ,csak vakációzni mentem haza és szünidőben már dolgoztam... És mégis szerettem az apámat és tiszteltem a szüleimet amíg éltek !És ők is szerettek ...
Te most bírálod a szüleidet akik szeretnek és jót akartak neked . Bünteted az anyádat !!! Erre gondoltál ? Az anyád és nem a barátnőd !!! Ha tiszteled hogy engeded meg magadnak hogy bünteted azzal hogy nem veszed fel a telefont csak azért hogy ő szenvedjen ? Szégyelld magad ...
Majd évek múlva ha nem lesznek rá fogsz jönni menyire gyerekesen viselkedtél . Érezd is rosszul magad ,legyen bűntudatod mert ezt nem teheted egy szülővel...
"Gondoltad néha végig miért volt az apád olyan amilyen ? Sosem érdemelted meg, hogy szigorú legyen veled ?"
Nézd, az engedékenység meg a szigorúság között van egy kis különbség. 17 éves voltam, amikor a(z akkor már 1,5 éves) udvarlóm felvetette, hogy a barátja és annak barátnője valami miatt el akarnak menni néhány héten belül az akkori Csehszlovákiába. Könyörögtem a barátomnak, hogy ne forszírozza már a dolgot, csak amikor már 100%-ig biztos a dolog és az időpont. De ő nyaggatott engem, hogy kérjem meg az engedélyt a szüleimtől. Anyukám szó nélkül megadta. Az apámmal nem is mertem erről beszélni, anyut kértem meg, hogy adogolja be neki valahogy. Ő szegénykém meg is próbálta, aminek az lett a vége, hogy az apám egy hónapig nem szólt hozzám. A saját otthonomban úgy bolyongtam, mint egy kísértet, lehajtott fejjel, szótlanul, ha az apám éppen arra jött.
Lehetett volna másképp is, pl. így: Kislányom, ne haragudj, hogy nem engedlek el erre az útra, de féltelek, hogy valami "rossz" történik veled közben. Szeretném, ha a gimnázium végéig megőriznéd a szüzességedet, és beiratkoznál egy főiskolára. Ha akkor történik meg a "baj", nem tartanám tragédiának. Otthagyhatnád a főiskolát, vagy halaszthatnál. Még egyszer ne haragudj rám, de mindenképpen szeretném, ha legalább az érettségid meglenne.
Ugye, mennyire más lett volna így? Azonkívül a fiatalememberrel is elbeszélgettem volna egy félórácskát, hogy ugyan mi a fészkes fülemülének készülnek Csehszlovákiába? (Ennek 34 éve, de én sem tudom a mai napig sem.) Azért kellett egy hónapig bujdokolnom, illetve megvetett, aljas, mocskos, erkölcstelen személynek éreznem magam, mert a 2 srác ki akart egy kicsit ruccanni, ami valami miatt nem jött össze. (Valószínűleg a barátnő szülei sem egyeztek bele a kalandba, mert ő is középiskolás volt még.)
Ti-tól nyugodtan el lehet tekinteni, reménytelenül hisztis hp, akinek a mocskolódó hszeit törölték, a jókislányosakat meg bent hagyták, úgyhogy egész más jön le, mint amilyen valójában. Oldja meg, ahogy akarja vagy dagonyázzon tovább.
Ha viszont magát az alapgondolatot nézzük, hogy mit kezdjünk a gyerekkori sérülésekkel, egész érdekes lehet a téma.
Mindenkinek vannak. Kinek több, kinek kevesebb. Ha a problémákat nem sikerül feldolgozni egyedül, akor lehet persze véleményt, tanácsot kérni, de bele kell kalkulálni, hogy nem feltétlen fog minden tetszeni, amit idegenek írnak. Ha nem bírja az ember elviselni a választ, akkor jobb nem kérdezni. Felnőtt korában az ember jó, ha ezt fel tudja mérni és eldönteni: akarok-e olyat hallani, ami elevenembe vág és fáj?
Az ember egyetlen dolgon tud változtatni: a saját hozzáállásán. Ha nem megy egyedül, akkor szakemberrel, vallás vagy spiritualitás fel fordulással, bármivel, ami segít lelkileg. Egy biztosan nem visz előre, csak hátra: a szülőket okolás és a környezet hibáztatása, amiért nem értik meg. Egyes-egyedül csak magán tud segíteni az ember. Ez persze komoly felelősség is, na azt már nemigen szeretik hallani a ti-hez hasonló lelkisérültek...csak kényelmesebb a külvilágot hibáztatni.
Tudomásul kell venni, hogy 2 választás van. Vagy segítünk magunkon (akár úgy is, hogy segítséget keersünk) és a gyógyulás fájni fog,vagy maradunk, ahogy vagyunk. Utóbbi is egy döntés.
Elfogadhatatlan, hogy itt gyalázkodsz és raplizol, a szüleidet itt tárgyalod ki.
Örüljél neki, hogy felhívott az apukád, még ha nem is úgy sikerült a beszélgetés, ahogy elképzelted. Valószínűleg anyukád kérte meg rá, hogy időnként hívjon fel, mert neked rosszul esik, hogy nem érdeklődik felőletek, és az ő szeretetlenségének fogod fel. Ezen valószínűleg elgondolkodhatott, mert aztán egy pitiáner ürüggyel -- pl. "Mit gondolsz, kislányom, holnap hozzáfogjak a palántázáshoz, mert esőt mondtak a tévében?" Ezt értékelni kellene. Tőle ennyire tellett. Valószínűleg olyan családból származik, ahol az a mondás járta: "Kezed járjon, ne a szád!" Köszönd meg szépen neki, ha legközelebb is felhív (hisz az évtizedek óta rögzült szokásainkat megvátoztatni nem könnyű), vagy ha addig személyesen is találkozna a család, említsd meg többször is, hogy milyen csodálatos volt, amikor az apukád felhívott, nem is számítottál rá, feldobta az egész napodat, stb. Hidd el, az ilyen szöveg hatással lesz rá.
A másik: ha már nagyon idős, be lehetne íratni öregek napközijébe, vagy valamilyen szakkörbe, sakkörbe, mert az ilyen helyeken rengeteget fejlődik az ember kommunikációs képessége, erre apósom az élő tanú.
Évek óta nem beszéltem már vele telefonon, de egyszer valamiért mégis föl kellett hívnom, és én voltam a legjobban meglepődve attól, amit produkált. Máskor 2-3 percenként kérdezgettem: "Apuka, ott tetszik még lenni?" -- amire vagy 2 perc múlva jött a válasz. Ezúttal folyamatos volt a kommunikáció, ami borzasztóan jólesett, ugyanis az történt, hogy egy stroke után egyedül maradva a lakásban, befizette magát egy otthonba.
Sok sikert neked is, topikindító!
"........amíg valaki a szüleire mutogat, hogy az ő hibájuk, hogy ő ilyen meg olyanná vált felnőttként, az még nem felnőtt,..."
És akiket szadista vagy elmebeteg szülők nevelnek fel? Ő, ugye, legyen normális felnőtt, mert 30-40 évesen már bőven nagykorú. Tudom, nem lehet egy életen át a szülőkre mutogatni a hibáinkért, de az általuk okozott személyiségtorzulásunkat gyakran csak pszichológus, egy kedves nagynéni, vagy egy áldozatkész kolléganő tudja korrigálni. Egyedül nem fog menni, ezt a magam tapasztalatából mondhatom. A szomorú az, hogy gyakran a segítség is csak icipicit tud változtatni helytelen felfogásunkon, életmódunkon.
Ezt nagyon szépen leírtad.Tényleg.Köszi.
Volt egyszer egy "Balázs show", amelyben idős emberek üzentek gyermekeiknek, akiket hónapok vagy évek óta nem láttak. Egy elfekvő intézet lakói voltak a műsor alanyai. A legmeghatóbb üzenet azé a bácsié volt, aki már nem tudott beszélni, és a nővérke olvasta fel az üzenetét.
Ezek után fogta magát Balázs, és felkereste az üzenők gyermekeit. Megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire elhanyagolják azt a személyt, aki felnevelte őket. A válaszok szinte rímeltek egymásra: Mikor kicsik voltunk, az apánk állandóan kötekedett belénk, és gyakran meg is vert. Féltünk tőle. Többen említették, hogy az édesanyjukat is mocskolta (az apjuk) és meg is verte. Egyik férfi sihederkorában megpróbálta megregulázni az anyját ütlegelő apját, de rosszul mérte fel az erőviszonyokat, és még őt is jól megverte az apja.
Most már persze, az elfekvőben vagy a Hospice-ban élő időseknek fáj, hogy nem keresik őket a gyermekeik (vagy csak minden szent ünnepben), de elgondolkozhatnának azon, hogy más idősek hogy bántak a gyermekeikkel, hogy azok egyetlen napig sem bírják ki, hogy ne láthassák a szülőjüket, vagy legalább odatelefonálnak, ha néha egy-egy nap nem mennek.
Kedves Topikindító! Csak nehogy édesapád is erre a sorsra jusson!
Az anyukád őt védő magatartásáról: valószínűleg kis faluban laktak (vagy onnan származtak), ahol a férfi szava szent volt, azt megkérdőjelezni senkinek sem lehetett. Egyébként egy lelki kiégést is látok abban, ha egy nőt már nem érint meg, ha a férje ütlegeli a gyermekeit, és szüntelenül alázza, önértékelésüket aláássa.
Mit lehet tenni? Csak azok mondanak ilyesmiket a szüleikről, akik nyitott szemmel, elmével szemlélik a dolgokat. Nem habos torta a szülő-gyerek kapcsolat, hiába próbálják meg szépítgetni, a tények tények maradnak. Csak az önmaguknak hazudozók nem látják a dolgokat a maguk valójában.
Ha ez igaz, ez borzasztó, hogy ilyeneket éltek meg.
Hogy egyáltalán!!!!!!!Ilyeneket mondtok a szüleitekről!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy 50 éves leszek, a mai napig nem ismer a tulajdon anyám. Azt hiszi, hogy a klónja vagyok, nem pedig a lánya.