Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Munkamánia? Hogyan tovább?
Létrehozva: 2014. október 31. 10:12
Sziasztok! Házasságommal kapcsolatban szeretnék építő véleményeket kérni tőletek. 22 éve élünk együtt, két nagy gyermekünk van.
Férjem mindig is rengeteget dolgozott, én ezt a helyzetet valameddig tolerálom, időnként azonban „elszakad a cérna”, ilyenkor megpróbálok vele beszélgetni, de mindig csak addig jutunk, hogy ezen nem tud változtatni, mert kell a pénz.
Ma odáig jutottam egymagamban a gondolataimmal, hogy szerintem ez már nála nagyon súlyos munkamánia, és lehet, hogy szakember segítségére lenne szüksége, néha viszont azt gondolom, hogy lehet, hogy ez a normális, csak én túlzom el a dolgot. Magam sem tudom, mit gondoljak. Írok néhány konkrétumot. Minden hétköznap reggel 8-tól estig dolgozik, 8 óra előtt sosem ér haza. A szombat is szinte minden héten ugyanilyen munkanapnak számít a munkahelyén. Jól keres, kifizetik a túlórát, és a hétvégét is. Ezen kívül még késő estére, illetve a hétvége fennmaradó részére otthon is vállal munkát, ismerősnek, barátnak, és azok ismerőseinek is. Mindig azt mondja, addig kell dolgozni, amíg van munka, és ameddig bírja, egyelőre bírja. Én meg aggódok, és vagy magamban kesergek, vagy rázúdítom az aggodalmaim, de ennek mindig veszekedés a vége, mert nem érti, miről beszélek. Munka után minden este meleg vacsorával várom haza, leülök hozzá, amíg eszik, de nem igazán tudunk miről beszélgetni. Ő nem mond semmit, bár mindig megkérdezi, mi újság, pár szóval elmondom, de nem reagál semmire, konkrét dolgokra nem kérdez rá, hiszen fogalma sincs sem az én, sem a gyerekek napi dolgairól. Vacsora után leül a TV elé, vagy még folytatja 10-11 óráig a munkát. Én 10 felé kidőlök, Ő éjfél, 1 óránál előbb nem fekszik le. Közös hálószobában, franciaágyon alszunk, de sosem bújik oda, majdnem minden éjjel észreveszem, amikor lefekszik, van, hogy odabújok, de semmi reakció, amint leteszi a fejét már alszik is. Persze, ezt megértem, hiszen állati fáradt, én napi 8 óra munka és a háztartás mellett már sokkal hamarabb elfáradok, nem tudom, Ő ezt hogy bírja. Mindig attól félek, hogy egy ideig bírja, aztán mi lesz? De erről sem lehet vele beszélgetni, általában elbagatellizálja a dolgot.
Most utoljára amitől kiborultam, itt volt a négynapos hétvége az ünnep miatt. A nálunk sokkal rosszabb anyagi helyzetben lévő ismerőseink és barátaink is szerveztek valamilyen családi programot, kivéve minket. Persze, én a gyerekekkel, a férjem nélkül mentem ide-oda, mi hárman legalább együtt voltunk. Szépen kértem, csak egy fél napot szánjon ránk, a családra, semmi extra igényem nem volt, csak sétáljunk, vagy kiránduljunk egyet akár a környéken, vagy valahol, hogy együtt legyünk, kikapcsolódjunk. Ez igazán nem került volna sokba sem, de persze nem volt rá idő. A 4-ből 1 napot dolgozott a munkahelyén, 2 napot otthon dolgozott, majd vasárnap az anyukájának segített. Az otthoni dolgokkal már nem is igazán akarom terhelni, mivel látom, hogy tele a feje a gondokkal, de nem mond semmit. Ő az erős férfi, neki kell mindent megoldani egyedül – Őszerinte.
Él valaki ilyen helyzetben, Ti hogy oldjátok meg? Hogyan kezdeményezzek úgy beszélgetést, hogy ne bántsam meg a férjem, és Ő is megértse végre, hogy baj van.
Detto. Mi is mindig össze tudtuk hozni arra, amire akartunk :) Bááááár nincs plazmatévénk, 10 éves autónk van, gyerekeknek ohne PS és nem jut eszembe a legújabb verziónak a neve, ami előtt még ugrálni is lehet :) Nincs okostelefonom, egy ócska Nokiám van, oldala tixóval megragasztva, mert különben szétesne :) A férjemnek sincs okostelefonja, a gyerekeknek viszont van. Még sorolhatnám, mi nincs, amikre nem is vágyunk.
De: külföldön voltunk főszezonban nyaralni, az idén 1 kuponos wellness hétvége is belefért tavasszal, most a 4 napos ünnepben 1 napot Bécsben töltöttünk városnézéssel és még a belépőket is ki tudtuk fizetni, meg szuvenírt is tudtunk hozni :)
Szerintem is.
Ha az ember választ, hogy családot alapít, akkor igeni legyen velük. Mert megcsinálni kurva könnyű, de nem attól lesz apuci az apuci, hogy valamikor spermadonor volt, ma meg csak egy bankautomata.
Én például már lazítok. Egri borocskát iszogatok, miközben a szombati tyúkhúsleves rotyog a tűzhelyen a második fogás meg már el is készült.
(péntek van, munka sicc, 13 órakor!!)
Öööö...hát...azért talán van különbség a kérdezőbiztos és a kikapcsolódni tudó anyóca között.
De ez a ti ritmusotok, a ti életetek, nem bántás akart lenni.
Én soha nem leszek munkamániás. Mert nem érdekel. Saját vállalkozást épp ezért sosem vezetnék. Szeretek az átlagba burkolózni, nincs is jobb alkalmazottnak lenni, 3 órakor kikapcsolom a számítógépet és ott sem vagyok. Nincs túlóra. Ha van, megkérem az árát. Férjem közalkalmazott, munka az van, de ő detto, 4kor ajtón kívül van.
Mi mindig össze tudtunk hozni, nyaralásra, wellnessre, pihenésre, úgy is, hogy annyiból gazdálkodunk amink van. Nem akarok megszakadni, főleg nem holmi hüle munka miatt.
Nehéz lehet az biztos. A mi városunkban nincs olyan osztály, ahol kemót adjanak, Pestre kell menni. Ez úgy működik, hogy hetente van 2 nap, amikor az egyik betegszállító autó csak olyan betegeket visz, akik kemotherápiára járnak. Reggel felveszi őket, nemcsak innen a városból, hanem a környező falvakból is. Este pedig hazaviszi. Én elhiszem, hogy sok családnak ez egyszerűen megoldhatatlan lenne.
De abban a helyzetben, amikor valaki egyszer egy évben egy hetet kénytelen kórházban tölteni és nincs aki érte jöjjön, pedig van családja, egyszerűen agyrém. Nem egyszer fordult elő, hogy X.Y. bácsinak mondtuk reggel, hogy megrendeltük a betegszállítót hazafelé, erre mondja az öreg, hogy neki nem kell, majd jönnek érte a gyerekek. Hát elég nehéz volt megmondani, hogy izé, épp most beszéltem a fiával telefonon, aki közölte, hogy nem jön és punktum.
Egy másik topicban a nyáron felháborodva írtam arról a tapasztalatomról, hogy én is ezt látom a kórházban.
Míg én heti 2 napot viszem édesanyámat kemora, és ott ülök vele 3-4 órát + oda vissza út. Nekem van rá időm.
Erre az volt a felháborodott hozzászólók válasza, hogy mit képzelek én aki munkahelyen dolgozik annak erre nincs ideje
Hm,mindkét félnek vacak így.
Viszont a gyerekeket jobban megértem.
Erről eszembe juttattad azt, amit régi munkahelyemen, a kórházban tapasztaltam. Volt sok idős beteg, akiknek felnőtt gyerekeik voltak. Nem egyszer tapasztaltuk, mikor hazaengedték az idős bácsikát a kórházból, hogy egyszerűen nem volt, aki érte jöjjön. Tudtuk, hogy gyermekei vannak, és egyszerűen nem jöttek érte, szegény kisöregek reggel óta felöltözve várták, hogy a betegszállító majd hazaviszi őket, sokszor a betegszállító csak este érkezett. Megvolt a véleményünk ezekről a "gyerekekről". Aztán egyszer csak rájöttünk, hogy mindez lehet, hogy nem véletlen. Ezek a "gyerekek" így lettek nevelve, ezt látták otthon. Minden fontosabb mint a család, minden fontosabb, mint apáért bemenni a kórházba.
Igen, sokba kerül.Van benne részem.
A témához visszatérve:
a gyerekek majd elfogadják és lassan le is lépnek otthonról.
Igaz, lehet hogy apa észre sem fogja venni hogy nincsenek otthon se most, se késöbb................
Még nem robbanhat le, még hátra van a leghúzósabb 4-5 év egyetem a gyerekeknek, amire sok, sok pénz kell.
Ahogyan ügyintéző írja, vannak pasik akik hallani sem akarnak hétköznapi dolgokról. De ez nálatok kezdetektől így van, miért most vált zavaróvá? Vagy mostanra már megszünt a testi kapcsolat is és ezt vészjósló jelnek ítéled?
Valószínűleg nem tud rangsorolni a férjed.Vagy nem is akar.
Nem tudja/akarja a megfelelő és a család számára elfogadható egyensúlyt megtalálni.
Fogalma sincs róla hogy mit veszt.
Aztán, majd ha lerobban jön a megbánás.Hogy jaaaaaaaaaaj, nem így kellett volna, jaaaaaaaaaj hogy milyen kár hogy most jött meg a sütnivalóm..........
Nagy baj, mert addigra a családnak tele lesz a saruja attól hogy évtizedekig dobva voltak.Bármi is lesz, ilyen szülő mellett ez mindig tüske marad a gyerekekben, de benned is.
Nincs kötődés..............
Sajnos többen vannak így mint nem.Mindenért fizetni kell.........
lekapcsolom a gépet, utána eszembe sincs a munkáról beszélni és a másikéról se akarok hallani és semmi nyavalygásról
akivel lehet chopin-ről, macedon sanyiról...... beszélgetni, azzal szívesen
de a jajistenem emberek beszélgessenek egymással
vannak olyan pasik, akik tolják a család alá a lóvét és a nő meg rendezze a dolgokat
a pasit nem érdekli, idegesíti még csak hallani is a hétköznapi dolgokat
még a gyerekeikkel se képesek normálisan foglalkozni
Nálunk még egységes ruhát sem kellett venni a szalagtűzőre, mégis sokaknak így is gond volt a többi költséget is kifizetni
Bocs, de vontad kétségbe azt, hogy aki sokat dolgozik annak nincs ideje a gyerekére.
Én nem firtattam az sem az anyagi helyzetedet, sem a boldogságodat.
Én nem írtam azt, hogy belőlem nem hajtják ki a szuszt, rengeteg meló van, soha nem tudok napra kész lenni a munkámmal és amikor este arra gondolok, hogy mi vár rám odabent másnap..... rossz rágondolni.
De tudod mi a kulcsszó abban, amit leírtál: "3-4 ember munkáját kell végezniük ugyanannyi idő alatt" Azaz napi 8 óra alatt. És slussz. Így vagyok én is, napi 8 órában lehet hogy belegebedek, de ennyi. Kb. kéthetente 1 nap ráhúzok egy fél órát vagy max. egy órát, mivel a túlórát nem fizetik ki, így többet nem vagyok hajlandó.
A gyerekemnek tavaly volt a szalagavatója. Itt (vidéki kisváros) nagyon sok szegény gyerek van. Nem fogod elhinni, milyen kevés pénzből megúsztuk, nemcsak mi, hanem az egész osztály. Ez csak a szülők hozzáállásán múlik, úgy kell megbeszélni, hogy mindenkinek jó legyen.
126 ezer nettót keresek havonta, a férjem fizetése változó, van hogy többet kap mint én, van hogy még ennyit se. És boldogok vagyunk. Elhiszed?
Én munka és pénzmániás vagyok, de emellett a férjem mindíg azzal szekál, hogy nem hagytam elég önállóságot a gyerekeimnek. Magyarán rájuk telepszem.
Pedig ők akkor is anya pici szemefényecskéi, tehát ennyit az együtt töltött időről.
Nálunk minden reggel együtt űl asztalhoz a család, akkor is ha anya már fél négy óta dolgozik. Apa elkészíti a meleg reggelit, anya a tízóraikat. És anya ott áll az ajtóban az innivalóval az ennivalóval és szépen végig kérdezi: minden igazolvány, uatzókártya, ebéd kártya nálad? Hány órád lesz? Mikor jössz haza?
Szóval sok munka mellett is lehet időt szánni a családra.
De nincsen BMW-m
, pedig ha nem jön ez a válság, már biztosan itt állna a bejárón.............
Hát nézd, pedig hacsak nem valami önkormányzatnál sikerül fix munkadidős állást találnod akkor pedig ez van. Mindenütt kihajtják az emberből a szuszt is, mindenkitől ezt hallom, legyen pedagógus, árufeltöltő, postás vagy alkalmazott x cégnél.3-4 ember munkáját kell végezniük ugyanannyi idő alatt ugyanezért a pénzért.
Én legalább ha sokat dolgozok, akkor sokat is keresek. A saját vállalkozásomban meg nagyon sok vevő türelmetlen, és nekem este 19 30-kor is baromi kedvesnek kell hozzá lennem, mert 40-50 ezerért akar vásárolni, most és lehet később meg még többért. Ha nem veszem fel a telefont, lehet nem hív többé, ha nem vagyok elég kedves a negatív reklám gyorsabban terjed mint a futó tűz. És én nagyon örülök neki, hogy amikor a gyerekemnek ki kell fizetnie a szalagtűző költségeit meg az ebédet meg stb. akkor nem marad szégyenbe mint sok gyerek
És nagyon örülök, hogy van munkám, amit magamnak osztok be adott esetben és nem kell még egy elmebeteg főnöknek meg halom pletykás kollégának is megfelelni.
az nem az én hibám
Az elhidegülés egy folyamat, ami kialakulhat az életforma miatt.
17 és 20 évesek a gyerekek. Szerinted ? Már nem kell nekik apa. Ekkora gyerekek már a saját útjukat járják, saját program , haverokkal, barátnőkkel.
Itt az elhidegülés az életforma, sajnos.
Van barátnőm aki nagyon sikeres vállalkozó a férje pedig egy nagy nemzetközi cégnél igazgató. Életformájuk a munka, DEEE mennek wellness hétvégékre a családdal és kettesben is, rengeteg közös programot szerveznek családilag, a legkiegyensúlyozottabb emberek a környezetemben. Egy szekeret egy irányba tolnak és nem idegroncsok és nem is élnek társas magányban sem.
De mi a véleményük? Hajlandóak lennének lemondani az eddig megszokott dolgokról valamilyen szinten cserébe apáért?
Most ahogyan visszagondolok azokra az évekre, akkor is megvolt a minőségi idő oldva. Pl. minden este nagyon igyekezett apa hazaérni, mert a fürdetéshez ragaszkodott, hogy azt ő csinálja. Szombaton mindíg mentünk valahová családilag, vasárnap pedig ő vitte egész délelőttre a gyerekeket nagyerdőre, botanikus kertbe, vagy csak úgy motorzni, biciklizni.
Kettesben pedig sokat utaztunk, mert hetente ment Pestre és vitt magával, míg ő a dolgát intézte én vásároltam, aztán együtt ebédeltünk, sétáltunk, kirándultunk.
Óóó, ha az én férjem ilyen lenne már kiszaladtam volna a világból. Előfordul nálunk is, hogy pl. 2 hétvégét munkával tölt, de az azt követőn 4-5 hétvége az enyém :)
Ha már a gyerekek nagyok (nem írtad mekkorák), mit szólna hozzá a férjed, hogyha az ilyen hétvégéken mondjuk a barátnőddel csinálnál programot? Mondjuk utazgathatnátok, akár több napos programot is csinálhatnál. Nem térne észhez a férjed? Vagy nem érdekli őt?
A házassággal, háztartással, gyerekekkel való gondokat nem is tudom hogy bírtad eddig egyedül.
A nem beszélgetés a vázolt élethelyzetben azért is alakulhat ki, mert tulajdonképpen már nincs közös pont.
A magát hülyére dolgozó fél teljesen kimarad a család mindennapjaiból, a többiek meg nem hülyék, hogy apa munkájáról beszélgessenek nonstop.
" sajnos ilyenné vált a világ"
Nem, nem vált ilyenné, TE és a férjed lehet hogy ilyen, de más nevében ne nyilatkozz. Inkább kevesebb pénz legyen a zsebemben, de legyen szabadidőm, tudjunk kirándulni, egyszerűen csak túrázni, túra közben eszegetni a saját magam által készített szendvicset, ez nem kerül sokba, max. benzinköltség, amíg a túrahelye elmegyünk.