Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Létrehozva: 2014. szeptember 8. 10:37
Tapasztalataim szerint a fogyatékkal élő gyerekek anyukái egyáltalán nem olyan mimózalelkek, mint ahogyan gyakran gondolják róluk. Nem omlanak össze zokogva, ha valaki megkérdezi tőlük, mi a baja a gyereknek, miért nem tud járni, miért viselkedik furcsán. Ám van egy téma, ami kivétel nélkül mindegyiket felháborítja. Ha valaki odaveti nekik, mindez az ő hibájuk: miért is kellett bevállalniuk ezt a gyereket.
Nők Lapja Café: Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Nők Lapja Café: Miért kell megszülni ,,az ilyet"?
Mi az, hogy megfosztják? Már miért fosztanák meg? Talán ők betegítik meg a saját gyereküket? Miért beszéltek mindig úgy, mintha az abortusszal meggyógyítanák a beteg gyereket?
Nyilván egy szülő sem akarja szándékosan megbetegíteni a gyerekét, nyilván minden szülő szeretné, ha meggyógyítanák, ha lenne rá lehetőség és nyilván minden szülő egészséges gyereket akar.
Ha egy magzat pl Down kóros, két lehetőség van: vagy hagyják kifejlődni, megszületni, aztán élni az életét az adott körülményekkel, vagy kioltják az életét. Nem a szülő ítéli betegségre a gyereket, a gyerek már beteg! Ilyenkor a szülő eldöntheti, hogy melyik a kisebbik rossz: kioltani a gyerek életét, vagy hagyni élni a betegségével együtt. Én (és még néhányan) azt mondjuk, hogy a kisebbik rossz, hogy hagyjuk élni, mert úgy még esélye lehet arra, hogy valami értelme legyen az életének.
Nem azzal van a baj, hogy különböző a véleményünk, hiszen ez tényleg mindenkinek a magánügye. Azzal van a baj, hogy ítélkeztek, önzőnek, egoistának, rossz anyának állítjátok be azt, aki szerint az ilyen életnek is lehet értelme, aki nem riad vissza a nehézségektől, és adott esetben képes komolyabb önfeláldozásra a gyereke érdekében. Hát szerintem az ilyen szülő igenis tiszteletreméltó, önzetlen ember és hatalmas gonoszság, kegyetlenség belerúgni egyet az ilyen beszólásokkal.
Tévedsz, nem ítélem el az abortuszt minden tekintetben. És (mint már többször leírtam), megértem, ha valaki inkább elveteti a beteg magzatot. Azzal nem értek egyet, amikor valaki mindenféle ocsmány jelzőkkel minősíti azt, aki nem így tesz.
+ a hallasat is.
es nem, nem olyan a vaksag, hogy bekotom a szemem, es hoppa, ugyanabban a helyzetben vagyok en is. a nem lato ember felepiti a rutinjat, kigyezi a tapintasat, szaglasat olyan szofisztikalt szintre, ami szamunkra -latok szamara- lehetetlen, de nekunk ugye, nincs is ra szuksegunk.
szoval, tenyleg tok felesleges dramazni -legalabbis a gyerek elott a probleman. csak megoldasok kellenek.
Jobb is, ha nem tudod..((( Létezik egy jelnyelv, amit azért fejlesztettek ki, hogy akikkel másként nem lehet kommunikálni, ezzel megpróbálják. Nem csak sérülten születetteknek, de aki baleset vagy betegség miatt kerül olyan állapotba, hogy nem képes beszélni vagy jelezni másként. Ha mozognak az ujjai, akkor a tenyeredbe tud érintéssel "beszélni". Nem tudom, talán hasonló, mint a Morse? Szóval egy születése óta fekvő, béna, pislogni sem tudó fiatal felnőttnek megtanították ezt, hogy lássák mi történik. Tudod mi volt az első mondat, amit visszajelzett? :
Én okos vagyok.
Rettenetes.
Közben meg alant olvastam, hogy valaki pont ellentmondott saját magának. Mert a másik mondatában meg ott van, hogy baromira kemény az élete, meg még itt is belerúgnak.
Nem, nem kesereg az ember, de ettől még TUDJA, hogy hátrányos helyzetben van az illető, és nem tesz úgy, mintha ez nem így volna. Ennyi.
Egy súlyosabb fogyatékosság esetében meg adott esetben az ember nem vállalja be a megszületését, mert nem akarja, hogy hátrányos helyzetbe kerüljön. Egy Down-os gyerek esetében azért elég komoly hátrányok lehetnek.
Igen, pont ezt csinálják azok, akik nem tudják elfogadni a sérült gyereküket. És azok az apák, akik végül elhagyják a családjukat. Belefulladnak a gyerek, és önmaguk sajnálatába.
Állati nagy a különbség gyerek és felnőtt között e tekintetben.
Te tudod azt is milyen látóként élni és azt is tudhatod, hogy milyen vakon (csak be kell kötni a szemed). Ismerve a különbséget én képtelen lennék lerendezni a gyerekem vakságát annyival, hogy de hisz ő úgysem tudja milyen látni, neki ez a normális. De hát ez én vagyok.
Hiszen állítólag egy gyereket már az is megvsel, ha mondjuk nincs apja, és akkor egy ennél sokkal jobban a normálistól eltérő állapot meg nrm?
Persze, mindent meg lehet szokni, és akkor az lesz a normális.
Csak a nehézségi fokozatok ettől megmaradnak.
Így visszajutottunk oda, hogy mindenkinek saját ügye, hogy dönt(ött), vagy hogy döntene.
És eddig is ezt mondta sokunk.
Az is igaz, sok helyzetet más elképzelni, és más benne lenni, ettől én még mondhatom, hogy nem szeretnék benne lenni. Aztán van amikor ez nem szabadon választható.
Honnan tudod?
A szélsőségek pedig ugyanúgy benne vannak a pakliban, mint az átlagos esetek, miért ne kerülhetnének szóba azok is? Attól hogy a közvetlen környezetedben nem találsz az adott esetre példát, attól még léteznek, hiába tartasz ellenzőt a szemed elé.
És nem, azt se mondta senki, hogy teljesen egészségesnek született, általad " tökéletesnek " titulált gyerek nem züllik le, vagy valami útközben kialakuló betegségbe nem rokkanik bele, de egy ilyen helyzet kialakulásától előre félni majdnem olyan, mintha a leeső téglát várnád minden tető alatt. És mondjuk az ilyen útközben szerzett dolgok ugyanúgy keserű pirulák gyereknek-szülőnek egyaránt. De míg az elsőnél mondjuk egy adott helyzettel szembesül a szülő és döntenie kell, a másik esetnél csak esély van a kialakulásra. Nem mindegy.
Mert nekem ebből ez jön le és még az is, hogy messze nem vagy tisztában azzal sem, hogy hogyan is lesz valaki drog függő. Elég egyetlen egyszer kipróbálni csupán és nyugodj meg, hogy minden fiatal megteszi egyszer.
Nekem sejtelmem nem volt, mi vár rám és jobb is így, mert szerintem az első héten beleőrültem volna, ha már akkor tudom.
Mindíg csak azt a napot, azt a hetet akartam túlélni és nem filozofáltam azon mi lesz 1-2-3 év múlva.
A gyermek intenzíven a prof mindíg azt mondta, egészségesek, ha élni akarnak akkor annak örülni kell, de fel kell készülnünk arra is, hogyha nem bizonyulnak elég erősnek az anyaméhen kívüli világhoz, akkor el kell fogadnunk az elvesztésüket.
Nagyon nehéz követni ezt az egészet. Egyrészt azt valljátók, hogy aki más segítségére szorul, az már nem élhet teljes életet, nem lehet boldog. Másrészt meg csak legyintetek, hogy ó, látássérültnek, mozgássérültnek lenni nem nagy probléma (pedig de, csak ők nem élik meg katasztrófaként, viszont mások segítségére szorulnak). Az érvelésetekben meg olyan extrém eseteket hoztok, mint a sziámi ikerek (ugyan hányat ismertek?), és az ágyban vegetáló, szondával etetett gyerekek. Biztos vannak ilyenek, de én például nem ismerek ilyent egyet sem, a sérültek jó része ennél messze többre képes. És azt se feledjük el, hogy a cikkben a Downosokról volt szó, és az elején még a hozzászólásokban is ők voltak a téma, hogy őket sem kéne vállalni, mert naívak, meg még nem tudom, mi a baj velük. Ja, és valaki említette azt is, hogy az autizmust is szűrni kéne már (gondolom, nem azért, mert de jó elére tudni, hanem akkor el kell vetetni).
Ebből nekem nem az jön le, hogy szerintetek csak a tényleg súlyos eseteket kéne abortálni, hanem tulajdonképpen mindenkit, aki eltér a "normálistól". Mert mindenkinek milyen rossz, aki nem tökéletes.
Csak milyen kár, hogy az egészséges gyerekek tömegei lesznek depressziósak, küzdenek testképzavarral, étkezési zavarokkal, nyúlnak drogokhoz, és teszik tönkre magukat a legváltozatosabb módon.
Leginkább azért kérdeztem, mert volt itt olyan hozzászólás is, hogy micsoda világot élünk, elhajtjuk magzatainkat, ha betegek, Istent játszunk stb.
Érdekelt volna, ki, mikor érzi úgy, hogy dönthet egy másik élet sorsáról.
Nekem az is fura, hogy anyák, akiknek annyira fontos, hogy anyák lehessenek, akik mindenképpen utódot akarnak a világra hozni, mert ez az élet rendje, így teljesedik ki az életük, adott esetben tudatosan megfosztják ettől születendő gyermeküket.
Pl. egy Down-os fiúgyermek általánosan meddő, a lányok 60-70%-ban azok. (A csodás természetnek köszönhetően.) Ha csak a biológiai oldalát nézzük.
Arról nem is beszélve, hogy aki önmagáról sem képes teljes értékűen gondoskodni, nem fog tudni utódot felnevelni.
Ez számomra ellentmondás.