Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Van rá képességed?
Létrehozva: 2014. szeptember 5. 14:17
az a baj, hogy hiába keresek a neten olyan hírek után hogy csoportosan gúnyoltak, megbélyegeztek, és és szándékosan érzelmi sokkba hergeltek egy 4 éves korától kihasznált lányt nem találok semmit. :(
őszintén szólva ha a média nem kapná fel ennyire és nem szembesülnék mindig vele, hogy mennyit csöpögnek az emberek megerőszakoltakon, akkor engem sem zavarna ez. Pontosan erről írtam, hogy emiatt érzem magam egyetlennek.
Pedig mikor mindez elkezdődött boldog voltam, bolondos, senkit se piszkáltam, csak szerettem volna magam lenni. - Ezt üzenem azoknak, akik elkezdték a bántást.
és igenis figyelmet szeretnék. Akkoriban amikor még a boldog-bolondos-lány korszakomat éltem, mert hittem a békében,a nyíltságban, és a szabadságban nem akartam figyelmet az ügyemmel kapcsolatban. De minél elutasítóbbak az ügyemmel kapcsolatban annál inkább kívánom már szinte agresszíven kívánom a figyelmet!
néha már azt érzem legszívesebben meghúznám valaki haját és magamhoz rángatnám csak hogy egyszer a tetves életbe érdekeljen valakit az életem!!! És ne kínozzon!! És ezek az érzések valóban a rengeteg támadás miatt vannak bennem amiket én mai napig alaptalannak érzek. (még egyszer leírom gyengébbek kedvéért: akkoriban, mikor kezdték vidám voltam)
A leggyengébbek kedvéért: Szándékos és élvezeti értékű bántalmazásról van szó!
Szóval még mindig adott a kérdés: Miért csak velem, és miért ennyire kegyetlenek az emberek? (miközben egy cikken meg a tvben zokognak)
Azért mert én voltam - "merészeltem" - annyira nyílt lenni, hogy meséltem róla??
Vagy mi?
Ja, és valaki írta, hogy a kilépés a kulcs, nos habár én kiléptem, ettől még megmaradt a nyoma, az emléke a dolognak, tehát a fejembe van vésve, hogy csoportosan aláztak, mint amúgy is megerőszakolt lányt. Az, hogy ott vagyok-e vagy sem, nem tünteti el ezeket a megtanult információkat. Az elme tanul, az én elmémben pedig egyelőre az lett tudatosítva, hogy velem ez természetes stb stb. és ezt nem fogja befoltozni az, hogy elhagytam az ilyen bántalmazó csoportokat.
Ha csak egy helyről ért volna elhihetitek, hogy nem érintene ennyire mélyen, ellenben egy tucat oldalról történt, rengeteg ember, így tehát elkezdtem természetesnek hinni.
Itt már csak az a kérdés, valóban az-e, illetve hogy akik ezt tudják, képesek e elhitetni velem az ellenkezőjét: azaz hogy NEM, nem természetes. - Racionális érvekkel alátámasztva. (Várom!)
Felőlem vitafórum is lehet belőle, akinek van válasza a kérdésekre az leírja, és így tovább,és én majd kibogózok belőle valamit. Akinek nincs válasza a feltett kérdésekre, az nem ír.
Ezen kívül, ha valamit nem értesz velem kapcsolatban, javaslom, hogy a légből kapott fantazmagóriák helyett, inkább kérdezz engem, hátha tudok rá válaszolni. Így elkerülhető a vádaskodás is, ami tudjuk, hogy a rosszindulatú buta emberek ismérve. De személyeskedő vitákba nem megyek bele, csak az adott kérdesekre válaszolok, és ha válaszoltam utána folytatjuk az eredeti kérdéseimmel, amiket vastaggal kijelöltem.
ÉS aki mégegyszer a bántalmazásos előéletemmel jön, aminek ehhez tényleg csak nagyon érintőlegesen van köze, vagy a személyiségemmel jön, esetleg még a múlt és a jelen, fogalmával sincsen tisztában, annak nem válaszolok. Csak racionális, tárgyilagos,miért kérdésektől nem félő, egózástól mentes, intelligens kommentekben bízom./>Valaki egyszer azt mondta: Ezt talán azoktól kéne megkérdezned, akik bántottak, csak ők tudhatják a választ. A magukra ismerők számára agyomlasztó kérdéseket azért kényszerültem újra feltenni, mert eddig érdemi választ nem kaptam.
Ha megkaptam a válaszokat, - azokat a válaszokat amik konkrétan a kérdéseket válaszolják meg - , tovább lehet lépni.
Úgy gondolom nem kell pszchihológusnak lenni, hogy aki akar ezen pont annyira el tudjon gondolkozni, mint azon, hogy egy anya hogyan vigye bölcsibe a gyerekét, és a többi topik. Nem engem kell megfejteni, nem engem kell támogatni, csak kérdésekre kell válaszolni. Akár egy dolgozatnál.
Már aki akar természetesen. Aki nem akar, az ne fecsérelje rám az idejét.
őszintén szólva ha a média nem kapná fel ennyire és nem szembesülnék mindig vele, hogy mennyit csöpögnek az emberek megerőszakoltakon, akkor engem sem zavarna ez. Pontosan erről írtam, hogy emiatt érzem magam egyetlennek.
Pedig mikor mindez elkezdődött boldog voltam, bolondos, senkit se piszkáltam, csak szerettem volna magam lenni. - Ezt üzenem azoknak, akik elkezdték a bántást.
és igenis figyelmet szeretnék. Akkoriban amikor még a boldog-bolondos-lány korszakomat éltem, mert hittem a békében,a nyíltságban, és a szabadságban nem akartam figyelmet az ügyemmel kapcsolatban. De minél elutasítóbbak az ügyemmel kapcsolatban annál inkább kívánom már szinte agresszíven kívánom a figyelmet!
néha már azt érzem legszívesebben meghúznám valaki haját és magamhoz rángatnám csak hogy egyszer a tetves életbe érdekeljen valakit az életem!!! És ne kínozzon!! És ezek az érzések valóban a rengeteg támadás miatt vannak bennem amiket én mai napig alaptalannak érzek. (még egyszer leírom gyengébbek kedvéért: akkoriban, mikor kezdték vidám voltam)
A leggyengébbek kedvéért: Szándékos és élvezeti értékű bántalmazásról van szó!
Szóval még mindig adott a kérdés: Miért csak velem, és miért ennyire kegyetlenek az emberek? (miközben egy cikken meg a tvben zokognak)
Azért mert én voltam - "merészeltem" - annyira nyílt lenni, hogy meséltem róla??
Vagy mi?
Ja, és valaki írta, hogy a kilépés a kulcs, nos habár én kiléptem, ettől még megmaradt a nyoma, az emléke a dolognak, tehát a fejembe van vésve, hogy csoportosan aláztak, mint amúgy is megerőszakolt lányt. Az, hogy ott vagyok-e vagy sem, nem tünteti el ezeket a megtanult információkat. Az elme tanul, az én elmémben pedig egyelőre az lett tudatosítva, hogy velem ez természetes stb stb. és ezt nem fogja befoltozni az, hogy elhagytam az ilyen bántalmazó csoportokat.
Ha csak egy helyről ért volna elhihetitek, hogy nem érintene ennyire mélyen, ellenben egy tucat oldalról történt, rengeteg ember, így tehát elkezdtem természetesnek hinni.
Itt már csak az a kérdés, valóban az-e, illetve hogy akik ezt tudják, képesek e elhitetni velem az ellenkezőjét: azaz hogy NEM, nem természetes. - Racionális érvekkel alátámasztva. (Várom!)
Felőlem vitafórum is lehet belőle, akinek van válasza a kérdésekre az leírja, és így tovább,és én majd kibogózok belőle valamit. Akinek nincs válasza a feltett kérdésekre, az nem ír.
Ezen kívül, ha valamit nem értesz velem kapcsolatban, javaslom, hogy a légből kapott fantazmagóriák helyett, inkább kérdezz engem, hátha tudok rá válaszolni. Így elkerülhető a vádaskodás is, ami tudjuk, hogy a rosszindulatú buta emberek ismérve. De személyeskedő vitákba nem megyek bele, csak az adott kérdesekre válaszolok, és ha válaszoltam utána folytatjuk az eredeti kérdéseimmel, amiket vastaggal kijelöltem.
ÉS aki mégegyszer a bántalmazásos előéletemmel jön, aminek ehhez tényleg csak nagyon érintőlegesen van köze, vagy a személyiségemmel jön, esetleg még a múlt és a jelen, fogalmával sincsen tisztában, annak nem válaszolok. Csak racionális, tárgyilagos,miért kérdésektől nem félő, egózástól mentes, intelligens kommentekben bízom./>Valaki egyszer azt mondta: Ezt talán azoktól kéne megkérdezned, akik bántottak, csak ők tudhatják a választ. A magukra ismerők számára agyomlasztó kérdéseket azért kényszerültem újra feltenni, mert eddig érdemi választ nem kaptam.
Ha megkaptam a válaszokat, - azokat a válaszokat amik konkrétan a kérdéseket válaszolják meg - , tovább lehet lépni.
Úgy gondolom nem kell pszchihológusnak lenni, hogy aki akar ezen pont annyira el tudjon gondolkozni, mint azon, hogy egy anya hogyan vigye bölcsibe a gyerekét, és a többi topik. Nem engem kell megfejteni, nem engem kell támogatni, csak kérdésekre kell válaszolni. Akár egy dolgozatnál.
Már aki akar természetesen. Aki nem akar, az ne fecsérelje rám az idejét.
Perfekt, szerintem is.
Mi lehet a motiváció?
Igény az úgynevezett teljes életre.
Az emberek zöme nem mond le róla azért, mert nem találja meg a másik felét.
Póriasan egyszerű. Nem érdek hát, hanem többségi normatív igény inkább szerintem.
Valóban ez a megfelelő szó. Akkor ezért élnek ezek szerint nagy nagy nyugalomban, mindenki megkapja amit az íratlan szerződésben rögzítettek. De ez a szerződés nagyon bianco, hiszen ha megjelenik a harmadik fél, akkor a szerződést a saját szájízük szerint olvassák.
Nem jó szó rá az érdek, mert szerintem annál azért tisztább.
Egyszerűen egy kompromisszum avval, akit tudnak szeretni.
A lángolásra pedig várnak az utolsó pillanatig.
Régebben én is úgy gondoltam hogy nem volt ott szerelem semmi, de annyira képesek bizonygatni. Ha mégis úgy van ahogy gondoltam,és ahogyan írod, akkor valamilyen érdekházasságot kötnek.
Hű, ez nagyon durva!
Túl sok hasonlót ismerek, de nem tudok rájönni az érdek motivációjára. Hiszen az életük nem a nyilvánosság előtt zajlik, létezhet hogy ők alig beszélgetnek egymással, és csak álarc életet élnek kifelé?
Ezek szerint az az érdek, hogy valakivel aki a célnak megfelel, látszat házasságot, látszat családot produkáljanak. És épp itt a bibi, nem vallják be még önmaguk előtt sem. És ha rátalálnak évek múltán az igazira, akkor lesz-e merszük mindent borítani? Vagy mit tesznek? Én már megemlítettem itt a fórumon többször is, hogy a szimplán szereteten alapuló házasságok a hűtlenség felé haladnak. Fel voltak háborodva. De, ha ebbe a szeretetteli kiszámítható házasságba betoppan egy harmadik fél, ott kigyullad a tűz és mindent elemészt. Márpedig a harmadik fél felbukkanása várható, titkon ők is erre várnak, az igazira.
Nem biztos, hogy kihunyt, szerintem sok esetben meg sem volt.
Azt gondolom, sokan egy idő után feladják, és már nem hisznek az igaziban, vagy abban, hogy lesz alkalmuk, szerencséjük megismerni.
Viszont ők is vágynak társra, családra, utódokra.
És megszületik a kompromisszum az élettel, sorssal, az álmokkal.
Szerintem ezek a konszolidált kapcsolatok.
Értékelik, hogy a másik egy biztos pont, és kiegyeznek a sorssal.
Akkor borul, ha mégis találkoznak egy olyannal, aki az igazi, vagy annak vélik.
Szerintem, ha bevallják, ha nem, mindkét nem álma haláláig az igaz várása, keresése.
Nem is olyan egyszerű, ugye?
Kíváncsi voltam hogy állsz fejlődésben, kimerítő választ adtál, jó úton haladsz. Ha ezen az úton mész tovább, akkor fogod megérteni mások agresszivitását, érzéketlenségét.
Abban igazad van, a halálesetet fel kell tudni dolgozni. Abban az esetben, ha olyan személyt veszítesz el, aki közel áll hozzád, de nincs közöttetek szoros lelki kapcsolat. Ha viszont a lelked egy darabját veszíted el vele, nincs az az idővolumen, ami alatt képes vagy feldolgozni. Az életünkben kevés ilyen személy akad, akihez szorosan kötődünk. feldolgozhatatlan, épp amiatt, mert az illető is ugyanúgy kötődött hozzánk. Ilyen kötődés lehet baráti, szülői, a testvéri ritkább, és a szerelmi. A testvéri azért ritkább, mert felnőve a testvérek általában teljesen más utat választanak, a kötődés megvan, de nem lelki, nem mély. Kivételek természetesen mindig akadnak.
Mások, idegenek halálán viszont gyorsan túllépünk, ez az amiről írtál, hozzátartozik az élethez. Csakhogy, akik szorosan kötődnek egymáshoz, azok már az életben túllépnek az életen, és az is foglalkoztatja őket hogy a másikkal hogyan tudnak kapcsolatot létesíteni a haláluk után. Vannak akik szeánszot tartanak, megnyugtató "hírt" hallani a másikról. Morbid, de van valós alapja. És ilyen esetekben jobban szenved az, aki még él. Nem a haláltól való félelmében, hanem a lelki társtól való elszakadás miatt. Ezért írtam hogy a saját halálunk kívánása a másiké helyett nagyobb önzőség, hiszen akkor a másik szenvedne. Ez nem lelki függés, sokkal több annál. A test nem lehet közös csak az egyesülésnél, de a lélek képes az egybeolvadásra.
Aki pedig megtette veled azt, amit tett, az a halála pillanatában végigélte mindazt az érzést, amit te éltél át. Sokkal rosszabb lehetett neki, mint bármilyen emberi kéz általi büntetés.
Ezek miatt a dolgok miatt ne kérdezz minket hogy miért vagyunk érzéketlenek, miért nem vagyunk képesek másokkal együtt érezni. Képesek vagyunk, mindenki képes rá, de kizárólag azokkal szemben, akik közel állnak hozzánk. A többieket legfeljebb csak sajnálni tudjuk egy darabig. Az elhunyttal közeli kapcsolatban lévő gyászoló fájdalmát is nehezen értik meg, hiszen az elhunyt nekik csak egy ember volt számukra. Elment, ez az élet rendje. De a gyászolónak sokkal több volt mint ember. És minél távolabb megyünk a gyászolótól mint centrumtól, a közönyösség annál nagyobb. Ezért rossz ötlet a neten érdeklődnöd hogy mi hogyan érzünk irántad, sajnos sehogy, hiszen nem ismerünk. A közeli ismerőseid elfogadják a problémádat, ismernek, törődnek veled.
Szerintem kimerítő választ adtam arra, hogy miért tűnnek érzéketlennek az emberek. Nem kell ezzel foglalkozni, a közeli ismerősökkel szemben érzékenyek, másokkal nem.
Először a 166-osra szeretnék hozzászólni.
Mi a társammal együtt szeretnénk. Túl lehet tenni magunkat a társ halálán, sőt, választanánk is mást, de az csak pótlék lenne a fájdalom nem szűnne meg ott mélyen.
Hallottam már olyanokról, hogy meghalt az egyik, a másik pedig pár napra rá. Esetleg a temetőben megszakadt a szíve. Akik nem szeretik őszintén a másikat, nem képesek megérteni hogy ilyesmi hogyan történhet. Én megértem. Egyszer műtötték, másnap szóltak a nővérek hogy már engem féltettek hogy bajom lesz. Pedig nem hisztiztem, csak a könnyeim folytak, és azon imádkoztam hogy élve tolják ki a műtőből.
Jó hogy említed a birtoklási vágyat, rengetegen élnek így, és nem veszik észre. Nekik valahogy nem az a fontos hogy a társuk jól érezze magát, hanem hogy ők maguk boldogok legyenek, és a másiktól várják el hogy boldoggá tegyék őket. Persze hogy nem működik, csak adni, és nem kapni, kiég az ember.
És azt vettem észre, hogy az alacsonyabb szinten való ragaszkodás ha kölcsönös, szintén működik. Amikor nincs az eget verő szerelem, de képesek kulturáltan és szeretetben, elfogadásban élni egymás mellett, egymással. Egyformán ragaszkodnak, de nincs meg a tűz, csak a langyos bizonyosság, biztonság. Szerintem ők azok, akik azt vallják hogy a szerelem elmúlik, de a helyét felváltja a szeretet, megbecsülés.
Ezt így még nem tudtam megérteni, mostanában dereng valami. Látok párkapcsolatokat, őnáluk érezhető az összhang, összetartozás, de kihunyt valami.
Hű. Ha történne ilyesmi... Valószínűleg felkészíteném. Elmagyaráznám és megtanítanám neki a halál természetszerűségét, és rávilágítanék, hogy a halál nem egy rettegett "mumus", ahogyan azt manapság sugallják. A másik dolog, hogy megerősíteném lelkileg, ne függjön tőlem, így a gyásszal is könnyebben meg fog birkózni. Tehát én halnék meg. De csak akkor, ha tudnám, hogy tökéletesen erős az illető és nem fogja túlzottan megrendíteni.
Másfelől viszont, ha azt választom, hogy ő haljon meg, akkor lehet, hogy én vagyok teljesen érzéketlen a hiányát illetően. Neki viszont ezzel a választásommal fájdalmat és csalódottságot fogok okozni, de mégis, ezt csak élete utolsó perceiben kell éreznie.
Viszont én hogyan birkózok meg a ténnyel, hogy miattam halt meg egy ember??
A megoldás mindkettőnk részéről a gondolkodás átprogramozása lenne. Ha megtanulja, hogyan küzdjön meg a nehézségekkel, és, hogy ne ragaszkodjon hozzám, akkor végül is akár ő, akár én halok meg, képes lesz a döntésem után nyugodt lélekkel élni a hátralevőben. És ugyanez fordított esetben is, amikor én tanulom meg ezeket a dolgokat, nekem is könnyebb lesz bármelyik opció. Fel kell ismerni, hogy a szenvedés, bármilyen fajta szenvedés, mindig valamilyen hiányérzetből fakad, szóval ennek megtörésére a kiolthatatlan vágyat, ragaszkodást, és a görcsös élni akarást / haláltól rettegést kell legyőznünk.
Viszont, hogy ha amellett döntök, hogy egy ember elpusztuljon, akkor romboltam, márpedig az én világomban a rombolás nem elfogadható. Ennek két oka van részemről: Egy: Nincs jogom rendelkezni mások élete (és halála) felett. Kettő: A társam elpusztításával végső soron a saját lelki épségemben tennék kárt, hiszen bűnös lennék. A bűn pedig bűntetés/bűnhődés iránti vágyat szül, tehát valószínűleg tudattalanul büntetném magam - amivel ártanék magamnak - tehát, azzal, hogy magamat életben hagytam végső soron nem juttattam előrébb, hanem hátralevő életemben lenne gátló hatása. Így pedig az ő halála is hiábavaló volt.
Lehet, hogy verhetném a mellem, hogy milyen könnyen elengedtem a társam, hogy nincsen bennem görcsös ragaszkodás még őiránta sem, vagy, hogy milyen könnyedén birkózok meg a hiány érzetével... Ez már csak mellékes lenne amellett, hogy úgymond "vér tapad a kezemre".
Ha én halok meg esélye lesz fejlődni. (amit tapasztalás útján szerzünk) Én pedig abban a szintben halok meg, amiben akkor vagyok, nem egy rosszabban élek tovább. Az egyetlen dolog, amit tehetek, megértetni vele, rávenni, hogy ami történik, ami történni fog, az a pozitív irányba lendítse tovább.
Persze biztosan van még számtalan variáció.
"A gyerekek talán akkor kötődnek szagügyileg, amikor édesanya illatát hozzá tudják kombinálni az ételhez és a tiszta pelushoz."
Természetesen az az igazi, ha valami csoda folytán sikerül egyszerre.
A kutyus soha nem fáradt, rosszkedvű, ő mindig ugyanolyan örömmel várja a gazdáját, független attól, hogy annak milyen napja van. Az ember ezt pont a hangulat ingadozásai miatt legtöbbször nem értékeli, vagy észre sem veszi, mert megszokta.
Ember kapcsolatokban ritka az egy szinten való ragaszkodás. Általában az egyik jobban kötődik, és később ebből van a konfliktus. A birtoklási vágy a másik, amikor nem is a szereteten van a hangsúly, hanem a megszerzésen, a kizárólagosságon. Amikor kölcsönösen a másik ugyanolyan szinten fontos, az az igazi, ha ritka is.
Egy kérdésemre ha válaszolnál.
Ha lenne, vagy van társad, mit szeretnél, ki haljon meg előbb, ő vagy te?
A kérdést nem kell feszegetni, egyszer mindenki meghal. De ha azt kívánja valaki hogy a társa menjen el előbb, akkor nem szereti. Ha viszont azt kívánja hogy ő saját maga, akkor megint csak önző, hiszen a társának fog fájni.
Na, erre tudsz megoldást? Ez az, amiért semmit nem kérünk cserébe, elvesznek tőlünk. Vagy a mi életünket, vagy a társunkét, szó sincs gondoskodásról. De kizárólag önző módon lehet kérni, vagy azt hogy mi éljük túl a halálát, és ez önzőség, vagy azt hogy neki fájjon és mi haljunk meg előbb,szintén önzőség.
Te mit választanál?
Nem tudom. Mivel én megtehettem hogy otthon voltam, a gyerekek elég későn kaptak mobilt. Szükségből. Persze ahogy nőttek, idővel előjöttek az igényeik. Szerintem nem ciki. Nálunk is már akkor volt mobil, amikor még a nagyobb változatból működött néhány darab. Biztosan emlékszel, amikor a "nagyemberek" jó hangosan beszéltek, hogy lehetőleg mindenki hallja, nekik már van. Na ez volt a ciki. A férjemnek viszont a melója miatt kellett. Azon röhögtem, amikor hívták, és épp tusolt, nehezen értették meg hogy az ő saját telefonját miért én veszem fel?
A gyerekek talán akkor kötődnek szagügyileg, amikor édesanya illatát hozzá tudják kombinálni az ételhez és a tiszta pelushoz.
Minden élőlény valamilyen kölcsönös jóérzés miatt ragaszkodik a másikhoz, és ez alól nincs kivétel. (se ember, se állat részéről) Szerintem nincs olyan, hogy önzetlen szeretet! De ez miért is lenne baj? Miért várunk el mindig valamit a szeretetünkért, a gondoskodásunkért cserébe? Talán mert mi sem vagyunk annyira önzetlenek kapcsolatok terén...
Ez a nap kérdése!:)))
Nálunk az vált be, nagyon korán kapott mobilt, még nem volt olyan mindennapos, mint most, és nagyon sokat beszéltünk, napi szinten is többször. Ma már ciki? lenne?
Igen. Az elesett embert is ha más nem, de a kutyája szereti, míg a gyermeke nem biztos.
Önzetlenül úgy szeretnek, amilyenek vagyunk.
Tudom hogy ismerős a stílusom, megírom privátban. De már kiírtam két helyen, mert a régi nickemmel képtelenség belépni. A Nikitát akkor szoktam használni, amikor kidobnak pár napra.
Na, a kutyákhoz nem értek, macskabarát vagyok.
Kamaszkoromtól volt vagy tíz macskám. Velük nem kellett szagoltatni semmit, ha éhesek voltak jöttek, ha szeretetre vágytak bújtak, amúgy meg hagyni kell őket csináljanak amit akarnak. Öntörvényűek.
Oké, gyerekkel mit szagoltassak?
Ja, úgy könnyű.
Ez igy van ahogy mondod. tudom ezt gyakorlatbol mert az elmult 11 evben rengeteg arva kisallatot neveltem fel. fantasztikus orom figyelni a fejlodesuket es erezni a ragaszkodasukat. Bar en csak az allatokkal szemben erzem ezt a fajta szeretetet, mert ok onzetlenul es feltetelek nelkul tudnak szeretni.
Azt nem tudom ki sajnal en nem. es nem is szimpatizalok veled semmilyen szinten.
mostanra meg mar unalmas gittragassa valt az egesz, csak azert jottem vissza hogy valaszoljak ha mar irtal nekem.
egyebkent en a termeszetes szelekcio hive vagyok.
Pontosan igy gondolom en is. A stilusod nagyon ismeros a hatarozottsagod miatt de nem birtam rajonni ki vagy
ahogy elneztem a modik is torolnek rendesen lehet hogy ok se szeretik a langyosban tocsogokat biztatni es lovat adni alajuk?
Boldog vagyok ha segithettem, varom a kovetkezo topikodat,aminek igy kellene kezdodnie:Boldog vagyok vegre,elfelejtettem a multat!Dok szerencset!
OK, olvastam róla, de nem játszottam.
Pedig amikor 8-10 hetesen egy kutyababa új otthonába kerül, ő még egy kisbaba, akivel nagyon sokat kell szeretettel foglalkozni pár hónapig, de különösen az első 2 hétben, amíg biztonságérzet alakul ki benne az új otthona iránt.
Aki ezt elmulassza, annak vannak problémás kutyusai, mint a problémás gyerekek. Aki nem invesztál, az nem nyerhet.