Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Gyermek keresztelés?
Létrehozva: 2014. Április 22. 00:14
Sziasztok! Igazából azért írok a problémámról, mert abszolút kívülálló emberek véleményére volnék kíváncsi, akik semmilyen szempontból nem elfogultak. Van egy 4 éves kisfiam, aki még nincs megkeresztelve. Egyedül nevelem, ebből adódott, hogy mindig tolódott a keresztelő kérdése, hogy miért, az nem számít most, a lényeg, hogy nagyon szeretném megkereszteltetni. A tesómék lennének a keresztszülők (nővérem és férje), akik amúgy mindketten lelkészek. Én régen nagyon komolyan gyakoroltam a hitemet, de már nem járok templomba, el is távolodtam ettől az egésztől, egyedül magamban itthon és a szívemben élem meg valamelyest, persze már nem annyira intenzíven. Közben a gyerkőcke elég nagy lett, nem tudom, végigülne-e egy istentiszteletet (kétlem), ezért megkérdeztem a testvéreméket, hogy szerintük manapság háznál nem keresztelnek-e időnként. A lényeg és a kérdésem a következő: ők kifejtették, hogy ne haragudjak, de ha nem járok rendszeresen templomba, akkor ne is legyen fontos megkereszteltetnem a picit, mert semmi értelme. Nagyon ellenzik, és bevallom, nagyon rosszul esett, hogy így állnak hozzá. Ha nem vagyok rendszeres templombajáró, ne legyen megkeresztelve a gyermekem??? :( Vajon minden pap és lelkész így fogja látni???
Az addig oké, hogy megteheti, hogy felajánlja a gyerekét, mert neki kell meghoznia bizonyos döntéseket a gyerek helyett, mert az még túl kicsi.
De szerintem ezt csak akkor tegye meg, ha azonosulni tud azzal a valamivel, amire felajánlja. Pl. ha egy adott iskolába beíratja, azzal saját magát is aláveti az adott iskola házirendjének. Ha olyan a házirendje az iskolának, amit ő maga, szülőként nem akar elfogadni, megteheti, hogy nem íratja be oda, semmi gond, viheti másik iskolába, vagy nem is kell iskolába járatnia, ha nem akarja, taníthatja ő maga is otthon. Ha viszont beíratja oda a gyerekét, akkor rá, mint szülőre is vonatkoznak az adott iskola szabályai (pl. hogy hányra kell a gyereket minden reggel iskolába vinnie, hogy hányig nem viheti haza őt, stb.)
Ugyanígy ha egy bizonyos egyház tagjává teszi azzal, hogy megkeresztelteti, akkor egyúttal saját magát is vesse alá az adott egyház törvényeinek. Ha ezt nem akarja, akkor vajon miért nem akarja? Rosszak azok az egyházi törvények, azért nem akarja magára is vonatkoztatni őket? Akkor miért akar rosszat a gyerekének azzal, hogy egy rossz törvényekkel rendelkező egyház tagjává teszi? Miért nem viszi másik egyházba? Miért akarja egyáltalán megkereszteltetni? Nekem e z sehogy se áll össze.
megteheti-e a szülő, hogy - miközben saját magát nem ajánlja fel, hiszen nem akarja újra vallásosan élni az életét - felajánlja a gyerekét?
Meg. Amíg nem képes önálló döntésekre, azt a szülőnek kell meghozni a nevében, helyette. Azt se a gyerek dönti el, melyik iskolában, milyen nyelvet tanuljon. Hittanra járjon vagy erkölcstanra.Bonyolult dolgok ezek ahhoz, hogy ennyire leegyszerűsítve meg lehetne őket fogalmazni, pláne olyan embereknek (nem rád gondolok), akik valamilyen felülről rájuk kényszerített szabályrendszerben képesek csak gondolkodni, és ha mondasz egy olyan érvet, ami a belső természetedből, józan észből, mégis független gondolkodásból fakad, akkor ráfelelnek valamit, ami szintén ember írta szabály - legalábbis az én felfogásomban. Nagyon leegyszerűsítve én arról beszélek, hogy nem tudhatjuk már, vagy talán sosem tudtuk, hogy van-e egyetlen isten, és ha van, létezik-e akarata. És ha létezik, minden embertől ugyanazt várja-e el - függetlenül szellemi, mentális, agyi állapotától. Én megint úgy gondolom, nem létezhet ilyen egységes mérce, mivel mindenki magából indul ki: én tanárként sem mérhetem ugyanazzal a mércével a diákjaimat, hanem önmagukhoz viszonyítva lehetek a legigazságosabb. Van, aki játszva hozza az ötöst, elég neki az emlékezete, ha figyel az órákon, van, aki vért izzadva éri el a kettest, de eléri. Ha emberként nézem őket, mégse ugyanúgy mérhetem az elismerést. Van, akinek elég (magam is ismerek ilyet!) az, hogy elmondják neki, ez van, megismeri, tanulmányozza, elolvassa a Bibliát, és máris hívőnek érzi magát. Van, akiben meg ennél több a kétely, mert esetleg - ha más nem - az felmerül benne, hogy mi van a Föld lakosainak nagyobb hányadával, akik meg valami teljesen másban hisznek a saját alapjaikból kiindulva?
Az üdvözülés témáról meg már csak annyit így munkába indulás előtt
, hogy a tetteimet nem ettől tenném függővé akkor sem, ha biztos lehetnék benne, hogy létezik mennyei üdvösség. Eddig is ugyanúgy próbáltam normális lenni, szándékosan nem ártani másoknak, ezután sem tudnék ennél különb lenni csak azért, hogy jöjjön a felhőn láblógatás, a jó szándék és jóra való (tökéletlen) törekvés ugyanúgy megmaradna. És igen, a gyerekem is erre nevelném így is meg úgy is. De maga az objektív megismerés hiányzik nekem, hogy tudnám, objektíve mi az, ami létezik, és mi az, ami nem. Szép és kifejező szimbólum erre az a bizonyos tudás fája is... :D
"nem a Bibliából való, vagyis nem abból, amit Isten kinyilatkoztatásaként tisztelnek ők maguk"
Ők maguk (a katolikusok, akikről szó volt) nem csak a Bibliát tekintik a kinyilatkoztatás forrásának, hanem a szenthagyományt is.
"egy lelkész - ha komolyan veszi hitét és hivatását - nem tagadhatja meg a gyerektől a keresztelés gesztusát, mellyel az első lépést teszi meg valaki ahhoz (az ő hitük szerint), hogy felajánlja magát istennek, aki befogadja"
Na de mondhatjuk-e azt, hogy egy négyéves (akinek csak úgy magától nyilván eszébe se jut, hogy megkeresztelkedjen) felajánlja magát?
Vagy ha úgy vesszük, hogy a kicsiket a szülők ajánlják fel: megteheti-e a szülő, hogy - miközben saját magát nem ajánlja fel, hiszen nem akarja újra vallásosan élni az életét - felajánlja a gyerekét?
"Hívő ismerőseim rendszeresen viszik templomba magukkal már a nála sokkal kisebb gyerekeiket is, megszokják, hogy ott viselkedni kell"
Ez a gyerkőc viszont éppenhogy nem szokta meg, mert kb. sose szokták vinni őt, ha jól értem. De egyébként szerintem sem lesz gond ezzel. Bár aztán meg azt írod, hogy
"nem tudom elképzelni, hogy egy-másfél órát végig ne tudna ülni illendően",
ami engem meglep: tényleg ilyen hosszú a keresztelési szertartás a reformátusoknál? Mindig istentisztelet keretében történik?
Ha a gyermeket erre tanítod, akkor nekem innentől egy kicsit sántít a saját üdvözülésedért való aggódás. :)
Ezzel teljesen egyet tudok érteni, magam is így gondolkodom erről. Azért is írtam korábban, hogy a menny és a pokol az itt a Földön van.
Részemről: fogalmam sincs mi lehet az üdvözülés, főleg a halál után. Szerintem az is itt a Földön van, mégpedig akkor, mikor az ember megjárta a saját poklait, aztán üdvözül. Vagyis maga a testi-lelki-szellemi fejlődési folyamat. Amiért itt vagyunk a Földön. A hazatérés maga.
Nem!!! Ha egy elhagyott csecsemőt tennének a templom lépcsőjére
akkor meg kellene kapja a keresztelés szentségét.Ezt nem a szülő kapja és nem a szülő érdemli ki!
Bigott keresztszülőket ne válassz!
Sajnos a református egyháznak nincsen egységes szabályozása arra nézve, hogy kiket lehet megkeresztelni, csak a templomban "élőket" vagy a "levelező tagokat" is, stb. stb.
Megpróbáltam utána nézni, hogyan is van konkrétan az egyházi törvényekben, de a gugli nem a barátom, meg a református.hu sem, úgyhogy időt kérek.
Viszont ha a dogmatikai részt nézem, akkor senkit, SENKIT!!!!! nem lehet eltiltania a lelkésznek, aki önként szeretne keresztelkedni/tetni, mert a lelkész nem pap, nem az Isten földi helytartója, keresztelés alkalmával csak közvetítője az Isteni kegyelemnek.
Ahonnan inkább meg lehet fogni a dolgot, az az, hogy nekem nem lenne lelkiismeretem egy olyan fogadalmat kicsiholni bárkiből is, amiről ő is, és én is nagyon jól tudjuk, hogy nem fogja betartani, és még törekedni sem fog rá.