Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
,,Nekem a gyerekek az elsők, nem a szex!"
Létrehozva: 2014. Április 15. 17:09
Egy pár intimitásában az egyik legnagyobb kihívás nem más, mint a gyermek: örök kérdés, hogyan hozható össze anyaság, apaság és a szexualizálás. Szextanácsadónk, Bibók Bea mesél a legjellemzőbb mintákról.
Nők Lapja Café: ,,Nekem a gyerekek az elsők, nem a szex!\"
Nők Lapja Café: ,,Nekem a gyerekek az elsők, nem a szex!\"
Nálunk sincs ronda beszéd, nincs veszekedés. Szerintünk is a megbeszélés a kulcs és ha veszekednénk, ragadós a példa. Én utálok veszekedni, elszívja az energiát, rosszkedvűvé tesz, nem vezet közelebb a megoldáshoz.
A gyerekek viszont nagyon érzékeny műszerek.
Több gyerek szülője is elvált az oviban, erről persze értesült a nagycsoportos lányom, és egyszer, egy élesebb, az apjával folytatott párbeszéd után rögtön megkérdezte, hogy "El fogtok válni?"
"Miért gondolod?"- kérdeztem tőle.
"Hát mert most nem olyan kedvesen beszéltetek egymással, mint eddig."
Különbözőek vagyunk.
Én azt vettem észre, hogy ha ilyen helyzetben nem tudok engedni, csak azért is visszaszólok, csak a saját önérzetemmel foglalkozok akkor is, amikor a másik a padlón van és emiatt undok velem, akkor eltávolodunk, legközelebb nem fogja kimutatni, ha valami gondja van, és kevésbé leszünk őszinték egymással. Én sem vagyok boxzsák, egy ilyen incidens után mindig megbeszéljük, hogy nem a másikkal volt bajunk, csak egy külső körülmény miatt voltunk idegesek. Ilyenkor adott esetben képesek vagyunk bocsánatot is kérni egymástól.
"gyerek koromban otthon mindig is a normális egymást tisztelő kommunikáció volt az általános. "
Nálunk is :)
"olyan pofont adok, hogy lerepül a fejed!".
És tudtam ,hogy itt a határ..."
Én inkább a pofonnal, agresszióval történő fenyegetés miatt érezném úgy, hogy boxzsák vagyok, hogy megaláztak. Nálunk a pofozkodás az, ami kizárt, és minden körülmények között elfogadhatatlan.
Én baromi megértő tudok lenni, de én boxzsáknak alkalmatlan vagyok.
Ráadásul sok helyen azt látom, és erre a gyerekek nagyon is hajlamosak, hogy ha figyelmen kívül hagy, vagy eltűr az ember egy nem megfelelő viselkedést (pl. tűröm, hogy velem randán beszéljen), akkor azt követi a többi.
...és mindjárt itt a kamaszkor, amikor pedig halmozott...
Én annyira emlékszem, gyerek koromban otthon mindig is a normális egymást tisztelő kommunikáció volt az általános. Kamaszként megpróbáltam, hogy mi történik, ha Anyukámmal bunkó stílusban beszélek.
Ő éppen teregetett, én beszóltam, megfordult, és kedvesen közölte, hogy "Évikém, ha így beszélsz velem, olyan pofont adok, hogy lerepül a fejed!".
És tudtam ,hogy itt a határ...
ráadásul nem kapitulál azonnal, ha szembekerül a megmondóemberekkel,
Szembekerül saját magával?
Hát, legalább másoktól sem várok el olyat, amit magam sem tudok megtenni. Én egy bizonyos határig elfogadom, ha valaki nyűgös, stresszes, rossz kedvű, és emiatt türelmetlenebb vagy morcosabb velem. Bele tudom élni magam a helyzetébe, át tudom érezni, hogy milyen az, amikor az ember egy kicsit utálja az egész világot. Ilyenkor képes vagyok figyelmen kívül hagyni az esetleges bántó megjegyzéseket, amiken amúgy megsértődnék, mert tudom, hogy nem is velem van baja, csak éppen szétveti az ideg.
És nem érzem, hogy emiatt lábtörlő lennék, sőt, ilyenkor általában büszke vagyok magamra, hogy képes voltam félretenni az önérzetemet és megértő lenni. Mert nem mindig sikerül :)
OFF: Nem rossz ember ő, csak nem ismeritek közelebbről. Az igaz, hogy kíméletlenül őszinte és néha sarkosan mondja meg a véleményét, ami ezen a fórumon nem jó pont, ráadásul nem kapitulál azonnal, ha szembekerül a megmondóemberekkel, pedig ez errefelé már-már íratlan szabály... :)
Az meg, hogy ki hol él, szerintem teljesen lényegtelen.
A fájós, fáradt nyafis gyerek nem hisztizik, ilyenkor tényleg csak ölelésre van szüksége. Ez nem hiszti.
Bárkit szívesen vígasztalok, puszilok, ölelek, de SEMMILYEN ok miatt nem vagyok senki lábtörlője.
Szóval azt nem tűröm, hogy felém forduljon a rossz kedve kötekedés, rondán beszélés, és hasonlók formájában. Viszont ha én nem tűröm, akkor én sem teszem mással.
Férjemnél egy hisztivel biztos, hogy ellentétes hatást érnék el, mint amit szeretnék.
Nem mindenben értünk egyet, de azt normális mondatokban beszéljük meg, és jutunk valamire.
Minden témakörről kiderül, hogy egyikünknek fontosabb, mint a másiknak, és általában az enged, akinek az adott dolog nem olyan fontos.
Pl. gyereknevelésben általában az én irányelveim a mérvadóak, ehhez tesz hozzá, vagy vesz el belőle a férjem.
Pénzügyekben elmondom a véleményem, de általában kiderült eddig, hogy férjem ötletei ésszerűbbek...
Az Ausztraliaba emigrált illető már jónéhányszor rúgta el a pöttyöst, én nem lepődök meg a "jó" viszonyon.
Ó, jók az ilyen lazázós napok!:)
Nekem is jósoltak már mindenfélét...
Gratula az alváshoz, rád fért már nagyon! Nekem is könnyű napom van ma, a gyerek "lepasszolva" a nagyszülőkhöz, férj ugyan melózik ezerrel, de én lazítok és jó kedvem van, ma én sem leszek hisztis pics@ :)
Egyúttal meg is van a válaszom Évi egyik kérdésére. Amíg dolgoztam, sokkal nyugodtabb voltam (pont, mint ahogy ma érzem magamat), nem kiabáltam. De akkor hétköznap aludtam mondjuk 7 órákat, sokszor megszakítás nélkül, hétvégeken meg 10-eket. Most meg hosszú hónapokon át hétvégén is a 3 részletben 5-6 óra volt a maximum.
Most épp itt szunyókál az ölemben a náthás pici, míg a többiek vásárolni vannak.
Hát persze! Mert ha nem vagy tökéletes, előbb-utóbb talál egy kedvesebbet, fiatalabbat, szebbet;))))
Miket is szoktak még károgni a vészmadarak...?
Te vagy az, aki mindig előhozza egy topictárs fiának a betegségét, összekapcsolva azzal, hogy szerinted helytelenül nevelte a fiát.
Most nem idézném sértő hozzászólásaidat.
Inkább a saját házadtáján kellene söprögetni.
És imádkozz, hogy a fiad ne örökölje a betegségedet.
Azért nem vonnék párhuzamot aközött, hogy a gyerek a földön fetrengve visít a boltban, amiért nem kapja meg a huszadik csokit, meg aközött, hogy én egy picit türelmetlenebb vagyok a férjemmel, mert nagyon stresszes napom volt. Lehet, hogy pontatlanul fogalmaztam, amikor a hiszti szót használtam, de szerintem ez már egy kicsit szőrszálhasogatás :)
Egyébként a gyerekemtől sem várom el, hogy fojtsa el magában azt a fajta hisztit, amikor azért nyűgösködik, mert fáj valamije, bal lábbal kelt fel, fáradt stb. Vele gyakran előfordul, hogy ilyenkor igenis kell neki a közönség ahhoz, hogy túl lépjen a hisztin, odabújik hozzám, nyafizik pár percet, én megölelgetem, kicsit eltúlzottan sajnálgatom, és ilyenkor hamar megnyugszik és szalad tovább nevetgélve játszani. Azt a fajta hisztit hagyom figyelmen kívül, amikor a szabályok ellen lázad, feszegeti a határokat. Pl valami rosszat csinál, többször rászólok és ha nem fogad szót, akkor jön a bünti sarok 2 percre, na ott hisztizhet, attól nem hatódok meg. Persze utána is van ölelgetés, de akkor is elmondom, hogy miért volt a bünti, és ettől még nagyon szeretem, de szót kell fogadnia nekem.
Szóval hiszti és hiszti között van különbség :)
Latod en nem tudom kihozni a sodrabol :)
Nekem meg tudod mi az erdekes? Szoba kerult itt a hiszti is. Egy par eves gyerektol elvarjuk, hogy ne hisztizzen, tudja ezt kezelni magaban. Aztan egy felnott no meg hisztizik? Ill. ugye mindig szo van arrol nevelos, tanacsados topikokban: ha hisztizik a gyerek, akkor ne figyeljunk ra, hagyjuk majd leszokik rola. Ha gyereknel ez van, akkor felnottnel is lehet, hogy sokszor csak a "kozonseg" miatt hisztizik valaki? Nalunk meg, mint mondtam nincs "vevo" erre.
Dehogy. Sokszor nem értünk egyet. De a "veszekedés" műfaját (főleg ha hangos) nem látom megoldásnak. Márpedig én, mint mérnökember lánya, a gyors megoldást szeretem :)
A sérelmekről: rájöttem, hogy ha magamban elpuffogom, az ugyanolyan "hatásos" (számomra), mintha neki mondom. Ugyanakkor van egy előnye, hogy őt nem bántom meg. A nyálas Love Storyban van valami olyan mondat, hogy az igazi szeretet az, amikor nem kell bocsánatot kérnünk. És ebben tényleg van valami. Itt ez a férfi, akit elméletileg minden más férfinál jobban szeretek. És őt bántsam meg?
Mondtam, hogy elhiszem :) Csak nekem furcsa, és szerintem ritka az ilyesmi, hogy valaki olyan párt talál, akivel mindig, mindenben egyetért, soha nem idegesíti fel semmivel, soha nem bántja meg semmivel.
Magát a veszekedést nyilván nem senki nem szereti, ez tény. Csak nekem például ha valami sérelmem van, vagy felidegesítenek, akkor nem nagyon megy az, hogy magamban tartsam, eltemessem. Vagy ha megy is, akkor csak ideig-óráig, és ha sok felgyülemlik, akkor robbanok, és az sokkal rosszabb, mintha rögtön ott helyben kidühöngöm magam, kiadom magamból.