Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Élettársi viszony buktatói
Létrehozva: 2014. Április 14. 00:44
Házasság vagy élettársi kapcsolat? Manapság sokan az utóbbit választják. ,,Nekünk nem fontos a papír" - hangoztatják. Ám csak első ránézésre könnyű ezt az életformát választani.
Nők Lapja Café: Papír nélkül éltek együtt? Gondold át még egyszer!
Nők Lapja Café: Papír nélkül éltek együtt? Gondold át még egyszer!
Írd már le nekem, hogy a mai világban amikor VAN vezetékes telefon, mobiltelefon, és internet miért nem lehet valakivel úgy együtt járni?
Miért CSAK az együttélés egy kapcsolat életben tartó formája?
Egy szülő által rábízott "élet adta feladat" nem az, mintha valamit önállóan kéne megoldania. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt.
Önálló felnőtt papírforma szerint 18 évesen az ember. Hogy ki mikor mer valóban önálló és felelősségteljes emberré válni, na az megint más kérdés.
Közvetlen tapasztalatom:
Lány elmúlt 18 éves, ezért a szülők lakáselőtakarossági számlára rakatják vele a jövedelme X százalékát. Összegyűlik egy olyan összeg, amivel már lehet kezdeni valamit, mire a lány reakciója: szuper, akkor most végre vehetek egy másik motort...
Ugyanezen lány már elmúlt 25 éves, esze ágában sincs elköltözni a mamahotelből, pedig jól keres. Persze úgy, hogy apuka vállalkozása neve alatt fut az övé, apuka-anyuka intéz minden hivatalos ügyet, ő csak dolgozik. De ha bármit el kell intézni, akkor jön a telefon apunak-anyunak, hogy segítsenek, mert ő nem tudja.
Apuka-anyuka végül csak megvettek neki egy lakást, mert hát legyen a gyereknek. Apuka-anyuka felújíttatta, berendezte (a lány közreműködése nélkül), majd kiadták albérletbe.
Hát ez minden, csak nem önálló, felelősségteljes élet.
Miért kell, hogy egy 20 éves felnőtt önálló életet éljen? Mert felnőtt! Ennyi a magyarázat és semmi több. Igen, ez együtt jár komoly döntésekkel, pénzügyi felelősséggel és minden mással is. Nem könnyű, de senki sem mondta, hogy az élet az. Viszont aki képes helyt állni, annak megnő az önbizalma, önbecsülése.
Hányszor is olvassuk azt, hogy "jajj, a gyerekem már 25-28-30.... éves és nem akar elköltözni a mamahotelből"? Iszonyú sokat. Vajon miért?
Miért is kell a 123 nick név?
Jajj tudom semmi közöm hozzá
Csak vicces...
Miért kellene egy 20 éves lánynak arra keresni, hogy kifizessen egy albérletet és a rezsit? Nonszensz
Inkább ezt a pénzt helyezze el egy lakás előtakarékossági számlán, mert sajnos sok szülő épp erre nem tanítja meg a gyerekét!!!
Attól, hogy a szüleivel él, még bőven rá lehet bízni ezer élet adta feladatot, amivel meg kell birkóznia.
A saját család is önmagán kívül más és azért is lehet, SŐT, kell elsősorban felelősséget vállalni, mikor önálló felnőtté válik.
Szerintem is nagyon jó lehet fiatalon szülni
.
Jól tetted, hogy elvégeztél egy egyetemet, mert ma már egy mezei adminisztrátori álláshoz is felsőfokú végzettség kell.
Ma már átértékelődtek az emberi kapcsolatok, és lehet ha valaki nem élte ki magát mikor annak ideje volt, majd 35 fölött jut eszébe, amit aztán a gyerekek bánnak.
De ezt magyarázd el:
"(És számomra egyáltalán nem megterhelő és uncsi dolog háztartást vezetni, sokkal jobban belefásulnék ha pl. egy irodában kellene ücsörögnöm vagyis dolgoznom egész nap.)"
Nem is akarsz a jövőben dolgozni járni? A saját munkából származó jövedelem végtelenül fontos a mai világban!
Kicsit túlkombináltad, élénk fantáziával:-))
Semmi közöd hozzá, ki mikor miért vagy miért nem házasodik.
Csak. Mert úgy esik jól.
Látszik, kinek mennyire fontos a házasság, az tegye, de azt azért ne higgye, hogy erkölcsi platón tartózkodik ezért:-)) Mert az már vicces.
Most személyeskedés jön? Mert én is tudok rólad épp eleget ahhoz, hogy ilyen undok szöveget nyomjak rólad:-))
Inkább hagyjuk, jó?
Miért is lenne kötelező befogadni valakit a lakásomba? Nem azt mondom, hogy nem látnám szívesen időnként a lányom barátját vendégként, de nem állandóan, bentlakóként. Lehet, hogy egy morózus alak vagyok, de nem szeretnék idegeneket kerülgetni az otthonomban. Szerintem a fiatal felnőtteknél (most az egyetemista korosztályra gondolok) természetes a keresgélés, a hirtelen fellángoló és elmúló szerelmek, nem szeretném mindet tevékenyen végigasszisztálni.
Azt gondolom, egyébként sem korrekt elvárni a szülőktől, hogy egy újabb "gyerek" terheit is magukra vegyék. Anyagilag sem egyszerű. Szerintetek ma ebben az országban olyan könnyű a megélhetés, hogy egy átlagos családnak ne számítson plusz egy fő a háztartásban?
Ha meg annyira felnőttek, hogy együtt akarnak élni valakivel, akkor rajta, álljanak a saját lábukra, és próbálják meg, működik-e. Az nem úgy van, hogy a szerelmi életemet tekintve felnőtt vagyok, de amúgy meg maradok anyu pici csemetéje.
Más kérdés, hogy soha nem mondanék olyat a gyerekemnek, hogy amíg az én kenyeremet eszi, addig azt csinálja, amit mondok. Az egyértelmű, hogy itthon alkalmazkodnia kell bizonyos szabályokhoz, de ezeket igyekszünk úgy alakítani, hogy mindenkinek elfogadható legyen. De úgy se szeretnék járni, mint a barátnőm, akinek a két fia nem deklaráltan, csak gyakorlatilag beköltöztette a szerelmét hozzájuk, így az anyuka már nem a három pasira, hanem a két csajra is takaríthat, főzhet, pakolhat utánuk, és szinte egy percre se lazíthat, mert mindig ott héderezik valamelyik menyjelölt. (Mondjuk én már régen kezükbe nyomtam volna a porszívót vagy a fakanalat.)
Akikről írtam, ők is huszonévesen kezdték a kapcsolatot, aztán mire eljutottak volna oda, hogy akkor nosza házasság (a harmincas évekik elején), na akkor azt mégsem. Nem tudom, nyilván nincs egyetlen igazság és nincs olyan szabály ami mindenkire érvényes lenne. Csak azt látom, hogy ezek a hosszú együttjárások sajnos ritkán torkollnak végül oda, hogy meg is pecsételjék a kapcsolatot. Akár a lány, akár a fiú részéről gyakori, hogy akkor döbbennek rá, hogy ez már nem játék, és kihátrálnak.
Az együttélés kizárja a romantikát? Szerintem nem! Én legalábbis nem ezt tapasztaltam.
Nem írtam olyat, hogy 1-2 hónap után össze kell költözni, de teljesen nonszensznek tartom, hogy ha csak akkor lehetne összeköltözni bárkivel is, ha megvolt az esküvő. Szerintem ez nem így működik.
Én szeretném ha a lányom 20 éves kora körül elköltözne (persze ha ő is akarja), és megtanulná mit jelent önállóan, akár egyedül élni. Nekem nem az az élet normális rendje, hogy a gyerek addig van anyuka szoknyája mellett, amíg meg nem házasodik. Tanuljon meg megállni a saját lábán. Akár tanulás mellett is, sokan csinálják, és nem hinném hogy ártana nekik. Tudom magamról, hogy mekkora önbizalmat ad, ha az ember rájön, hogy képes egyedül is megbirkózni az élet adta feladatokkal, a napi kis piszlicsáré dolgokkal. Mert ezzel megtanulja, hogy amikor már felelősséggel tartozik önmagán kívül másért (családjáért, gyerekeiért) is, akkor sem esik kétségbe, hanem tudja hogy képes rá!
Ha meg esetleg segítségre van szüksége, akkor sincs tragédia, hiszen bármikor ott vagyok én, és soha nem fogom neki azt mondani, ha megtehetem, hogy nem segítek.
Na és ha hibázik? Ha téved? Mindenkinek szíve joga, hogy néha hibás döntéseket hozzon. Ebből tanulunk mindannyian! Piszok szerencsésnek mondhatja magát az, akinek elsőre sikerül olyan párt találnia magának, akivel minden happy és kitart élete végéig. De ha soha nem él együtt senkivel sem, akkor nem tanulja meg a saját elvárásait és határait a párkapcsolat terén, nem tanulja meg milyen buktatói lehetnek egy együttélésnek, így viszont tényleg csak a szerencsében bízhat, hogy elsőre olyannal házasodik és cuccol össze, aki minden tekintetben megfelel neki egy életre.
Én úgy gondolom, akkor adom meg a gyermekemnek a lehető legtöbbet, ha önálló, döntésképes, felelősségteljes embert nevelek belőle. De ehhez engednem kell, hogy döntsön és néha hibázzon. Ha mindenbe beleszólok, és én akarom eldönteni, neki mi legyen a jó, akkor erre nincs esélye. Nálam így működik. Másnál lehet, hogy másként. Nem mondom, hogy én gondolom tökéletesen, de a saját tapasztalataim alapján ez a jó.
Nem martam el egyik gyerekem sem.
De egy 18 éves még tanuló gyerekhez nem költözhetett oda a még szintén tanuló barátja, úgy, hogy közben még 2 testvére is otthon lakott.
Természetesen jöhetett, egy-kétt napra ott maradhatott, de összeköltözésről akkor lehetett szó, amikor képesek voltak magukat eltartani.
Miért olyan elképzelhetetlen, hogy valaki fiatalon szeretne férjet, gyereket, egyszóval családot és hogy az legyen az életcélja, hogy a családjának éljen? Tudom ez ma már nem akkora divat meg nem trendi, mert a legtöbb fiatalnak huszonévesen az az életcélja, hogy karriert építsen és hogy minden hétvégén bulizzon. De vannak akiknek nem! Elég kevesen, de vagyunk.
Én pl. minél fiatalabban szerettem volna családot, csak nem találtam meg "az igazit", akivel ezt megvalósítsam, "csak" 23 évesen. Addig én is elvégeztem egy egyetemet aztán dolgoztam, de ha a vőlegényemet előbb ismerem meg, akkor lehet, hogy ezek kimaradtak volna és nem bántam volna meg. De így is jó, mert boldogok vagyunk :)
Fél év ismertség után költöztünk össze, rá bő fél évre feladtam a munkahelyemet hogy elköltözhessek vele az ország másik végébe egy jó kis állás miatt , rá fél évre megkérte a kezemet, rá egy hónapra terhes lettem (tervezett gyerek és mindketten akartuk, reméljük nem sokára összejön a kistesó is). Az hogy esküvő még miért nem volt lentebb el lehet olvasni.
Szóval most járok a huszas éveim felénél, van egy gyönyörű 4 hónapos kislányunk, nemsokára férjhez megyek és jelentem számomra ennél nincs szebb és jobb dolog a világon :)
(És számomra egyáltalán nem megterhelő és uncsi dolog háztartást vezetni, sokkal jobban belefásulnék ha pl. egy irodában kellene ücsörögnöm vagyis dolgoznom egész nap.)
NEM.
Elmarásról akkor beszélhetünk, ha minden ok nélkül, egyszerűen csak azért mert felnőtt,költözzön el otthonról.
Egy szülő szerintem mindíg nagyobb élettapasztalattal, ember ismerettel rendelkezik mint egy huszonéves. Feltételezzük, rosszat sem akar a gyermekének.
Ha kettesben élnek a fiatalok, akkor minden külső ráhatás nélkül tudják megismerni egymás valódi énjét.
Saját tapasztalata lesz, hogy igen, ő kell nekem, vagy soha többé nem állok szóba ilyen alakkal.
Szerintem a csaj azt gondolta ezzel fejlődni fog a kapcsolatuk.
A keresztlányom tavaly szeptemberbe költözött ebbe a városba ahol mi is élünk. A szülei vettek egy lakást, mivel ide jár egyetemre.
1,5 éve van egy barátja és mint minden fiatalkori szerelem ez is nagyon, nagy. A nővérem tartott is tőle, hogy majd kitalálják, milyen tuti lesz együtt élni. De ezt így konkrétan nem mondta nekik.
És a lánynak esze ágában nincs bárkivel is együtt élni. Tanul nagyon szorgalmasan, meg is kapta az adható legmagasabb tanulmányi ösztöndíjat, pályázott más kapható ösztöndíjakra is és volt amit azokból is megkapott.
Jár úszni, szaunázni, futni, barátnőkkel moziba és nagyon boldog, élvezi a nagyvárosi életet. Én is mondtam neki, hogy ezek a leggondtalanabb időszakok az életéből, használja ki.
A barát természetesen megvan, randevúznak hét közben ahogy idejük engedi, hétvégén együtt vannak. Szóval minden nagyon kerek, mindenféle együttélés nélkül.
PONTOSAN!
Azt amúgy nagyon nem értem, hogy pl. alig huszonévesen mi a fészkes fenének kell bárkivel is összeköltözni.
Fiatal, élhet maximális szabadságban, tanulhat, dolgozhat, karriert építhet,bulizhat szóval azt csinál amit akar.
Randevúzhat, üdülhet, kirándulhat minden kötöttség nélkül, ezt feladni, hogy háztartást vezethessen??,
Itt most nem arról van szó, hogy a házasság mire garancia.
A cikk is arról, szól, hogy még együttélés esetén is szükségesek bizonyos papírok, sőt, ha külön mennek a párok, még bonyolultabb a vagyon megosztása mint ha házasok lettek volna.
De az remélem senkinek sem kérdéses, hogy házasság esetén, ha külön válik a pár, akkor nem azzal kell kezdeni, hogy bizonygatom: márpedig vele éltem, márpedig viszem amit hoztam, márpedig tőle van a gyerek, stb.
Szerintem ez nem így van.
A szerelemnek, a párkapcsolatnak is kell legyen egy folyamata. Amikor kialakulnak az érzelmek, amikor VÁGYIK a férfi arra, hogy a nővel lehessen, amikor izgalommal várja, hogy mikor találkoznak már. Séták, kávézók, mozi, kirándulások stb. , Kell időt hagyni a romantikának és nem kell, hogy ezt már 1-2 hónap után, felváltsa az együtt kelünk, együtt fekszünk.
Csak így lehet szeretni valakit?
Nekem egyszer egy férfi azt mondta, hogy az a nő aki a ebéd meghívás előtt igent, mond a vacsora meghívásra, azt általában már akkor dobja.
Igazából azért húzódott, mert nem várt dolgok jöttek közbe.
Én akkor kezdtem egyetemre járni, amikor megismerkedtünk, és emiatt időnként én toltam az esküvő dátumát.
De amikor végre elhatároztuk magunkat, megvolt a pénz az esküvőre és a minimális lakásfelújításra, akkor jött a sógornőm, és az összes pénzt kihúzta a férjem zsebéből (azt most hagyjuk, hogy miért, egy élősködő dög, a férjemnek viszont nincs más élő rokona, ezért még az utolsó utáni után is segített neki, gyakorlatilag 4 millió forinttal tartozik nekünk....).
Aztán nem mondom, hogy nem volt olyan időszak, amikor csak az tartott vissza minket a szakítástól, hogy túl sok embernek kellene magyarázkodni, és végül egyszerűbb volt megoldani a problémát, mint szétmenni (és hosszú távon ez nagyon sokat adott a kapcsolatunkhoz!!!!!).
És mindvégig (talán még most is) voltak, akik fúrtak minket, hogy mi ketten úgysem, és különbensem, amiért különösen is haragszom az illetőkre, mert akkora önértékelési zavart ültettek el a férjemben, amihez az összes szeretetem is kevés időnként, hogy kompenzálni tudjam.
Tudom
Igazából az első perctől fogva biztos volt, hogy össze fogunk házasodni. Az eljegyzést nem én erőltettem, sőőőt!, a férjem 6 hónap után szerette volna megkérni a kezemet, de mondtam, hogy azért várjon már egy picit
Utána viszont sok minden közbejött, családi problémák leginkább, és ez mindig hátráltatta a történéseket. Ráadásul ő elég nehezen hoz döntést úgy egyébként is, bármilyen más ügyben is. Kellett neki az "ultimátum".
Egyébként viszont mindenkinek azt mondom, hogy ilyen sokáig ne húzzák-halogassák az esküvőt, mert nem jó. Igaz, sok mindenen keresztül mentünk, mire összeházasodtunk, és bár azt nem mondhatom, hogy már nagy meglepetések nem érhetnek, de az tuti, hogy elég kipróbált a kapcsolatunk.
A húgom asszem 1,5 éve jár egy sráccal, aki szeretett volna összeköltözni. De a húgom ragaszkodott ahhoz, hogy legalább eljegyzés legyen. Pont azért, hogy legyen valami kifutása a dolognak, ne csak egy végeláthatatlan állapotot hozzanak létre.