Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Elment, végleg
Létrehozva: 2014. február 5. 12:54
Mai történet ez, azért mondom el itt, mert érdekel, hogyan vélekedtek.
Az érintett nem fogja elolvasni (talán nem is nagy baj), de el kell mondjam, én megértem a helyzetét, mert ismertem minden gondolatát, és tudom, amit tett, ahhoz nagy erő kellett.
12 év házasság után egy közeli ismerősöm elhagyta a párját és a gyerekeit is.
Nincs senkije, nem másik férfi miatt tett ilyet, hanem azért mert kikészítették idegileg. Szó szerint eltünt a családja életéből, külföldre ment, onnan írt nekik, hogy minden szempontból támogatja a gyerekeit, fizeti amit kell, de többet nem jön vissza.
Kívülről idilli család volt, sokak által dícsért gyerekekkel és férjjel.
Szépek is voltak, a nőnek a két gyerek jelentett mindent, értük tűrt, mert fel akarta őket nevelni. De a férje iszonyatosan bánt vele: megalázta, úton-útfélen, ellene hangolta a gyerekeket, azt sem tűrte, hogy nevelje őket. Ha rájuk szólt, ő az anyjukkal üvöltött, és mindig mindenért őt tette felelőssé.
Többször kérte, üljenek le, beszéljék meg, nem jó így, a nevelésben közös álláspontot kellene képviselniük, de a férj/apa hajthatatlan volt. Az a típusú fafejű ember, aki a másikat meg sem hallgatja, csak okol, példálózik és felelőssé tesz. Egy vita alkalmával a nagyobbik gyerek a fejéhez vágta: apát jobban szeretem, veled csak a baj van! Az apja szavait visszhangozta, és a nő rájött, ott neki babér nem terem.
Próbáltam beszélni vele, nem menj, maradj, és a gyerekeiddel kezdj új jövőt, de azt mondta: "nincs kivel, már ellenem nevelte őket, szinte nem is szólhatok hozzájuk, mert csak a flegmaság van. Csak házvezetőnő lettem, akinek semmibe nincs beleszólása. De elfáradtam, nem bírom sem fizikailag, sem lelkileg. Dolgozom, de már nem tudok mosolyogni a betegekre, ha közeledik a munkaidő vége rettegés fog el. Ha nem tudok elmenni, inkább meghalok."
És elment. Végleg. Pénzt küldött haza, hogy a gyerekei ne szenvedjenek anyagiakban hiányt, de látom őket, és látom az arcukat. Azt a kemény arcot, és tudom, apjuk szavaival és véleményével elítélik az anyjukat. A kisebbik megkérdezte tőlem tudtam e mit tervez az anyjuk, nem válaszoltam, tudtam, csak felelőst keres, nem igazi választ akar.
A nő gyerekorvos, nem egy buta, tudatlan ember, hanem inteligens nő, akinek az utóbbi 10 év megkeserítette az életét.
Tudja, hogy most minden csak jó nem. De azt kérdezte: "szerinted nem mindegy, hogy a szemembe, a mindennapokban gyalázkodnak, vagy a hátam mögött? Mert nekem már mindegy. De így legalább nem hallom."
Lesz itt is olyan, aki majd mellét verve elítéli, tudom. De akik nem, ők gondolkodjanak el. Vajon ez számít e családon belüli erőszaknak? Ha már hazamenni is rettegsz, és egy ideje már nem tudod mitől tartasz jobban, attól, hogy megvernek, megaláznak, vagy attól, hogy emberszámba sem vesz a saját gyermeked sem, mert ezt látja az apjától is.
Én nem ítélem el. hallottam mindig mindent, vékonyak a falak, és mert ismertem és tudtam mennyit rágódott ezen.
Hm.Ekkora pálfordulás.
Én pénzt se küldenék haza ilyen gyerekeknek. Igaza van a doktornönek. Jól tette. De a helyében hamarabb léptem volna. A gyerekeimmel. Még azelött mielött a szemét apjuk ellenem neveli öket.
A gyerekek meg majd rájönnek ha felnönek, hogy mit is csináltak.
Morbid ezt írni, de nem tudom jobban megfogalmazni: nagyon jól tette! Ennél 100X kevesebbért és 100X nagyobb sz.rban az apucik minden további nélkül hagynak ott a családokat. A nő olykor kiszolgáltatva gyesen, gyeden. Az csak ejj-ejj, de, ha egy nő teszi meg akkor "egy anyának" ilyet nem lehet, neki kötelessége mindent tűrni? Elgondolkodtató az is,hogy ezeket a -sok esetben igen durva- véleményeket legnagyobb részben a nőtársak fogalmazzák meg. Nem jó ez így.
Nem tudom milyen gyerekorvos ez a nő? Nagyon teszetosza alkat lehet, szegény... Tényleg az! Nem a tapétába kell belesimulni, hanem önálló életet élni és nem hagyni, hogy lelkileg terrorizálják. Ezt nem csak több száz km-ről lehet megtenni, bár kétségkívül onnan a legkönnyebb és a leggyávább dolog.
Viszont nem értek egyet azzal, hogy majd ha felnőnek a gyerekek rájönnek, hogy kit, mit veszítettek. És akkor mi lesz, bocsánatot kérnek? És az anya örül? Egy sértődött, dacos, gyenge anyát fognak látni, teljes joggal. Nem fognak rá másképp gondolni, hiszen elhagyta őket... és ők most még gyerekek! Majd felnőttkorban lehet, hogy levonják azt a következtetést, hogy mindkét szülőjük rossz volt, ők meg tele sebekkel és lelki torzulással indultak az életbe, de nagy valószínűséggel az anyjukra is haragudni fognak - jogosan. Nem fogják azt gondolni, hogy szegény anyát 9 évesen rosszul ítéltem meg, vagy ha igen, akkor az még nagyobb lelki törést fog jelenteni, fel nem dolgozott bűntudatot, egy anya ilyet nem kívánhat a 9 éves gyerekének.
Nem ismerem a történetét, de ebben a helyzetben a gyerekek nincsenek egészséges lelki környezetben (lehet hogy születésük óta...) és továbbra is ebben maradnak! Én azt gondolom, hogy egy anyának ezt nem szabad hagynia eddig fajulni... és ha már eddig jutott, akkor nem hagynám ott a gyerekeket. Biztos, hogy kőkemény harc a válás egy ilyen férfival, de még nem annyira nagyok a gyerekek, hogy ne érné meg küzdeni értük. Még lehet rajtuk változtatni, még alakul a személyiségük, még változik a véleményük mindenről. Más lenne 14-16 éves gyerekekkel és megint más 9-11 évesekkel. Lehet, hogy ennek a nőnek is csak egy kis szusszanásra van szüksége és majd másképp fogja látni a dolgokat, de ezzel a menekülésel sajnos rontott a helyzetén a válás szempontjából...
Egyébként én azt gondolom, hogy egy szülő-gyerek viszonyban ahol a gyerekek még tényleg gyerekek, ott a szülő a felelős minden kialakult helyzetért. Később nyilván a gyereken is múlik majd, de nagyban meghatározó, hogy addig hogy nevelték a szülők. Tehát ha az anyának önállóan jó a kapcsolata a gyerekekkel, akkor egy válás esetén még ha a gyerekek apával maradnak is, sokat fog tisztulni a kép a gyerekek fejében, mire kamaszok, majd felnőttek lesznek. Addig meg baromira nehéz...
Hát ige! Hiába lépte meg ezt a nagy lépést, a lelki békéje még sokáig nem lesz meg!
Sok sikert neki!
Igen, kivülállóként ezt nehéz elhinni.
Hálisten én sem voltam ilyen helyzetben, igaz, nem is engedtem volna, hgoy ez legyen.
Ezt is könnyű innen a székből...
Nagyon sajnálom ezt az édesanyát, és kívánom, hogy sikerüljön normálisan megoldani az életét.
Mondjuk én is elgondolkodtam, hogy 9 év jó házasság után mi az a törés, ami egy jó(elfogadható) embert vadálattá tesz!
Első gondolatom az volt, hogy én nem hagynám ott a gyerekeimet. Nehéz lenne az első időszak, nagyon nehéz, de a gyerekek betörnének, majd idővel belátnák, hogy nem rossz ember az anyjuk.
Ám egy ilyen lelki állapotban, ahol még a saját gyerekeim is terrorizálnak, lehet, hogy a "vagy elmegy, vagy beledöglik" megoldás közül ez volt a legjobb. Nem tudom, mert soha nem hittem abban, hogy egy gyerek terrorizálhat egy szülőt! Még ha segítséggel is. De mint mondtam, nem éltem ilyen élethelyzetben.
Az biztos, hogy egy ilyen emberrel nagy küzdelem a válás, de 12 év terror után?
A másik, hogy sajna sok esetben visszamegy a nő, és akkor van vége.
Nagyon nehéz egy ilyen helyzetből jól kikerülni.
Nem is lehet.
A gyerekek fognak rámenni.
A pénzt megértem, fizet gyerektartást. Nem értek egyet azzal, hogy maradjon ott a közelükben, hogy ott legyen, amikor szükség lesz rá. És addig?? Símuljon bele a tapétába? Annak is csak az lenne a vége hogy amikor pénz kell vagy bűnbak megtalálják, utána bujjon vissza a szekrénybe a következő megvilágosodásig. Vagy az apa miután rájön, hogy nem talál másik balekot nagy kegyesen visszafogadja talán?
Én úgy érzem, innentől a férfi a felelős a gyerekeiért. Hiszen annyira szerette őket, hogy még az anyát is elüldözték. Mert elüldözték, erre ez a helyes szó.
Így 58 év távlatából azt kívánom neki, élje az életét, és próbáljon meg helyre jönni. Talán még lehet olyan családja, aki megbecsüli majd mint nőt is és mint anyát is.
De éveken át heppi és varázsszóra megváltozik?
Mert azt el tudom hinni, hogy a kapcsolat elején simulékony, de ahogy érzi, hogy nyeregben van, elkezd dirigálni, stb.
A gyerekeit nem terrorizálja? 11 éve...
Ezt egy (gyerek)orvos nem látta?
Hozzámegy és szül gyerekeket?
Ezek az emberek éveken át nem hiszem, hgy képesek megjátszani magukat.
Szerinted, az megoldás, hogy fogom magam és lelépek?
ezek a simulékony emberek, amíg birtokba nem veszik amit akarnak nagyon simulékonyak tudnak lenni. aztán jön a terror.
Még azon sem lennék meglepve, hogy 1-2 éven belül lepasszolja a gyerekeit, mert rájuk csak a terror fenntartására volt szüksége
Igen?
Sajnálom.
Betegség hozta ki belőle ezt?