Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Kedeves Lujzis!
Segíteni én biztos nem tudok - sajnos. Minden szavaddal egyetértek. Lehet, hogy soha nem tudtam iylen pontosan leírni, de én is pont így érzem és gondolom - ahogy Te. És az is nagyon igaz, hogy senki, de senki nem tudhatja, hogy mit él át az ember, amíg vele nem történik meg. Én ez alatt az idő alatt iszonyú mélységeket jártam meg. És még mindig nem jobb, egy hajszállal sem. Sőt!!! Jobb lenn valami biztatót írni. De egy sorstársamnak nem hazudhatok (másnak sem szoktam).
Szeretettel: Monique
És nem lehet levenni mint egy cipőt.A szivemben marad örökké!
Sajnos sajat tapasztalatbol beszelek, nem sokszor szolok olyanhoz, amiben nincs valami tapasztalatom.
Beszelgessel itt. Meg akkor is, nincs nagy forgalom, ontsd ki a szivedet. Eszrevettem, a baratok, rokonok, hozzatartozok nem akarnak beszelni az elhaltrol, mintha attol felnenek, UJRA eszedbe juttatjak. Kerulik a temat, sokszor meg talan teged is! Ne zavartasson, ha ugy tetszik, emlitsd meg, hozz fel egy-egy epizodot vele kapcsolatban, emlekeztesd oket!
Vigyazz magadra, ne csinalj soha semmit elhamarkodottan, gyogyulgass! Udv.
Azt hiszem igazad van! Hisz ez olyan mintha levágták volna kezed,lábad. Annak is idő kell mig begyógyul a seb.Saját tapasztalatból beszélsz?
Talán az a baj,próbálom magam erősnek mutatni,de nem megy sokáig. Most sirni kell és gyászolni. És ha majd elapad a könnyem akkor talán könnyebb lesz.Az a baj,hogy beteg vagyok ,s egyedül nehezen boldogulok.Ő segitett nekem,kimélt és féltett. És az egészséges 3 nap alatt elment,én meg maradtam.Ha nem lennének a gyerekeim,nyilván feladnám,de láttam mekkora fájdalmat okozott az apjuk halála,nem tetézhetem a saját bajommal.De köszönöm jól estek a szavaid.Talán a legnagyobb baj hogy nincs kivel beszélgetni.Én eddig mindig meghallgattam ha valakinek gondja volt,és vigasztaltam.most senki nem kiváncsi az én fájdalmamra.De ilyen a világ,a bajban mutatkozik meg ki a barát,kire számithatsz.Sajnos pont azokra nem akiknek én már rengetegszer segitettem.És igy sajnos fáj a magány,nagyon fáj.
Legyen szép estéd,és köszönöm
Elarulok egy titkot: meg evek utan is ő jut eszedbe mindenrol, akarhova nezel, nyulsz. Vele kelsz, vele fekszel. Semmi nem segit, ne is probalkozz, eld az eletedet a legjobb belatasod szerint, soha semmit ne siess ess, ne kenyszeritsd magad. Ha ero kell a holmijainak elrakasahoz, vagy elosztogatasahoz, akkor ne csinald. Majd eljon az ido, mikor magadtol megteszed. Vedd ugy, hogy most egy nagy, nyilt sebed van es nagyon ovatosan kell bannod vele, mert a legcsekelyebb dologra is ujra, fajdalmasan felszakad. Ha sirnod kell - sirj. Az embernek a konnyei soha nem fogynak el!
Ez szép!
Szia!
Köszönöm.Igazad van ,sokan irtak már tanácsot.De sajnos ezek nem segitenek. Tegnap egy ismeretlen irt pár szót,és azt hiszem neki van igaza!
Csupa biztatást írt,hogy nem csak vissza kell nézni,hanem megkell próbálni előre is.
Próbálkozom,igaz még kevés sikerrel,igaz most még bárhova nézek ,nyúlok ,mindenről Ő jut az ezsembe.
Azon gondolkodtam,talán elkellene kezdeni a holmiját elpakolni,elajándékozni.
Most ehez próbálok erőt gyüjteni.
Szép napot.
Sziasztok
Nekem is pont egy hónapja meghalt a férjem. Hirtelen,váratlanul,Ő aki soha nem volt beteg. És itt maradtam én aki beteg és segitségre szorul/na/! Olvastam a hozzászólásokat. Hát lehet az észt osztani,de amig az ember ezt nem a saját börén tapasztalja ,addig nem is érti meg. igenis hatalmas űr marad,és az ember lánya elveszettnek érzi magát. Elöször felse fogja mi történt,aztán nem akarja elhinni.Ezután jön a tagadás hogy ez velem nem történhet meg. De igen,bárkivel bármikor.Most kezd bennem is tudatosulni hogy itt maradtam egyedül.És jön a szörnyű magány,elhagyatotság érzés.Nappal még megvan az ember,mert csinálja a dolgát,próbál egyedül helytállni.Nem mutatni a fájdalmát a gyerekeinek,mert minek őket még jobban elkeseriteni.Nem kell hogy még értem is aggodjanak. De jön az este,az éjszaka és a szived meghasad a fájdalomtól! És nincs senki aki segithetne.
Van valaki aki már régebb óta van ebben a helyzetben?
Hogy éltétek túl,hogy lehet ezt elviselni?
Valaki valami jó tanáccsal tud segiteni?
Lujza
Moni, már senki nem tud (es nem is akar) tanacsot adni, mert minden hiaba, ezt neked kell elviselni es segiteni magadon. Nem mondhatjuk, hogy vegyel be ilyen bogyot, olyan bogyot es minden megoldodik, mert ez nem igaz. NYUGODJ bele a valtoztathatatlanba. Ez tortent, mese nincs. Felhaborodtam, mikor azt hallottam, az ido segit, mert hosszu honapokon kerestul nem segit sem ember, sem Isten. S kepzeld, az ido segit. Lehet, hogy belefaradsz a sirasba, belefaradsz a fajdalomba, de lassan, nagyon lassan enyhul es eszre sem veszed, de agyszercsak magadhoz tersz. Van 3 gyereked, ne azon sajnalkozzal, hogy elveszitettek az apjukat, azon igyekezz, hogy valamennyire karpotold! Kenyszeritsd magad, hogy minden nap beszelj veluk, mindegy mirol, ha az emlekek nagyon fajnak, ne azokrol - a mindennapi dolgokrol, akarmirol. Istenbizony csodallak, amiert lelkierod volt par napon belul segitseget kerni - ez azt mutatja, eros vagy, igenis, meg tudsz allni a labadon.
Én azt gondolom, hogy amit Monik leír, az úgy van.
Sajnos éppen ez a gond, hogy folyamatosan ugyanazokat a dolgokat írja le, és egyszerűen nem hogy nem tud, hanem nem is akar semmi felé elmozdulni.
Ez így nagyon kényelmes és egyben nagyon önző viselkedés.
Talán furcsa, hogy önzőnek jelzőzöm, de az. Csupán akörül forog a téma, hogy ő mit érez, és hogy ő milyen sajnálatra méltó, hogy ő nem tud, hogy ő mennyire vágyja, hogy ne legyen magányos.
Egy szóval azt szeretné, ha vele foglalkozna a környezete. És mindegy, hogy ezért milyen árat fizet akár ő, akár a környezete. Mert ezt mindenki megsínyli.
Szvsz csak próbálkozik szegény, meddig mehet el a türelmünkkel... Hiszen amit az ú.n. jóakarói mondtak itt neki idejüket és együttérzésüket nem kímélve (holott gondolom mindegyiküknek megvan a maga megoldandó napi gondja-öröme), hányja le magáról, mint a fal a borsót.
El tudtok képzelni élő embert, aki -- állítólagos csodalény exen kívül -- el tud viselni ennnnnyi tehetetlen szenvelgést???!!!
Monik, ezzel a beszéddel csodálkozol, hogy magányos vagy?
Mindenkinek megvan a maga élete keserve, mégis hogyan gondolod, hogy még a te bánatodat is szeretné magának?
Szegény gyerekek (már ha léteznek)
Mondjuk apa léte mellett sem szerencsés nekik egy ilyen anyamodell.
No, ez már sok nekem. Mondjuk idáig is az volt.
Nekem ez már kamuszagú.
Pontosan.
De erre már ki sem akartam térni, mert sajnos aki így vélekedik a saját "jóindulatáról", annak ez eszébe sem jut, és ha valaki erre felhívja a figyelmét, még zokon is veszi.
... és olyan megható szerep az irgalmas szamaritánusé, lehet benne sütkérezni -- a pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve...
Liventával egyetértek abban, hogy aki sajnálkozó hsz-t ír, az csak még jobban megerősíti a fájdalmat.
Még azok a hsz-ok is tele vannak fájdalommal, akik valamiféle bátorításfélét szeretnének közvetíteni.
Van aki úgy ír, hogy segítséget kell kérnie, aki majd kihozza ebből az állapotból.
Mégis ki az, aki egy embert kihozna abból az állapotból, amibe maga helyezte bele magát? Ez független attól, hogy miből kifolyólag.
A segítség is akkor segítség, ha az, akinek arra szüksége van, maga is úgy ítéli meg, hogy köszöni szépen, elege van már a ebből az állapotból, ahonnét nincs kiút, legfeljebb még lejjebb.
Ugyan a segítség szót használom, de gyakorlatilag inkább a támogatás lenne a helyénvaló, hiszen a segítség egy magatehetetlen esetében állná meg a helyét.
Támogatni pedig úgy lehet valakit, ha az, aki támogatja, erősebb annál, akit támogat.
Tehát aki úgy ítéli meg, hogy képes Monik hóna alá nyúlni, hajrá, csak gondolja meg, hogy felfelé vagy lefelé halad a támogatásával?
Túláradó jóindulatotoktól csak azt nem veszitek észre, hogy míg vele zokogtok, a gyászoló csak egyre mélyebbre süllyed a passzív önsajnálatba.
Kimozdulni majd akkor fog kilátástalan helyzetéből okos támogatással, ha rájön, hogy mindenki önmagában hordozza a probléma megoldását.
Hogy valaki ne váljék magányossá, az akkor kezdődik, amikor még nincs baj és ő maga hajlandó másokat megérteni, mások segítségére lenni.