Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
A társkeresés útvesztői
Létrehozva: 2012. október 29. 16:27
Sziasztok!
Ide várom azokat, akik társat keresnek egy ideje, és az ezzel kapcsolatos kérdéseiket, problémáikat, tapasztalataikat szeretnék megosztani. Azokat is szeretettel fogadjuk, akik már megtalálták a párjukat (mint például én), és szeretnék a többi társkeresőt bátorítani, véleményüket elmondani a témával kapcsolatban.
Azt szeretném, ha ez egy jó hangulatú, kedélyes, veszekedésektől és sértegetésektől mentes topik lenne, kérek mindenkit, hogy eszerint viselkedjen. 
Gyertek, beszélgessünk!
Hááát, nem mondom, lettem volna a helyében!
Azt hiszem, te is kicsit túl komolyan veszed ezt az egész ismerkedősdit... mint ahogy az emberek nagytöbbsége, sajnos engem is beleértve. És ez a legnagyobb hiba.
Megfelelő pillanatot MIRE? :)
Nem jött be eléggé, mint pasi?
Minek "csábítgatnék" az elején olyat, aki nem jön be? :D Olyankor az egész még zűrösebb.
Vagy féltél a szitutól?
A szexuális helyzettől kevésbé, inkább úgy nagy egészében az ismerkedéstől talán(szerintem). Addig még össze tudom vakarni magam a lent említett személyiségjellemzők mellett is, hogy lépjek az elején(néha csodálkozom is, hogy hogyan merek egyáltalán írni valakinek, illetve hogy pasik mit problémáznak ezen, ha nekem is sikerül túllendülni) vagy hogy fogadjam, ha lépnek, de tartósan nem tudom hozni a "szintet".
A konkrét kérdésre visszatérve: Az egyik ok, hogy kb 12 éves korom óta előjön néha, hogy nem kapok levegőt. Ilyenkor ez elég zavaró, várom, hogy mikor múlik el. Kívülről ez nem is látszik, szóval nem kapok (pánik)rohamot, csak nagyokat sóhajtok, de "belül" elég rossz. nem lehet tudni, mennyi idő alatt múlik el, de el szokott. :) Most ezt gyorsan lekopogtam....
Szóval ez a jelenség az ismerkedés kezdetén előjött, és ez volt a fő ok.
Sajna nagyon ismerős, és jellegzetes amiket írsz magadról... :) Rengeteg hasonló szituban vettem már részt, és valahogy mindig az volt az érzésem, minta egy útvesztőbe tévedtem volna, hogy fogalmam sincs, hogy akar-e engem a lány vagy nem... az meg, hogy én mit is akarok, nagyjából zárójelbe van téve, valószínűleg a lányt se érdekli, de nem is lényeges, úgyis az lesz, amit ő akar... :D
Vacak egyérzés ez, néha olyan, mintha akarna, aztán meg már nem, és beindul nálam az, hogy na jó elmulaszottam a megfelelő pillanatot, ami fogalmam sincs mikor volt, mert akkor még úgy éreztem túl korán van...
Na jó befejeztem az elemezgetést :) És reménykedem, hogy legközelebb egy "felnőtt" nővel hoz össze a sors, talán-talán...
Inkább netes színtéren nyilvánul meg az, hogy lépek, tehát pl. levelet írok(igaz, elsőre nem is feltétlen párkapcsolati ismerkedésnek címkézve), de élőben is: cicázás, tőlem kissé sikamlós-másikat húzós megjegyzések, lábdobálás, akármi....
próbálod testiség felé kormányozni a dolgokat?
Nem, ezt kevésbé. Múltkoriban is az volt az első gócpont, hogy miután "behalásztam" a pasit, nem akartam nála aludni 3 randi után.
A "lehetett volna valami", az tényleg a legrosszabb talán - ezekről én itt most nem beszéltem. Ezekkel kapcsolatban mondjuk azért pár év távlatában már megnyugtatgatom magamat, hogy nyilván úgysem jött volna jól össze, szóval nem véletlenül nem lett semmi.
Azt ne sajnáld már, hogy nem sírod hülyére magadat! Igazán nem kellemes egy napig zombiként létezni utána, fejfájással, meg émelygéssel.
Na, most én vagyok úgy vele, hogy elég volt a fórumozásból, szóval sziasztok, további szép nyarat!
Te lépsz, pedig te lány vagy, tehát nem kéne lépned.
Én meg... na ezt inkább hagyjuk.
Egyébként egy kakorlati kérdésem lehetne? Mit értesz azon, hogy lépsz? Nyomulsz a srácra, próbálod testiség felé kormányozni a dolgokat? vagy vagy csak az, hogy írsz neki, felhívod, ilyesmi, hogy ne halványuljon el a dolog?
Na ezért lépek néha először, hogy ne legyen ilyen érzetem, hogy meg se próbáltam.
A mostani két "plátóim" még nem bántott meg, még nem tapadnak hozzájuk sérelmek.
Valami keményebb cucc kéne... :D talán az Adriát kéne átúszni? :D
Néha én is szívesen megtenném, komolyan. De nálam ugye ez sem így működik, úgyhogy kellenek más pótcselekvések :D
Hétvégén például átúsztam a balatont... :P
Nem értek egyet, mert szerintem a leggyászosabb az, amikor nem jött össze semmi, a képen sötétít az, amikor azt érzem, hogy igenis pedig lehetett volna valami, pláne, ha egyértelműen, tényleg tetszett az illető, és úgy érzem összeillőek is voltunk.
Ennés icipicit se gyászosbb egy sokáig tartó kapcsolat, ami csak szenvedés. Persze annak is szomorú a vége, de ott legalább világos, hogy mi miért lett, lehet tisztázni. De az ilyen próbálkozások... áhhh. Nem akarom.
De én nyilván azért eléggé másképp gondolkodom, mint ti :)
Az elmúlt egy évben pl. két "kapcsolatom" volt: ebből az egyik úgyalakult, hogy igazán nem volt miért sírnom, a másik után már egy kicsit, de józan ésszel visszaemlékezve örülnöm kell, hogy végetért. Tudom, ijesztő, hogy így beszélek a férfiakról, de nem én tehetek arról, hogy ilyen a felhozatal (és ezt most tényleg ne vedd magadra, mert nem rólad szól).
A plátói kapcsolatok, amik nálam is bejátszanak állandóan, azok meg olyanok, hogy bármikor újra "előkaphatók", tehát ott nincs igazán kiábrándulás, a gyászidőszak abszolút meghatározhatatlan, amikor éppen elege van az ember lányának, akkor bőg egy nagyot. (gáz, de ez van)
Azt persze nem mondtam, hogy könnyű ezt megvalósítani... hogy lehet lecsillapítani a keresési vágyat... ez itt az igazi kérdés szerintem. Nálam biztosan, bár szerintem én már buktam ezt az egészet lassan, így is-úgy is.
Sztem célszerűbb rutinszerűen randizni, de nekem ehhez se késztetésem, se türelmem nincs, sok lenne ezzel a zűr.
Most olvasom épp a Lovasi András könyvét, na ő pl így nyomta, de egyelőre még csak a 20 éves kora előtti résznél tartok :) Gondolom később azért ő is megváltozott.
Ezek a számok, amiket leírsz, pont bőven sokak ahhoz, hogy becsavarodjon az ember, sajnos....
DE igen, kicsit kiégtem, a próbálkozásokban és a belevitt nagy érzelmekben.