Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Egyelőre Ők akarják nekem bemutatni a gyereknevelés módszereit, fene nagy tapasztalattal!
Bence egy éves lehetett, mikor kedves Apósom felvilágosított, hogy csapjak a kezére, én ezt visszautasítottam, és közöltem, nem hiszek ebben a fajta nevelési elvben, és nem szeretném alkalmazni, na akkor indult el a lavina!
Mikor megszületett a kisfiam, mindenbe beleszóltak, az elején még többször átjöttek, de soha nem segíteni, csak okoskodni.
Bence nagy súllyal született, majdnem négy és fél kilós baba volt, jól evett, szerencsére volt elég tejem, nem kapott mást, csak anyatejet.
Miért nem mérem le minden etetés után, mert azt úgy kell, lehet, hogy nem eszik eleget, máskor meg túletetem stb.
Hetente mértem, és nagyon szépen gyarapodott, átlagban havi 1kg-t...
Miért etetem éjszaka is, hagyjam a szobájában, csukjam rá az ajtót, majd megszokja, nem baj, ha üvölt órákon keresztül, nehogy már a gyerek irányítson...
Én voltam a rossz anya, mert nem azt csináltam, amit Anyósom.
Aztán következett Apósom újabb problémája, hogy szülés után hat héttel nem nyertem vissza a terhességem előtti alakomat, és nem 55kg-osan feszítettem az ő sportos családjában!A másfél éves gyerekemet úszásoktatásra akarta vinni, mondtam, persze, taluljon meg úszni, de még ráérünk vele ( a bátyámék fiai négy éves koruk után kezdtek el járni) elment Egerszegi Krisztina uszodájába, aki megmosolyogta, jól van Nagypapa, jöjjön vissza pár év múlva!
Az elején nem szóltam mindenért, és mindig tisztelettudóan próbáltam értésükre adni, hogy meg ne sértődjenek, mert Apósom azt a sportot mesterfokon űzi... megkértem engedjék, hogy úgy neveljem a kisfiamat, ahogy én szeretném, meghallgatom a tanácsaikat, de ne akarják minden áron rámerőltetni az ő akaratukat:(((
Anyukám soha nem szólt bele, sőt megdícsért, milyen ügyesen és jól csinálom, és ha látta és hallotta, rászólt apósomra, hogy ez a mi dolgunk, csináljuk úgy, ahogy nekünk jó!
Ez a nagynéni hibája volt részben, mert vannak nagyon szépen berendezett, kultúrált, tiszta, egyszemélyes, mégis tágas otthonok. Nem luxusról beszélek. Itt ül velem szemben a kolléganőm, az anyósát vitték ilyen otthonba és mindenkinek jó így. Sűrűn látogatják, szép, kényelmes helyen van, gondoskodnak róla szakápolók, azt csinál amit akar, oda megy, ahova akar. Egyedül van a szobájában. Mindössze a nyugdíját kérik el érte. A lakását kiadták bérbe a kolléganőmék, az összeget a mama számlájára teszik, úgy rendelkezik felette, ahogy akar.
Ez csak körültekintés kérdése. Ha a nagynénéd elfogadta azt a helyet ahova "berakták", akkor így járt. Mentálisan teljesen ép, ezt írtad. Akkor kérhette volna, hogy nézzenek másik helyet, ami neki is tetszik.
Nálad a pont.
Minden szavaddal egyetértek.
Egyébként tudod mi a szomorú? Nem az, hogy nem értünk egyet. A fórumnak nem is az a célja, hog egyetértsünk. Mivel különböző helyzetű, hábitusú emberek vagyunk, nyilván másként látjuk a dolgokat, s ez így van jól.
Számomra az a lehangoló, hogy hogy tudott így eldurvulni az egész. Elindult egy topic. Van valaki, akinek problémája van, tanácsot kér, keresi a megoldást egy adott élethelyzetre. Már azt sem értem, miért kell leordítani a fejét. Ha nem tudunk neki segíteni, tanácsot adni, végül is az sem baj, de attól bántani se kéne. Nyilván elég neki a maga baja is. De ahogy elindult a topic, egész kulturált volt a hangnem. Aztán jöttek a megmondóemberek, jöttek a hőbörgések, a beszólások, amin nyilván valaki megsértődök, a szavak kiforgatása, aztán átment az egész ilyen adok-kapok belharcba. Mire jó ez?
Miért nem a megoldást keressük? Vagy ha az nincs, akkor lehet mást is olvasgatni. Tényleg néha az az érzésem, hogy némelyeknek csak az a céljuk, hogy feljönnek ide, s ha nem értenek egyet valakivel, jól leüvöltik az agyát. Hadd legyen neki még rosszabb.
Őszintén szólva nekem is lennének problémáim és szívesen kikérném mások tanácsát, véleményét, ötleteit. De már háromszor is meggondolom, merjek-e nyitni egy topicot, mert lehet, hogy nekem esnének, arra meg ugye semmi szükségem.
Nekem ez tényleg hihetetlen. Azon gondolkodom, az ilyen emberek vajon arccal-névvel a való életben is ilyenek (vagy csak így a névtelenségbe burkolózva)? Ha leülnek egy társaságban beszélgetni, ott is ha valakivel nem értenek egyet, akkor nekiesnek? Ahelyett, hogy kulturáltan elmondanák a véleményüket? Esetleg meg is verik azt, aki nem ért velük egyet? Mert némelyek stílusából még ezt is kinézem.
Csak még egy pár példa, kedves asztanaviszta, hogy érzékeltessem, talán nem én vagyok a hülye:)
A férjem két éves korában megitatta alkohollal, a pár hónapos öccsét, mert a felelősségteljes szülőktől azt látta, hogy azt isszák,és ő is belekóstolt
elsőzör is, miért tartották olyan helyen, hogy egy kisgyerek is elérhesse, és miért hagyták annyi ideig felügyelet nékül a két kicsit, hogy ez megtörténhetett...
Másik eset: fürdőkád, két kicsi egyedül a kádban, a kisebbik elmerült a vízben, nem sokon múlott, hogy túlélte...
A sógorom alig volt három éves, mikor elindult a fővárosban az anyukája után egy áruházba, mert kedves apuka úgy vigyázott rá, hogy közben az autóját bütykölte, észre sem vette, hogy a kisfiú eltűnt, szerencsére egy ismerős találkozott vele, és hazakísérte...
Szóval mikor ezeket a történeteket hallgatom elborzadok... én is voltam gyerek, és se a bátyámmal, se velem nem történtek ilyen dolgok. Szerinted miért? Talán szerencsénk volt, nem hinném, a szüleink figyeltek és vigyáztak ránk.
Nem azt mondom, hogy egy kisgyerekkel nem történhet baleset, és nem kell mindent a szülők nyakába varrni, ha elesik, megüti magát, az előfordul, de ha a felnőtt a felelőtlen viselkedése miatt veszélyezteti a gyereke testi épségét, az már komoly gond!!!
Téged idéztelek abban, hogy a nagyszülőknek mit kell tudomásul venniük.
Csak ismételni tudom önmagam: nekem ez nagyon furcsa, sőt visszataszító, hogy a szülők előírásokat, követelményeket fogalmaznak meg a nagyszülők irányába úgy, hogy közben ők vannak rászorulva a nagyszülői segítségre.
Nagyfater egy ****, ez oké.
Viszont, ha a gyerek menne -de csak akkor- hagyd, hogy az ő szabályaik érvényesüljenek. És ezt akár a te szüleire is érthetem.
A te házad a te házad. A máséban már azok a szabályok érvényesek amit ő állít.
Ezzel nem azt akarom írni, hogy mindenféle felügyelet nélkül menjen a halastó szélére a gyerek, mert az abszurd és jól teszed, ha lebacod apósod, ha nem figyelnek rá. És azt se hagyd, hogy kinevesse. Mert ha még egyszer megteszi soha többé nem viszed hozzájuk. Szerintem ezzel be lehetne őket fenyíteni.
Viszont vannak olyan helyzetek, amit otthon nem lehet és nagyinál lehet. És fordítva.
Nagynénémet a menye betette egy otthonba. Az ország másik feléből utaztam el megnézni a körülményeket, mert "kissé" nem volt egyforma kettejüké.. Elmeséljem, hogy élt a nagynéném ott, aki világéletében egy nagyon nett (túlzottan is!) asszony volt és imádta a szépen berendezett lakását...? Talán elég annyi, hogy egy kb 8 nm-es szobában volt 2 ágy, kettejüknek egy kétajtós beépített szekrény és egy kis tv. A másik néni fekvő volt, nem bírta a nyitott ablakot és naponta háromszor pelenkázták át. Ja és egész nap beszélt. Félre. De ha nem lett volna fekvőbeteg, akkor is: el tudod képzelni, hogy egy vadidegennel egy pici szobában kell leélni utolsó éveidet? Mentálisan teljesen épen?
No és ez egy jobbfajta otthon, mert "csak" ketten voltak egy szobában.
Előírom?
Dehogy, csak nem engedem, hogy ha a kedves Papának úgy tartja kedve, mert a kétéves unokája nem úgy rohangál vele az udvaron ahogy ő szeretné, pofonvágja a gyereket!
És szeretném megóvni attól, hogy egy felelőtlen nagyszülő maradandó károsodást okozzon a gyerekemnek mert nem képes felmérni a határokat!!!
Egyébként nem várok el semmit, soha nem kértem tőlük segítséget, nincs rá szükségem!!!
Viszont igyekszem normális kapcsolatot tartani velük a férjem és a gyerekeink érdekében, hogy ismerjék mindkét Nagyit és Nagypapát!!!
A férjemnek az apja keménykedése majdnem az életébe került:(
12 éves volt, mikor már napok óta rosszul érezte magát, nagyon fájt a hasa, hányt, erre Apuka:
Nincs beteg ember, csak gyenge, legyél erős fiam, és győzd le, fuss le a kapuig, és vissza, majd elmúlik.
Mentő vitte a kórházba, majdnem az utolsó pillanatban...
Két éve őt is utolérte a végzete, őt is megműtötték, mikor hazajött a kórházból, megkérdeztem:
- Nem futottál el a kapuig? - persze, egyáltalán nem találta viccesnek:(((
ez bizony nehéz helyzet a részedről. Ők szeretik az unokát és te mégis felelősségteljesebben figyelsz. talán ha nagyobb lesz , amikor már jobban tud magára vigyázzni.
nagyon okos a kisfiad
és nagyon jólelkü lehet mert megbántani sem akarja a nagyszülőket.
Látom közben kb. válaszoltál is a fölvetéseimre.
Hát, ha a gyerek sem érzi jól magát ott, akkor legegyszerűbb ezt szem előtt tartani.
"Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő".
Mégis hogy képzeled? Előírod mit tehetnek és mit nem?
A nagyszülők vegyék tudomásul a te elveidet?
Neveld te a saját gyerekeidet és ne várj el és ne írj elő semmit a nagyszülőknek.
A fő gond itt van, a szülők ahelyett, hogy megköszönnék a nagyszülői segítséget, még elvárásokat is támasztanak feléjük.
a mai Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő, ami annó 30-40 éve volt elfogadott
Én ezt másképp gondolom.
Ha jólesik az a segítség, amit nyújtanak a gyerek vigyázással, akkor cserébe fogadd el, hogy náluk mások a játékszabályok. Ha úgy gondolod, hogy a nagyszülő a gyerek lelkét rombolja valamelyik cselekedetével, akkor csak ritkán, rövid időre és ha te is ott vagy, úgy vidd a gyereket. Ha nagyiék hiányolják az unokát, akkor lehet arról beszélgetni, hogy szívesen hoznád gyakrabban, de ......
Persze fontos kérdés, hogy a gyerek szeret-e náluk lenni. Ha az általad leírtak ellenére igen, akkor nem kell drámát csinálni ezekből. Ha nem, akkor meg nyilván ne kényszerítsd a nagyszülőkhöz.
Hadd jegyezzem meg, hogy tesóméknál pl. egy rokongyerek elég sokat tartózkodik, holott eléggé mások a szabályok a két családban. Megtanítják neki, hogy otthon ezt lehet, DE ITT NEM! És a gyerek ezt tudomásul veszi. Ennek ellenére szeret ott lenni, nem egyszer ott is alszik náluk.
Sajnos, kicsit szomorú vagyok, hogy a férjem szüleiből soha nem lesz számomra elfogadható nagyszülő, de igyekszem, hogy azért jó kapcsolat alakuljon ki közöttün, de ez rengeteg erőfeszítést ígényel, és sok kompromisszumot a részemről:(((
Nálunk pont az ellenkező helyzet áll fent, Nagypapa szeretné, ha eltölthetne az unokájával kettesben több időt, szeretné, ha napokat tölthetne vele, nélkülünk:(
Sajnos felelőtlen, és hirtelen természete miatt, nem akarom kitenni a kisfiamat veszélyeknek...
Szerintük semmi baja nem lesz, ha a kertben felügyelet nélkül játszik (náluk) van egy kb két méter mély halastó, nincs elkerítve, és Bence imádja a halakat, már itthon is létrehoztunk egy kicsi tavat hat halacska lakik benne:)
De milyenek a gyerekek, kíváncsiak, és nem képesek felmérni a veszélyt, ha véletlenül mégis beleesik, akkor így járt???
Többször kérdezgetik, a kisfiunktól, mikor jössz a Papához és a Mamához aludni?
Erre Ő: Semikor, az én otthonomban alszok, ahol Anya, Apa és Anna lakik...
- Miért? Anyád eltiltott tőlünk?
- Mert az ágyamban jó aludni, a tiétek kemény! Az egész szobámat hozzam át, be sem fér az autóba, majd átjövök amikor világos van, és nem kell lefeküdni.
Meg Anya kell a meséléshez, és az öleléshez, Papa,Te nem jól olvasol, Apa is rosszul olvas, kihagyja a betűket a könyvől, kimaradta a Franklinből a - Kimasírozott a konyhába...
A gyerekek őszinték:)
Karácsonykor nem mert átmenni hozzájuk, és megkérdezte, Anya, a Papa nem fog megpofozni??? Na, ezek után, hogy engedjem hozzájuk, nyugodt szívvvel???
Soha nem értettem egy fiu miér nem sirhat ???? Mi a bánatért folytsa el az érzéseit ? Mert fiu ? na ezekkel nem értek egyett . ezek a vaskalapos öregek , gyereket csufolni annyira könnyü.
Lányomat megcsipte egy darázs üvöltött rendesen , apám rászól mit kell ezért annyira orditani. nem sokkal később őt is megcsipte egy darázs és volt benne annyi érzés hogy azt mondta a lányomnak bocsánat, már tudom miért orditottál ,legszivesebben én is orditottam volna .
Ez valóban szélsőséges eset...
Azt viszont a mai Nagyiknak és Nagypapáknak is tudomásul kell venni, hogy nem az a nevelési elv követendő, ami annó 30-40 éve volt elfogadott...
Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent szabad, kellenek a korlátok, és a határok, amit következetes neveléssel be is lehet tartatni...
Nekem viszont feláll a szőr a hátamon, mert Anyósomnak az a vesszőparipája, hogy egy gyerek fogadjon szót, egy gyerek csináljon azt, amit a szülő parancsol neki, Apósom pedig kontráz, le kell törni az akaratát...
A gyerek nem egy gép, akit irányítani kell, hanem egy önálló lény, akinek saját egyénisége van, amit nem szerencsés elnyomni, inkább segíteni kell kibontakozni...
Nálunk is vannak szabályok, de azon kívül a gyerek szabadon játszhat, ha duplózni van kedve, tegye, ha dínózni vagy kirakózni akar, teljesen mindegy, ő dönt... ez nem azt jelenti, hogy ő irányít.
A játszótéren nem rángatom, hanem hagyom, tegyez azt, amihez kedve van...
Persze vannak dolgok, amikből nem engedek, ilyen az étkezések, asztalnál, leülünk, nálunk nincs rohangálás a házban, le-fel szaladgálás a lépcsőn, nincs bútoron ugrálás. Kint az udvaron lehet szaladni, hintázni, vizezni, még a homokozóban is, de játék után elpakolunk... stb.
És ha néha havonta egy vagy két alkalommal előfordul mégis, hogy hisztizni támad kedve, elterelem a figyelmét, és egy pillanat alatt abbahagyja...
Apósom olyankor hergeli, neveti, lefényképezi, kicsúfolja... ami olaj a tűzre, nem képes kezelni...
Legutóbbi példa, odacsípte az ujját két szék közé, sírt, mert fájt neki, és olyankor teljesen természetes, ha a gyerekek sírnak, még a fiúk is...
De ő: a fiúk nem sírnak, bőgő masina, síró kislány.... anyámasszony katonája, és még le is fényképezi, na ilyenkor borul ez az agyam, mert a gyerek lelkét rombolja vele:( számtalanszor próbáltam neki elmagyarázni, fejezze be, ha a gyerek sír, mert ahhoz van kedve, hagyja békén, ne hergelje, ne csúfolja.
Ha megvígasztalom, sokkal hamarabb elmúlik a fájdalom...
Persze én vagyok a hülye, mert ő két fiút felnevelt!
Temészetesen általánosítottam, hiszen nem ismerem sem a topiknyitót, sem a többi fórumozót. Az itteni olvasgatásaim alapján írtam azt, amit. Ettől még lehetnek kivételek. Anno mi is anyósomnál laktunk, de mégsem volt hajlandó vigyázni az unokájára. Emlékszem, amikor második alkalommal mondta a férjemnek azt, hogy aki gyereket szült, ne akarjon moziba menni, megfenyegettem a férjemet, hogy elválok, ha még egyszer meg merészeli kérni az anyját, hogy vigyázzon a gyerekre. Ha nem akar, nem akar, de nekem ne tegyen szívességet. Aztán külön költöztünk (nagyon messze került, kb. 500 méterre :))) és utána állandóan az unokájára akart vigyázni... :))
De ettől függetlenül úgy érzem, hogy manapság sokan úgy gondolják, hogy a nagyi a szülő másod példánya. Azt várják el tőle, hogy úgy gondolkodjon, úgy érezzen, úgy tegyen, ahogy ők. Ez pedig képtelenség. Talán ha tudomásul vennék, hogy bár fontos, hogy a szekeret egy irányba húzzuk, de mindannyiunknak más a feladata, az ereje, a tudása, akkor sokkal könnyebb lenne.
Anyósnak is ilyen vagy, hogy nem számít mivel zársz egy témát, csak tiéd legyen az utolsó szó?
Mert ez esetben megértem a fiatalokat. Ők már nem engednek annyira beleszólni az életükbe, ahogy azt a szülők szeretnék. És igazuk is van.
Senki nem vitatja, hogy egy Nagyinak és egy Nagypapának nincs joga pihenésre, nyaralásra, és arra, hogy éljék az életüket!
Viszont meg kéne találni az egyensúlyt, hogy azért legyen idejük arra is, hogy az unokákkal töthessenek pár napot, persze nem kényszerből, szeretetből, mert vágynak rá...
Topikindító sem azt várja a Nagyszülőktől, hogy dobják félre eddigi megszokott életüket, és innentől kezdve csak az unokáikra vigyázzanak, egy kis segítséget szeretett volna:(((
Az én Szüleimnek is megvan a saját életük, ráadásul egyelőre nem egy városban élünk, hanem 100 km-re egymástól. És alig várjuk a hétvégéket, hogy végre együtt lehessünk, én, a gyerekeim, és a Nagyiék is:)
Apukám még dolgozik, de az év végén visszavonul, Anyukám azután, hogy a bátyámmal kirepültünk a barátnőjével együtt elkezdett lakberendezéssel foglalkozni (mert sajnos az akkori munkája a 90-es évek elején megszűnt) és hosszú évekig örömét lelete a munkájában.
Aztán megszülettek a bátyám ikerfiai, (Anyukám akkor még csak 52 éves volt) és szomorú volt, hogy nem tölthet elég időt velük:( Négy évvel ezelőtt a Nagyikám megbetegedett, és Anyukám és a nővére hónapokig ápolták, de sajnos már nem épült fel, örökre elveszítettük... a kisfiam akkor született, és a Nagyijának fontosabb volt a kis unoka, mint önmegvaslósítás címén a munkába temetkezni... úgyhogy a családot választotta...
Soha nem kértem, hogy jöjjön és segítsen, soha nem nyavalyogtam, és panaszkodtam, hogy nem bírom egyedül. Viszont amikor tudott és lehetősége volt rá, szívesen jött, vagy mi mentünk hozzájuk...
Remélem még sok sok évig lesz lehetőségem, eltölteni havonta két hétvégét egymással, mert tudom, az élet sajnos nem tart örökké, és nem szeretném visszasírni az elszalasztott lehetőségeket, vagy megbánni, egyszer, ha már nem lesznek...
A Nagyszüleimnek szép, hosszú életük volt, és nem fordult meg a fejemben, vagy csak nagyon ritkán, hogy elveszíthetem őket, mert senki nem él örökké, az emberi kor véges... Drága Nagypapám mondta mindig, ha valakinek születésnapja volt:"Isten éltessen sokáig, az emberi kor legvégső határáig!"
Szerencsések voltak, hogy hosszú életet kaptak ajándékul, és én is szerencsés voltam, hogy ismerhettem őket, és nagyon erős kötelék volt közöttünk:)
Nagyon fájt a hiányuk, és azzal, hogy elveszítettem őket, egy nagy űrt hagytak maguk után... fontosak voltunk egymásnak, gyerekkorom óta természetes volt a közelségük, úgy nőttem fel, hogy mindig éreztem a szeretetüket. Mikor gyerekek voltunk, felejthettlen nyarakat töltöttünk el náluk, és mikor nekik volt szükségük a segítségünkre, boldogan mentem a piacra és intéztem szombaton a bevásárlást helyettük, és segítettem az ebédet megfőzni, kitakarítani... örömmel segítettem, amiben csak tudtam, a Nagypapámat fogorvoshoz kísértem, a Nagyikámat templomba vittem minden szombaton, amikor egyedül maradt...