Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Nem vigyáznak az unokákra
Létrehozva: 2012. július 11. 10:11
Csak kiváncsi vagyok, hogy ez gyakori probléma-e, vagy rtikaság.
Az a helyzet, hogy itt a vakáció, és se az én szüleim, se az anyósomék nem vigyáznak a gyerekekre. Egyikük 7 másik 5 éves, elég hosszú a szünet, mi minden szabinkat velük töltjük, táborban is voltak, de így is van 2-3 hét amikor egyszerűen már nincs hova tenni őket. Kézefekvő lenne a megoldás, hogy a nyugdíjjas nagyszülők vigyazzanak rájuk, de nem szívesen vállalják, Már kellemetlen megkérni őket. Eddig összesen 1,5 napot "kaptunk" tőlük nyögvenyelősen. Azért nem értem az egészet, mert egyébként tök türelmesek, amikor együtt vannak, úgy tűnik jól érzik magukat velük.
Gyerekkoromban heteket töltöttem a mamáékkal, mi sem volt ennél természetesebb. Igaz, akkor még korábban nyugdíjba mehettek, anyukám sajnos még a munkahelye miatt nem tud segíteni.
Megértelek. Nagyi korba értem, unoka még nincs.
-------------
Amikor én voltam kicsike, anyám itthon volt, nagyapám is élt, velünk élt, pesztrálgatott. Aztán anyám is elment dolgozni, a keresztanyámnál voltam sokáig, fejtől-lábtól aludtunk 3 unokatesómmal, aztán egyedül voltam hagyva otthon olyan 5 éves koromtól. Anyám megszabta a határokat, mert nagymamám nem vállalt, neki meg dolgoznia meg kellett. Utána jött az öcsém, anyám megint otthon volt, aztán nyolc éves koromtól én voltam, aki vigyázott MINDIG az öcsémre, enni adott neki, felöltöztette, satöbbi, amikor a szülők nem voltak itthon. Egészen pontosan: ha anyu nem volt itthon, mert apám ilyesmivel sosem foglalkozott (női meló, tartotta).
----------------
Amikor nekem született a fiam, apám kerek-perec megmondta: amíg nem lesz szobatiszta, ne vigyem oda úgy, hogy ott is marad nélkülem. Ezen megütődtem, aztán nem is vittem, amíg bölcsis, ovis volt. Azt a 6 hét szünetet áthidaltuk a férjemmel. Az iskolát nem tudtuk. A gyerek 7 éves korára apám nyugdíjas volt (anyám dolgozott), és elvállalta a kisfiút. Örült neki, együtt gazdálkodtak, eszembe sem jutott megszabni, hogy mit tehet, mit nem a gyerek idejével. Nem hiszem, hogy kreatív nagypapa volt a szó mai értelmében, ugyanakkor mentek ki a Róka-földre (mert a gyerek rókát látott ott, és azóta az a földdarab Róka-föld:), arattak, kapáltak, kaszáltak, kocsmába jártak, cseresznyézni, az öcsém megtanította barkácsolni, nagyanyja kényeztette kedvenc ételeivel. Egészen 14 éves koráig ment nyaranta anyuékhoz, aztán "uncsi" lett neki az egész.
------------------
Volt egy ismerősöm, aki a két unokájával volt elborulva, a nagyobbat hozta-vitte foglalkozásokra, iskolába/ból, altatta a másfél éves kicsit, pelenkázta, satöbbi és mérhetetlenül fáradt volt ettől. És nem mert nemet mondani a lányának, mert ez nekem kötelességem, tartotta a hölgy. Én akkor még nagyon fiatal voltam, éppen csak pár éves volt a fiam, de már akkor disszonánsan hangzott tőle a fülemben a kötelességem nekem ez szófordulat. Nem láttam az életükbe, de akkor is...
-------------------
Most itt állok félévszázadosan és értem, amit háborogsz - ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy nekem kell rohangálni egy két-három-négy éves után, megborzongok. Látszólag semmi bajom, ha rám néznél, azt látnád, kicsattanok. Semmi nem utal rá, hogy már egyre nehezebben gyógyulnak máskor bagatell történéseim, pl. most januárban elestem, és még mindig sántikálok, ha többet kell mennem 200 méternél egyfolytában (voltam orvosnál, mielőtt felhozod:) Türelmem van, energiám is, elvileg olyan nagymamának készülök, akinél nem gond egy-két hét (kellően kreatív is vagyok), ha itt az unokám, de bizony ha nem fogom bírni akár idegileg, akár fizikailag, akkor nem fogom bírni, és a fiamnak akkor más megoldást kell majd találnia.
Szép a bundája!
Akkor a lányod lopta el Bocit... :-)))))) hasonlítanak egymásra, ugye?
Igyekszem türelmesnek lenni, de nagyon nehéz.
De most úgy tűnik nekem kell megtanulnom időt és teret hagyni neki, hogy ő nyisson felénk...
Nem...nem... nem
Ő a lányom cicája...
az enyém ilyen
Elloptátok a cicánkat? :-))))
Sokan elolvashatnák a hozzászólásodat, tanulságos. Apukádnak még időre van szüksége, légy türelmes. Pedig hát neki is könnyebb lenne, ha az unokájával többet lenne, könnyebb lenne átvészelni ezt a nehéz időszakot.
Nagyon cuki baba ,szép kislány! Biztos nagyon hiányzik! Ez az egy unokád van? Nem tudsz a közelükbe költözni? Mi nemrég költöztünk az unokánk közelébe, nagyon jó, sűrűn láthatom a kicsit. Nem bántuk meg,hogy elköltöztünk onnan, ahol már 39 évet leéltünk. Holnap jönnek hozzánk, már alig várom, pedig jaj de eleven a kisfiú, egy percet nem tud nyugton ülni, mindig a sarkában kell lenni, nehogy baja essen.
Olvasgattam a topikot, és arra döbbentem rá, sokszor kicsit megkésve tanuljuk meg értékelni azokat a dolgokat, amik magától értetődőnek tűntek addig.
Én is úgy éreztem nagyon sokszor, hogy az anyukám rám/ránk telepszik.Függetlenségre vágytam.
Az unokáját imádta, sokat vigyázott rá, aztán idén januárban, 51 éves korában, hirtelen elment közülünk.A mai napig szinte felfoghatatlan, és szeretném visszapörgetni az idő kerekét.Bárcsak most is "ránk telepedne".
Hagynám boldogan, csak velünk lehessen.
De erre mindig csak utólag jön rá az ember.
Apukám még él, ő nem vigyáz az unokára, nem ajánlkozik, pedig nem lakik messze, nyugdíjas, ideje van, mégis begubózott.
Ritkán, sajnos.
Egy országhatár választ el. Most hét hónapos.
Kedves Éva!
Sajnálom, hogy a fiad így eltávolodott tőled.
Szerintem egy bizonyos életkor felett az a természetes, ha az ember külön költözik a szüleitől, de azért a jó kapcsolat megmarad, amiért mindkét félnek tennie kell.
Mikor főiskolára mentem, nemcsak a szüleim házából, a városból is elköltöztem, az addigi otthonomtól több, mint száz km-re kerültem. Az elején nagyon szokatlan volt, de segített felnőni, és az elején hetente, később két hetente hazajártam.
Azóta eltelt húsz év, már nekem is gyerekeim vannak, de nagyon sokat találkozunk, és azt hiszem erre mindannyiunknak szüksége van.
Remélem, a fiad visszatalál hozzátok, és rájön, attól, hogy felnőtt, még a szülei vagytok...
Szerintem szomorú...
Én sem értem, hogy ha felnőtt lesz valakiből miért alakul úgy, hogy a szülőkkel való kapcsolat néha megszakad, vagy elég felületessé válik.
Mindenki rohan, dolgozik, karriert épít, vagy már pihenni vágyik, és elsiklik a legfontosabb, legszebb, és legértékesebb dolgok felett...
Nem látja felnőni az unokákat, azokat a gyerekeket, akik az ő utódai is... mert az élet elszáll a fejünk felett, és vannak nagyon szép és értékes pillanatok, ilyen résztvenni egy kisgyerek életében, akinek átadhatjuk azokat az értékeket, amik számunkra a legfontosabbak... és ha ennek egy Nagyszülő nem akar részese lenni, azt csak sajnálni tudom...
(Egyébként én is 39 vagyok:)
Persze, hogy nem temetem.
Csak magamon is érzem, hogy hogy változom az évek múlásával.
Hát örülök, hogy valaki -te- érti, miről beszélek. Nekem sem volt igazi az örömem, mert éreztem, hogy ő is eléggé bizonytalan. Tervezett gyerek volt, de kissé hamarabb jött a tervezettnél. És én aggódtam a gyerekem miatt. Mert kissé megijedt. És nem a picire gondoltam a hasában, az unokára, hanem a gyerekemre, akinek meg kellett birkoznia valami újjal. Valami testi-lelki nehézséggel.
Nekem 2 hétbe telt, ameddig személyesen kezembe foghattam a picit. Én egy határral errébb élek, és a lányom nem igényelte, hogy az első napokban ott legyek. Azt mondta, ők, hárman össze kell szokjanak, aztán jöhetünk mi. Megsértődtem? Kicsit igen. De igaza volt. Két hét után egy teljesen összeszokott kis családot találtam.
Hol írtam én olyat, hogy 60 éves kor alatt valaki nem lehet beteg ?
Az jutott eszembe, míg a hozzászólásodat olvastam, hogy pár éve egy Nők Lapjában volt egy nagyon jó cikk, hogy mikor kell elengedni a gyerek kezét. Te megtetted, és jól tetted szerintem, a fiad talán még nem érti, nem érzékeli, hogy mit tettél érte, hiszen megbántva van, de véleményem szerint csak így tudott a saját lábára állni, gondoskodni önmagáról, megállni az életben, és a saját életét élni. Ezt kevés szülő tudja megtenni, pedig ezt kellene mindenkinek, időben elengedni a gyerek kezét, hogy gondoskodjon magáról. Sok külföldi országban divat, hogy 20 éves kor körül elköltözik otthonról a gyerek. Itthon a mai fiatalok nem hogy elköltözni nem akarnak, de sem párkapcsolatot, pláne nősülést, férjhez menést nem terveznek. Tudom sok akadálya van az önálló életnek, sajnos én is tisztában vagyok vele.
Én is elkövettem azt a hibát az egyik fiunkkal, hogy azt hittem az a jó, ha nem szólók a költségek miatt, hátha magától rájön, hogy be kellene adni a közös kasszába, amikor párja lett akkor pedig ahol tudtunk segítettünk, főztem annyit hogy nekik is jusson stb.stb. A vége az lett, hogy azt kaptam a fejemhez, hogy erőszakos vagyok, mert ők nem úgy esznek - pl. nem délben ebédelnek, hanem késő délután , vagy ahogy eszükbe jut - én pedig szerettem volna a délelőtti főzés, majd mosogatások után - mert soha nem segített sem ő, sem a párja mosogatni, elpakolni - délután leülni, beszélgetni velük. És lehetne sok mindent leírni, hogy fordult a jó indulatnak, segítésnek szánt cselekedetünk visszájára. Szépen leszoktam mindenről, úgy beszéltük meg a férjemmel, akkor adunk, akkor csinálunk vmit, ha ők kérik és kész. Most ez van, ha kell vigyázunk az unokára de nem ajánlkozunk semmire. Sokszor fáj a szívem, mert sütnék, főznék, várnám őket tárt karokkal, sok szeretettel, de hát ez most nem kell nekik. Sokat változnak a gyerekek, amikor önálló életet élnek, párjuk lesz. Sok barátunk panaszkodik, hogy a sok szeretetben felnevelt, gyermek mennyire megváltozik egy párkapcsolat kialakítása után a szülei irányában. Ez nagyon érdekes, sok topicot olvasok amiben az anyóst szidják, biztos van benne sok igazság is, de...szerintem amikor hozzámegyünk egy emberhez, összekötjük az életünket, akkor vele az egész családját is megkapjuk, és ezt kellene tudni kezelni a pároknak, nem szétválasztani családokat, haragot szítani egymás között. Mi is nagyon szeretjük a fiunkat és természetesen unokákat is, de kell egy vonalat húzni, mert van saját életünk, programjaink, és igen is jár nekünk az élet most már kicsit naposabb oldala is.
Értem, de nálunk nem volt csillagfényes terasz, ahová kiüljünk, négyig, fél ötig dolgoztam, utána összeszedtem a gyerekeket, cigöltem valük hazafelé a boltból, főztem másnapra. A férjem pedig olyan "érdekes" beosztásban dolgozott, hogy ritkán volt velünk estefelé, csak ha szabadnapos volt. Viszont tudom miről beszélsz, mert láttam nálatok olyan nagy hodály boltot, ahol a pult túloldalán állt két eladó, egymástól vagy 5 méterre, egyik előtt sor állt a kenyérért, másik előtt a tejért. És mögöttük az üres polcokon, itt-ott elhelyezve néhány konzerv...(((
De akárhogy is volt, meg nehéz, sokkal nehezebb, mint a mai fiatalok el tudják képzelni, akkor mi voltunk a fiatalok---és most nem tudom, mit kéne kiemelni, a "fiatal" szót, vagy a múlt időt..)))
Ismét nagyon tetszik a hozzászólásod. Különösen az a része, hogy a nagyszülőnek és unokának a kicsi születésétől fogva ismernie kell egymást és alkalmazkodni. És igen, hallgatni fog a nagyira, mert ismeri, de az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, aki hallgat a nagyira, az a szülőjére is hallgat.
Talán a mai nagyszülők azért ódzkodnak annyira az unokáiktól, mert túlságosan is önfejűvé nevelik /nem-nevelik őket a mai szülők. Nekünk nem volt kérdés, hogy szót fogadjunk a nagyinak, de a szüleink szavát sem engedhettük ki a fülünkön.
Tehát ha az ember hosszú távon szeretné, hogy a gyerekét a nagyszülőre is bízhassa, akkor erre is tekintettel fegyelmezettebb gyermeket kell nevelnie. Ami egyébként nem fog ártani a gyereknek. Esetleg még a tanulásban, munkájában is hasznosítani tudja majd az önfegyelmet...
Ami a hatvanasokat illeti, talán nem kellene még feltétlenül "temetni" őket. Nálunk mindegyik szülő 66-67 éves koráig dolgozott, volt, aki 69 évesen köszönt el végleg, igaz, már csak heti 2 napot töltött munkahelyen. Másrészt viszont, mi tényleg késő-negyvenes nagyszülőket kreáltunk a korai (? - nézőpont kérdése) gyerekvállalásunkkal, így ők hetvenes éveikre dédunokákat várnak már...
Türelmesen böngésztem végig félig a topickot, és közben saját helyzetemen gondolkodtam. Szeretem a fiamat.
24 évig együtt is laktunk. Sokáig lusta volt, fizettem 3 évig a diplomáját, aztán meguntam, hogy se diploma, se munka, pedig mind a kettőnek itt lenne az ideje, csak lébec, és sorsára hagytam pár éve egy havi megélhetéssel és egy saját lakással a kezében. Rögtön talált munkát, és finanszírozta onnantól a megélhetését. Talán már van diplomája, talán meg is nősült pár hete, nem tudom, mert amikor legutóbb beszélni akartam vele, közeledni, "nem ért rá". Bizony, megvontam a vállam, hogy én megpróbáltam gyermekem.
Mert velem sem lehet mindent. Amíg együtt éltünk, napi több órás beszélgetések, figyelem, törődés a dolgai iránt adott volt. Szelíd, máskor szigorú szeretet. Irgalmatlanul fárasztó éveket jelentettek nekem a kamaszkorból fiatal fenőtté válása. Emelt rám indulatában széket, ott kellett állnom rezzenéstelenül tőle fél méterre, mert ha gyengeséget tapasztal, akkor lesújt vele. Sosem hitte el nekem, hogy magára fogom hagyni a saját érdekében, mert nekem egy fiatal, életerős bika ne élősködjön. Rajtam sem. De mindezek nem számítanának, ha nem láttam volna, hogyan bánik a nagyanyjaival. Az egyikhez "csak levenni" járt, a másikat szégyenli és bár szereti, de folyton kineveti.
Nem tudom, hogyan lesz, ha lesz unokám. Jó lenne kicsit belőle kapni, de ha nem, hát nem, én egy lépést sem megyek utána. Majd eljön ő, amikor akkora lesz, hogy magától kíváncsi lesz rám. És onnantól, ha megismer és megismerem, ÉS ha méltók leszünk egymásra, gyakran látjuk majd egymást...
Igen, most reggeltem, hogy mindezt leírhassam. Aki rám ismert, hallgasson, aki nem, okuljon... nem dőltem kardomba a jelenlegi helyzettől, élek és úgymond, másik "családot" szerveztem magam köré, ahol becsülnek és jóérzéssel tekintenek rám, kölcsönösen számolunk egymással.
Tudod Eda, még az én lányom is mondott ilyesmit. És, természetesen, én is háborogtam miatta. Merthogy nálunk mégcsak nemis banánért álltunk sorba, hanem kenyérért, és mostuk-vasaltuk a textil pelenkát, amit meg kellett varrni, hogy egyáltalán legyen....stb...
Aztán elgondolkodtam....habár életem rémálma volt a hajnali felkelés....mégis....fél 3-ig dolgoztunk, fél négyre otthon voltunk...apu is! miénk volt a délután... az este...későn fekvő emberek vagyunk...az estéink voltak a nap csúcsa. Nálunk a kölök nem ment ágyba nyolckor...kint ültünk a teraszon, mikor kigyúltak a csillagok, nyáron, télen gesztenyét, tököt sütöttünk, forraltbort, teát ittunk, nyáron sört! jajjj...átjöttek a szomszédok. Igen, fél napokat éltünk együtt.
És ők! Este 7-8, mire hazaérnek...eltelt a nap, kapkodnak, hogy utolérjék magukat. Enni kell, fürdeni kell. valamit mindig kell...kiülni a teraszra, csillagokat nézni?
Érted, mit akarok mondani?
szia)
".......én meg nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. "
Ha valaki megkérdezte tőlem, hogy "van már unokád?", azt válaszoltam, hogy "Isten őrizzen, nekem nem hiányzik az unoka, végre azt csinálok, amit akarok". És ezt nagyon komolyan gondoltam.
Aztán amikor bejelentette a lányom, hogy terhes, hát...tulajdonképpen örültem, de nem volt igazi az örömöm. Aztán amikor tavaly áprilisban megszült, tulajdonképpen örültem. De a picit a kórházban felvitték a gyerek osztályra, nem vehettem ölbe, csak ablakon keresztül nézhettem meg.
De! Amikor hazajöttek a kórházból és ölbe vettem az első unokámat, hát ez az érzés leírhatatlan!!! Szóval a te szavaddal élve: nem sejtett érzelmeket, indulatokat kellett megismernem önmagamban. :-)
A topik elején már írtam, hogy el is költöztünk az otthonunkból egy másik megyébe, hogy közel lehessek az unokámhoz, lányomhoz, vejemhez.
Amikor megkérnek, szívesen segítek bármiben, bármikor rám hagyhatják a 15 hónapos kicsit. Persze amikor hazamennek, érzem, hogy nagyon fáradt vagyok....de nagyon jó unokázni:)
Mondtam a lányoméknak, menjenek el pár napra kikapcsolódni, én meg majd pesztrálok:))