Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
„Nem úgy szeretett az anyám, ahogy kellett volna!”
Létrehozva: 2012. március 29. 10:48
Mindaddig, amíg haragszunk szüleinkre, amíg nem tudunk megbocsátani nekik, saját boldogulásunkat hátráltatjuk. Soma heti üzenete.
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
Oké, most már értem.
Ez valóban így van, viszont ez az érzés változhat.
Legalábbis nálam így volt.
Tőlem szerencsére egyre ritkábban kérdezik meg - ahogy öregszem - hogy miért nincs gyerekem. De ha mégis kérdezik, sosem válaszolok rá. Hangulattól függően terelem el (vagy zárom le) a témát. Ez annál sokkal bonyolultabb és intimebb, hogy akárkivel megosszam....Amikor meg hipotéziseket állítanak fel, hogy biztos azért nincs gyereke, mert...... és akkor sorolják a lehetséges verziókat, az meg már egyenesen mosolyra fakaszt. De sosem szoktam megingatni őket, hadd higgye azt, amit gondol, attól megnyugszik a lelke. Én meg élem tovább az életemet.
Azt gondolom, ez a fajta "érdeklődés", mások életében való turkálás jellemhiba, sokan azért teszik, mert így legalább felejtik a saját bajukat, amíg mással foglalkoznak, más fölött ítélkeznek, addig is nem a saját dolgaikkal foglalkoznak.
Az ilyesmivel valóban nem szabad foglalkozni, mert nem őszinte érdeklődésből fakad, nem a másik iránti nyitottságból.
Az emberek egy része nem nagyon bírja a kritikát, de mégis előszeretettel alkalmazza, mások irányába.
Félreértesz Maxim.
Bár te anya is vagy, így értem, hogy nem szívesen gondolsz ebbe bele. Én arról beszélek, hogy nem hiszem, hogy eleve úgy születik mindenki, hogy szereti a szüleit. (Sőt, gyakorlatilag senki nem születik úgy, az elején kizárólag a szükségletek kielégítéséről van szó, a kötődés később alakul ki.) Viszont nem mindenkinél megy tovább a dolog, kötődés lehet, de az nem feltétlenül szeretet.
Ja, és azt se felejtsük el, hogy amikor szülőKről beszélünk ott nem csak anya van.
Igen, ismerem ezt. Azzal a kiegészítéssel, hogy ha nem mostohaapa csinálja ezeket, hanem "édes", az még durvább.
És igazad van, nem, nem lehet ezekről utólag sem beszélni. Én is tudom, hogy egy csomó problémát, fájdalmat magammal viszek majd a sírba - úgy, hogy nem "kibeszélve", mert nem lehet róla beszélni. Anyám abszolút nem partner ebben. Csak meregeti a szemeit, meg úgy csinál, mintha én lennék a hülye, én emlékeznék rosszul, ha apámról van szó. Vagy róla. De már megbékéltem a sorsommal, nem vívok szélmalomharcot, nincs értelme. Ez van. Nem tehetek jobbat, mint hogy megpróbálok túllépni dolgokon, bár szerintem sosem fog menni. Anyámat nem gyűlölöm, sőt szeretem. Talán még meg is bocsátottam neki sok mindent. De elfelejteni nem tudok dolgokat. Nem úgy megy ez, az ember lelkében, hogy megnyomok egy DEL gombot és minden rendben.
Tőlem szerencsére egyre ritkábban kérdezik meg - ahogy öregszem - hogy miért nincs gyerekem. De ha mégis kérdezik, sosem válaszolok rá. Hangulattól függően terelem el (vagy zárom le) a témát. Ez annál sokkal bonyolultabb és intimebb, hogy akárkivel megosszam. De még az egészen közelállók sem tudják. De nem is kell, nem tartozik senkire, csak rám meg a páromra. Hála isten az már rég nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam emiatt. Gondoljon, amit akar. Mostanában már liberálisabb a vélemény ez ügyben, de kaptam már szemtől szembe is olyan megjegyzést, hogy az a nő, akinek nincs gyereke, nem is ember. Sosem süllyedtem le odáig, hogy egy ilyennel vitatkozzak. Amikor meg hipotéziseket állítanak fel, hogy biztos azért nincs gyereke, mert...... és akkor sorolják a lehetséges verziókat, az meg már egyenesen mosolyra fakaszt. De sosem szoktam megingatni őket, hadd higgye azt, amit gondol, attól megnyugszik a lelke. Én meg élem tovább az életemet.
Amikor az ember elszakad a családjától és felnőtt lesz, az a legjobb dolog a világon. Bennem legalábbis nem sok nosztalgia él a gyerekkor iránt.
Az ember önállóan dönthet. A barátait, a párját megválaszthatja, ellentétben a családtagokkal, akik adva vannak. Az igényszintemet is én jelölhetem ki, a vágyaimat, hogy mi a fontos és mi nem. Hogy ki a tiszteletre méltó számomra és ki nem. Szerintem ez a legjobb dolog az ember életében, amikor felnőtt lesz, mert a saját életét élheti, nem pedig azt, amire, amibe addig kényszerítették. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy felnőttként már nem kell hogy szégyelljem magam pl. bizonyos családtagok miatt. Felnőttként megtehetem, hogy elhatárolódom bizonyos dolgokat, amelyeket elítélek. Gyerekként ezt nem teheti meg az ember.
Mert a véleményed és meglátásod hasonlít a szerzőére.
Ezek szerint jól felzaklatott ez a könyv.
Nem véletlenül írtam, hogy normál családról beszélek, és maradjunk annyiban, szerencsére több a normális, mint a deviáns.
anyám elment egy pár hónapra, amikor kicsi voltam (összejött valakivel). Nos, ez a bejegyzés nálam kimeríti a deviancia fogalmát.
Bölcsőde: amikor én születtem, az anyák 6 hét szülési szabadságot kaptak mindössze. Az én Anyukám 1 hétig volt otthon szülés előtt, aztán amikor én 5 hetes lettem, vissza kellett mennie dolgozni. Bébiszitter akkor nem volt, így 3 hónapos koromig rokoni segítséggel oldotta meg a felvigyázásomat. Ebből következik, 3 hónaposan kerültem bölcsibe. Megmondom őszintén, nem lett belőlem lelkizakkant felnőtt, sőt, az akkori komoly nehézségek ellenére sem lettem depis. Pedig Anyu 6 éves koromig nevelt egyedül -- önhibáján kívül, de úgy, hogy az Apukám sem vétett ellenünk. Úgy nevelt egyedül, hogy 3 műszakban dolgozott. Amikor Apukám hazakerült, akkor sem volt matyóhímzés az életünk, mert az akkori politika ezt nem tette lehetővé.
Mit tartasz nevelési hibának amúgy? Azt, ha az ember elfáradva türelmetlenné válik, és netán ráordít a gyerekére? Miért ne tehetné, hiszen a szülő is ember. A gyereknek meg azért nem árt, mert így megtanulja, a felnőtt is esendő. Persze itt nem az állandó verbális agressziórol beszélek, hanem az olykor előfordulóról. Sőt, tovább megyek. Bár nem tartom követendőnek és helyesnek, de egy-egy legyintéstől sem omlik a gyerek maga alá. Engem Apu egyszer ütött meg, megjegyzem, igaza volt. Nagyon rosszul érezte magát utána, én vigasztaltam. Ettől sem lettem mentálisan sérült.
És a gyereknek igenis joga van számonkérni a szülein dolgokat, akkor is, ha van akinek ez nem tetszik. Pont azért, mert mindannyiónk ezen a világon való léte legalább egy ember, jelen esetben az anyánk döntésének következménye. A többi csak rizsa, meg jól eleadható maszlag. Főleg ebben a világban amikor az emberek különösen szeretnek kibújni a felelősségvállalás alól, pláne, ha szülői mindenhatóságuk trónja látszik inogni.
És mit érsz azzal, ha számonkéred?
Nem lehetsz újra kisgyerek, nem lehet újra végigjátszani azt az időszakot, nem tud ő már másmilyenné nevelni, mint amilyenre sikerült.
Most már csak egyvalaki tud téged másmilyenné nevelni: te magad!
Ha úgy érzed, hogy a szüleid nevelési hibái miatt ilyen-olyan hátránnyal indulsz az életben, próbáld meg ledolgozni, vagy elfogadni, hogy neked ez jutott.
Különben sem tudod, más mit cipel magával.
Az egyik depresszióra hajlamos géneket örökölt, a másik testi hibát, a harmadik rákra való hajlamot, a negyedik cukorbetegséget. Ne feledd, a szüleid is csak abból tudtak főzni, amilyük volt. (Gondolj a Bibliában Jézusnak a tálentumokról szóló példázatára.)
És az ember tudatos életmóddal sokat javíthat magán mind testileg, mind lelkileg. És meghaladhatja azokat a hibákat, amiket az ősei esetleg több generáció óta cipeltek magukkal.
Amíg nem nevelsz gyereket, addig könnyű mondani, hogyan kellett volna téged nevelniük a szüleidnek. Ha felnevelnél egyet, talán mire megnő, te is látnád, hogy a legnagyobb jóindulattal is mennyi hibát elkövet közben az ember.
Egyébként tényleg: szerintem akinek van gyereke, az már sokkal elfogadóbb, megértőbb a szüleivel szemben, mert a másik oldalról is látja ugyanazt a helyzetet.
Soha nem mondtam a gyerekeimnek, hogy ők az életem értelme.
Őket szerettem, a jóért dicsértem, a rosszért megdorgáltam.
A tanulásban segítettem, igyekeztem jó példát mutatni, bizonyos dolgokat megköveteltem.Semmi terhet nem raktam rájuk, hogy nekem tartoznak azért, mert megszültem és felneveltem őket. Tudom, hogy a szeretet megkövetelni nem lehet, csak kiérdemelni. Eddig nem állunk rosszul, de, hogy mit hoz a jövő senki nem tudhatja.
Elnézést, ha valakit megbántottam, akinek nem lehet gyereke.
A topicindítónak írtam, akinek lehetne, de nem akar és nem bántó szándékkal !!! /A kisunokámat sem a gólya hozta, 13 évre született, sok orvosi beavatkozás után./
Mindenki életének van értelme, mert ki ebben fedezi fel, ki abban.
Az én életem sem ott kezdődött, hogy szültem, hanem megszülettem.
A szüleim neveltek saját elveik, tudásuk szerint és szeretetben.
Jöttek az iskolás évek, ahol tanulni kellett, hát tanultam, jól.
Érettségi után jött a munka világa, ahol bizonyítani kellet, hogy tudok dolgozni. Hát bizonyítottam. Több oklevelem van az iskolás évekből és munkahelyeimről. Sőt az élet külföldre is elsodort, családi okokból. Ott nyelvet tanultam, szintén oklevéllel fejeztem be az évet. Ez mind az élet értelme, a gyerek csak ráadás. Most nyugdíjas vagyok mindez múlt, egy emlék, de itt van az élő családom, akikért tenni akarok, segíteni, amit tudok. Nekem ez az öröm, látom picikém fejlődését,születése óta, tanítgatom, versek, mesék, gyerekdalok.Így teljes az életem.
Van két fiam, a nós, gyerekes a szomszédom, a munkája, családja kitölti az életét. A másik, tanult, tanult, most dolgozik, másik városban él, nem nősül, nincs családja. A két gyerek egymás ellentéte, pedig egy családban nőttek fel. Egyszerűen más az értékrendjük és gondolkodásuk.
Ez teljesen természetes. Viszont közös bennük, hogy szívesen vannak velünk, sokat vagyunk együtt. Én vállalom a gyengeségem, maradi, családcentrikus anya és nagyi vagyok.
Ritka (talán a legelső) eset, hogy Somára ezt mondom, de ezek nagyon értékes és megszívlelendő gondolatok!
Gratulálok, Soma!
Értem.
Tudod, ezek azok a dolgok, amikre azt mondom: soha nem tenném meg a gyerekemmel (bölcsibe adom 7 hónapos korában, lelépek, amikor 3 éves). És nem is tettem meg. DE! Anyámnak is megvolt a maga gyerekkori traumája (valószínű rosszabb, mint az enyém).
Ami nekem nagyon rossz, hogy a külvilág felé mi voltunk a szuper család. És a mai napig is az a vélekedés, hogy a szüleim mindent megadtak nekem.
De egyébként értem, hogy azt gondolod, hogy az első gyerekkel nehéz, nehezebb, mint a többivel. Általában. Mert persze kivételek itt is vannak.
Jó rendben, van igazad, mert a mondás úgy szól : " A gyermek Isten ajándéka", de ezt nem akartam írni, mert akkor jön a vita az Isten létéről.
Ha szeretek valakit, miért ne engedném el, ha neki úgy jobb ?
Attól ő még visszajöhet látogatóba, vagy én költözhetek közelebb hozzá.
A szüleimet szerettem, de elköltöztem, mikor férjhez mentem.
Édesanyámat idős korára viszont magamhoz vettem, mert szüksége volt a segítségemre.
Előre mondom, hogy nem vagyok szakember ezen a területen, és laikusként is csak annyit konyítok hozzá amennyire engem érdekelt.
Ez amiket te leírsz tipikus első gyerek szindróma is lehet. (én hívom így, nem tudom mi a hivatalos megnevezése)
Minden elsőszülött "keresztje" az útkeresés, úttörés. Csak van az a típus mint pl. te, akit ez hazavág, kikészít. Meg van az a típus pl. én, akit megerősít.
Az más kérdés, hogy kötődni, elköteleződni én sem tudok. De (és itt jön be a képbe, hogy lehet, hogy ez már a "nem normális" kategória) engem ez nem zavar. Sőt! Határozottan pozitívumként élem meg,mert úgy látom sokkal könnyebben jutok előre az életben, érek el dolgokat amiket akarok azálatal, hogy nem zavarnak be az érzelmek, és tudok racionális lenni mindig amikor kell.
Helló neked is.
Igen, olvastam. Szét is téptem.
Ami abban a könyvben van........ úristen. A földi pokol.
(Bár az irányító szülők rész talán vontakozhat rám, de szerintem az már alapjában véve a felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolatáról szól.)