Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
„Nem úgy szeretett az anyám, ahogy kellett volna!”
Létrehozva: 2012. március 29. 10:48
Mindaddig, amíg haragszunk szüleinkre, amíg nem tudunk megbocsátani nekik, saját boldogulásunkat hátráltatjuk. Soma heti üzenete.
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
"Komolyan hibázni akkor lehet, ha nem ismered a gyerekedet."
Nem csak akkor. Akkor is, ha erőd végére értél, idegileg, fizikailag a teljesítőképességedet lépted túl. Sajnos igen durva dolgokat tud ilyenkor az ember (én) csinálni.
"A szülő feladata, hogy felépítse a gyereke felnőttkorát, azt a felnőttkort, ami megfelel az adott társadalmi normáknak. A gyerekek feszegetik a korlátokat, hiszen így tanulják meg, mi az, amit lehet, mi az, amit nem. A szülő is eshet olykor túlzásokba, amikor esetleg túltilt valamit. De nem gondolom, hogy ezzel életre szóló törést okoznak a gyerekük lelkében.
Pont ezért nem gondolom, hogy a gyereknek joga lenne felnőttként ítélőszék elé állítania a szüleit, hogy aztán azok bocsánatért rebegjenek. Ez enyhén szólva is nonszensz. Mindamellett szeretnék példákat olvasni arról, hogy mi az, ami miatt némelyek bűnösnek tartják a szüleiket."
Ó, hát sokkal, de sokkal több dologról lehet itt szó. Szigor-túltiltás-engedékenység-korlátok fel nem állítása-bizonyos dolgok elvárása-...
Oké. Személyes példa. Bölcsibe kerültem 7 hónaposan. 1 hónapig nem ettem (nyilván azért valamit mégis), de nem vettek ki a bölcsiből. Hosszan-hosszan ragozhatnánk pro és kontra, hogy ez mekkora hiba-probléma volt. Mindenesetre én hallottam olyat pszichológustól, hogy a kisfiát egy éves korában bölcsibe adta, a gyerek "nem bírta", erre kivette és egy fél évvel később újra beadta. Akkor már nem volt gond. Egyébként fiú testvérem 3 éves korában került oviba. Mert próbálta ugyan anyám korábban bébiszitterre bízni, de nem ment. És kész.
Aztán: anyám elment egy pár hónapra, amikor kicsi voltam (összejött valakivel). Apámmal maradtam. Aztán anyám visszajött. Hónapokig dadogtam ezután. A tesóm ezt is megúszta... mivel még nem volt meg.
Állítom, hogy ezek a dolgok eredményezték, hogy bármi újabb nehézséget, traumát duplán, triplán éltem meg. Mert már eleve - gyanítom - jóval érzékenyebb voltam az átlagnál. És ezek a dolgok végképp "kiérzékenyítettek".
A testvérem (akit egyébként őszintén szeretek, bár nyilván baromira irigykedem is rá) teljesen normális életet él. Szerető felesége, gyerekei vannak, jó munkája, társasága. Én meg... egyedül nevelem a gyerekeket, szorongok és depressziós vagyok, esélyem minimális arra, hogy társat találjak vagy egy jó munkát.
Hát, tudnék mesélni...
Nem is azzal van a baj amikor valaki hibázik, mert mindenki hibázik. A gyereknevelésre különösen igaz, hogy egy nagyon ingoványos terület. És a legrosszabb, hogy igazából csak nagyon sok idő elteltével derül ki, hogy az ember jól csinálta, vagy rosszul, és akkor már nem lehet változtatni.
Talán ez most megint furcsának fog tűnni első olvastara, de én nem hiszem, hogy minden ember úgy lenne kódolva, hogy automatikusan szeresse a gyerekét. És fordítva sem, tehát a gyerek sem szereti automatikusan a szüleit. A szeretet szerintem egy olyan dolog amiért meg kell dolgozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
Hello itt is! :)
Susan Forward Mérgező szülők című könyve jutott eszembe a hozzászólásodról. Netán te is olvastad?
Nekem tetszett.
Én személy szerint csak annyit tudok tenni: felkészülök arra, hogy ha a gyerekeim szemrehányásokat fognak tenni, akkor el fogom ismerni, hogy hibáztam (mert igen, rengeteget hibáztam) és bocsánatot fogok kérni.
Normál esetben az ember nem vét helyrehozhatatlan hibákat a gyerekei nevelésében. Amit most hibának ítélsz meg, az akkor és ott nem tűnt annak, sőt. Mert ha az ember a hibás cselekedet elkövetése után azonnal rájön, akkor ott megköveti a gyerekét.
Komolyan hibázni akkor lehet, ha nem ismered a gyerekedet. Egy partnerkapcsolatban -- márpedig a szülő-gyerek kapcsolat is az -- az ember véthet, hiszen ember, és nem egy tökéletesen programozott automatika. És így még akkor is esendő, ha igazából a legszeretetteljesebb kapcsolatban él az utódaival. A szülő feladata, hogy felépítse a gyereke felnőttkorát, azt a felnőttkort, ami megfelel az adott társadalmi normáknak. A gyerekek feszegetik a korlátokat, hiszen így tanulják meg, mi az, amit lehet, mi az, amit nem. A szülő is eshet olykor túlzásokba, amikor esetleg túltilt valamit. De nem gondolom, hogy ezzel életre szóló törést okoznak a gyerekük lelkében.
Pont ezért nem gondolom, hogy a gyereknek joga lenne felnőttként ítélőszék elé állítania a szüleit, hogy aztán azok bocsánatért rebegjenek. Ez enyhén szólva is nonszensz. Mindamellett szeretnék példákat olvasni arról, hogy mi az, ami miatt némelyek bűnösnek tartják a szüleiket.
Amúgy a többi gondolatoddal nagyjából egyetértek.
Egyetértek!
Sokra megyek vele, ha szeret, de kb. úgy, mint a világ legnagyobb csodáját, és soha egy kritika, egy rossz szó el nem hagyja a száját. Ha mindenféle pozitív jelzőkkel illet, amiknek nemhogy a fele, de a negyede nem igaz rám. Ha csinálok valami ostobaságot, és ahelyett, hogy legalább szóban "odacsapna" miatta, inkább mint egy anyatigris, kiáll a tettem mellett.
Kétség sem fér hozzá, hogy szeret, és még csak nem is rátelepedősen/megfojtósan, mint a legtöbb "hibásan" szerető szülő, de óriási károkat okoz, ha valaki ennyire képtelen objektív lenni. Nem elég, hogy defektesnek születtem, hát ez még rá is tett egy lapáttal! Még szerencse, hogy egy idő után volt ellensúly, ha nem lett volna, sokkal-sokkal defektesebb lennék. Kell a negatív, a kritika, a "leteremtés", még egy-két pofon sem árt - ezerszer hasznosabb, mint ez a majomszeretetszerű valami.
Tipikus "mindent egy kalap alá veszek" téma. Erről majd mindjárt.
Megjegyzem, régebben nagyon szerettem Somát, most már egyáltalán nem.
És azt is megjegyzem, hogy MÉLYEN egyetértek a legfontosabb mondanivalóval, nevezetesen, hogy "fel kell dolgozni a szüleinket".
Tehát visszatérve az első mondathoz: MINDEN szülő ugyanolyan? Szereti a gyerekét, de elkövet kisebb-nagyobb hibákat?
Nem. Vannak szülők, akik nem is szeretik a gyereküket.
Vannak a bántalmazó, hanyagoló szülők.
És vannak azok a szülők, akik talán alapjában véve szeretik is a gyerekeiket, meg sok mindent jól csinálnak, de csinálnak olyan dolgokat, amik később helyrehozhatatlannak bizonyulnak (vagy legalábbis nagyon nehezen helyrehozhatónak).
A legszebb az egészben, hogy aztán később nem lehet ezekről a dolgokról beszélni velük, mert szerintük ők mindent jól csináltak, nem hibáztak.
A mai napig óriási tabu téma ez. A köztudatban az áll, hogy a szülőket szeretni, tisztelni KELL és meg kell nekik bocsátani (bármit is tettek).
Én személy szerint csak annyit tudok tenni: felkészülök arra, hogy ha a gyerekeim szemrehányásokat fognak tenni, akkor el fogom ismerni, hogy hibáztam (mert igen, rengeteget hibáztam) és bocsánatot fogok kérni.
Igen, de ehhez kell valamiféle erő, önkontrol, és az, hogy merjen az ember mélyen önmagába nézni.
Könnyebb mást hibáztatni.
nem szeretem az önsegítő hablatyokat, de azért megnézem őket, mint ezt a videót: Ez kivételesen tetszett
Én visszakanyarodnék ahhoz, akinek írtam a választ amire válaszoltál, és maradok szorosan a konkrét esetnél:
normál számomra az, aki ha akar, képes kapcsolatokat kialakítani (van aki nem akar). Láthatóan az adott esetben ez nem sikerült.
Más esetben valóban nehéz meghatározni a normál fogalmát, hiszen az emberiség nagyrésze a jelenlegi pszichológiai megállapítások szerint NEM normális. Mondjuk én ennek nagyrészére magasról teszek, nem hiszem, hogy ehhez kellene mérnem magam, így csak érintőlegesen érdekel, annyira amennyire érdekel az emberi lélek, és viselkedés. Bár pszichológusok helyett én is inkább az írókat választom. ott több mindenre választ kapok, ráadásul esztétikai élményben is van részem-)
A Zabhegyező az egyik kedvencem.
ETTŐL függetlenül nem dobok követ a szüleimre, mert az életet igenis nekik köszönhetem és javarészt azt is, hogy fejlődőképes, gondolkodó ember lett belőlem.
A te sorsod a te problémád. Ha bajod van velük, oldd meg, ahogy képességeid és intelligenciád engedi.
Szerintem ezek eléggé megfontolandó gondolatok.
és javarészt azt is, hogy fejlődőképes, gondolkodó ember lett belőlem.
Ezzel nagyon egyetértek.
Igen, társadalmilag normálisnak az tekintendő, aki a "norma" szerint él, tehát ahogy a többség.
És hogy mi a norma? Ma már eléggé széles skálán mozog, no meg attól is függ, éppen melyik társadalmi közegben, melyik városban, országrészben él az ember.
Ettől függetlenül szerintem a társadalom eléggé elfogadó mindenkivel szemben, aki hiteles, aki magát adja, aki őszinte.
Nem újkeletű dolog, hogy valaki nem akar gyereket. Ilyen emberek mindig is voltak és lesznek. Én nem találok ebben semmi meglepőt.
2 kisgyerekem van, imadom oket, de nem ok eletem EGYETLEN ertelme. Csak ugy tudom elkepzelni az eletet, ha mas teruleten/szerepekben is kiteljesedhetek, nemcsak az anyasagban. Szulonek lenni valoban az eletnek csak egy resze (kellene, hogy legyen).
Nagyon tetszik ez a hasonlatod, hogy a gyerek vendeg a haznal.
Vagy ahogy Steiner megfogalmazta: "Fogadjuk a gyermeket tisztelettel, neveljuk szeretetben es bocsassuk utjara szabadsagban."
En erre torekszem es nem arra, ahogy az anyak (szerintem nem tulzok) 80-90%-a mintegy trofeakent hordozza maga elott gyermeket/gyermekeit akar 20-30 evig is, es ahogy ok kirepulnek a feszekbol, nem marad nekik semmi, ami ertelmet adna az eletuknek...
A Thatcher(!
) idezet nagyon tetszik, orulok, hogy "viszketekseged volt" megosztani velunk!!!!
"ugyanis én leginkább normális kapcsolatra nem vagyok alkalmas"
Azt hiszem én sem.
Ettől függetlenül, nagyon klassz felnőtek lettek az ikreim.
"tök jól elvagyok egyedül,"
Én is!
Szeretjük egymást mindhárman, de nem telepedünk a másikra.
Szükség esetén ott vagyunk.
tipikus jó (elég jó) családban felnövő dumája. olyané, aki soha nem tapasztalta azt, hogy milyen szar csalásban felnőni.
Fogalmad sincs, hogy én milyen családban nőttem fel és ez így is fog maradni. Ehhez képest viszont ne feltételezgess mert nem áll jól.
ETTŐL függetlenül nem dobok követ a szüleimre, mert az életet igenis nekik köszönhetem és javarészt azt is, hogy fejlődőképes, gondolkodó ember lett belőlem.
A te sorsod a te problémád. Ha bajod van velük, oldd meg, ahogy képességeid és intelligenciád engedi.
előttük meg csak két futó kalandom volt, ott ilyen témák nem kerültek szóba, hogy együttélés, meg háziasság, mert azok csak találkozgatások voltak, nem komolyak.
gyerek kérdés: ez bonyolultabb, mert lehet, hogy ha hosszabb ideje egy tartós kapcsolatban élnék, akkor másképp gondolnám. nem terveztem sehogy, se azt nem, hogy majd lesz gyerekem, se azt, hogy nem. azt is elfogadom, ha nem, nem törekszem rá mindenáron. azért meg pláne nem fogok összeállni senkivel, és gyereket szülni neki, mert már korban vagyok.
Érdekes ez a normális dolog. Mert végül is ki számít normálisnak? A többség?
Egyik kedvenc mondatom a Zabhegyezőből: "Az, hogy ki van a rács túlsó oldalán mindig csak nézőpont kérdése."
pedig mindig olyanok találnak meg, akik hagyományos feleséget akarnak, pedig közöm nincs hozzá. pl. az utolsó ex hangoztatta, hogy neki nem cseléd a barátnője, meg hogy nem baj, hogy nem vagyok ilyen, de aztán csak elhagyott, emiatt...
Tehát tulajdonképpen "csak" azért nincs gyereked, mert nem találtál hozzá megfelelő apát? Egyébként lenne?
Én sem vagyok az a klasszkikus feleség típus, mondhatnám azt is, hogy fényévekre vagyok tőle, de nem is szerettem volna az lenni soha. Viszont érdekes, hogy én meg pont azt tapasztalom,hogy ez bizonyos típusú férfiaknak nagyon is bejön.
(olyanra, ahol elvárják a hagyományos feleségtípust, hogy legyek ott, gondoskodjak, főzzek, stb.) én tök jól elvagyok egyedül, ezt meg nem igazán szokták értékelni.
Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki önmagadért szeretne, és nem a főztjeidért, meg a gondoskodásért. Ezek csak olyan elvárások, amelyeket a társadalom vetít felénk, de ennek nem feltétlenül kell megfelelned ahhoz, hogy értékes kapcsolatra találj. Az értékesre azt értem, ami a te életedben az, nem kívülállók szemével. Mert ezen utóbbira tegyél csak nyugodtan magasról.