Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Megbánta, hogy későn szült
Létrehozva: 2011. november 8. 19:43
Utólag igazat ad kritikusainak az a nyugdíjas nő, aki túl a hatvanon egyedül neveli négyéves kislányát.
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
persze, ezzel egyetértek,
én a nagyszülőkről beszéltem itt, hogy hogy tudják megélni, átélni a nagyszülőségüket.
És ezen már kár agyalnia a nőnek! Legyen boldog, jobb később, mint soha! :)
Hát igen. Ez valóban kicsit későn jött. Azt hittem 40 év körül van. Nagyon aranyos ez a kislány, szerintem sokáig élhetnek szépen és szeretetben egymással. Fiatalon tartja az anyukát! :)
Még valami eszembe jutott, ami szemétségnek tűnhet, de nem, pusztán tapasztalat:
Amikor Édesanyám már beteges volt, sűrűn jártam hozzá, segítettem vásárolni, takarítani, meg jól esett neki is, nekem is az együttlét. Viszont ugyanekkor nekem 6 éves körüli gyerekem is volt, aki szintén igényelte volna a kettesben töltött időt. Háztartásom is volt, családom, aki/akik szintén engem akartak.
Azt gondolom normálisnak - hangsúlyozom, ez csak az én véleményem - hogy egy ember előrefele áldozzon elsősorban, ne visszafelé. Tehát úgy gondolnám jónak, hogy huszonévesen, esetleg 30 elején szülni, utána gyerekezni, majd amikor a gyerekkel már nem kell napi szinten foglalkozni (15 év felett), akkor tud magával is foglalkozni az ember, majd néhány év múlva a szülőjével, aki addigra lehet olyan állapotban, hogy fokozottabb odafigyelést igényel. Mondjuk, amikor már nagyjából 50-55 éves leszek, addigra a gyerekem már 25 körüli, önjárós, én még egészségileg remélhetőleg bírom, tudnám ápolni Anyámat, magamhoz is vehetném, mert lehet, hogy addigra már a gyerek el is költözik, anyagilagi is eljutok egy olyan szintre, ahonnan valszeg nem 55 évesen fogok sokkal feljebb, vagy lejjebb menni, tehát nem elsősorban a pénz gyarapításával kell majd foglalkoznom (mint most).
Na, nem ragozom tovább ....:-)
Szerencsés kivételek mindig vannak és voltak is. A nagy átlag viszont 70-75-80 éves kora körül elhalálozik.
Persze, hogy hiányzik a szülő 50 évesen is, csak nem mindegy, hogy 38 évesen, vagy 58 évesen veszíted el.
Így is egyre tolódik ki a gyermekvállalás korhatára. Míg 40 éve még a 20-24 évesek szültek többségében, ez ma már a 30 évesekre jellemző (kivétele vannak/voltak). Ha így megy tovább, akkor 50 év múlva az emberek nem fogják tudni, hogy mi az: nagyszülő.
Az embernek akkor is hiányzik az édesanyja, ha 100 évesen veszíti el. Semmivel sem kevésbé, mintha 40 évesen.
Az élet nem kiszámítható dolog. Egyáltalán nem az.
Te 16 évesen szültél, hogy a gyereked ne veszítse el korán az anyját?
Tudod, ha már saját példákat mondunk, a nagyapám meghalt, mielőtt apukám megszületett, tehát nem csak én nem ismertem, de a gyereke sem. Pedig nem volt 60 éves.
A nagymamámat viszont nagyon-nagyon szerettem és persze ismertem is, pedig 40 éves kora fölött szülte anyukámat, és anyukám sem gyerekfejjel szült engem.
Ilyen az élet.
60 évesen szülni nem lenne szabad, szerintem óriási felelőtlenség.
40 évesen fizikailag még lehet, erkölcsileg is, elfogadott manapság, csak azt nem számolják bele, hogy ezek a gyerekek nagyjából 40 éves korukra el fogják veszíteni a szüleiket, a gyerekeiknek nem lesz nagyszülőjük. Ettől még boldog felnőttek lesznek/lehetnek, de valami mindig hiányozni fog nekik, ha előtte kiegyensúlyozott, szeretet teljes kapcsolatuk volt a szüleikkel. Nekem is nagyon hiányzik az Anyukám, pedig már 40 éves vagyok, önálló, külön családdal, gyerekkel, stb., mégis még kellene, hogy itt legyen, látom a fiamon is, hogy hiányzik neki.
Azért álljunk már meg!
Ne mossuk már egybe azt, hogy valaki 40-45 évesen szül vagy 60 évesen!
40-45 évesen mindig is szültek a nők a fogamzásgátlók feltalálásáig.
Ez egy teljesen normális, természetes dolog.
60 évesen nem az.
(Ennek ellenére a 60 évesen szülő nőt sem ítélem el egyáltalán. Egyikünk sem tudja, mi késztette erre az elhatározásra. Hosszú, boldog, egészséges életet kívánok neki!)
Sziasztok!
Valóban nincs az életre garancia! 24 évesen maradtam özvegy egy 4 éves kislánnyal, ma, 41 évesen egy 7 hónapos babám van! Nem mindenkinek alakul úgy az élete, hogy "ideális korban" tudjon szülni, főleg, ha nincs megfelelő párja.
Persze mi nem terveztük a férjemmal, "ajándékba" kaptuk:-)
Lehet, hogy felelőtlenség, de úgy gondoltam, hogy ha már így alakult, nem foszthatom meg páromat az apaságtól.
Persze, hogy közelebb hozza őket, akár a fiataloknál. De aztán jönnek a mindennapi gondok, az anyát lefoglalja a kisgyerek, kevesebb jut belőle a fiatal párjának, aki ezt jó esetben jól tolerálja, rosszabb esetben meg nem. A gyerek lehet összekötő kapocs, de ha valaki menni akar, akkor is elmegy, ha a gyereket nagyon szereti.
Egy dolog valaki kedvéért jó töltött kápsztát főzni, más dolog más kedvéért gyereket szülni.
Azert oriasi am a különbseg, hogy az anyuka 60-65 eves vagy pedig a nagymama!
Ha az anyukad mar nem birja erövel, akkor nem viszi a kislanyodat olyan gyakran magaval.
De egy anyanak mindig a gyerekevel kell lennie, azt fel kell nevelnie, s azt sem fizikailag, sem egyeb tekintetben nem birja olyan sokaig, mint egy fiatalabb. Nem mondhatja azt, hogy ne, most nem birlak magammal vinni, mert beteg vagyok, kimerült, etc.
Nem veletlenül akarta a termeszet, hogy a nök - idealis körülmenyek között - 20-30 eves korban szüljenek elöször.
Merrt valljuk be, annak a valoszinüsege, hogy egy 30-35 eves nö elhalalozik, sokkal kisebb, mint egy hatvanevese.
Pontosan.
En is nagyon kesöi gyerek vagyok ( anyu 38, apu 48 eves volt a születesemkor), s a nagyszüleimet gyakorlatilag nem ismertem.
Raadasul 5. gyerek vagyok, s en anno eldöntöttem, hogy soha nem fogok szülni.
Mit ad Isten, amikor megismertem a ferjemet, megvaltoztattam a velemenyemet. 30 evesen szültem elöször, 36 evesen masodszor, s majd 40 evesen harmadszor.
De bizony erzem a tiz ev különbseget a ket szüles között.
Az, hogy ennyire kitolodik a szüles korhatara, az egy katasztrofa. Egy egesz generacio esik ki.
Arrol nem is szolva, hogy az elerhetö kor nem annyival nö, amennyivel kesöbb a nök szülnek.
Valóban, semmire nincs garancia, de azért valamivel nagyobb valószínűséggel lesz beteges, hal meg egy ember 70-en felül, mint 55 évesen.
Az én Édesanyámnak 73 éves koráig semmi baja nem volt, semmi gyógyszert nem szedett, jött-ment, aktív volt. Aztán megműtötték, utána helyrejött, volt még két jó éve, majd fokozatosan romlott az állapota, de még mindig nem szorult napi áprolásra, ellátta magát, csak már nehezen mozgott, kihagyott az agya, stb. 78 évesen ment el, fél nap alatt, kegyes volt hozzá a sors .... de nagyon hiányzik.
Nálunk is felvetődött, hogy legyen közös gyerekünk (kettő van, egyik az én, a másik a párom előző házasságából, 12 és 20 évesek), de már nem akarom bevállalni, a fentiek miatt sem, és azért sem, mert tudom mivel jár egy gyerek, úgy érzem már nem menne úgy, ahogy szeretném, ahogy szerintem egy gyerek igényelné.
hmm..hát igazából semmire sincs garancia.
Az én anyukám 35 volt amikor születtem, 1 sikertelen terhesség és a bátyám után, apukám meg 37. Én pedig 29 évesen szültem.
A kislányom most 5 , a szüleim példa nélkül fittséggel hozzák viszik az egy szem unokájukat, nyáron nyaralni, ide-oda, bevásárolni, stb.
Apukám 71 évesen reggel 7 kor beül az autóba átjön, állítom fittebb mint mi.
Úgy néznek ki mint 2 elégedett boldog külföldi nyugdíjas.
Lehet h az a titkuk, hogy nem itták el az életüket, nem dohányoztak és vigyáztak magukra??
nem tudom,
kolléganőmnek, anyukája 69 éves járókerettel alig bír a wc ig elmenni. Az életét arra áldozta hogy a férjét ápolta, annak haláláig. Unokája nincs, az 1 szem lánya ápolja, aki 45 éves.
Egyetértek. Engem 39 évesen szült az Anyukám, most 40 éves vagyok. Anyu két éve ment el, Édesapám 29 éve.
Boldog gyermekkorom volt, de mindig éreztem a nagy korkülönbséget a szüleim és köztem. Nagyon szerettem őket, amit csak tudtak, megadtak nekem, szerettek, féltettek, de mindig olyan furcsa volt, hogy a többi gyereknek nagyjából egykorúak voltak a szülei, nekem meg olyan idősek, mint mások nagyszülei. Ami pedig a legjobban fáj, az az, hogy korán maradtam nélkülük. Amíg csak Apu nem élt, még nem éreztem ezt a hihetetlenül nagy űrt, de amikor Anyu is meghalt, akkor véglegesen végeszakadt a "gyerekségemnek". Még nem volt itt az ideje. Nem láthatta - pedig nagyon szerette volna - felnőni az unokáját, nincs már kihez mennem, ha valami bánt, ha tanács kell, ha egy jó szó, egy szülői ölelés. Nagyon sok jót kaptam Anyukámtól, amiről nem is tudtam akkor, csak most látom, érzem, talán ezért is fáj annyira a hiánya.
Csak azt tudom ezzel a ma már teljesen elfogadott, de mégis kissé késői gyermekvállalással kapcsolatban mondani, hogy lehet teljes gyermekkora a gyerekeknek akkor is, ha a szülő 40 feletti, csak épp arra nem gondol senki, ez a szülő nagy valószínűséggel 10-15 évvel korábban fogja magára hagyni a gyerekét, az unokáját meg esetleg sosem fogja látni, s ez a kisgyerek nagyszülők nélkül fog felnőni. Én sem ismertem a nagyszüleimet, egyiket sem, már mind halott volt, amikor születtem. Gyerekkoromban mindig kalapos nagypapáról álmodoztam, meg puha kezű, sütit sütő mamáról, meg szünidős nyaralásról a nagyszülőknél.