Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Létrehozva: 2010. Április 11. 19:34
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
Tasnádi Györgyi
Anyám orgonája
Kékeslilás palástjában pompázott anyám orgonája,
az udvar szélén meghúzódva borult be cserjefája.
Könnyed szellő csiklandozta ívelt, formás levelek
vidám szívdallamra rezegtek kerti, díszes keretet.
Szerettem és szerettek.
Frissen vágott, bódító illatból szőtt álmok nagyszobája,
szegénységét hokedlin ringató, hálás, nagy konyhája,
számomra oly becses boldogság otthona volt akkor
ó, bárcsak visszatérhetne az a nyugalmas gyermekkor.
És nagymamám, ki engem felnevelt, mert ő volt az én anyám,
amíg az édes dolgozott értem, nagyi vigyázott rám.
Figyelt, beszélt, mesélt, énekelt, horgolt, imát mormolt,
emberséggel varrva emberré varázsolva dekódolt.
Reményt fűtött, lepényt sütött fahéjas-mosolygós almából
és közben félméteres csokrot kötöttünk orgonából.
Majd vasárnapi ebéd után kártyaparti dukált
és társasjáték meg dominó szerette a délutánt.
Ma már nincs régi, szülői ház és nincsen nótafa,
de emlékemben féltve őrzött kincs az illata.
Színes álmaimban megint egy asztalnál a család,
konyhánkban még mindig süt-főz, tálal, él nagyanyám.
Készülődik, engem vár és én átölelem újra,
de felébreszt a reggel, és lelkem bánat fúrja.
Bárcsak együtt ünnepelhetném vele május napját,
fürtös virágdíszbe öltözött orgonacsokrát.
És hogy annyira tudnak szeretni az édesanyák.
Lényükből áradó önzetlenség, mint orgonák
fonják illatba emlékük kosarát, mi megmarad.
Magamban zokog a szívem zöld-lombos fák alatt.
FEKETE ISTVÁN
HÓVIRÁG
Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy - te vagy a: Legelső...
A kép nem jön fel!
Fotó: Szabó Bálint
Szeged Stefánia
Juhász Gyula Szonett Szegedhez
A magyar Alföld legszebb délibábja
Te vagy, szülötte városom, Szeged,
De nem csalóka nyári fény varázsa,
Hanem valóság bús puszták felett.
Az égbe törnek tornyaid kevélyen,
S a szőke magyar vízben rengenek
A palotáid, és a magyar éjben
Virrasztó lángod nagy-messze remeg.
Dugonics András nézi, hogyan épül,
Magasba hogy tör házad, szellemed,
Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!
Magyar emlékül és magyar reményül
Állj boldogan és büszkén, ősi város,
Simulj szerelmes szívvel a Tiszához.
Nagy Ilona: Nem fáj semmi, semmiér...
Már nem az fáj, hogy te nem,
csak az, hogy senki, senki más
nem vette észre sohasem
felszín alatt a ragyogást.
Ó, az se fáj, á, dehogy,
hogy nap nyugszik, hisz újra kel,
csak az, hogy meleg színe fogy,
s már nem érzem, ha átölel.
Már az se fáj, fogy az év,
hiszen mi elmúlt, nem veled,
csupán csak az, hogy nincs kiért
élni egy másabb életet.
És az se fáj, semmi sincs,
csak megkarcol a lesz-e még,
ha mégis várna némi „kincs”
én itt leszek, ha lesz miért.
Már nem is fáj. Fájt, tudod?
De messze fújta már a szél,
most új év oszt majd új lapot,
és nem fáj semmi, semmiér…
Vízkereszt napja van:
VÍZKERESZTRE - Juhász Gyula verse
Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.
Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!
Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya
S a csillagot, mely homlokán ragyog.
Ô édes, kedves. Bájolón gagyog
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden
A Szűz Mária vállán megpihen…
2016-ra:
Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Kányádi Sándor
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk...
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’.
Juhász Gyula:
Karácsony felé
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
Advent
Paul Roth:
Mentsd meg a karácsonyt
Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt.
Nekünk már nincs hozzá erőnk.
Mi vásárolunk és rohanunk,
kis csomagokat készítünk,
karácsonyfákat díszítünk,
és énekeljük: ,,csendes éj''
De a titok,
Isten Fiának titka,
hogy emberré lett értünk,
gyakran csak szirupos érzelgés, dekoráció.
Jézusom, a mi bűnünk is,
hogy ezt az ünnepet elborítják a reklámhegyek.
Mi tudjuk,
Kinek jár karácsony üdvözlet és kötelező ajándék,
mindenki tudja.
De meg akarunk szabadulni végre
a vásárlási és ajándékozási görcstől.
Szent ünnepet akarunk ülni,
amelyen nem az a mérték, ki mennyit ad.
Jézusom, segíts,
nehogy elsüllyesszük egészen,
mit jelent ez az ünnep,
segíts, hogy ne csak télapók legyünk.
Segíts, higgy az adventi hetekben
a lelkünkbe nézzünk.
Segíts, hogy az útra visszatérjünk,
s elinduljunk megint.
Csak így lesznek az ajándékok
jeleivé a szeretetnek -
mint megannyi tükre a Te Szeretetednek.
Óh Jézusom, mentsd meg a karácsonyt,
ments meg minket.
Ezért vállaltál embersorsot.
Ma ez talált rám:
SZABÓ LŐRINC
ELMENTÉL, S MEGNÉMULT A TÁJ
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Várakozás:
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
#CsoóriSándor: Anyám szavai
78 éve halt meg József Attila:
TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN... -József Attila 1937. november.
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
Súlya van a szónak:
Heltai Jenő : Szabadság
Tudd meg szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg:
Az aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
Alázatot lenézi, meg nem óvja
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki
Vagy forró, vagy hideg , de sose langyos
Tüzet fölöslegesen nem harangoz
Van mindene, ha nincs is semmije
Mert nem szorul rá, soha senkire
Nem áll szemébe húzott vaskalappal
Mindig kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindig mindenütt
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd.
Tudd meg szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az kit nem
rettent a holnap
Inség veszély, kit meg nem tántorít.
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sosem rab, ki lélkében szabad.
Az akkor is ha koldus, nincstelen
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs , nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld amit akarsz
S mindazt, miért más robotolt
Magad javára letarold.
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra.
Hogy abból jó testvéri jusson.
Minden szegénynek ugyanannyi jusson
Míg több jut egynek, másnak kevesebb
Nincs még szabadság, éget még a seb
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Ősz van:
ŐSZUTÓN...A természet varázsát ontja bőven,
A fűben a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely igy vagy úgy ne szolgálná javad.
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!
(Shakespeare)
A Gimnázium elött:
Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szobra __Szeged
November
“Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis őszi bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.”
Naptár – részlet
Radnóti Miklós (1909-1944)
Mára: OKTÓBER 6.- Ady Endre
Őszi napok mosolygása,
őszi rózsa hervadása,
őszi szélnek bús keserve
egy-egy könny e szentelt helyre,
hol megváltott- hősi áron –
becsületet, dicsőséget
az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára
ráragyog a nap sugára,
oda hull az őszi rózsa,
hulló levél búcsú csókja:
bánat sír a száraz ágon,
ott alussza csendes álmát
az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye,
tűzz reá a fényes égre,
bús szívünknek enyhe fényed
adjon nyugvást, békességet:
sugáridon szellem járjon ,
s keressen fel küzdelminkben
az aradi tizenhárom.
Libabőrös lett a hátam:
Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
-
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.
-
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
-
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
A költő 1935-ben, a visegrádi újságíró üdülőben szerelemre lobbant egy fiatal férjes asszony, Radákovich Mária iránt. Szerelmük több vers megírására is sarkallta, mint például a Röpima, a Szeptemberi áhítat. El akart válni, de betegségének súlyosbodása közbeszólt
Az őszi napéjegyenlőség napján:
ÁPRILY LAJOS
ŐSZ
Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.
Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.
Mára:
Radnóti Miklós:
Július
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcu fák felett.
1940. június 12.
Esik:
Radnóti Miklós: Zápor után
Két arcán két pipaccsal
pirult, hogy jődögélve jöttünk,- a rét:
s mint asszony, ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombokon.
Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhaju zápor esett
és csattogva szerteszállt;
tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.
Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik és végigfut a lombon
és végigfut a fán,
s a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.
Nyár szusszan ujra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.
Száll a hő s a fáján
fénytől hajladoz ág;
rátekint ravaszdi
mosollyal a száján
s csucsorít a világ.
Mára:
Radnóti Miklós: Majális
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Szinyei Merse Pál - Majális c. festménye
Mentovics Éva: A nagymama tavasza...
Mondd csak, nagyi: a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
- Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.
Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;
szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja...
olyan volt rég nekem is.
Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.
Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk
nagyapókád oldalán.
Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.
Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek...
ezerszínű őszünk múltán
hajamra már dér pereg.
De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át...
Időmérték
Léthomokórám fordul a kézben,
lélek a bába sors születik,
szép vonalakban rajz a tenyéren,
életem ívét Ő üzeni.
Szűz spirituszban gyűlik a minta,
még szivacsaggyal megtehetem,
kattog az inga, ritmusa ringat
serdül a testem felcsepered.
Fejben a gyémánt még csiszolódik,
épül a sármom, duzzad erőm,
bújik a mérték, hév szava lódít,
párom a vágyban szép szerető.
Társkeresésben nyílik az érték,
alkot a szellem nő a család,
új szerelemben szépül az érzék,
gyermekem arcán látom apám.
Életem ormán látszik a lényeg,
köd teli ösvény csak levezet,
friss levegőben tisztul a képem,
fűzfai vénám meghegyezem.
Serceg a tollam fontos a rajza,
i-re a pontot feltehetem,
harcban a kvarccal, küzdve a bajjal,
bővül idővel évkeretem.
Hízik a dűne még üvegemben,
munka hevében test sebesül,
tetteim örvén megsüvegelnek,
sejtfalaimba vég települ.
Mély vonalakban ránc a tenyéren,
fényutam elfogy vár nyeremény,
fordul az óra isteni kézben
lelkem egy újabb szintre felér.
#SchmidtJános : Időm érték
PILINSZKY JÁNOS
ÁTVÁLTOZÁS
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
ÁPRILY LAJOS
KAKUKK
Szól. Elhallgat s figyel. Megszólal újra.
A lombot édes láz borzolja meg.
Mintha Pán-fuvolából szabadulna,
hangpárja hívó, buggyanó, meleg.
Ha ez a vágytól duzzadó zene
egyszer lelüktet majd egy szikla-szájon
s ujjongva száll a néma mélybe le,
ahol komor király az én királyom,
rezzent a hang, s te, sugaras világ,
a mély ködön túl megjelensz előttem:
forrásvizek, rétek, hegyéli fák,
sok hű arc, melyet életembe szőttem,
holdfény játéka házunk terraszán,
május habos felhője langyos égen -
s felzokogok: válts vissza, föld, hazám,
áldott bölcsőm, gyötrő gyönyörüségem!