Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
Baranyi Ferenc:
Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.
#BaranyiFerenc: Egy perccel hamarabb
Radnóti Miklós: Naptár
ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
Nagypéntek:
TAVASZI ÁLDOZAT
Gondolatok lassan emelnek fel a szent időbe,
mikor megmentő jel volt a bárányok vére.
A kiválasztottakat megóvta a halál angyalától.
Világunkat váltotta meg Krisztus keresztfáról.
Dübörgő rítussal szólt pogányokhoz a telihold,
mégis a legszebb, a virágba boruló tavasz volt.
Feltámad az élet, ha eljő a napéjegyenlőség.
Ragyogás uralja megtisztult lelkünket örökké.
Kerüld a bűnt és élvezd a csodálatos világot.
Isten gyermeke vagy ! A Keresztáldozat megváltott.
(Streit Gábor)
....ma is
Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Fehéren és kéken.
#MécsLászló Fényt hagyni magunk után!
Tavaszra!
Wass Albert: Tavaszi séta
Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.
Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.
Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.
Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.
Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend …
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent.
Adventre:
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
#ReményikSándor: Istenarc
Igaz:
A "Nap Társasága":
"Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket
-itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől."
(Szabó T. Anna: Változás)
Csokonai Vitéz Mihály
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Vissza
Ady Endre:
Halottak napján
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
1899 november 1.
Dsida Jenő
A Semmi álma
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
"Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán."
(Radnóti Miklós: Naptár / November, 1939)
HÉRA ZOLTÁN:
Hold-sálas, Nap-csizmás
Amikor téged éjembe hívlak,
hogy légy velem hajdan-volt rétjeimen,
álmomban minden megdermed.
Üveg-zsombékok zúzódnak össze, ahová lépek,
s a juhar szárnyas magva is széttörő üveg.
Ha téged akarlak annak,
aki jöhetne velem az eldugott házba
- sűrűbe tettem, hogy oda kalandos utam legyen –,
a túl szelíd erdei út
rablóktól férges hajlatba fut:
csikót ölnek ott szélben, tölgy alatt,
megáll kezükben a kés,
véresek, ránk sandítanak.
Hogy egyedül mégse menjek az útra,
mely bölcsőm terébe visszavezet,
ha társamul téged akarlak,
álmom mindig a holtak házába hajt.
Fölöttem füstös boltozat,
körülem gyertyák és imák szaglanak.
A téglapadlatot, mint vén cserfák tövét a gombák,
borítják éppen-elárvult cipellők s csizmák.
(Jön értük majd, akié volt,
míg meg nem holt, a holt.)
Ha téged éjembe bármiért odakívánlak,
álmomba rögtön fagyban áll a táj.
Hó és korom ül mindenen,
s pernyék, pelyhek közt sétafikál
a hold-sálas, nap-csizmás halál.
1984
Szeretni, tudni kell.
Ha kell, a másik
Lángjában égni el.
De nemcsak a lángban,
Hanem ha kell,
S z e r e t n i
Az üszkös parázsban.
Mert jóban a jó,
Nem nagy mutatvány.
A könnyű és a laza,
Nem nagy feladvány.
De mikor a nehéz
Van éppen a soron,
Mikor a szükség van
Porondon,
Mikor összefogva,
Lehet, hogy csak
Fogakat csikorgatva,
Szükség van
Minden erőre,
Biztatásra s tiszta bensőre,
Ha ki kell állni
A goromba szélben,
S vállalni kell
Úgy, ahogy vagyunk,
Engem vagy Téged,
Ha a bennünket bántó szó
Több mint a biztatás,
Kevesebb
A felénk nyújtott kéz,
Mint a taszítás,
Mikor támadnak
Szóval és ököllel,
A hazugság jön szembe
Karban a kárörömmel,
Mikor másnak az a jó
Ha nekünk rossz,
Mikor a szél is,
Enyhe illat helyett
Kesernyés füstöt hoz,
Akkor kell
A szeretet igazán,
S akkor kell
A hűség és kitartás.
Akkor kell átkarolva,
Ázva, fázva,
A viharban ...
#RajkiMiklós : Szeretni...
Nagy László
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.
1922. máj. 17.
Reményik Sándor – Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak...
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Sándor Gyula: Messze valahol
Elpihen az éj a szendergő tájon,
rámhull az esti csend, akár az álom.
Szerelmes virágok mézillata leng,
s mámoros tücskök bús éneke zeng.
Sötét ködökön túl, messze valahol,
múltba zuhant évek árnyai alól,
felsír egy dal a reszkető húrokon.
Hogy honnan szól? Talán nem is tudom.
Csak érzem, ahogy mélyen felkavar.
Minden ritmusa a szívembe mar.
A feltépett sajgó, lüktető sebek,
fájdalmas, forró könnyeket vérzenek.
Egy édes nyári éj, porlepte fényei,
melynek hevét a múlt lassan elnyeli.
Ám ki tudja miért, néha fellobog,
s megfáradt szívem hangosan dobog,
majd szótlanul újra elcsendesül,
nem sír, csak mélyen, egészen belül
Radnóti Miklós:
HIMNUSZ A BÉKÉRŐL
Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!
Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?
Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,
s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.
Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
1938
Béke
És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.
És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.
Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,
Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.
Juhász Gyula
Fény és Sötétség
A Fény kilépett a Sötétségből,
Az évezredes börtönéből.
Szívét a vágy tüze égette
Kíváncsi volt a végtelenre.
A Sötétség szerette a Fényt,
Nem adta fel soha a reményt,
Hogy a Fény egyszer majd visszatér
És kínzó fájdalma véget ér.
Szabadon szárnyalhat most a Fény,
Szemében perzselő szenvedély.
Önzetlen volt, magából adott,
Semmit soha vissza nem kapott.
A Sötétség már régóta várt,
Minden szenvedést magába zárt.
Egyre jobban kívánta a Fényt,
Ölelésének forró hevét.
A Fény ereje gyorsan fogyott,
Szemében tűz már nem lobogott.
Fáradtan megállt s visszanézett,
Lelkében ürességet érzett.
Komor és csendes az éjszaka
Rideg már a Sötétség szava.
A Fényt talán többé nem látja,
Szunnyadó álmát nem vigyázza.
Egy falevél hullt le lassan,
Madarak szálltak a magasban,
A Fény közöttük pihent csendben,
Körülötte fák néma rendben.
Vihar készül most, borul az ég,
Gyorsan közeleg a Sötétség.
Elnyel mindent, mi útjába áll,
Árnyékba rejtőzik a határ.
Villámok cikáznak az égen,
Vad szél tombol a kicsiny réten.
Millió könnycsepp hull a fákra,
S a halvány Fény sápadt arcára.
A fekete palást meglebben,
Elterül a dús fellegekben.
A Sötétség így most már látja,
Lombos fák közt alszik a párja.
A Fényt gyengéden felkarolja,
Örömét fülébe dalolja.
Ajkára könnyű csókot lehel,
Testét óvja a sötét lepel.
A Fény tüze újra a régi,
Szerelmes szívében már érzi,
A Sötétség nem börtön többé,
Vigyáz rá örökkön-örökké
ÉN TÉGED TUDLAK
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és újból megteremtlek.
Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
- Bagoly! - mondta - ez a neve! -
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:
- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? -
- Van hát! - Ismered? - Ismerem! -
- De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! -
- Látni fogod! - jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: - Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!... - Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor...
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, -
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.
#SzabóLőrinc #Abagoly
Ha lehetne...
Ha lehetne választani,
megpróbálnék változtatni!
Megváltoztatni az egész életem,
s más szemmel nézni a végzetem!
Ha lehetne választani,
megpróbálnék változtatni!
Megváltoztatni szívem rezdüléseit,
s gondolataim bűnös lüktetéseit!
Ha lehetne változtatni,
mindent meg akarnék válaszolni!
Megválaszolni a miérteket,
s az értelmetlen kérdéseket!
Ha lehetne változtatni,
mindent meg akarnék válaszolni!
Megválaszolni a jelenemet,
s előhozni az igazi jellememet!
Ha lehetne változtatni,
mindenki azért könyörögne.
Ha lehetne változtatni,
megszűnne a rossz örökre!
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
ESTI DAL
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.