Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
A "Nap Verse":
"Augusztus, nyárutó ...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén.
Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, –
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák ...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza."
(Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó)
A Csend Hangja
ÁGAI ÁGNES
SZÓ, AMI SZÓ
Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.
M O N O L Ó G
Kő voltál:
vizem nyugalmát felkavartad.
Ár voltál:
széthordtad biztonságát a partnak.
Szél voltál:
csöndemnek titkát elfecsegted.
Árny voltál:
megloptad Napját a két szememnek.
Víz vagyok:
kő-nehéz a múlt bennem.
Part vagyok:
magam tartom a medrem.
Csönd vagyok:
kagylóhéj hallgatásom.
Nap vagyok.
mindig más láthatáron.
(Szabó Éva)
SZÉP ERNŐ
SZÍVBŐL
Ki kérdez meg engem,
szívem a mellemben
hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
hogy én mit takarok,
hogy én mit akarok?
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
A vonó keresztbe,
húrok megeresztve,
csengőnek nincs nyelve,
harangok leverve,
szómnak szórt virága,
két szemem világa
kinek kell, Istenem
kinek kell?
Tengeren ámulnék,
csillagot számolnék,
szép felhőt mutatnék,
és angyalt kutatnék,
tanítnék játszani,
gyermeknek látszani.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Reggel csöndet kérvén
álmomat mesélném,
mondanám szerelmem,
szerelmem, szerelmem,
párt-párt dalra fűznék,
csókolózni űznék.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Az örömnek, vágynak,
boldogtalanságnak
haját simogatnám,
mosolyt hívogatnám,
a sóhajt kísérném,
a könnyet dícsérném.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Csontváry Kosztka Tivadar: Szerelmesek találkozása (Randevú)
1902 körül
ERDŐS RENÉE
EGYSZER MEGNYUGSZOM
Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.
Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.
Szivem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsúl véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér - és rózsalevelet.
Egyszer majd olyan egyedűl leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.
S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -
Távol a zaklató álmok, a vágy -
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.
Juhász Gyula
Emlék
A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.
Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!
Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!
Pablo Neruda
Óda a jelenhez
A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,
e mai óra,
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,
vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ők faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,
semmit sem őriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,
ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,
álomba vagy szavakba
ne fúljon,
fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,
köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
simogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,
vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!
Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,
azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn
a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,
nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.
Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,
no. tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.
,,Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam."
#KosztolányiDezső
SZÉP ERNŐ: ADD A KEZED
Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.
Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.
Hol vagy?
Falu Tamás: Lim-lom
Oh mennyi kincset lelünk néha,
Ránk mosolyog egy elgurult szív,
Vagy felénk int egy kéz árnyéka.
Egy levél, melyet összetéptünk
Szívünkre hull vádló szöveggel.
Egy napon aztán nem lesz másunk
Csak az, amit eldobtunk egyszer.
RADNÓTI MIKLÓS
MÁJUS
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.
Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
(JUHÁSZ GYULA: CONSOLATIO)
A levegőben gyenge léptekkel siet felém,
A folyó az ő szájából akar kibuggyanni.
Didergő fűz hangján szól:
"Ülj a hátamra! Fázom egyedül."
gondolok mindig meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
A jó testvérek
Uci, nyuci, anyucinak
Van két kicsi lánya,
Egyik lánya Ilike,
Másik lánya Lilike.
Csípje meg a kánya!
Este, hogy az ebédlőben
Hatot üt az óra,
Betekint a két kis lányhoz
Uci, nyuci, pici, puci,
Anyuci egy szóra.
Csak rájuk néz s mind a kettő
Tudja, mit jelent ez,
Mert Ilike és Lilike
Jó és engedelmes.
Ott, ahol a gyerekszoba
Legsűrűbb homálya,
Hat órakor mindakettőt
Két kis csipi-csupi csupor;
Két kicsi trón várja,
Két kicsi trón porcellánbul
Egymás közelében,
S kéz a kézben Ili, Lili
Elfoglalja szépen.
Addig ül ott igyekezve,
Hévvel mindakettő,
Míg nem marad Ili, Lili
Törekvése meddő.
Míg a nemes ambíciót
Siker koronázza
S a szorgalom gyümölcsével
Ékes a két váza.
Hanem addig Ili, Lili
Megmoccanni sem mer,
Ellenőrzi az eredményt
Anyjuk vizsga szemmel.
Bábujukat csakis akkor
Adja vissza nékik,
Amikor az éma, léma,
Pribli-prubli nagy probléma,
Meg van oldva végig.
Hát egy este --- szomorú est! ---
Úgy hat óra tájba
Ül Ilike, ül Lilike,
Ül, de mindhiába.
Nézik egymást szomorúan
S nem tehetnek róla,
Egyiknek sincs semmi, semmi,
Ici-pici, inspirici,
Inspirációja.
Bárhogy lángolt bennük a szent
Kötelességérzet,
Hajh, az estén ellenük volt
A kegyetlen Végzet.
Eltelik egy jó félóra,
Eltelik egy másik
S a két kis lány vállalata
Sehogyse virágzik!
Egyszer csak az Ili arcát
Boldogság önté el:
"Éka, béka, heüréka!"
Mondogatja kéjjel.
Ám Lilike tovább is csak
Szomorúan, némán,
Hasztalanul töri szöszke
Ejecskéjét, fejecskéjét
A nehéz problémán.
"Jó tenéked" --- szól sóhajtva
És a hangja reszket, ---
"Azt, amit én el se kezdtem,
Te már befejezted.
Te mehetsz már, oh te boldog,
Két perc múlva játszol,
Engem sorsom mindörökre
E sziklához láncol."
Ekkor Ili kis szívében
Nagy szánalom ébred:
"Ne félj Lili, míg engem látsz,
Szerető testvéred.
Míg nekem van, neked is lesz!"
S könnyel a szemében
Az eredményt Lilikével
Megfelezi szépen.
A testvéri szeretetnek
E példája vonzó.
Azért tehát, hogyha egyik
Testvértekről van szó,
Akármikor, akármiben
Szüksége van rátok:
Egymást kedves olvasóim
Csirbe, csorba, csurba, csarba,
Cserbe ne hagyjátok.
(Heltai Jenő)
A modell
Egy egyszerű kültelki lányka
(Tizenhat éves, jó falat)
"Leszek modell!" Így szólt magában
És egy festőhöz fölszaladt.
Mert megfelelt az arc, a termet,
Így szólt a piktor: "Aktra termett
E karcsu test... e két halom...
Vetkőzz hamar le, angyalom!"
És mert a célhoz ez vezet,
A kis modell levetkezett.
Mit tudta ő, a balga gyermek,
A neveletlen vadvirág,
Hogy fölfedezve már a szappan,
És él vele a nagy világ.
Mert fogyatékos volt a teint-je,
A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!
E karcsú test... e két halom...
Izé... gyerünk csak angyalom,
Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
Segítünk rajta csakhamar."
És karon fogta, ahogy illik,
A fiatal, de balga nőt,
A szomszédos fürdőszobába
Diszkréten átvezette őt.
Ott állott martalékra várván
A kád... fenékig csupa márvány!
Ami fürdőnek a jele,
Színültig vízzel volt tele.
Festőnk a kádra mutatott,
Köszönt és eltünt: "Jó napot."
Elmúlt egy óra meg nehány perc --
A lány nem jön ki. Ej mi ez?
A piktor hosszasan eltünődik:
"No, most már szörnyen tiszta lesz!"
Benyit, ijedten hökken vissza:
Ott áll a lány, a vizet issza
És keservesen sírni kezd:
"Én nem bírom kiinni ezt!
Ha mindig ennyit inni kell,
A fészkes fene lesz modell."
Petőfi Sándor: Láttál-e a róna felett…
Láttál-e a róna felett
Elszállni madársereget,
Ha rája lövének?
Igy szállnak az évek!
Egy pillanatig
Még hallani szárnysuhogásaikat,
Már a másikban alig
Kisérheti a szem a kétes utat,
Mely röptük iránya,
Melyet hasitottanak egyre rohanva;
És annakutána
Se' híre, se' hamva
Az egész karavánnak.
A messzeség
Ködében az ég
Felhőivel összefolyának.
S te állasz a néma, a puszta határon,
Tünődve: mi volt ez? való-e vagy álom?...
Pest, 1846. december
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Weöres Sándor
Reményik Sándor:
Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
______________________
Privit neki Barátokhoz ad Könyvjelző Tetszik (0) Válasz erre Idézem10 perce ezen röhögök, meg kell, hogy osszam veletek:
A cenzúrázott strófa
Elvertem a pénzem,
Barackra, két decire,
Most forog velem a terem
Berúgtam, de _____
Vajon mi a megoldás????
Az Ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -
S a kelyhet többé nem engedi el!
Reményik Sándor
József Attila:
JÓZSEF ATTILA
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.