Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
REMÉNYIK SÁNDOR:
CASSANDRA
Lobog az áldozati tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a Sors.
Mit kívántok Ilion fiai,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek?
Jósoljak néktek?
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Fekszik a sors,
De megindul és ajkamig ér.
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Vagy tépjétek ki,
Tépjétek ki fekete nyelvemet!
Mert nem szólhatom
Halkan azt, ami szívemben kiált,
Se mézes szóval keserű halált
Nem szólhatok.
És nem ígérhetek.
A menyasszonynak rózsás gyermeket,
Se büszke megtérést a vőlegénynek.
És nem is lehetek
Forró hiúságtokra legyező,
Se üszkös sebetekre enyhe ír,
Se lágy selyempalástja vágyatoknak.
Az én beszédem kemény, mint a sír.
Leroskad Ilion. Ha kettévágtok:
Én egyebet akkor se szólhatok,
Csak a meztelen, véres igazságot.
Mit néztek úgy reám?
Vigasztaló igét én nem tudok
Néktek, ti veszni rendelt seregek
Én csak meghalni tudok veletek.
Lobog a tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Alszik a sors,
De felriad és az ajkamig ér
S én kisikoltom
Száraz szemmel, fagyos ajakkal Néktek,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek!
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Tépjétek ki fekete nyelvemet,
Titoktudó szívem
Verjétek éles vassal át,
Mert nem szólhatom, csak az istenek szavát!
Jártam én is száz leány után,
Téptem annyi rózsát május éjjelén,
S mégis egymagam maradtam én.
Már megettem a kenyerem javát,
De nem tudom, hogy mi a boldogság,
Megálltam volna egy kislánynál én is,
De hát az élet csak sodort tovább.
Az ember mindig akkor látja meg
A szerencséjét, mikor elveszett!
Öreg legénynek nem való a május,
És segíteni ezen nem lehet!
Régi vallomások, régi randevúk,
Más felé vezet ma már az út,
Jobban értik mások, nálam nincs tovább,
Jójszakát virágos ifjúság.
Már megettem a kenyerem javát,...
...És segíteni ezen nem lehet!
Jártam én is száz leány után,
Téptem annyi rózsát május éjjelén,
S mégis egymagam maradtam én.
Már megettem a kenyerem javát,
De nem tudom, hogy mi a boldogság,
Megálltam volna egy kislánynál én is,
De hát az élet csak sodort tovább.
Az ember mindig akkor látja meg
A szerencséjét, mikor elveszett!
Öreg legénynek nem való a május,
És segíteni ezen nem lehet!
Régi vallomások, régi randevúk,
Más felé vezet ma már az út,
Jobban értik mások, nálam nincs tovább,
Jójszakát virágos ifjúság.
Már megettem a kenyerem javát,...
...És segíteni ezen nem lehet!
Képes Géza:
Szeptember
Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehellete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
J' ai cueilli ce brin de bruyere
L' automne est morte souviens-t' en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps brin de bruyere
Et souviens-toi que je t' attends
Apollinaire: Búcsú / L' adieu
Paul la Cour : Két otthon
Lépteim könnyűek:
alig érintem a füvet.
eljönnöm ide, a kezdet hajnalához
egyszerre volt könnyű s nehéz.
Elkísért ide az erdő, s a madarak
szép áriákkal itatták fülem.
A csend nyelvét az esőktől tanultam,
száram viharokban edződött.
A tenger-ringástól születtem újra,
rímek fakadtak gyenge számon.
Szemem sötét járatokba veszett bele.
Kezem a szeretet fonala vezeti előre.
Haragom vizeket választ szét.
Örömem könnyebb létű, mint a fény vagy árnyék.
Két otthonom van.
Élek a végső napok szigorúságában.
Élek valami titokzatos boldogságban.
ford: Sulyok Vince
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
Benikémnek, aki másodikos, verset keresek szavalóversenyre. Azt hiszem, Pildu, az általad idehozott édes kis verset ajánlom. Köszönöm.
Második kínálatom a következő lesz:
Tamkó Sirató Károly
Marabu
Ez a dühödt haragú,
sárgalábú marabu
elfelejtett arabul.
Így ejthette őt rabul,
csalafinta csellel,
egy bozontos berber.
Lett belőle jó ragu,
meg is ette a falu.
Ám a bőrét - bár puha,
kiköpte a pápua.
C, Bukowski
Ki a fene az a Tom Jones?
már két hete
egy 24 éves
New York-i lánnyal
randiztam
a szemetesek éppen
sztrájkoltak
amikor egyszer csak
megérkezett a 34 éves
feleségem és azt mondta:
"látni akarom a
vetélytársamat"
amikor meglátta, csak
annyit mondott:
"csinos kis szuka vagy,
hallod-e!"
aztán vadmacska módjára
rávetette magát
nem nagyon emlékszem
volt ott minden:
sikoly, kiabálás,
vér, pisa...
én éppen részeg voltam
csak egy gatya
volt rajtam. megpróbáltam
szétválasztani, megnyugtatni
őket, de a térdem bánta
aztán kitámolyogtak
az ajtón keresztül
az utcára és ott cibálták
egymást a rendőrök
megérkezéséig.
az autó tele volt
zsernyákokkal.
én a fürdőszobában
álltam és bámultam
magam a tükörben.
55 éves korában
ritkán történnek
az emberrel ilyen
pompás dolgok.
jobb ez, mint a galambokat
etetni odalenn a téren.
aztán az öreglány
visszajött. össze-vissza
pisálta magát, a ruhája
csuromvíz volt, és két
rendőr kísérte, akik
tudni szerették volna,
hogy mi történt.
miután felhúztam
a gatyám, megpróbáltam
elmagyarázni nekik.
Charles Bukowsky
Oh, igen
vannak rosszabb dolgok is
mint a magány
de évtizedek szükségesek
hogy erre rájöjjünk
és amikor sikerül
felismerni őket
már késő
és tényleg nincs rosszabb
mint amikor
késő van.
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
Uralkodjál e Föld felett!
Ferenczy Klára
Csak a fák...
1.
...tudnak elalélni csikorgó fagyban,
levetvén gondot, nyűgöt,
eldobni lombruhát,
mezítelen, talpig-taron
megtisztulni
fehér hózuhanyban,
s míg rájuk telepszik a jéglakat,
szívük bezár,
árva szerzetesként,
pőre mementóként
vigyázzák a tájat
néma csendben
a hosszú télen át.
Csak a fák nem hazudnak.
2.
Csak a fák hiszik el,
ha öleled őket,
szívből jön a dal.
Kérges testükből áradó
ágymeleg lényük
gyengéden fogva tart.
Érintsd meg őket,
s jobban leszel.
A lelkedet érinti meg
az ölelés, a simogatás.
Szívd be az illatot,
mit árasztanak,
s megannyi emlék
kél útra benned,
hogy megtaláljon
téged, ki elfeledted,
a Természet gyermeke vagy,
hiába tagadod meg
nap mint nap önmagad.
Szent-Gály Kata
Szeretnék
Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát -
csak egy szál deszka-hiddá lenni,
mely szakadékot ível át --
csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb -
csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt, amit tehet -
Szergej Jeszenyin
Este este
Este, este. Harmat ül
hűs csalánlevélen
Fűzderéknak dőlve
állok az útszélen
Színezüst a holdfény
háztetőnkre csorran.
Fülemüle éneke
csap fel valahonnan.
Mint a sutból télen,
csöndes meleg árad,
hallgatnak a nyírfák -
fehér gyertyaszálak.
Messze a folyón túl,
erdő holdas szélén
cirpel álmosléptü csősz
halott kereplőjén.
KÁNYÁDI SÁNDOR
Sirálytánc
Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger - a maga módján -
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék - gondoltam -, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta, a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágát bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?
Radnóti Miklós:
HUSZONKILENC ÉV
Ortutay Gyulának
Huszonkilenc év! most csütörtökön
volt egy hete, hogy ennyi lettem;
verset szoktam írni én ilyenkor,
már évek óta verssel ünnepeltem
e szörnyü fordulót, de aznap
nem békitett meg semmisem,
nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig,
ó jaj, utolsó huszas évem,
húszon ím kilenc s utána ó jaj,
utána: harminc. Mozdul év az éven:
a szív ijedt, régóta kínzom,
már évek óta élek így,
vad bozótban, ártatlan Robinzon,
ki békén tett-vett s közben tudta meg,
nem védi semmi és a házat,
melyet jó magasra épitett fel,
ledöntik s harsogó vadászat
kél ellene s az elbukó nap
vérében ázva gyilkos és
hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés
hintáztatott, az égből fáradt
fények hulldogáltak hunyt szememre;
eső jött hirtelen, az éj megáradt,
hüvös vize szobámba lomha
lepkéket vert be s reszketeg
csillagot sodort az ablakomra.
Órákat élő lepke szállt le rám
s időtlen éltü csillag nézett:
mennyi az, amennyit eddig éltem?
huszonkilenc év? hófehér enyészet
dédelget, ringat s úgy emel fel,
mint gyönge pelyhet lassu szél,
lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován
járkált a púpos hegygerincen,
ablakomhoz álltam és kinéztem:
előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen?
nem mindegy, mondd? - szóltam magamra,
te nem szereztél semmit itt,
drága holmi még nem ült a kamra
hűsén sosem tenálad, semmi rossz
nem él szivedben, mégis űznek,
rák épülget benned, vagy leszúrnak,
nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek
hiányzik majd a költeményed,
ha többé semmit már nem írsz,
mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény
az vándorol időkön által,
nagy folyók tünődve egyre folynak,
s deltáiknál iszap zsong fodros háttal,
víz álmodik a sűrü ringó
nád közt s a fényben föllebeg
a nap felé egy rózsaszín flamingó.
1938
2011-re
Kányádi Sándor:
Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
(1956)
Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek
A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérükre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.
Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.
Vörösmarty Mihály:
PETIKE
Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel --
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele. "
"Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele."
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
"Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehedd."
Kaffka Margit:
PETIKE JÁR!
Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
- Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső. -
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
- Tip-top! Megindult. Petike jár!
Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, - most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
- "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
S megered szaporán, - elesni nem ér rá,
Előre hajlik - s az ölembe van.
Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik... majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
"Tip-top" - így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
- "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"
S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám.
...Tűnnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
- "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, -
Reszketve, ijedten suttogom én el:
- "Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
1903
Petike nem lett "daliás ifjú legény." A spanyolnátha 5 év múlva elvitte édesanyjával, a nagyon tehetséges Kaffka Margittal együtt.
Goethe:
A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!
Szabó Lőrinc fordítása