Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
KÖLTÉSZET NAPJA - MA IS
Oly sok jó és gyönyörű költemény van!
Kedves ismerősök és ismeretlenek a fórumon! Hozzátok el kedvenceiteket ide! Csak sajátot ne. És ha tehetitek, tegyetek melléjük képeket. Azok nagyon is lehetnek sajátok! S akár a vers, szólhat bármiről.
Kéréseim természetesen csupán irányelvek. A topikot együtt szerkesztjük, mindannyiunknak egyenlő jogunk van, a topikgazdát is beleértve.
Legyen nekünk az év minden napja a költészeté, a költeményeké.
Volt és lesz között
Képzelt kocsiban
képzelt vánkoson
jön-jön a sokszor képzelt alkalom
Vagy el is jött már
és kopogtatott
de az a lakat berozsdásodott
képzelt kulccsal
babrál képzelet
szívdobogva
az ajtó megett
Juhász Gyula
Isten kezében
A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.
Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.
Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.
Csoóri Sándor:
DÜNNYÖGŐ
Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem.
47.hsz-hez a lemaradt link:
http://verspatika.freeblog.hu/categories /Hangosvers/
És még egy gyönyörűség, valami "fényes nagyszerűség" ;-):
Szabó Lőrinc: Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Meghallgatva még gyönyörűbb:
Miután egyik kedvenc Dsida Jenő versem már idézték, jöjjön egy másik kedves:
In memoriam
József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. április
Latinovits előadásában érdemes meghallgatni is:
http://verspatika.freeblog.hu/categories/Hangosv ers/
József Attila:
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
Csoóri Sándor:
ELENGEDNÉLEK, VISSZAHIVNÁLAK
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet �
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak �
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek �
visszahívnálak �
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Popper Péter:
AZ UTOLSÓ ITÉLET
Minden úgy történt, ahogy a jövendölésekben megjövendölték. Eljött három arkangyal - ámbár talán heten voltak, vagy kilencen, vagy tizenketten, lehet, az én síromból csak három látszott - és megfújták a harsonákat. És fölpattantak a sírok, és kikászálódtak a halottak, a frissek is, és azok is akik évezredek óta korhadtak már a föld alatt, előgomolyogtak a lágerek halottai és sorstársaik, akik az inkvizíció máglyáin hamvadtak el, nagy csobogással fújták ki a vizet magukból ők, akiket elnyelt a tenger, s bár testüket visszakapták, de a kellemetlen szagtól nem mentesülhettek a szerencsétlenek, akiket vadállatok nyeltek el. Bűzlöttek istenesen. És íme a Mindenség Ura felült trónusának mozdulatlan fénysugaraira, és megkezdődött a végső számadás. Bűntudattal, rémülettől, szorongástól roskadozva vonultak el előtte a szentek és a paráznák, az aszkéták és a kurvapecérek, az aranynak áldozók, a pompának áldozók, Sivának, Jehovának, Jézusnak áldozók, a bornak és a vérnek áldozók, az eszmés macskajancsik és az eszmétlen szabadgondolkodók, akiknek szabad volt bármiről gondolkodniuk, ami eszükbe jutott, de rendszerint nem jutott az eszükbe semmi sem, a bölcselők és a tébolyodottak, a zseniálisak és a csorgó nyálúak, nők, férfiak és hermafroditák, jók és rosszak és semmilyenek, egyszóval az emberiség. És mindenkinek a nyakába akasztották az ő igazi történetét, éppen úgy, ahogy a költő megálmodta és a táblákon vörös betűkkel világítottak a bűnök és szelíd kék fénnyel a jócselekedetek. És mindenki félve lesett a szeme sarkából, hogy jobbra, vagy balra kell-e térnie, az üdvösségben részesülők, vagy a kárhozatra taszítottak közé. De balra nem ment senki sem! Mert amikor valaki az Úr trónusának sugárkörébe lépett, íme, tisztán ragyogott a táblája, nem volt azon egyetlen szó, sem kékkel, sem vörössel, mert a fénysugár mindent letörölt róla. És akkor a jóságosak és az igazak morgolódni kezdtek, hogy minek tartóztatták meg magukat a bűnöktől, miért mondtak le annyi élvezetről, pénzről, hatalomról az üdvösségükért. Mert íme, jutalmuk nem különbözött azokétól, akik minden erkölcsi törvénynek és isteni parancsnak fittyet hányva, éltek kényük és kedvük szerint. Zúgolódtak hát a jók, az istenfélők, a fehér erkölcsi palástjukat be nem mocskolók, és zajongásuk felhatolt az Úr trónusáig. - Megbántátok-e, hogy hűségesek maradtatok törvényeimhez és törvényeim szelleméhez? Sajnáljátok-e, hogy mennyi földi örömtől fosztottátok meg magatokat énérettem? És sokan felelének: - Ha így áll a dolog, bizony megbántuk szamárságunkat. Mert akárhogy is nézzük, ez az egyenlősdi nem igazság, Uram! Ó, ha tudtuk volna!... És kizárólag ők kárhoztak el, csakis ők, és senki más.
Bella István:
MADÁR REPÜL A FÖLD FELETT
Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.
Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom Klára meghalt, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,
de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz
árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,
szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.
Madár repül a szívem felett.
Arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet.
Nem tudja magát elfeledni.
Már csak azon csodálkozik,
hogy lehet, hogy össze nem roppan
az agy, de tovább gondolkodik,
érez és parancsol nyugodtan.
Vagy hogy nem dőltem össze én is
az első, óvatlan döbbenetben,
mikor csak megsejtettem félig
ki szeretett és kit szerettem.
Dsida Jenő
Vallomás
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
Weöres Sándor:
DARÁLÓ
Jő a fecske tavasszal,
minden szívet vigasztal,
tavasszal
vigasztal,
csak engem nem nyugosztal.
Megterítve az asztal,
vendégeket marasztal,
az asztal
marasztal,
engem menni tapasztal.
Minden virág tavasszal
följebb nő egy arasszal,
tavasszal
arasszal,
tapasszák le tapasszal.
Szemben ennyi pimasszal
teli vagyok panasszal,
pimasszal
panasszal,
nem bírok a ravasszal.
Körben csupa kopasz fal,
följajdúl a panaszdal,
kopasz fal
panaszdal,
búbánatot magasztal.
Tóth Árpád:
Az öröm illan
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.
Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? - ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...
Tóth Árpád
ÚTON
Ó, reggel! robbanó élet!
A friss szél arcomba vág,
Vállal feszülnek a szélnek,
És sikonganak a fák,
Ráintenek vonatomra,
Zöld zászlajuk zúgva forog,
Mehet! - zengik vihorászva,
Mehetnek a víg utasok!
Most egy nagy kortyot a szélből!
Ó, vad szél, drága konyak!
Köszöntlek, tavaszi erdő,
Köszöntlek, tavaszi nap!
Most minden sikerül majd,
Nem is a vonat röpít,
Százezer angyalerővel
Visz a gyógyult gyermeki hit!
Hazugság minden bánat,
Sohse voltam bús, se beteg,
Tárt karral a boldogság vár,
Ahová most sietek.
Örömök karikagyürűje
A körülarany horizont,
És megvakul a napban
A hunyori szemü gond.
Édes fájással pattog
Körül az egész világ,
A szívek, az anyaméhek,
Sok rügyező ifjuság;
Egy eke új vasa lobban
A napban, toronyiránt,
Hurrá, paraszti ruhában
Az Úristen ott maga szánt.
Mire leszáll a boldog este,
És csöndben megérkezem,
Elmaradt száz határtól
Lesz napfényes a szivem.
Víg villany gyúl a szobában,
Vagy szivemből csap ki a fény?
És alvó kicsi lányom
Felkacag álma ölén.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Valamiért összegabalyodott az előző.
Juhász Gyula
Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Vajda János:
A LEGSZEBBNEK
Szép nyári éj. A parkban ültünk.
A mennybolt ragyogott fölöttünk.
Sürű jegenyesor, platán
Csoport nézett le ránk középen,
Nyugalma, csöndje fönségében
Sötéten, mint a Notredame.
Az égi tündöklő betűkben
Sokáig némán elmerülten
Kutattuk sorsunk titkait.
Hogy vaj mi rend, mi törvény ottan,
Az-e, vagy más a csillagokban,
Mint ami itt uralkodik?
Elmélkedénk a távolságról,
Amelyről a számtudomány szól
Dadogva, míglen elakad,
Mint gyermek, ki az éjszakába
Csodás, kisértő rémet látva,
Ajkára fagynak a szavak.
Szédítő mélyein az űrnek
Parányi emberértelmünket
Erőltetők, - mi haszna van?!
Minél tovább elévelődtünk,
Annál sötétebb lett köröttünk,
Ijesztőbb a határtalan!
Míg végre aztán észre jőve,
Szemedbe néztem eltünődve,
S a kérdés egybe oldva lőn,
Minden világos lett előttem.
Ez egyetemes kis tükörben
Láttam, mi írva odafönn.
Különböző csupán a méret,
Nagyban, kicsinyben a ledérnek
Áll a világ, most már tudom!
Az égen, földön egy a végzet.
Állhatlanok szedik a mézet;
A híveké a fájdalom.
Ha majd akik bübájaidnak
Üdvözitő fényéből ittak,
Rég elfeledt a léha had;
Kinek elérhetlen vagy, messze,
Lelkében mint halhatlan eszme
Emléked él és fönnmarad.
Ez a világi sor! Ha egyszer
Elmult, kihajt egy-egy naprendszer
És udvarának keretén
Boldog, kegyelt holdak csoportja,
Akikre lángját pazarolta,
Függnek kihülten, feketén;
Hová egy eltévedt sugára
Az ég egy árva csillagára
Reménytelen, későn hatott:
Az a sugár e mérhetetlen
Távol bolyongó égitesten
Még azután soká ragyog...
Vajda János: Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász-sorunk betőlt.
Találkozunk - irgalmas végezet!
Utólszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás.
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat művel emlékezetem.
A múltból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szíved.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd e földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban . . .
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szívébe temetett:
Most itt ülünk, siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan . . .
Tekintetünkben, hajh! nem az elvesztett
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak . . .
Weöres Sándor:
Szembe-fordított tükrök
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Csoóri Sándor:
DÜNNYÖGŐ
Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár,
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és énbennem.
Csoóri Sándor:
ELENGEDNÉLEK, VISSZAHIVNÁLAK
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet
egész testemmel
égjek!
Csoóri Sándor:
VENDÉGEM ÉS VARÁZSLÓM
Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.
De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Csak úgy, szinte a semmiből, előugrott ez a vers.
És milyen időszerű - éppen ma!
Ady Endre:
ÚJ TAVASZI SEREG-SZEMLE
Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk.
Mi szétáradtunk űzhetetlenül
S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk.
Kis, romlott ország vén kadáverét
Fűti élettel a vér, a mi vérünk.
Száguldva jártunk s most megpihenünk,
Hol friss szivek, szomjas szemek fogadnak:
Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
Piros kedvű, új ütemű lovaghad.
Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,
Csatákat gyűrünk megemberesedve,
Tegnap még buták tréfája valánk
S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.
Futótűz volt a sárkány-paripánk,
Bevett vár minden óvhatatlan szándék,
Ölünkben szabad, új és romboló
Garmadával a megváltó ajándék.
Mise, tömjénfüst, dicső babonák
Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,
Hálózva fűtjük mink az ereket
Új élet-műként, űzetve és űzve.
Szétcsörtetett a Láznak csapata,
Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott,
Hályogot tépett a magyar szemen
S mink nézhetjük most vele a világot.
S hiába: a vakság már nem magyar,
Nincs magyar glóbus és a magyar észnek
Meg kell tanulni a mi ütemünk
S nem magyar sors az ábrándos enyészet.
Átváltódik, kit lázunk megkerül,
Mélyül s tornyosul gondolat és álom,
Megrázkódik újat lesve a szív
S minden szokottság fojtogat, mint járom.
Igy lettünk mi az új-látó szemek,
Új rezdülés és ünnep az idegben,
Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
Mióta mi lüktetünk a szivekben.
Ki minket üldöz, szívét vágja ki,
Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
Új a világ nálunk is már, hozsánna.
Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom,
Óh, ékeskedjél mindig ékesebben.
Robogj föl, Láznak ifju serege,
Villogj, tekintet, világbiró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz,
Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.