Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Egyre többször kerekeztek el az öregember háza előtt. Vendel bácsi a pipa felett figyelte őket. Egyik éjjel aztán hatalmas üvöltés rázta meg a pajtát. Az öregember kipattant az ágyból és a kapcsoló után nyúlt. De áram nem volt.
- Mi volt az Vendel? - riadt fel az asszony is.
- Semmi! - felelt az öregember. - Azt hiszem, vihar jön, üvölt a Lajosék kutyája!
Nekik már fél éve nem volt kutyájuk, mióta megmérgezték az öreg komondort.
- Megyek, rászólok. - azzal felvette a nadrágját és az ajtó felé indult.
A pincegádor előtt aztán visszanyomta a villanyórát, majd meggyújtotta a viharlámpát.
Hamarosan megtalálta. Az üres disznóól mellett a villanydrótba gabalyodva egy ember feküdt. Akkor már nem lélegzett. Az öregember bólintott.
- Te sem jössz többet ide! - mormogta maga elé.
Még egyszer megnézte . A fiatal, jó erőben levő férfi már nem élt. A disznóól köré vezetett elektromos áram ölte meg. Az öreg a lábánál fogva a ganédomb mellé húzta. Félredobálta a múlt héten kiásott gödör fölül az akáci ágakat, majd a testet belegördítette. Hamarosan nyoma sem volt az illegális sírgödörnek. Az öregember akkor nekiállt áthányni a ganédombot. Megszokott falusi munka volt ez, a ganét átforgatták, hogy egyenletesen érjen. Jó lesz majd tavasszal a földre. De az öregember gondolkodott, hogy ő bizony nem fogja ezt a dombot eladni már. Ez itt marad, amíg csak Margittal élni fognak!
Hajnalra végzett is. Megmosakodott a lavórban a nyári konyhában és mire Margit megébredt, már tiszta ingben pipázott a tornácon.
- Mi baja volt éjjel annak a kutyának? Csak nem azzal is végeztek? - kérdezte az öregasszony, ahogy a reggelit az ura elé tette.
- Nem, nem végeztek vele. Valamitől megijedt. - felelt Vendel bácsi.
Késő délután a körzeti megbízott autója fékezett a ház előtt. A testes rendőr a fejét vakarta.
- Nagy gondban vagyok Vendel bátyám!
- Ülj le fiam minálunk! - kínálta székkel az öregember. - Margit hozzál egy hideg fröccsöt a Pistának! - szólt be a konyhába.
- Eltűnt a Lakatos Pista!
Vendel bácsi felvonta a szemöldökét.
- Az meg ki a csoda?
- A szomszéd utcában lakik. Az asszony szerint az éjjel ide magukhoz indult és még nem ment haza azóta.
Az öregember hátratolta a kalapját.
- Hát én nem tudok róla, hogy idejött volna. A szomszéd Lajos kutyája biztosan ugatott volna. De mit keresett volna minálunk? Már mindent elloptak. Ide biztosan nem jött.
A rendőrautó mellől kiélt arcú, barna bőrű nő ugrott elő.
- Ne hazuggyá te vénember! Mi nem loptunk el tetűlled semmit se! Meg igenis tuggyuk hogy vannak malacaitok!
- Itt malac? Ne ábrándozz édes lányom! Itt ti nem fogtok már malacot találni!- ingatta fejét az öregember.
- Pedig van! Tuggyuk! - visított az asszony. - Hallottuk a hangjukat hogy a rák egye ki a szívedet
- Megnézhetem azt a disznóólat Vendel bácsi? - szólalt meg a megbízott.
- Persze fiam! - kászálódott fel az öreg a székből.
A rendőr alaposan szemügyre vette az ólakat. Látszott rajtuk, hogy azokban bizony már hónapok óta csak a menyétek jártak.
- Akkor, ha jól látom, ide biztosan nem jöhetett a Lakatos Pista igaz? - nézett Vendel bácsira.
- Jöhetett volna, de malacot nem talált volna! - felelt az öregember.
A rendőr nézte Vendel bácsit, de az öreg állta a pillantását. Sóhajtott egyet.
Az öreg nyakas kun ha tudja is hogy mi történt az éjjeli látogatóval, biztos nem fogja elmondani. Előre indult. Az öreg követte.
- Látom Vendel bátyám is átforgatta már a ganét. Apám is a múlt héten forgatta meg. - mondta szórakozottan a férfi menet közben. Beköszönt Margit néninek a konyhába, majd a kapu felé indult.
- Nincs itt egy fia malac se te! Már hónapok óta. Az urad, ha eltűnt, akkor már messze jár valami fiatalabb menyecskével! Na, indulj haza! - szólt oda a kapu előtt ágáló sovány nőnek, majd elhajtott.
- Hát nem tudom édes lányom honnan vetted, hogy van malacunk! - csóválta meg a fejét az öregember a kapu mögött. - Máshol keresd az uradat!
Azzal megfordult és visszaindult a tornácra. A szája szegletében elégedett mosoly játszadozott. Este megint a magnót tanulmányozta, majd megnyomta az oldalsó gombot, amire az volt írva "Törlés".
Düh
Az öregember lemondóan legyintett. Vége! Elvitték a maradék négy tyúkot is. Tudta, hogy a felesége megint sírni fog. Úgy siratta meg a tyúkocskákat, mintha az életéből loptak volna el egy darabot. Ami lényegében igaz is volt. Amit tudtak, megtermeltek maguknak, erre sem kellett a soványka nyugdíjból kiadni. De idén nem lesz télire semmijük. Ellopták a tyúkokat, a malackát az ólból, a terményt, még az uborkákat is. A fia dühöngött, de azok, akiket tetteseknek gondoltak, csak nevettek rajtuk. A körzeti megbízott meg csak a vállát vonogatta.- Nem tudunk mit tenni bátyám! Tehet feljelentést, de tanú nincs, meg hát... - nem fejezte be a mondatot.
Az öregember tudta mit akart mondani.
Örüljenek, hogy nekik nem esett bántódásuk. Az öreg Szabónénak a tanyán nem volt ilyen szerencséje. Úgy fejbe vágták, hogy az orvos szerint rögtön meghalt. Azért a két keshedt disznajáért!
Kitolta a kerékpárt a fészer alól és elbiciklizett a megbízotthoz. A gyanús ház udvaráról égett tollszagot hozott a szél. A muzsika hangosan szólt és azok meg abajgattak meg ciccáréztak hozzá. Ahogy meglátták az öreget, hangos röhögésben kurjongatásban törtek ki. A félmeztelen gyerekek utána eredtek az utca porában, de addigra belehúzott, nem érték utol. Tudta, hogy akkor kapott volna pár követ a hátába.
A megbízott megint felhúzta a vállait.
- Sajnálom Vendel bácsi!
Felvette a tényállást és megígérte, hogy majd értesíti a fejleményekről.
Az öregemberben hetekig forrt a düh. Néha úgy érezte, hogy agyvérzést kap az idegességtől. Esténkét elkerekezett a kocsmába, amit a sógora tartott fenn a faluban. Ő is ismerte a társaságot, de nagydarab ember, lévén és mert nem félt tőlük, hamar kiakolbólította őket az ivóból, ha kötözködni próbáltak.
Most a két gyanús ember szerényen állt a pult mellett. Még nem volt bennük annyi alkohol hogy erősek legyenek. Azon kívül csak ketten voltak. A nagydarab kocsmárosnak egy tenyere is sok lett volna elintézni őket. Az öregember rájuk nézett, majd a sógorhoz fordult.
- A jövő héten a vásárba megyünk az asszonnyal. Veszünk két malackát, Karácsonyra meg is nő! - mondta, talán hangosabban, is mint szerette volna.
- Ide disznót Vendel? Nem sokáig lesz az meg! - legyintett a sógor.
Az öreg felhörpintette az ajándék fröccsöt és hazafelé indult.
Másnap a reggel már nagy munkába találta. A kamrából kihozta a villanydrótot, amit még tavaly vásároltak az asszonnyal a városi új áruház megnyitásán. Húzkodta a drótokat, majd ebédre kimerülten döccent le a székre. Margit eléje tette a rántott levest majd a krumplis tésztát is. Mostanában csak ilyen soványka ebédek jutottak nekik. Délután Vendel bácsi elővette a kicsi magnót, amit még tavaly az unokájuk hozott hallgatni a magyar nótákat. Kazetták is voltak a magnóhoz. Orrán a szemüveggel tanulmányozta a szerkentyűt, mert mi tagadás, már elfelejtette hogyan működik. Másnap aztán elkerekezett a szomszéd faluba a disznótelep mellé. Felvette a malacok visítását a kazettára. Amikor visszajátszotta, elégedetten bólintott. Attól kezdve reggelente malacvisítás hangzott fel a portáján. A társaság hamarosan felfigyelt....
na ez igen...
ez az igazi jóban-rosszban
akár film is készülhetne-ebből
csak az életben nehéz ilyen társra lelni
amúgy mindíg a bajban derül ki,ki vagy kik állnak melléd.
szép történet
- De hát szokott mosolyogni! Én észrevettem régebben is. Amikor befejezzük a kezeléseket, meg szoktam tőle kérdezni, hogy jó volt-e és olyankor mindig elmosolyodott.
A két férfi döbbenten nézett egymásra. Hogy hogy ők ezt sosem vették észre?
- Apu! Apu! - kiabált egyik téli este a kislány. - Anya leírt valamit!
István forgatta a papírlapot, amelyen firkaszerű írás volt. Fogta a ceruzát és végigvezette a vonalakon.
- Köszönöm. - ezt írta le az asszony.
István nézte a feleségét. Barbara sötét szemei is férje arcán nyugodtak. Talán a sors így akarta kárpótolni az asszonyt a mozdulatlanságért, de Barbara arca ugyanolyan sima volt, mint régen. Mintha a szerencsétlenség percétől kezdve nem öregedett volna tovább.
- Mit köszönsz Kedvesem? – sóhajtott István.
A torka remegett, úgy érezte, rögtön elsírja magát. Az évek óta tartó mozdulatlanság után ez a kesze- kusza írás, nagyon nagy eredménynek számított.
Barbara ujja felemelkedett és egy kört rajzolt le a takaró felett. Mintha azt mutatta volna:
- Mindent köszönök neked!
István csak ült az ágya mellett és úgy érezte, hogy az agya felrobban az érzésektől, amelyek benne forogtak. Kijöttek a könnyei. Felemelte az asszony tehetetlen kezét és megcsókolta.
- Emlékszel mit fogadtunk egymásnak? Jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan!
Jóban, rosszban
„....és boldogan élnek, amíg meg nem halnak!” A mesék, a filmek általában ezzel érnek véget, az olvasó, a néző fantáziájára bízva a továbbiakat. De mi van a Happy End után?
Adva van két összeillő ember, aki neki indul az életnek. Házasság, gyerekek, család, munka. A férj dolgozik, a feleség gyerekeket nevel, háztartást vezet. Később munka előtt rohan a gyerekekkel az oviba, utána a munkahelyre. Délután a kör fordítottját rója le. Alapvetően nagy gondjaik nincsenek, csak annyi, mint a házaspárok mindegyikének.
Egy napon a feleség nem tud felkelni az ágyból. De azt sem tudja megmondani mi a baj. Csak tátog és láthatóan nagy fájdalmai vannak. A férj nem megy el dolgozni, az ügyeletet hívja, aki a felsorolt tünetek alapján mentőt küld.
A diagnózis, agyvérzés!
Most kérdezhetjük értetlenül, hogy vajon mitől lehet egy fiatal nőnek agyvérzése? Erre az orvosok is csak homályosan válaszolnak. Stresszes életmód, örökletes dolgok, vérrög, stb..
A férj megdöbben. Lelkiismeret furdalása támad, hogy talán túl sokat hagyott az felesége vállaira? De hát ő is reggeltől estig dolgozik! De megváltoztatni már nem lehet semmit, esetleg könnyebbé tenni a rájuk váró életet. Felesége hazaszállításának előestéjén a gyerekeket az anyósra bízza és elmegy mulatni a barátokkal. Elmondja nekik, hogy talán életében most utoljára van velük!
Másnap reggel aztán István ott áll a kórház folyosóján, kezében a zárójelentésekkel. Azok, nem sok jóval kecsegtetik. Barbara ellátásra szoruló ember marad élete végéig.
István szíve összeszorul. Elképzelni sem tudja a jövendőbeli életüket. Hogyan fogja a feleségét ellátni? Hogyan fogja a gyerekeket óvodába, iskolába vinni? Hogyan fogja a munkáját elvégezni, hiszen élniük kell valamiből. Ráadásul Barbara a keresete helyett csak rokkantnyugdíjat fog kapni. A rezsi…a részletfizetés…a gyerekek is nőnek, mint a bolondgomba. Ott a folyosón kijöttek a könnyei.
A karjaiban vitte fel magatehetetlen asszonyát a lakásba. A mentősök csak vele mentek, de az odavetett mondatra miszerint „Ennél rosszabb nem történhet már vele!” ők sem tudtak mit mondani. Kaptak egy tolószéket, de Barbara megtartani sem tudja magát. Naphosszat csak fekszik és néz. A nyál kifolyik a szájából.
A szülők segítenek, ahol tudnak. Az anyós hordja a gyerekeket az iskolába, oviba, az após meg elmegy értük. Amikor István hazaér a munkából, minden nap leül Barbara mellé és keresi azt az életvidám nőt, akivel olyan szép éveket éltek. Egy idő után, rákap arra, hogy elmeséli a napját. Nem tudja, hogy Barbara mennyit fog fel belőle, de úgy érzi, hogy így talán bele tudja vonni a magatehetetlen asszonyt az életükbe.
Minden este, amikor a gyerekek már lefeküdtek, saját maga fürdeti meg az asszonyt. Vizet enged neki, finom habfürdővel, olyannal, amit Barbara szeretett, lemosogatja a sovány testet, majd behintőporozza, bekeni, hogy a felfekvések ne gyötörjék meg.
Két év után, a szülők előállnak azzal az ötlettel, hogy adják el mindketten a lakásukat és költözzenek együtt egy kertes házba. Így Barbarát is ki tudják vinni a levegőre, nem a szobában fekszik egész nap. Három hónap alatt találták meg azt a házat, amelyet ideálisnak véltek. Hatalmas ablakokkal, tágas terasszal. Szerencsére a bank nem támasztott akadályokat, a kölcsönt simán át tudták vinni az új házra. István fizetéséből, a nagyszülők nyugdíjából és Barbara rokkantnyugdíjából, ha nem is úri módon, de megéltek.
Új élet kezdődött mindnyájuknak. A gyerekek is megszerették a hatalmas kertet, és a művelése adott a férfiaknak is valami kikapcsolódás félét. Nem beszélve a zöldségekről, amelyek teremtek a kertben. István most már este a teraszon mesélte Barbarának a napjait.
Egy napon az anyós lebetegedett, majd kórházba került. A tüdőgyulladás egy hónap alatt elvitte. István magára maradt a beteg feleséggel, a gyerekekkel és az idős apóssal. Amikor elmondta Barbarának, hogy az édesanyja meghalt, az asszony szeméből egy könnycsepp gördült le. István felhívta az asszony orvosát. Az hümmögött egy darabig, majd kifejtette az álláspontját. István ne reméljen sokat attól az egy könnycsepptől, lehet véletlen is. Az asszony agyában olyan pályákat érintett az agyvérzés, amelyek nem képesek regenerálódni, és sajnos egy nem műthető terület.
De Istvánt nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. Ettől a naptól kezdve, figyelte Barbara reakcióit, majd egy napon hirtelen ötlettől vezérelve, megkérte a magatehetetlen nőt, hogy ha igennel akar válaszolni, akkor hunyja be a szemét, nemmel, akkor nézzen felfelé.
És csodák csodája, Barbara behunyta a szemét! István kérdezett, Barbara pedig felelt. Az apósa elsírta magát, amikor megtudta, mire jött rá a veje. Attól kezdve István még többet beszélt az asszonyhoz. Fél év múlva egy ceruzát erőltetett a kezébe, egy noteszt rakott eléje. És Barbara, ha kusza vonalakat rajzolt is, de használta a ceruzát. A kezét nem tudta felemelni, de a ceruzát meg tudta fogni. Attól kezdve a teraszon ülve esténként az írást gyakorolták. Az ügyes kezű após készített egy olyan írótáblát, amely a fekvő asszony keze ügyébe lehetett támasztani. A gyerekek is részt vettek a „rehabilitációs programban”. Sokszor kuporodtak anyjuk mellé és rajzoltak neki. Az asszony szeme a rajzokra szegeződött.
Az ujjai türelmetlenül kapirgálták a lepedőt. Már a gyerekek is tudták, hogy ilyenkor kéri a ceruzát. A kezébe adták, és hozzáigazították a táblához. De Barbara még mindig csak kusza vonalakat tudott húzni. De eljött az az idő is, amikor lerajzolt egy kört. Egy girbe- gurba kört! Ezek az apró eredmények adták Istvánnak az újabb és újabb erőt, hogy ne adja fel.
Kapcsolat
Se veled, se nélküled....
Ott voltam én is, annak idején, amikor kimondták a boldogító igent. Fiatalok voltak, szépek, nagy reményekkel teli. Kuporgatni sem nagyon kellett, Edinára tizenöt éves kora óta várt a lakása, tehát az indulás nem okozott nekik olyan igen nagy traumát. A villámcsapás akkor költözött az életükbe, amikor kiderült, Edinának sosem lehet gyermeke. De ketten ezt is fel tudták dolgozni.
Amit sosem sikerült összehangolniuk, azok saját maguk voltak. Tizenöt éve vannak együtt és mégis külön.
Edina boldog, kék szemei ragyognak. Tudom, Péter visszaköltözött. Aztán eltelik félév, és fakul a ragyogás. Egyre idegesebb, egyre többet hallom tőle találkozásaink alkalmával, hogy ez a férfi elviselhetetlen.
Levezetem a forgatókönyvet.
Edina:
- Már megint arra megyek haza, hogy kupi van, ő meg ott trónol és bele van bújva a gépbe! Mellette tányérok, poharak. Még csak fel sem néz, amikor hazaérek. A múltkor már a kádban feküdtem, amikor belépett a fürdőbe és majdnem szívrohamot kapott tőlem. Megkérdezte, hogy mikor mentem haza. Brühühü!
Péter:
- Nem elég hogy reggeltől estig elvan, de akkor még elvárja, hogy én csináljam a házimunkát. Én is dolgozom. Ez a nő tizenöt év alatt sem tanult meg rendesen főzni! Ha jót akarok enni, akkor el kell mennem anyámhoz. Mindig csak a cég. Ha annyira odavan érte, miért nem alszik ott?
Pár hónap után a bomba robban, Péter költözik, Edina pedig fúj egyet.
- Soha többet! Hova tettem én az eszemet? Nem igaz, hogy megint visszafogadtam, azok után, hogy nem kapok mást, csak azt, hogy moshatom a piszkos zoknikat! Menjen az anyjához, ha az kell neki.
Fodrászhoz megy, szoláriumba, wellness hétvégére utazik egy nívós fürdőhelyre. Férfiak akadnak az útjába, hiszen Edina csinos nő. De gyorsan el is kopnak, amikor már a harmadik randin is Edina és Péter életét hallgatják.
Péter ez alatt berendezkedik özvegy édesanyja kisszobájában, ahova mindig hazamegy. Az anya csak sóhajt egyet. Tudja és tisztában van vele, hogy a hazaköltözés csak időszakos. Mint a maga életét stabilan kialakított ember, nem nagyon örül a fia hazaköltözésének.
Péter eleinte vidám, sorra hívja a haverokat, szervezik a közös sörözéseket, de aztán lassan ez is kifullad. Péter a munkába veti magát, próbálja élete asszonyát kiverni a fejéből, de nem megy!
Amikor találkozom vele, egyre soványabb, egyre jobban elhanyagolja magát, a szemei kialvatlanok, véreresek.
Edina a kezdeti ragyogás után, újra neki áll fakulni. Reggeltől estig dolgozik, úgy hazamenni, hogy senki sem várja csak eleinte volt jó. Hiába a tisztaság és rend. Csak kóvályog az üres lakásban. A wellness fürdő is elveszti a kezdeti varázsát. A férfiakhoz türelmetlen, annyira leköti a gondolatait az anyósánál gubbasztó férfiember.
Péter részéről a barátok egyre többször hárítanak azzal, hogy az asszony… meg a gyerekek… a kert…
Pár hónap és Edina „csak úgy” felhívja anyósát és pár érdektelen mondat után, Péterről kérdez. Az anyós ekkor kezd egy kicsit fellélegezni, mert tudja, hogy már nem sokáig kell a fiát nézegetnie a kisszobában. Elmeséli a menyének, hogy ez a gyerek, alig mozdul ki, egyre soványabb, hajnalig a gép előtt gubbaszt. Edina, akinek ez a gép előtt gubbasztás volt, ami legjobban bökte a csőrét, hiába tudta, hogy Péternek ez a munkája, elkezd aggódni férje uráért.
Majd jönnek, a számtalanszor lerótt körök.
Pétert egyre többször látni Edina munkahelyének közelében. Főleg, este hat után, amikor Edina végez.
Pár hét, és a közös barátnő felhív, hogy Edina autóját látta Péterék közelében.
Aztán egy kávéházban ülnek egymással szemben. Mindkettő zavart és görcsös. Vágynak a másikra, de a félelem is ott munkál bennük. Hiszen nagyon is tisztában vannak, az alaphelyzettel. Tudják, ha újra összejönnek, pár hónap után, megint csak ott lesznek egymás agyán. Péter belezuhan a kék szempár ragyogásába, Edina keze pedig indulna megsimogatni a borostát férjeura arcán. Mert hiába a sok el és visszaköltözés, az egy pillanatig sem jut az eszükbe, hogy el is válhatnának.
A megoldás az anyós barátnőjének jut eszébe, amikor az egyik esti szeánszon meglátja a kisszobában, a gép előtt ücsörgő fiatalembert.
Takarítónőt kellene fogadni, akkor Edina sem a rumlira menne haza, na meg hát kapja össze magát az a fiú, ha kell neki az asszony!
Péter randira hívta Edinát, és elmondta neki is az ötletet. Sőt, felajánlotta, hogy a takarítónő fizetését ő maga fogja állni.
Edina kék szemei felcsillannak. Hogy ez neki nem jutott eszébe! Hiszen jól keresnek mindketten, megengedhetnék maguknak. Péter ötletéhez hozzáfűzi, hogy befizethetnének ebédre a szomszéd kisvendéglőbe, akkor csak haza kellene vinni a kaját. Ami idő marad, azt meg egymásra fordíthatják.
Már együtt szedik össze férjem uram holmiját a kisszobából. Edina az anyós nyakába borul és összecsókolja. Az anyuka fellélegezik, ahogy becsukódik az ajtó utánuk.
Összefog az anyós baráti kör, és nekiállnak felhajtani a megfelelő takinénit. Hamarosan meg is találják. A közelben lakik, kell neki a nyugdíj kiegészítés, és minő csoda, hajlandó a kaját is hazavinni. Minden nap tizenegykor érkezik, összerakodik, Péter könyöke alól is kihúzza a tányért. Mos, vasal, takarít, az ételt a hűtőbe teszi, hazafelé menet, pedig beadja az éthordót az étterem konyhájára.
Péter is összekapja magát, délután hatra fel van húzva az óra. Edina ekkor végez. Péter is végez, lekapcsolja a gépet. Mire hazaér élete párja, megengedi a fürdővizet neki, és rászokik arra, hogy a fürdőben ücsörögve megbeszéljék a napjukat. Utána együtt megvacsoráznak, és úgy fejezik be a napot, hogy mindketten elégedettek legyenek.
Péter már másfél éve nem költözött.
Az alma
Annyira, de annyira unatkozott. Rosszalkodni nem mert, mert akkor lesújt rá az Úr haragja. A napi tevékenység kimerült a fügefalevél cserében. Ádámnak megvolt a választási lehetősége. Fügefalevelet hord, vagy fügefalevelet. Kissé száraz fügefalevelet választ, vagy frissebbet, zöldebbet.
Bezzeg az oldalborda, egész nap a patak vizében nézegeti magát, és a fügefalevelet már régen lecserélte szőlőlevélre, mert az szerinte jobban állt neki. Ádám, nem mert cserélni, mert az Úr nem bólintott rá. Pedig tényleg jobb az a szőlőlevél.
Az Úrnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Ádám mit akaszt a fütykös elé. Az oldalborda bezzeg kreatívabb, nem futkos minden aprósággal az Úr színe elé. Önállóan döntötte el, hogy neki jobban tetszik a szőlőlevél.
Az a virág a hajában is jól mutat.
Igaz, nem kapott rá engedélyt, de saját magától megkóstolta a fügét is, meg a halat is kifogta a vízből. Akkor az Úr kicsit megkönnyebbülten felsóhajtott, mert már unta mindig odavezetni a kezüket az ennivalóhoz.
- Lehet, hogy az oldalbordát kellett volna először létrehozni? - gondolkodott el a felhő szélén lóbálva a lábait.
- Akkor lehet ez a mamlasz is sokkal előrébb járna. Ha éppen nem érek rá rájuk nézni, még a végén éhen hal itt nekem!
Az Úrnak sok volt a gondja. Az angyalok is állandóan a nyakára jártak a piszlicsáré dolgaikkal, most meg még Luciferkó is nekiállt a pokolbéli idiótaságaival csesztetni.
- Azért küldtem oda, mert azt gondoltam, ő legalább megáll a lábán, de úgy látom, hogy visszasírja a hárfát a felhők szélén. - dohogott, ahogy a dolga után indult.
A trónus előtt majdnem elesett a kígyóban.
- Te is mindig láb alatt vagy, holott a Paradicsomba küldtelek, hogy figyelj az emberekre! - dörrent rá mérgesen.
A kígyó sziszegve tapogatta volna az oldalát, ha lett volna keze, de így csak a lépcsőhöz próbálta odadörgölni magát, mert bizony az Úr súlya, khm... izé ... bizony nem volt csekélyke.
- Unatkozom ott Uram! Nem is értem miért pont rám esett a választásod. Itt van a vedlés ideje is, de azt sem tudom nyugodtan elvégezni, mert azokra a kétlábúakra kell figyelnem. - siránkozott sértetten sziszegve.
- Egyáltalán miért kellett ezt a Paradicsomot létrehoznod? - gyorsan arrébb tekeredett, mert tudta, hogy ha az Urat a tévedéseire emlékezteti, bizony nagyot tud rúgni.
De most nem ez történt. A fehérszakállú leroskadt a trónusra és bánatosan nézett a kígyóra.
- Hát látod, ezen már én is elgondolkodtam. Ha tudtam volna, hogy mekkora nyűgöt veszek a nyakamba! De ki gondolta volna, hogy ez a két ember ennyire önállótlan? Hiszen magad is láthatod, ha a kicsinyeid kibújnak a tojásból, máris maguk indulnak élelmet keresni, ezeknek meg oda kell vinni az ennivalót az orruk elé. Na, jó, nem mondom, az oldalborda talán már nem halna éhen, de Ádám. Ha nem nyomnám lejjebb az ágat, meg sem találná a szőlőt magának. Az almához meg hozzá sem nyúltak még. Azt sem tudják, hogy az is ennivaló.
- Na de Uram! - sziszegett a kígyó csodálkozva. - Hiszen te tiltottad meg nekik!Az a tudás almája!
- Megtiltottam, megtiltottam! - dohogott az Úr. - Attól még megkóstolhatták volna! Hiszen addig nem is merem őket elengedni a világba, mert egy méterre sem jutnának! Az alma nélkül semmit sem fognak okosodni. Habár az oldalborda mintha.... na mindegy. - legyintett egyet
- De most hagyj magamra! A hetedik napot töltöm ébren, most már kéne pihennem is egy kicsit.
A kígyó gyorsan lesündörgött a lépcsőn. Titokban megcsóválta a fejét.
- Úgy látszik a főnök kicsit melléje nyúlt a dolgoknak, de majd én rendet teszek!
Babó ez nagyon szép!
És milyen érdekes, eszembe jutott, hogy amikor én gyerek voltam, hozzánk meg egy süketnéma nő járt segiteni. Hogy a mosáson kívül máskor is jött-e, azt nem tudom, mert elég kicsi voltam. De ha becsukom a szemem, látom magam előtt Annust, ahogy mossa és sikálja a kefével a ruhát a mosóteknőben.....
Aztán apám megvette életünk első mosógépét és az Annnus szépen elmaradozott. De az is lehet, hogy nem ezért, hanem mert történt vele valami.
Pádár Mari
A maga módján, a körülményeihez képest tiszta volt. Ráncos barna arca mindig mosolyra húzódott, amikor a közelébe értünk. Nagyanyámat sokszor kísértük el a vegyesboltba. Ha ilyenkor találkoztunk Pádár Marival, már messziről integetett nagyanyánknak.
- Kezit csókolóm Irma néni! - kiabálta a vele majdnem egykorú nagyanyánknak. - Itt vannak a pulyák?
Volt egy fia, az Aladár. Hogy ki volt az apja, azt senki nem tudta. Beszéltek valami aratás közbeni leteperésről, de biztosan senki nem tudta ki nemzette azt a magas vékonydongájú, villogó szemű fiút.
Egy volt a biztos, Pádár Mari egy bizonyos udvarba soha nem tette be a lábát.
Nem messze állt a háza a falu végén, nagyanyámétól. Sokszor hallottuk őt énekelni. Tiszta hangon, szomorúan énekelt.
„ - Cigány vagyok, árok partján születtem
Nem ragyogott fényes csillag felettem…”
Hogy miből éltek?
Búcsú előtt a falusi asszonyok mindig kimeszelték a házat, hogy ne piszokban érje őket az ünnep. Ilyenkor elszalasztották Pádár Mariért a gyereket, aki jött is, és rózsás kendője alól kibuggyanó fekete haját eltűrve, nekiállt és addig húzkodta a nyeles meszelőt, amíg a falak fehéren nem ragyogtak!
Lakodalom ideje jött el egyik, másik háznál. Szalajtottak Pádár Mariért, aki aztán jött, és reggeltől estig pucolta a leforrázott tyúkokat, csirkéket, kacsákat. Később kapott érte pár forintot, meg lakodalmi maradékot. Fia Aladár, a közeli nádasban vágta a nádat, vagy taposta a sarat. Vályogtéglákat szárított a napon. A tavaszi nagytakarításkor Marit hívták amikor újratapasztották a tél során megrepedt vályogfalakat. Télen, disznóvágáskor szintén Marit hívták a belet kimosni, amiért kapott egy egy tábla szalonnát, vagy pár karika hurkát egy darab hússal. Esténként kosarat font, vagy seprőt fűzött.
Búcsú napján Pádár Mari a még gyerek Aladárral, mindig végig járta a házakat, áldást és békességet kívánva a falusiaknak. Mindenhol kaptak pár falatot a jó kívánságért, volt ahol egy üveg borral is megtoldották az adományt. Később, ahogy az Aladár gyerek nőtt, egy idő után Pádár Mari már csak egymaga kívánta az áldást a falusiaknak.
És ő ment, arcán örökké bocsánatkérő alázatos mosoly ült. Néha fáradtan ballagott az utcán, olyankor nem nagyon mosolyogott.
Nyári estéken, az udvaron ült és halkan énekelgetett.
„ ..könny a párnám, sátor az én palotám
Könnyes szemű cigányasszony az anyám…”
Annyiszor énekelte, hogy gyerekfejjel eltanultam tőle ezt a nótát.
Az egyik szüreti bálon aztán, verekedés tört ki, és az Aladár gyereket leszúrta valaki! A falu sokáig visszahangzott Pádár Mari sikolyaitól, átkaitól. Ziláltan, megszaggatott ruhában ácsorgott a bűnös háza előtt, és két kézzel szórta az átkait. A másik legényt elvitték a rendőrök, de pár hét után elengedték. Találtak neki mentséget, ha mást nem is, azt hogy ittasak voltak.
A temetésen jó pár falubeli ott volt, de az a bizonyos gazda nem tette tiszteletét most sem. Számára, az Aladár gyerek nem létezett.
A koporsóra boruló síró asszonyt csak azok vigasztalták, akiknek rendszeresen besegített a ház körüli munkákba. Pádár Mari cigány módra élte meg a gyászt. Haját, ruháját megszaggatta, akkor már ráncos arcát összekarmolta.
Ott, azon a temetésen valami eltörött Pádár Mariban is. Utána már csak ritkán hallották énekelni, de azért néha felhangzott a szomorú nóta.
„… elmúlt a nyár, elmúlt az ősz, itt a hó
Az lesz majd a síromon a takaró.
A fejfámra ne boruljon senki,
Odalenn már nem fog fájni semmise. „
Karácsony után futótűzként terjed a hír a faluban. A Pádár Mari felakasztotta magát!
A falusiak a kerítés mellett szorongtak. Pádár Mari udvarán, csak a rendőr volt, az orvos és a plébános. Az asszony fehér lepedővel letakarva feküdt az udvar porában. A lepedő alól, csak az egyik keze látszott ki, amely furcsán, kitárt tenyérrel, kérő mozdulatba merevedve fordult a kerítésen kívül ácsorgó emberek felé.
Békés Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves ismerősömnek!
Babenko,
A blogodba nem tudok irni valamiert. De mar nagyon reg ota nem tettel fel uj irast ezert aggodom erted. Az amit en megigerek 8. resze helyett is csak reklam van.
Jelentkezzel!!!
Remelem minden jol van feletek.
Udv:Zsu
Sziasztok! Elveszett, hogy hol tudom olvasni az össz írásokat, takarították a gépemet, legyetek szívesek megírni, a Bérgyilkost félig olvastam, pedig nagyon-nagyon tetszik!
Köszi előre is: Judit/ Jucu
Mijez az izgatás, evvel a részlettel?
Ez má büntetendő cselekmény .....
Na jo, bocsanatert esedezem! Kozben megtalaltam a kovetkezo reszt is es NAGYON JO
Most mar tenyleg elhuzok aludni.
ZSu
Mi van??? Mennek aludni erre te kozlod hogy nem izgatsz tovabb?!?!
OLVASNI AKAROK!!!
Na remelem hamarosan lesz folytatas. Addig alszok egyet. Te meg latom tulelted az ejszakazos napjaidat. Gondoltam rad.
Zsu