Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Elhagytam a feleségem, de
Létrehozva: 2009. március 23. 14:17
Sziasztok!
Talán picit meglepő módon elsősorban férfiak hozzászólásait várom ide.
Olyanokét, akik elhagyták párjukat, családjukat egy másik nőért (esetleg fiatalabbért), de nem jött össze, megbánták, (talán vissza is tértek).
Tanulságként, vagy támaszként kívánom nyitni mindazok számára, akik egyébként nem csapodár természetűek, de 'megzavarja' őket egy - feltétlen szerelmét bizonyítani bármikor kész - Cicamica.
Gondolom nem kevesen vannak, akik megszenvedték egy hasonló helyzet kínjait, hátha segítség lenne mindazoknak, akik pro vagy kontra szerepői egy ilyen történetnek.
Természetesen a hölgyek szemszögéből is szívesen láttatnám a helyzetet. Kérem, hogy ide most azok ne írjanak, akiknek megváltás volt a kapcsolat felbontása.
Igen, ezt mondta a barátnőm is! Az a feltétlen bizalom már soha nem lesz meg! De van sok minden más, ami összeköt és ha szeretik egymást és mind a ketten akarják boldogok lehetnek újra!
Ezt nem értette az én ex-em, amikor mondtam Neki, hogy nem is a megcsalás fáj, hanem, hogy 2 évig becsapott és hazudott az az ember, akiben a legjobban bíztam!
Sziasztok!
Nálunk három éve történt...Külön laktunk bő két hónapig...Volt sírás,visszavágyás..kis romantika stb.Visszajött! Szakított a nővel.Egy pillanat alatt el is felejtette.Soha nem emlegettem fel neki semmit...nem is szabad!Boldogok vagyunk és szeretjük egymást!Ja és az idén leszünk 19 éves házasok.
Vannak azért pozitív példák is!
Egy baráti házaspárnál is belépett a harmadik, balhé, váljanak vagy ne stb. A férfi nem akart válni, végül úgy döntöttek megpróbálják.
Most kb. 1 év után már azt mondják megérte!
Szeretik egymást, és sok türelemmel, szeretettel és beszélgetéssel túl vannak rajta. Soha nem lesz ugyanaz, de tudják mit rontottak el, és bizonyos dolgok még jobbak is, mint voltak.
A legnagyobb tanulság azt volt számukra, hogy sokkal jobban kell figyelni a másikra! Teljesen mindegy hány éve házasok, egy sms, egy kézfogás, egy puszi, egy kérdés a nap végén olykor elég, hogy széppé tegye a napot.
rájöttem, hogy napok, hetek, hónapok óta nem éreztem ezt a "flash"-t. És ahogy szép lassan helyreráztuk az életünket, visszatértek ezek a röpke másodpercek, amikor úgy érezhettem: a világ, és benne az életem TÖKÉLETES.
Ezt a FLASH-t úgy hívják, hogy KEGYELEM.
Régebben, mikor még kicsi voltam és tudatlan, igaz szerelmet, boldogságot, karcsú derekat, szófogadó gyerekeket mitomnénmit kívántam, kértem, magamnak-másoktól.
Már semmi mást nem kérek, mint békességet magammal.
A többit én megcsinálom.
Ja.
Vagy nem.
Hanem él boldogan a friss pipi oldalán, nyaralgatni jár, meg új autót vesz, pénze, ideje, energiája van mindenre. Leszarja, hogy mi van a gyerekekkel, az unokák sem bosszantják, mert nem kell felügyelni rájuk, oszt mielőtt eljönne a fene nagy megbánás, feldobja a pacskert, addig meg élt, mint Marci: hevesen. :)))
de mi higgyük az előbbi verziót: ül majd a tolókocsiban a nyugdíjas hézban, és nem lesz, aki eltolja a retyóig... :)))
Igen ez volt a másik, ahová eljutottam, hogy csak saját magamon tudok változtatni és változik velem együtt a környezetem is. Minden más rajtam kivülálló, csak közvetve tudok rá hatással lenni és csak akkor ha egyfelé visz az utunk.
Egy ilyen krízis helyzetben, hagyni kell magunknak és a társunknak is időt, mindekinek be kell járnia a maga útját, valamit tapasztalnia kell, ami bár lehet, hogy más, de tisztán és jobb emberkén ki lehet belőle jönni. Attól függően mi volt a lecke, mert az is lehet, hogy lefelé visz.
Meg fog bűnhődni a volt férjed, meglásd, öreg korára egyedül marad, a gyerekek addigra feldolgozzák, felé se néznek majd.
De arról a lotyóról is megvan a véleményem, aki képes egy háromgyerekes apával keverni, majd elnézni, hogy az otthagyja a gyerekeit. Tudod ezek selejtek...
Szerintem néha mindenki elmenekülne. Mindenki leül néha, és eltöpreng azon, hogy vajon az út, amin évek óta jár a megfelelő-e? Hogy mi lett az álmainkkal, mi lett a gyerekből, akik voltunk? Hogy hazudunk-e önmagunknak, mikor úgy értékeljük, hogy jó az életünk és boldogok vagyunk? Hogy vajon mással, máshol, máshogy nem lehetne-e jobb?
De azt hiszem, az tesz igazán emberré és felnőtté, hogy felvállaljuk: annak a döntésemnek ez lett a következménye, semmissé tenni, eltörölni nem lehet, hát hozzuk ki eeből a legjobbat. Nekem is vannak nehéz pillanataim. Szerintem csak az idült hülyék tudják permanens eufóriában leélni az életüket. A boldogság egy pillanat. Van, hogy sétálunk, bringázunk, főzök, egyszerűen csak élünk, és rámtör egy érzés: nem vagyok hívő, nem vagyok vallásos, de mégis, ilyenkor csak felsóhajtok, hogy Köszönöm! Nem tudom, kinek, de hálás vagyok azért a pillanatért, ami ott, pár másodpercre a boldogság érzését adja. Mikor nagyon mélyen voltam, rájöttem, hogy napok, hetek, hónapok óta nem éreztem ezt a "flash"-t. És ahogy szép lassan helyreráztuk az életünket, visszatértek ezek a röpke másodpercek, amikor úgy érezhettem: a világ, és benne az életem TÖKÉLETES.
De basszus, ezekért a másodpercekért kőkeményen meg kell harcolni. Aki azt hiszi, hogy elég hátat fordítania, és máris minden meg van oldva, az nagyon csúnyán becsapja önmagát. És meg is lesz a böjtje. Na, ilyenkor jön az a"Elhagytam a feleségemet, DE...." Ez úgy tűnik, sokan tudjuk, de sajnos nem elegen. :(
Csatlakozom.
Nagyon hasonlot irtam egy privatlevelben egyszer, a vonatkozo reszeket ide is beirom, mert nagyon igy gondolom en is:
Nem tudom, hivo ember vagy-e, es milyen vilagkeppel rendelkezel. En ugy erzem, hogy eljutottam odaig, hogy azt tartom fontosnak, azon aggodom csak, amin tenyleg tudok valtoztatni, ami tenyleg rajtam all. Es ha ugy latom, EN megtettem mindent, amit tudok, akkor akarmilyen sorsfordito esemeny kuszoben, krizis szelen allok, a hitemre tamaszkodom: hogy ugy fognak tortenni a dolgok, ahogy annak kell. Ez nem azt jelenti, hogy vakon hiszek a pozitiv kimenetelben, hanem, hogy hiszem, en megtettem, ami moralis mercemnek megfelelo, es a tobbi pedig ugy fog kovetkezni, ahogy "meg van irva", es igazabol felesleges az eletminosegemet rontani azzal, hogy masok erzesein, gondolatain probalok befolyast tenni, aggodni, izgulni, ennel feleslegesebb nincs.
Ha onmagunkkal megtalaljuk a beket, akkor igazabol barmi johet:-)
Nekem meg ezek a sorok tetszenek a legjobban:
"Mert a boldogság, a szabadság, a szép élet nem odaát van, hanem ITT, MAGUNKBAN!"
Nagyon szépen leírtad, úgy mint egy felnőtt kisgyerek. és megértetted a sztorit. De, szerintem bár a szüleink és tudjuk, hogy rosszat tettek, magukkal a családdal. Egy család felbomlás az nem magánügy, mert nagyon sok emberre kihatással van.
Viszont apádnak és anyádnak, be kellett járnia ezt az utat, valamit meg kellett tapasztalniuk és tiszteletben kell tartani az sorsukat. Azzal, hogy elfogadod az ő sorsukat, elfogadod a sajátodat, mert amit akkor megtapasztaltál, azért lett belőled az aki ma vagy.
Igazán nem akarok Mandy babérjaira törni, de a vak apukákon/férjeken kívül, akik lefalcolnak a könnyebb élet reményében a családjuktól, mindenki tudja, hogy ez ÍGY VAN!
Keresgélhetik bátran a békességet, boldogságot akárhol, ha magukban nem találják.
Nem fog semmi változni, legfeljebb a környezetük, de a dal ugyanaz marad...
Hú mandy!
Nem akarsz könyvet írni?
Olyan életbölcsesség árad a soraidból, hogy csak lesek :)
Szia,
én 89-ben mentem férjhez ahhoz a pashoz , aki most cserél/cserélt? le egy lánya korú új életre, a boldog ifjúságra, a szabadságra.
illetve...már visszajönne, a szép új világból,amiből már csak az, hogy új, az az igaz.
Mert ahogy írod, ott is ugyanazok a problémák villantak be...miért is?
Mert a boldogság, a szabadság, a szép élet nem odaát van, hanem ITT, MAGUNKBAN!
Hajszolhatja a 25 évessel, csak a vérnyomása lett magas, más nem változott.
Lehet szomorkodni...vagy magjavítani magunkat.
Én ezt teszem.
Még nem mondok köszönetet a "Katalizátor" nevű kishölgynek, de lehet, hogy még erre is sor kerül egyszer.
Felébresztett, bár kevéssé radikális módszerrel is beértem volna...
A férjem még mindig alszik...nem tudok helyette élni.
Ül és síratja az elrontott életét...
Hát szar is úgy lenni, örökké, magával...brrr.
Tudod, az a vicces (????), hogy sok-sok ember hiszi azt, hogy kiégettségének, unalmának, elégedettlenségének az okát a Másikban kell keresni. Biztosan vannak, akiknek tényleg nincs más megoldás, mint a válás, de rengetegen egyszerűen ebbe a csapdába esnek bele: menekülnek MAGUK elől, és közben a családot hagyják el, mert önmagukat persze lehetetlen. Ha ilyenkor megállnának egy pillanatra, ha lenne egy kívülálló, aki segít, aki kicsit lefékezi az őrült iramot, amivel belehajszolják magukat egy "új életbe", akkor szerint megmenthető lenne egy csomó házasság. De ilyenkor ritkán hajlandó az illető őszintén beszélni magával, hazudik, csak ne kelljen szembenéznie a tényekkel, hogy alapvetően saját magában van a zűr, ott kellene rendet rakni, a fejében, a lelkében, a szívében. Könnyebb elfutni, egyszerűbb a környezetet megváltoztatni, mint saját magukat.
Tudom, mit beszélek, 35 évesen már engem is megkörnyékezett a "szar az életem", "nem értem el semmit", "én többre vagyok hivatott" hangulat, de apám példájábó okulva tudom: ezt magamban kell megoldanom, lerendeznem. Ha az ember életre hív egy gyereket, akkor azért onnantól kezdve felelős lesz, nem lehet kibújni alóla, hogy "De én még élni akarok!" meg hogy "Önmegvalósítok!" Ez magánügy, a szülő oldja meg, de nem dobhatja be a törölközőt félidőben. Hát ezért kéne mindenkinek nagyon meggondolnia, hogy vállal-e gyereket, mert igenis egy életre, de legalább 20 évre megköti az ember kezét, alkalmazkodni kell ahhoz a körülményhez, hogy családos vagyok.
Szia,
kedvem lenne a történeted minden "nagytudású" apukának elküldeni, aki a kamaszgyerekeit és az "öregecskedő" ( 40 éves ) feleségét hátrahagyva a szép, új világba menekül...
A történelem megismétli önmagát.
Bizonyára megéri nekik.
Én a "gyerek" szemszögéből láttam szüleim házassági krízisét.
14 éves voltam, amikor felrobbant a világom. A család, ami addig olyan volt, mint egy védő bástya, egy vár, egyszerűen semmivé foszlott. Én a földre estem, anyám a poklok mélyére.
Visszatekintve apámnak egy "szimpla" életközepi válsága volt, némi kiégéssel "fűszerezve". Ő is azt az utat választotta, ami a legkönnyebbnek tűnt: elment egy másik nőhöz. Öregebbhez. Ott ugyanis "nagypolgári" miliő, csend és béke volt, ellentétben a mi "proli", egy kis és egy nagy kamaszlánnyal súlyosbított családi fészkünkkel.
Elment, mert "élni akart". A helyzet azóta persze konszolidálódott, konzerválódott. A nagy indulatok lecsengtek, anyám összekaparta romjait, én elmenekültem a családi tűzfészekből, nővérem szintén.
Azóta "béke" van, apám a nővel, anyámnak is akadt társa.
De tudom, hogy apám egyszerűen elbaszta. Elbaszta mert önző volt, bepánikolt, és ahelyett, hogy fogcsikorgatva kiállt volna mellettünk, a családja mellett, a lába közé csapott farokkal elmenekült, szarban hagyva a rokkantosítás és az alkohol felé kanyarodó anyámat, és minket, hiszenn addigra már "felnevelt" minket.
Hát, lassan annyi idős a fiam, mint akkor voltam én. Ezúton szeretném közölni: 15 évesen egy kamasz kurvára nincs felnevelve...
Apám is megbánta már. Nem mondja, de látom. Kiiratkozott az életünkből. Úgy teszünk, mintha normális volna, hogy se velünk, se az unokáival nincs rendes kapcsolata, csak amolyan formális, mint egy szomszéddal: kedves, távolságtartó, udvarias. De tudom jól, hogy bánja, csak így egyszerűbb és kényelmesebb neki az élete.
Nos, bár szeretem, és "jó viszonyban" vagyok vele, de számomra az apám 1989 nyarán meghalt. Az a valami, ami akkor és azóta lett már csak egy idegen, akit nem értek, és akiről csak annyit tudok, hogy nem voltam elég értékes neki ahhoz, hogy megtartson. A régi életével együtt minket is eldobott.
Köszönöm hogy leírtad a történetet.. jó látni, hogy van ilyen is.
És talán van amikor megérdemel a 'nyomorult' :) még egy esélyt !