Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Boldogtalanság
Létrehozva: 2008. november 16. 21:05
Nemigen akad olyan ember, aki még nem élte át.
Te hogyan és mikor? Netán most is az vagy? Miért?
Lehet tenni ellene, vagy sokkal inkább a körülményektől és az ember személyiségétől függ? Egyáltalán szükség van rá, vagy az lenne az ideális, ha nem is létezne?
Nem konkrét betegség (depresszió) érdekel, de persze arról is írhattok.
nop
Úgy tudom, ezt a depresszióra mondják.A boldogtalanságra való hajlamot inkább mondanám tanultnak, semmint genetikusnak.
Nem akartalak kifaggatni, bár rafinált vagyok.
Túljutni dolgokon viszonylagos, olyannyira lerí mindenkiről.
Olyan nincs, hogy valami ne hagyja ott a bélyegét. A billegésben pont úgy lehet kapaszkodó, mint nehezék a múlt.
Aki így érzi, az tipikusan az a személy, akit mást hibáztat. Ha elmenne másik országba, ott ugyanúgy nem érvényesülne, ugyanazokat a hibákat követné el.
Nem a világnak kell megváltozni, hanem magunknak.
Elgondolkodtató. Ez annyira relatív. Pl. ha társra vágyik az ember, de csak nem sikerül vele összefutnia...
Arról mi a véleményetek, hogy sokan úgy érzik: az az akadálya a boldogságuknak, hogy egy adott országban kell élniük?
nézted már a titkot??????????????????
abban benne van minden jó
Szerintem az ember hozzáállásától és önismeretétől függ, hogy tud-e boldog lenni.
Hozzáállas allatt azt értem, hogy tesz-e valamit, vagy csak nyafog.
Ma olvastam ezt a jó idézetet:
"Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást." (Stephen Dolly)
Önismeret azért fontos, mert így tudjuk, mire vagyunk képesek, mit érhetünk el valósan, és eleve nem várunk el magunktól lehetetlent. Nem hibáztatunk másokat, saját tehetetlenségünk miatt.
Ettől függetlenül merünk nagyokat álmodni. Nem azon kesergünk, mit nem értünk még el, hanem annak örülönk, amit már elértünk.
De miért lenne nekem az jó? A tudatosságom feloldása végett? Jó helyen kapisgálsz, azt hiszem, de meglepett a "felajánlás". Nem hiszem, hogy ez megoldaná a gondom!
Azért belém bújt a kisördög, mit tudhat az illető!
Nem gondolom, hogy teljesen nyíltnak kellene lennünk. Megvannak a magam titkai.
Amit mesélsz, az viszont szörnyű. Úgy érzed, Te túljutottál ezen? Vagy nem lehet, hogy a billegés a jó hangulatból a rosszba talán ennek a maradványa?
Mert másnak talán nagyobb szüksége van rá.
Egyébként a felajánlás önmagában nem tesz semmit, nem tárgyakról beszélünk, tehát az illetőnek és az érintettnek is lenne beleszólása.
Azért a túlzott magabiztosság sem hiányolja a sok és hosszú mélypontot (milyen kár, hogy a bővelkedik szónak nincs ellentételezése
).
A felívelő időszak tényleg eljön magától is, a "tenni érte" dolognak csak akkor van jelentősége, ha valaki tutibiztos önmagában. Pl. valakinek jóformán születésétől meggyőződése, hogy orvos akar lenni (ismerek ilyet). Első-második-harmadik-negyedik évben sem sikerül a felvételije. De olyannyira biztos a dolgában (bevallom, én is), hogy neki orvosnak kell lennie, hogy akár élete végéig próbálkozik (ha nagyon formális), és/vagy alternatívákban gondolkozik. Ez olyan tiszteletreméltó, mégis, az sem rosszabb, aki két sikertelen próbálkozás után másik utat választ.
Elismerem, hogy nem mindenkinek igénye.
Szerinted baj, hogy engem érdekel?
Amiről nem tudsz beszélni, azon nem vagy túl.
Én nem úgy fogalmaznék, hogy éheztettek, mert nem így volt és nem is így érzékeltem. Nekem nem volt, nem volt másnak sem, lényegében szolidaritásba vonultunk, de fő témát nem képezett sosem.
Nem elbagatellizálni akarom a dolgot, de nagy körítést se szántam neki, mert nem magam érzem a fő áldozatnak. Szerintem ha beiratkozom menzára, anyukám azt is kinyögi valahogy, még talán fel is lélegzik, hogy egy étkezéssel kevesebb. Én magam választottam, amit, különben is, a búzadarának is van tápértéke.
Sokkal rosszabb, hogy amíg én "vígan" használtam az Always betétet, anyukám mit csinált "azokon a napokon". Ráadásul ezt mostanában tudtam meg, külön élmény feldolgozni.
Nekem nem elég, hogy ezt mondod, szeretnék valami nehéz tárgyat a lábadra ejteni.
Egyébként meg tök komolyan: mindenki azt mondja, hogy elugrana. Naná, ezt diktálja a józan ész és szavakkal is ezt plántálták belénk. A kísérlet akkor hiteles, ha váratlan helyzetben sikerül elcsípni a reakciódat.
Van az úgy, hogy semmi sem jön össze, ez vezet(het) egy idő után frusztrációhoz. (Különben ennek is meglehet a létjogosultsága, sehol sincs az megírva, hogy felnőttként nem teremthetünk új korlátokat - nem gátakat - magunknak.)
A spirituális réteg ilyenkor azt mondja, hogy változáshoz érkeztünk, valamit nem csinálunk jól, és a ... (tetszőleges akármivel behelyettesíthető) így próbál minket helyes útra terelni. Én a ...-ot önmagammal helyettesíteném be, nem az egoizmusom miatt (bár ezt is megkaptam már
), hanem mert úgy gondolom, a tudatalattink mindig kicsit előrébb jár a tudatunknál. Hosszú téma, nem akarok most belemenni a tudatalatti boncolgatásába.
A helyedben elfogadnám a barátok invitálását, mert ilyenkor konkrét kérdések és válaszok nélkül is alternatívák kínálkoznak a bizonytalanságodra. Ha nem érezném jól magam valahol, sértődés árán is hazajönnék, vagy paprikás hangulatomban netán összevesznék valamelyikükkel. A veszekedések, békülések is vezetnek valahová, jó esetben a megoldáshoz.