Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Boldogtalanság
Létrehozva: 2008. november 16. 21:05
Nemigen akad olyan ember, aki még nem élte át.
Te hogyan és mikor? Netán most is az vagy? Miért?
Lehet tenni ellene, vagy sokkal inkább a körülményektől és az ember személyiségétől függ? Egyáltalán szükség van rá, vagy az lenne az ideális, ha nem is létezne?
Nem konkrét betegség (depresszió) érdekel, de persze arról is írhattok.
nop
Valahol ez is hibádzik. Egyrészt nem minden boldogtalan ember szenved és sajnálja magát. Másrészt nem mindenki tesz a boldogtalansága ellen, pedig aztán van tapasztalata bőven. Vagy nekik talán több tapasztalatuk van, és tudják, hogy nem érdemes szélmalomharcot vívni a boldogtalanság ellen?
Azért van elégtétel....
Mikor a volt kolléganőmnek (aki nem kicsit tett alám a suliban, mint kiderült, pedig nagyon szerettem és megbíztam benne) elmondtam, mivel foglalkozom mostanában, elakadt a szava és csak makogni tudott, hogy nade hát ezt hogy és nahát, ez nem lehet.
Nem mondom, hogy nem élveztem. 
(Nem direktbe hívtam fel, egy családtagjával volt dolgom más ügyben)
Kérdezni én szoktam tanácsolni meg senkinek semmit.
Találja meg a maga útját. Akinek reális elképzelése életvitele van , aki tisztában van gyengeségeivel korlátaival, erényeivel, lehetőségeivel , aki el tudja fogadni önmagát olyannak amilyen és másokat is ,az ideig óráig néha mélyponton lehet de boldogtalan soha.
tényleg alkat kérdése, ki mit hoz ki magából.
pl én amikor beteg vagyok, sokat sirdogálok, függetlenül az adott betegség komolyságától és a fájdalomtól.
azért sírok, mert sírás után már képes vagyok szembenézni a betegségtudattal és akaratosan törekedni a gyógyulásra.
nekem először el kell számolnom magammal, ogy az örök rohangászós is lehet beteg és ez nem jellemgyengeség, hanem jelzés magam felé, hogy m még többet kell törődjek magammal.
Eleinte a szülői/nevelői környezet, aztán mi magunk.
Olyan, hogy minden boldogtalanságért vki kárpótlást nyerjen, nem létezik. Itt és most kell sírni vagy örülni, mert nincs objektív mérleg. Csak mi magunk dönthetjük el, mikor sírunk örömünkben vagy éppen bánatunkban. Alkat kérdése is, hogy ki mit tud kihozni magából, ha bánat vagy öröm éri. Mert, ami nekem esetleg öröm, ugyanaz másból semmi érzelmet nem vált ki. (Nem az én örömöm, a sajátja..)
Ez igaz, de vajon az időleges boldogság kárpótol minden boldogtalanságért?
Én még nem láttam kisgyereket, aki tapasztalat híján ne tudott volna örülni a boldogságnak, akár "csak" annak, hogy az anyukájával, apukájával lehet.